stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JAMES FENTON

HEANEY, AZ ULSTERI ORPHEUSZ


1982-ben, hogy Blake Morrison és Andrew Motion megjelentette "brit költészeti antológiáját" (Penguin Book of Contemporary British Poetry), Seamus Heaney robbant. Mert elege lett, most aztán már. Hogy ő brit: ő nem brit; őt azért hát britnek nehogy mondják, egyáltalán, semmi másnak, csakis írnek. Viszont amióta először megjelent - 1966-ban - a Fabernél, rendszeresen mondották britnek őt, éspedig művei révén, melyek oly antológiákban jelentek meg rendre, mint Edward Lucie-Smith British Poetry Since 1945-je (1970), Jeremy Robsontól a The Young British Poets (1971), Michael Schmidt összeállítása, az Eleven British Poets (1980); de még oly kirívóan is, hogy Karl Miller 1968-as könyvében: Writing in England Today: The Last Fifteen Years (Irodalom Angliában: az utolsó tizenöt év). Ideje volt hát a rendezendők rendezésének.

Heaney ezt a Morrison/Motion ügy kapcsán végezte el, méghozzá egy 198 soros költemény formájában: "Nyílt levél" - melyet Gaston Bachelard-tól vett idézet vezetett be: "Első szenvedésünk forrása mi is? Az a ténykérdés, hogy elmulasztottunk szót emelni... Született hát a habozásnak ama pillanatában, mikor is a csöndes dolgok így halmozódni kezdtek bennünk." És maga a vers elmondja nekünk, hogy Heaney heteken, hónapokon át töprengett ezen a dolgon, s hogy zavarban volt, előjöjjön-e most is a farbával, hiszen Morrison olyan "jó ügyvédje" volt neki, könyvével elsődleg, melyet róla írt, s hogy fő-fő csalódását az okozta: hallania kellett, úgy nevezik majd ez az antológiát, hogy Megnyílt tér, ez pedig az ő egyik költeményéből vett kifejezés. Még így sem volt biztos benne, nem úgy lenne-e jobb, ha a kérdést annyiban hagyná;

Bármit - csak nyugodt létedet.

Sunyíts, színleld a süketet,

Ha furaság furkál - nejed! -,

Bámulj, ne szólj,

Nevess, ha a késes nevet,

Úgy válaszolj.

Ám Heaney úgy érezte: ha tétovázna, Hamlet módjára, megfizetne érte az ötödik felvonásban, és hogy a hallgatás önfeladás lenne, s ezért igenis el kell utasítania a brit jelzőt. Ennek megfelelő volt - költői - "történelmi leckéje" tehát:

Cézár ily hona, partes tres,

Egy-Anglia-Skócia-Wales,

Britannia, hajdan-mesés

Közös-dolog.

Hibernia volt, hol a gael

Megállhatott,

Végtelenül és végesen.

(Ennyi, leckéd, történelem.)

Birodalom függönye leng,

És "brit" szava:

Szülött és kolóniás jelen -

S Arthur vasa.

Heaney nem járt jól a Burns-stancával, melyet maga választott, sok "furaságba" sodorta a forma, például mintha "kisodródna" a versből (tudhatta pedig!), hogy a gaelek vetették meg a lábukat végül ("végtelenül és végesen"?) Skóciában is. És ki hihetné, hogy ha ugyanezt prózában írja, megenged magának ilyet: szülötteknek és kolóniásoknak (kolonizátornak) minősíti, megkülönböztetésül, a katolikusokat s protestánsokat. Valószínűtlen, ugye?

Húsz költő szerepelt a Morrison/Motionban, és ezek közül hat Észak-Írország szülötte volt. Heaney nyomatékosítja: ő csak a maga nevében, nem a csoportéban beszél; íme:

(Vagyok: Én. Tűnjön most a Mi.

Lásd Livynél, pro se quisque.

Horatiusi Philippi -

Példa-szerén:

Marad, mert pajzsát elveti,

A pőre Én.)

Ebben több a nagyság és a szenvedély, mint amit a szövegösszefüggés - látszatra - igazolhatna, ám hogy a döntést kizárólag a maga nevében hozza, fontos mozzanat Heaney szempontjából egy másik vonatkozásban.

Évekig ellenállt a nyomásnak, nem szólt a köztársasági mozgalom érdekében. Új gyűjteményében egy vers, a "The Flight Path" (A menekülés ösvénye) felidézi találkozását egy republikánussal 1979-ben a vonaton, az időpont 1979, a "piszkos tiltakozásé" Long Keshnél, s hogy az alkalmi ismerős ekképpen támadja:

"A francba is, mikor ír valamit már

Tényleg nekünk?" - "Ha írok bármit is,

Akármi legyen az, magamnak írom." Azt mondja hát, nem akarja költészetét az ügy szolgálatába állítani. ' csak magánegyedként kíván szólni itt. Persze a "Nyílt levél"-ben közel kerül már-már a zászlólobogtatáshoz, mikor azt mondja: adja néki tanácsait

Zöld útlevél.

Királynőt sosem éltet itt

Örömkehely.

Hogy ilyen hevesen tiltakozik bármiféle brit illetősége ellen, sokakat meglepett, és Morrison/Motion kicsit sután állt ott azonnal. Heaney volt antológiájuk sztárolt csillaga, akit jól megfontolt szándékkal emeltek ki az élre, hiszen őt ünnepelték, mint az eltelt utolsó tizenöt év legjelentősebb új költőalakját. S nem is ez volt az első alkalom, hogy Morrison Heaneyt "mint britet" emlegette. Könyvében, mely ugyancsak 1982-ben jelent meg, azt közölte: Heaney "Írország északi felében nőtt fel, ami legalábbis gyakorlatilag britté teszi őt". S azt mondja még, hogy szexuális szenvedélyeket és háztűzhelyvonzalmakat különös együttesben kifejezvén, "egyedül áll a modern brit költészetben", valamint, az 1979-es kötetről, a Field Workről szólván, leszögezi, hogy ez a vers-együttes "jelzi Heaney visszatérését nemcsak a vidékhez, de az angol költészet fő áramához is: eleinte Ted Hughes nyomdokait követte, majd honfitársaira szegezte tekintetét, most viszont elfoglalja valódi helyét az angol lírai hagyományban, ami az egyik végponton Wyattot jelenti, a másikon magát Wordsworth-öt."

Ír szórakoztató a brit kultúra színpadán

Morrison és Motion, persze, azt remélte, antológiájuk mérföldkő lesz majd. Effélének áhították, amilyen a maga idején Al Alvarez gyűjteménye, a The New Poetry volt. "A brit költészet", hangsúlyozták előszavukban, "meglehetősen eltérő formákat öltött", nem olyanokat tehát, mint "amilyeneket Alvarez jövendölt", és ennek oka jelentős részben "Seamus Heaney feltűnése és példája" volt... Mert "Heaney olyaski-olyasmi, akit-amit Alvarez annak idején nem láthatott előre, támadta is már azóta". És szembeállították azt a költői stílusbéli lecsupaszítottságot, amit Alvarez csodált - a Heaneyben fölfedezni vélt "fondorlatokkal".

Tekintsük most Alvarez kritikáját a Field Workről, s nyilvánvalóvá lesz, nem csupán Heaneyt támadja ő ott, hanem angol csodálóit is, e tudósiakat, köztük olyanokat, mint Christopher Ricks és John Carey, akik Heaney tehetségét pályájának kezdeteitől fogva elismerték (gondolom, amit felismertek, az leginkább a Ted Hughes-követő volt), és most ott tartottak már, hogy azt hirdették: Heaney személyében "Nagy-Britanniának végre újabb nagyszabású költője van". Ezt Alvarez goromba aránytévesztésnek vélte. Mert hogy így Heaney pillanatnyi "reputációja" szerinte nem lenne más, mint: "kettős csúsztatás: megterheli őt magát olyan várakozásokkal, melyeknek eleget tenni eleve nem tudhat, s amelyek alá is nyomnák, ha kevésbé lenne rugalmas; egyszersmind megerősítené ez a brit közönséget abban a kényelmes előítéletében, hogy a költészet, pár stíluscirkalmat le- vagy hozzászámítva, lényegében nem változott szemernyit sem az elmúlt száz év alatt."

És most jön az a bekezdés, amely, ha elolvasta, Heaneyt elevenén találhatta:

"Amennyiben Heaney valóban a legjobb, amit nyújthatunk, hát akkor a modern költészet egész - kavargó, kutatólagos és felfedezőleges - vállalkozása eltérés volt a helyes úttól. Eliot és kortársai, Lowell s az övéi, Plath és csakígy, mind tévedtek: mikor is értelmi és fegyelembéli és stílusjellegű tisztázásokra törekedtek, tisztásokra, az elburjánzott, határtalan sötétjén; tévút akkor ez, mely a morbiditást az inspirációval vétené össze. S végül is nem más, mint melodrámázás, aminek talán csak az amerikai terepen van érthetősége, lévén hogy ott nincs tradíció - ellenben britek számára merőben menthetetlen az egész."

Más szóval: hogy Heaney neve "ily nagyhirtelen a brit költészet dicsőségtáblájára kanyaríttatott", annak tünete, ami eleve baj a brit kultúrában "a kréta körül". Kritikusainkat a "biztonság, az édesség és a fény" bűvölné, és "különös mód lehangolt ellenszenvvel fogadnak mindent, ami a poézisban titokzatos és felkavaró és újdonat".

Érdekes példa-beszéd, amit Alvarez mond Eliottal kapcsolatosan, a kulturális megfélemlítés jegyében méghozzá: ha Heaneyt csodálni helyes, nos, akkor hát Eliot hiába élt, s nem csupán ő, de Lowell s Plath is. Ez a fő "sodor". Ez lenne a hagyomány. Ez a kánon, mely a cselekmény rugója immár. Ámulatos, mennyire nem kerül elő az ír "vonatkozás" egy említésnyit se. Bocsánat, mégis; mikor Alvarez azt mondja, hogy "Congreve és Sterne óta mindig volt legalább egy nagyszabású ír csillag a brit irodalmi égbolton". Mikor Alvarez ezt írta, nyilván Beckett lehetett az. Csak Beckett túlságosan radikális és kísérleti. Heaney "sokkal kevésbé nyugtalanító".

Ami nem is nagyon burkolja célzását, hogy tudniillik Heaney - ír szórakoztató a brit kultúra színpadán, tünete annak, ami e kultúrában baj és gond. Heaney számára nyilván keserves szavak. Nézzük csak meg, mit is pátyolgatott Alvarez igen befolyásos mód az ő The New Poetry válogatásának bevezetőjében, mint "új komolyságot" - amit így határozott meg: "a költő képessége és hajlandósága, hogy intelligenciájának teljét latba vetve tapasztalatainak minél nagyobb bőségével szembenézzen" -, és lássuk, miként helyezi Ted Hughes-t Larkin elébe, nos, azt hihetnők így, Heaney pontosan az a költő, akire ő várt, akiért küzdött. Azt mondanánk, tessék, a North azért legalább biztos ínyére volt s van.

Persze, a leglehangolóbb itt, hogy az "áldozat" azt érezheti: az ellenérzések nemzeti hovatartozása okán érik, s ez mintha komoly részt az ő hibája is lenne. Mert a britek sosem kaparinthattak volna bárkit-bármit Írországból oly könnyen magukhoz - "magukénak" -, ha ez ellen korábban elhangzott volna a hathatós tiltakozó szó. Ez volt a Bachelard-idézet jelentése. Heaney előnytelen helyzetben volt, s maga is tudta, ez az egyik oka, hogy a "Nyílt levél" nem lett erős (jó) vers; a másik, persze: hogy "megverselése" eléggé borzadályosra sikeredett.

A "Nyílt levél" tehát gyönge vers lett, ám fontos esemény. Célzott - és talált; és ezt a találatot nem feledték. A szerző nevében ért célba, de mintha a szerző mögötti csoport pörkölt volna oda ez egyszer. Többé senki ne tételezze fel - többé senki nem nagyon tételezhette -, hogy az Egyesült Királyság politikai térképe a kulturális geográfiáéval is azonos.

Utolsó oxfordi előadása során, 1993-ban Heaney így nyilatkozott: "...azt írtam, hogy útlevelem zöld, holott hát manapság Európa-útlevél járja, nem birodalmi, és a színe bíbor. Az útlevél színéről mindazonáltal nem azért írtam, hogy töröljem a brit-írföld és a britek kapcsolatát, hanem hogy fenntartsam azt a jogot: a határon belül igenis létezhet másság, ekképpen az ír név és önazonosság sértetlensége is az északi közigazgatási körzetben."

Változása ez a "Nyílt levél" szellemének - nincs szó többé Britannia és Hibernia éles megkülönböztetéséről. S a királynő éltetését megtagadó, nyíltan republikánus magatartás helyett is más a "mód": Heaney a fentebbi idézet folytatásában azt hangsúlyozza, hogy e jogosnak ítélendő másság jegyében "egyebünnét" táplálja nevét s azonosságát ama "közigazgatási körzetben" az ír szellem, kiegészítőjeként s ellentételeként mintegy "a vízen-túliságnak".

Meglepő változtatás! Annyi év után, egy eredetileg csak pamflet formájában megjelent versen? Mint aki nem akar a "kézbe marni", melytől jót is, táplálót is kapott. Ugyanakkor: állandó bűntudat lapul a dolog felszíne alatt: hogy nem tudott, mert nem tudhatott eleget tenni "bizonyos kívánalmaknak", melyeket mások (képtelenül, ám épp ezért talán nagyon is elégedetten) támasztottak irányában.

Hogy kitüntetését, tavalyi Nobel-díját oly erős és általános lelkesedés fogadta, arra csábítana; feledjük, milyen hepehupás, "ugratós" útja volt ennek az oly mérhetetlenül népszerű költőnek eladdig - végig; s nem utolsó sorban költőtársai között. "Nem vitás", szögezi le az ulsteri protestáns költő, James Simmons, "rég kezdődött ez. Ama régi, még Philip Hobsbaum felügyelete alatt tartott belfasti összejöveteleken nyilvánvaló lett, hogy Seamust sztárszerepre készítik fel." Magam másképp fogalmaznék - nem mintha tanúja lettem volna, mi zajlott, hogyan zajlott akkor és ott (hogy Hobsbaum, az angol költő fiatal ulsteri írókat bátorított, nyesegetőn bírált amaz "összejövetelek" során). Tény viszont, hogy nincs az a költő, akit "sztárszerepre felkészíteni" lehetne. Ugyan hogy a csudába' csinálnák azt? Hanem hogy úgy tippelték, sztár lesz még belőle, s hogy ő maga valami módon ennek is jelét adta - hiteles és erős tehetségével -, azt jócskán feltételezem.

És e sztár-jóslás hátterében az a kérdés bújt meg: vajon ki örökölheti Yeats "köpenyét"? S minden jel arra mutatott, Yeatsnek csak egyetlen köpenye volt, és ez oszthatatlan. Nem tagadható, a Heaneyt ért kritikának állandó alapképlete ez a kérdés: Miért jár ki Heaneynek minden figyelem, mikor pedig X költő sokkal inkább ez, Y költő sokkal inkább az? Úgy látszik, Heaney (költői) lényének volt valami ilyen általános és totális "figyelem-felszívó" tulajdonsága.

Ami az övé lehet így, lenne is az övé. S itt jön megint Simmons, ugyanabban a Cassius-jegyű esszében:

"Emlékszem, milyen furcsa bosszúságot s rászedettséget éreztem, mikor először szemlézhettem a Wintering Out kötetet. Seamus mindig úgy élt bennem, mint aki szövetséges az Ulster liberalizálásáért és megformálásáért vívható küzdelemben, egészen nagy horizonton - s most? Látnom kellett, visszalép a törzsi keretek közé, kizárja a protestánsokat, szítja az ellenérzést, elárul olyan - korábbi - valóban kemény szavú katolikus szószólókat, mint O'Faoláin, O'Connor, Kavanagh. Amit ő katolikus-ulsteri ellentétnek állít be, ráadásul igen sokszor eleve "csak" a szegények általános panasza világszerte és kezdetektől..."

Árulások

Két úgynevezett árulás, máris tehát: az Ulster liberalizálására és megformálására irányuló közös igyekezeté, valamint a korábbi ("kemény szavú") katolikus íróké. S ezek nem maradnak az utolsó árulások a lajstromban.

Bámulatos, milyen gyakran bukkan fel e század költészetének dolgában efféle árulás-téma. Pound, persze, a nagy példa rá - s még örülhetett, hogy megúszta élve. Azután Audent is keserű szavakkal vádolták - árulásért -, hogy átment Amerikába. S hogy Eliot Anglia mellett döntött, nem értékelték-e ezt is az árulás egy fajtájának? Sassoon elárulta osztályát, vagy legalábbis el akarta. Lowell a magáét, méghozzá micsoda felkavaró módon, amikor nem volt hajlandó részt venni abban a háborúban, melynek kimenetele már, szerinte, a haza elárulása volt (ugyanis az eredeti hadi célok eltorzultak: már Németország és Japán totális megsemmisítéséről lett volna szó). 'seit "vonultatta" fel, mikor árulását nem csekélyebb illetővel közölte, mint magával az Egyesült Államok elnökével.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret