stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



SEAMUS DEANE

ELTŰNÉSEK


Ed Chambers eltűnése megdöbbentett. Fél egykor még ott állt, két lépésre tőlem, zsebre tett kézzel, bakancsán az iskolai játszótér mészfehér pora. Egykor már sehol se volt. Aznap délután nem volt az osztályban, és másnap sem, és később sem, soha. Azóta se láttam. A tanárok semmit sem mondtak. Mivel kint lakott Termonbacában, az árvaházban, keveset tudtunk róla. Lehet, hogy felbukkantak a szülei és fél egy és egy között elvitték magukkal valahova. Mások szerint megölte magát, és most ezt próbálják agyonhallgatni. Megint mások azt rebesgették, hogy Edet elrabolták, mert az igazi szülei rettentően gazdagok, és majd váltságdíjat fizetnek érte. Egyik elképzelés mögött sem állt egy szemernyi bizonyíték sem. De egy ilyen váratlan és süket helyzetben bármit ki lehetett találni, egyik feltevés ugyanannyit ért, mint a másik. Még a szüleink is tanácstalanok voltak. Ki vagy mi vihette el Edet? El se tudtuk képzelni.

Apám bátyja, Eddie is eltűnt a pálinkafőzdei lövöldözés után. Azóta sem látták, nem is hallottak felőle. Lehet, hogy már nem él, de az is elképzelhető volt, hogy egy szép nap mint vagyonos ember Cadillac-en érkezik meg Amerikából. De megbízható hír nem érkezett róla. Csak az üres helye maradt. Mások is tűntek már el, de ha a folyónak mentek, vagy a gázcsövet vették a szájukba, az nem számított. Az öngyilkosság, az magyarázat. A baleset is magyarázat. De ezek a nyomtalan eltűnések nyugtalanítottak. Persze lehet, hogy Ed Chambers egyszerűen megszökött és felszívódott Nagy-Britannia ötven-hatvan milliós lakosságába. Ilyesmi előfordult időnként, de azért évek múltán mindig jött némi hír: valaki látta az illetőt, vagy végül visszajött. Aztán voltak olyanok is, mint Patrick Tennyson, akit még az egyetemről ismertem - ő volt az első marxista, akivel valaha találkoztam. Amikor lediplomáztunk, elment Afrikába, és titokzatos körülmények között lelte halálát. A holtteste máig se került haza Armagh-ba. Ha jól tudom, nem is került elő. A legtöbben úgy tudták, hogy egy rajtaütés során lőtték agyon Észak-Rhodéziában. Valószínűleg fehér katonák ölték meg - de mások, akik jártak ott, azt állították, hogy fekete gerillák lőtték le, mert azt hitték, ő is a fehér bőrű ellenséghez tartozik. Bármi lett légyen is az igazság, Tennyson egyszerűen eltűnt. Nem szólt róla újsághír, és senki nem tudta bizonyítani, hogy valóban meghalt. Egyszerűen nem tért vissza. Legalább ilyen titokzatos volt Edgar Shaw eltűnése is. Belfastban, a Stranmillis Road-on lakott, utolsóéves medikus volt. Utolsó vizsgája előtt egy héttel eltűnt. Valaki Münchenből kapott tőle lapot, másvalaki egy hónappal később Tuniszból. Aztán csönd. Se képeslap, se telefon; nem találkoztak vele és nem hozták halálhírét - semmi. A teljes megszűnés volt ez.

A későbbi eltűnések valamivel kevésbé voltak titokzatosak, de ettől még nem lettek kevésbé baljóslatúak. Érthető volt, hogy amikor újra fellángoltak a zavargások, az eltűnéseknek is újabb hulláma indult meg. Valaki megszökött, esetleg egy spicli külföldre menekült, vagy egy áldozat után vérfolt maradt az autóülésen - egy asszony egy nap nem ment haza, bár előzőleg nem úgy tűnt, mintha utazni készülne. Mindegyik történet kapcsán az igazság számos lehetséges változata kerengett, de ezekben az esetekben néha a holttestet is megtalálták, és ez némi biztos alapot adott a találgatásoknak, hogy vajon hogyan alakult a történet vége. A teljes láthatatlanság viszont a lehetőségek végtelen sorát kínálta. Mint a régi idők zöld szemű gyerekeit, ezeket az embereket is valami titokzatos hatalom vitte el, s most egy új ország gyanútlan népe közé vegyülve folytatták kettős életüket. A dolog túl rejtélyes volt ahhoz, hogy az ember nyomozásba bocsátkozzék. Rejtélyükkel az elmenők többet hoztak ki a hátramaradottak életéből, mint bármilyen megbízható magyarázat. Mintha egy elképzelt másik életről nyújtottak volna bizonyságot ezek a magányos tanúk. Múltjuk története folytonosan új olvasatokra szorult hiányzó jelenük fényében. Róluk pletykálni immár tiszta algebrává csupaszult.

Az elveszett lelkek mezeje

Apám szülőfaluja, Buncrana mellett volt egy hely az elhagyott öböl felett, ahol állítólag rá lehetett lelni mindazokra, akik eltűntek. Elvarázsolt mező volt ez, emberi szemnek szinte láthatatlan, mely különös szögben dőlt a hegy gerincéhez, és - úgy tűnt - az egyik oldalán az égbe simul bele. Csak az láthatta időnként, aki születésénél fogva szellemlátó, különösen olyankor, amikor az eltűntek közül egyik vagy másik mondani próbált valamit, üzenni valakinek a szerettei közül. Apám unokatestvére megmutatta, merre rebesgették ezt a mezőt. Régi mende-monda ez - mondta -, nem hiszi már el senki sem. De a hegygerincről megfagyott lavinaként alázúduló bogáncsos, sziklás mező mégiscsak különös volt. Távolról úgy tűnt, körvonalai a messzeségbe vesznek, ahogy a fény semmivé foszlatja tépett sövényeit, s a tüskebokrok a szemünk láttára lobbantak föl, s enyésztek újra el. Egy helybéli öregember állította, hogy látta - ahogy mondta - az elveszett lelkeket: a mezőn bolyongtak, aztán egész a széléig nyomultak, és lenéztek - mint valami nagy magasságból - a szabdalt völgyre alant. Azt mondta, felemelik a fejüket, és úgy kiáltanak, mint a madarak, aztán csoportba gyűlnek a rét közepén, míg be nem takar köröttük mindent a sötétség. Végül felvillan a bozót, sárgábban, mint a láng - így mondta -, és hirtelen mintha ott se lettek volna. De minden évben háromszor eljönnek, tavasszal, ősszel, télen, és kiáltanak, hogy megtalálják őket, és visszahozzák purgatóriumi mezejükről az élők közé, az ismerős világba. A mező nem más, mint az ő közös álmuk, és a hangok - mondta az öreg -: álmukban hallatott sikolyok. Ez így igaz élőnek is és holtnak is, hisz ezek az emberek nem halottak és nem élők, hanem egy köztes állapotban vannak, s egyetlen vigaszuk az a mező. Amikor lenéznek onnan, mindegyik a saját otthonát, földjét látja maga előtt, nem azt a völgyet, amit a mi szemünk lát. Babona járta a vidéken arról a mezőről...

A városban persze nem volt efféle táj. Mutattak az embernek egy járdaszakaszt a trafik előtt, vagy az újságosbódénál, mondván, itt látták utoljára egyik vagy másikukat öt évvel ezelőtt. Ezzel aztán nem sokra ment az ember. Erős seholse hangulata volt, de a szerte heverő nemtelen utcák tehetetlenek voltak a hiány érzésével szemben, hisz természetüknél fogva éppen arról szóltak. Mióta visszajöttem ide, ez még világosabb volt számomra, hisz annyi minden más is eltűnt. Odalett a pálinkafőzde, ahol Eddie bácsi harcolt, és amely évekkel később megint kigyulladt, és odalett vele a whiskey és a vörös téglák szaga, mely annak idején mint parázsló naplemente égett a környék utcáin. A magas gótikus katedrális és a plébános háza még ott magasodott a negyed fölött télszínű szürkeségében, de tőlük balra minden letarolva, összezúzva állott; úgy terült el, hitehagyva, kihaltan, mint a harmincas évek fekete-fehér mozifilmjeinek tájai. Walker kormányzó oszlopát gelignitből és plasztikból szerkesztett koszorúval robbantotta fel az IRA. Csak a csonk és a talapzat maradt, a kőtörmelék-darabokat pedig az egész városrészben, melyet azelőtt az emlékmű uralt, kandallópárkányon őrizte vagy ajtótámasztéknak használta az elégedett nép. A falak alatti lejtőt mára parkosították, és a Fahan Street-i nyomornegyednek sincs már nyoma. Esőt szitáló, hömpölygő ibolyaszín sötétje helyét ma panelházak foglalják el, falukon harcias falfirka tör az ég felé. KI A BRITEKKEL: S.A.S. GYILKOSOK: ELJÖN MÉG A MI ID'NK: R.U.C. MERÉNYL'K: JAJ A SPICLIKNEK!. Éjjelente mint nagy szitakötők, helikopterek nyomulnak be kíváncsian, majd újra visszahúzódnak, fényeik zöldről vörösre, vörösről zöldre váltva villódznak, időnként pedig az oszlopcsonk mellett levő katonai bunker keresőfénye alulról végigsimítja a "kopter" saját, tompább fényű alsó fényszóróját, s a két pászma reszkető fénykeresztben metszi egymást, mielőtt újra beárad helyükre a sötétség. Néha lőnek is a távoli hegyen fekvő temetőből, egy pillantásig gyufa-lobbanás látszik, majd a keresőfény kialszik vagy hisztérikusan hullámzik, míg a helikopter egyenesen felemelkedik, a tetőkről pedig további gyufavillanások lobbannak föl és kifelé, ahogy a mesterlövészek a saját háromszögletű metszéspontjukra céloznak, ahol azelőtt a keresőfény látszott. Lenn, a város talajszintjén rövid, de mély, gördülő hangon dörögnek a lövések. Az emberek ilyenkor megállnak vagy az utcák árnyas falai tövébe húzódnak. Aztán minden elcsöndesül, s az emberek továbbmennek a magas szódiumlámpák feszes fényhártyájával bevont utcákon.

Pokolbéli dűlő

Itt könnyű volt hinni az eltűnésben. A Luftwaffe, a NATO csapatok, az amerikai katonák, a német tengeralattjárók legénysége, a Brit Hadsereg, a felfegyverzett rendőrség, az ilyen-olyan Különleges Rendőrségi Alakulatok, mint a B Specials, a SAS, az IRA, az INLA, az UVF, az UDA, az UFF, utcai bandák tucatjai, a Motorman Hadművelet páncélozott csapatszállítóinak éjszakai inváziói mind rárontottak a város testére vagy egére, s az aprócska település széthasadt, majd összeforrt, majd újra széthasadt, a valaholból sehol lett, a seholból valahol, széleit elmorzsolta a folyó alvó fénye és a határ messzetúli zöldje. Annyira valós volt, hogy már szürreálisnak tűnt. Az egyik felkelés leghevesebb napjaiban a Lone Moor felső részénél egy nagy olajtócsát öntöttek a hegy legmeredekebb lejtőjére, aztán felheccelték a páncélkocsisokat, hogy versenyezzenek velük végig a lejtőn lefelé, a gumitöltények csak úgy csattogtak, ahogy szétverték az óriási plakátokat, lyukakat ütöttek a Coca-Colás üvegekbe, és lesöpörték a simára borotvált Gilette-hős előrebökött állát. Aztán a kocsik elérték az olajpocsolyát, guggoló lendülettel sodródtak és faroltak, a kerekek alól kövek csapódtak föl, mint a pelyva. A vastag kerekek vágta habzó árkokban csillogott az olaj, és a levegőből fény és sötétség hullámaiban törtek elő a kövek és a benzines palackok. Ez az egész pokolbéli dűlő a régi írfoci-pálya mellett terült el, míg maga a pálya sötét és néma maradt. Itt történt évekkel ezelőtt, hogy Ed Chambers szerezte meg a győzelmet jelentő pontot a nyugat-belfasti csapat elleni meccsen. A következő mérkőzésen nem állították be, s ezután soha többé nem volt hajlandó játszani. De ez még sokkal, de sokkal az eltűnése előtt történt.

Vajon hány embernek kell még eltűnnie, mire észreveszik ezek, hogy milyen különös az egész? Egy pár évig én is kipróbáltam ezt az eltűnősdit, és megdöbbentett, mennyire keveset számított ez bárkinek, engem is beleértve. Aligha hízelgő, mikor többéves távollét után találkozik valakivel az ember, aki aztán megkérdi, hogyhogy nem voltál ott a McCaffertyék buliján a múlt héten. Hát nem vette észre, hogy már milyen rég eltűntem? Nem érezte a titokzatos hiányom hagyta ásító űrt? Egy csöppet sem. Visszatérésem kitörölte hiányomat. Hát ennyit az egész város - sőt a városbeli önmagam - iránti nosztalgiámról. De ezzel együtt egyes emberek - így Ed Chambers - továbbra is égetően hiányoztak. Teljesen ésszerűtlen volt, annak ellenére, hogy tudtam, nem Ed személye, hanem eltűnésének mikéntje izgatott, sőt bántott engem igazán. Próbáltam apámnál faggatódzni, mégis mit érzett, amikor a bátyja eltűnt. De hiába. Csak mosolygott rajta, milyen különöseket kérdezek és visszakérdezett, vajon miért érdekel engem ilyesmi. Úgy tűnt, a szeme megnedvesedik egy pillanatra, de mire egyet pislogtam, már ugyanolyan egyenes szárazkék volt a pillantása, mint mindig. Mégis, amikor 1975-ben ő is meghalt, mindent újra kellett tanulnom, amit az eltűnésekről tudtam, és legtöbbször úgy látszott, hogy azt hiszem: vasárnap van - hisz vasárnap volt a halála napja -, és hogy a vasárnap üressége még élesebb, bedeszkázott sötét zártsága még egyhangúbb, mint valaha. Mindig meglepett, mikor észrevettem, hogy a boltok nyitva állnak, és az utcák is forgalmasak, hisz belülről olyan erősen éreztem, hogy egy sivár vasárnap délután uralta el az egész világot, s hogy soha nem lesz már rendes hétköznap, olyan lagymatagon és lustán fordul utolsót a hétvége. Hihetetlennek tűnt, hogy egy olyan ember, aki hétről hétre használta óriási erejét, egy pillanat alatt kiengedhesse a kezéből, amikor meglepte a vasárnapi álom. A feje egyszerűen a mellére ereszkedett, s egy hosszú sóhaj - mely egy szempillantással azelőtt szállt föl - még hallható volt, miközben megfordultunk, hogy lássuk, ahogy anyánk megjelenik előtte a semmiből, és arcával az arcához simul. Ettől a hosszú sóhajtól lett olyan végtelen azóta minden vasárnap délután. Pontosan négy órakor halt meg, és akkor biztos voltam benne, ezentúl mindig rágondolok majd abban az órában. De gyakran elfelejtettem. Nemegyszer kora este volt már, mire eszembe jutott, s az emlék úgy lepett meg, mintha hirtelen hátrafordulnék, s látnám, hogy meghalt, és hallanám, ahogy az elszaladt órák kiadják lelküket abban a megkésett sóhajban. De persze ebben is tévedtem, hisz nem voltam ott a halálakor. Két órányira voltam onnan, épp akkor keltem át a határon. Az autó a Baily hídon haladt, mely Tyrone-t Monghantól választja el, amikor ő azt az utolsó sóhajt útjára indította. S mikor a hídról lehajtottam a határállomáshoz, már nem élt. Anyám arca már az arcához simult, és Gerard az orvost meg a papot hívta, mikor nekem intett a határőr, hogy mehetek. De mégis, azóta is ott vagyok, újra és újra, és azon töprengek, miért is nem ébresztettem föl, ahelyett, hogy ott álltam volna a hálószoba ajtajában, s néztem volna a paplan rémítő hullámzását, ahogy lélegzetért küszködik. A szíve akkor tusakodott mindazzal, amit soha nem mondott ki. Mikor felébredt, már nem voltam ott, bár ő szerette volna, ha ott vagyok, mert mondani akart valamit. De én megint elmentem, mint mindig, és amikor egyszer tényleg mondott volna valamit, már nem hallgattam meg. Kárpótlásul tehát újra és újra elképzeltem a halálát, mindaddig, amíg tanújává nem váltam, amíg már minden héten hét vasárnap sorakozott, melyet hét újabb vasárnap és még hét követett, és az üres sabbatok némaságán át hosszan sóhajtott a lélegzete, mint a novemberi szél a házak sarkain.

Az a fikció, hogy ott voltam, nem volt tilos. A lelőtt ló meg a kísértet a lépcsőfordulón, az más. Azok homályos tilalom alá esnek. De ez más eset. És így, mivel mások engedélyezték, én tiltottam meg magamnak. Olyan egyszerűvé kellett csupaszítanom a halálát, amennyire csak lehet, és ehhez ki kellett vonnom magam belőle, ámbár annak az utolsó utazásnak épp az volt a célja, hogy ott legyek, ha meg találna halni. De a halálos pillanatban mégis sikerült hiányoznom. Akkor tűnt el ő is, amikor én eltűntem. És emiatt én is valószerűtlenné váltam a magam számára. Tudtam, hogy még sok mindennek leszek valóságos tanúja, de mivel annak nem tudtam tanúja lenni, immár csak helyettes tanú lehetek bárhol is. Egy életnél-halálnál erősebb vágy egyre csak építette bennem azt a jelenetet, amelyet nem láttam, és csak ami ezután megmaradt belőlem, az vált megfigyelőjévé minden más viszonylag jelentéktelen dolognak. Egy-két óra múlva Isten tudja mit mondott volna el nekem! A bátyjáról, a szüleiről, megrabolt álmai utáni fájdalmáról... Talán csak lélegzetért kapkodva mosolygott volna egy kicsit, és aztán... Valami olyasmit mondott volna: - Emlékszel arra, mikor... és én már jó előre bólogattam volna, hisz nem mondhatott és nem idézhetett föl olyat, amit készséggel fel ne idéztem és el ne meséltem volna neki. Ehelyett: zéró; átmentem a határon és ő meghalt... Visszatérni

Visszatérni maga volt az öncsonkítás. Nem visszatérni pedig gyilkosság volt. Kellett volna, hogy legyen a visszatérésnek valami módja, mely kevésbé hiábavaló és fájdalmas, de mégis jobb, mint nem menni vissza. Megpróbáltam újonnan megkeresni azt a helyet, úgy, hogy mindannyiszor más és más irányból közelítettem meg, mintha a különféle megközelítések révén megadatna új szemmel látnom, ismeretlen szögbe állítanom. Így Belfast irányából, vagy Sligo vagy Donegal irányából érkeztem meg. Ballykellybe érkeztem repülővel az Antrim fennsík és a fehér-zöld partvonal feletti hosszú átkelés után. Coleraine-ból jöttem le, vagy Magherából föl, Letterkennyből érkeztem, Stranorlarból jöttem föl. Minden alkalommal a mellékutak új labirintusán át közelítettem meg, igyekeztem elkerülni a főutat és reménykedtem, hogy nem ütközöm útakadályba vagy katonai járőrbe. Újra meg újra egy hegygerinc mögül bukkantam elő, a szemem elé kerülő város ismerős volt, de hirtelen egy pillanatra elvesztette ezt az ismerős arcát, majd újra elém állt, egyszerre ismertként és ismeretlenként. Nem tudtam megtalálni, és nem tudtam elveszíteni sem. Az ablakokban támaszkodó rendőrök, a majdnem érthető tájszólásokban beszélő katonák, a kisgyerekek, akik pár tehénkét terelgettek fejésre, s akik odaintegettek, vagy odabiccentettek nekem egyet, amíg vártam, hogy tovaimbolyogjanak mellettem a nyálazó tehénszájak - mindez csak az idegenség előjátéka volt. De még egy mérföldnyi poros sövény, még egy sor rámpa után, mely az út felszínét keresztezte, még egy ívben kanyarodó telefonpózna-sor után felbukkant a város, a szénfüst gomolyagja, egy házakkal telezsúfolt doboz és a végtelen, kígyózó fény, mely megvilágította a szélvédőt és az arcomat. De ahogy az autó lesuhant az első lejtőn, a fény félrecsapódott, mint a szél, és kelletlenül, lassú, könyörtelen menetben vonszoltam végig magam a városon. Szerettem volna visszamenni a hegy tetejére, és újrakezdeni az egész megérkezést, újra és újra megközelíteni a várost, mindaddig, amíg végül egyszer csak ott maradna a fény a szélvédőn, és annak sugárzásán tudnék besiklani, hangszer módjára felhangolt motorral, a sebességváltó csikorgása nélkül. De a rendőrség és a hadsereg aligha venné jó néven az ilyen őrült irányváltásokat és lassú kapaszkodásomat vissza a hegyre, csalódott eltűnéseimet és feltűnéseimet, míg a kerekek súrlódva csikorognak egyik kézifékes indítástól a másikig. Így hát begördültem a városba, végigkúsztam az utcákon, mint olajcsepp egy lakat zegzugai mentén, míg végül hazaértem, s ott voltam az egésznek a szívében, a némaságban, míg a motor elhalt, s az autó sóhajtva ráereszkedett folyadékos felfüggesztésére. Édes Jézusom, itthon vagyok, a semmi közepén, sehol se vagyok: az életem közepén.

Több ilyen utazás után szinte megkönnyebbülésnek éreztem, ha egyszerűen felbukkanhattam Strabane irányából, egyenesen behajtva a városba, anélkül hogy bármi különöset várnék, vagy bármi új és felüdítő látvánnyal talákoznék a folyó-temető-tornyok-híd látványsorban, melyet már úgy ismertem, hogy alig láttam meg fintorgásait az autó ablaka mögött. Újra és újra, napról napra és évről évre emlékek vastag vakolata vonta be a várost, s mégis elsuhantam ismerős laposa mellett: aznap egész éjjel a tévé előtt ültem, csukott füllel és üresre tágult szemmel. Mindent a vasárnapi sivárság és súlytalanság érzése ült meg. A nagy jóízű hétvégéknek semmi zamata nem maradt. Néha észrevették ezt az emberek, és beszéltek róla. Mindnyájan tudtuk, hogy valamibe lassan belehalunk, és azt is tudtuk, mibe, de megnevezni nem tudtuk, s így kifürkészhetetlen maradt. Valami gonosz feldaraboltatás folyt itt, csonkítások józan megfontoltsággal haladó sorozata, míg végül már csak erőnk megfeszítésével tudtunk gondolkodni, emlékezni vagy érezni bármit is. Ami meg a tudást illeti, az egyenesen abszurdnak tűnt. Csak az elhülyült moralisták állíthatták, hogy még egyáltalán tudnak valamit, és ha jobban megnézte az ember, ők se voltak mások, mint a törvény és a rend, s a vele járó méltánytalanságok védelmezői. 'k még nálunk is jobban féltek, de nekik volt energiájuk - ezt meg kell adni. A hit roppant céltudatosságot tud adni az embereknek. Minden lehető támogatást megilleti...

Az eltűnés művészete

Az eltűnés olyan művészet, mely figyelmes szemlélést érdemel. Az elmúlt pár évben a legkülönbözőbb emberek tűntek el. Legtöbbjüket valószínűleg a paramilitáris csoportok vagy a biztonsági erők emberei ölték meg. Némelyek talán börtönben vannak. Mások külföldre menekültek, vagy kiutasították őket, mert kémkedtek valaki után. Néhányan máig is bujkálnak. De mindezek között lehetnek olyanok is, akik az előző csapathoz tartoznak, azok közé, akik természetes úton tűnnek el, az Eltűnt Személyek kategóriájához. Az eltűnés szokása, mely immár bevettnek számít, kétségtelenül elfogadottabbá teszi a politikai gyilkosságokat, és így már a fantáziálás sem olyan fantasztikus. Hiszen mindig fennáll a lehetőség, hogy a dolgok normális menete hirtelen megszakad, s az ember egyszer csak azt találja, hogy kedden még a sarki moziba igyekszik, pénteken meg már Rio de Janeiróba. Előfordulhat, hogy meg se nézed azt a filmet, amiért elindultál, vagy hogy épp az marad az utolsó emléked az előző vagy másik életedből. Ami mindig elvész, az a két világ közötti átmenet. Aki előző életéből kísértetté tűnik át, az nem térhet vissza, hogy elmondja, milyen érzés volt. Az ember persze elképzelheti a taxit, amelyben az állomásra hajtott, vagy a buszutazást a vidéki falu felé, vagy az autóstopot a szomszéd városba. De ezentúl puszta falba ütközik a képzelet. A teret idegenek találgatásai töltik ki, s ezek aztán történetté állnak össze, mely végül is csak annak a lenyomata, amit a mesélők megéltek, nem pedig az eltűnt személy eltűnésének magyarázata. A történetek semmi mást nem árulnak el a valós világról, mint annak valószerűtlenségét. Ez nem valami jó mentség, de hát ez van, és mi mást tehet az ember, mint hogy megpróbálja kihasználni őket, mindent kiszívni belőlük, amit csak lehet? Mire ezzel elkészül, a valószerűtlenség annyira állandósul, hogy nem lesz már különbség közte és a valószerűség között, és akkor már nem lesz semmi gond. Mindenki akkor húzza el a csíkot, amikor akarja, engem akkor már egy cseppet se fog érdekelni vagy zavarni az egész. De ez még odébb van. Addig még sok mindenen túl kell esni.

Nemsokára abbahagyom ám, csak bosszantó, mikor az embernek itt van ez a sok nevetséges elmeséletlen történet, amit nem tud felhasználni, mert olyan sok van belőlük, és nem tud összefoglalni, mert már egy árva teherfuvarozó mítosz se maradt, amit kölcsönvehetne. Bezzeg, ha lenne még egy pár, az összes kis történetet bele lehetne gyömöszölni a maga konténerébe, aztán fel velük egy olyan marha nagy kamionra, és meg se állnának a legközelebbi exportkikötőig. Micsoda megkönnyebbülés lenne az! Az ember egyszerűen kitörölhetné Chambers-t meg Tennysont, meg az összes többit! Nem kéne amiatt aggódni, hogy hogyan törölték ki magukat, a saját tünékeny hurkukra akadva suhannának az eltűntségbe, s az ember szabad lenne végre! Még a meggyilkoltak is, akiket úgy megkínoztak, hogy a saját családtagjaik sem ismernének rájuk: még őket is ki lehetne tagadni! Csak lenne egy mítosz a gyilkosságra, erőszakra, mészárlásra, akkor mindannyian áttűnhetnének egy távoli perspektívába, képzelt testek lehetnének valódi utcákban, vagy valódi testek képzelt utcákban, valami esti fénybe szűrten, vasárnappá oldódva a történelem végtelen délutánjának egyhangú ismétlődésében, míg az üres égben valahol harang bong, s az ember végre nyugton ülhetne. Az apámra is igaz lehetne ez? Hiszen egyazon délután tűntünk el egymás számára.

Vagy maga a gonosz ez, vagy nem is létezik: vagy egy feszült feketeséget látok, vagy sima, üres teret. Mindenesetre csalás kell hozzá, és ahhoz, hogy a csalás beváljon, úgy kell tenni, mintha igaz lenne, mindaddig, amíg igaz nem lesz, akkor aztán már nem lesz se csalás, se fikció. Akkor meg mi értelme azt mondani, hogy tudod, ki volt a bűnös? Előfordulhat, hogy tudod a gyilkos nevét, de valószínűbb, hogy azt tudod, milyen egyenruhát hord; lehet, hogy tudod, miért tűnt el X vagy Y, ám ennél is valószínűbb, hogy sejted, miféle okból, de fogalmad sincs az érzések folyamatáról, melyet az illető végigélt. Lehet, hogy tudod, hogy köznapi értelemben mi az oka mindezeknek az eseményeknek, és hogyan lehet őket sorban, rendben, sémában látni. De azt sosem tudhatod, hogy igaz-e, amit tudsz, lehet, hogy nem több, mint találékonyságod teljesítménye, melyet egy újabb eltűnés, egy újabb gyilkosság értelmetlenségbe fordít. Nincs értelme bármit is mondani, csak ha olyan erővel mondhatod, hogy az lesz maga az igazság. Ehhez pedig az embernek magának is el kell tűnnie, és át kell alakulnia azzá, ami a puszta szavaiból összeáll. Figura leszel saját fikciódban, lehetőségek locusa, mely éppoly szabad, mint a kurzor a számítógép képernyőjén, mely felveheti és elmentheti és kinyomtathatja, amit parancsolnak neki, melynek funkciója, hogy mindazt, ami kívánatos vagy szükséges, szeszélyes vagy önkényes, olyan örökké rögzítse, mint maga a Természet Törvénye. Bárcsak megtehetném! De nem tudom. Jaj, apám, miért kellett csak úgy meghalnod?

A kísértethistóriák valójában politikai példabeszédek voltak. A sok boldogtalan füstgomoly második lehetőségre várva tévelygett ott, s végül felfogta, hogy annak se lenne már semmi haszna. Akik eltűntek, kísértetek lettek. Kísértetjárta környék volt ez, melynek csak varázslat adhatott volna némi varázst, mely a távollevőkből nyerte jelenlétét. Ugyan ki tudott volna elmenekülni? Aki elmenekült, azt még erősebben a markába szorította, hiszen az ember távollétével csak gyarapította a hely mítoszát. Még erősebben a markába kaparintott, hiszen ha bármi hiányt érzett önmagában az ember, ezt az elmenekülés számlájára írhatta. Éjjelente csak feküdt a sebén, bárhol légyen is, álmában pedig belehalt.

Még mikor fényes nappal, az ember szeme előtt történt, akkor is valószerűtlenné vált. Az IRA álcázott bombát rejtett vasárnap reggel a Lecky Road mögötti közbe és mindenkit figyelmeztettek, hogy ne menjen arra, amíg a katonai járőr el nem haladt. Volt egy szociális munkás, Frank McConnellogue, aki elment oda, és végignézett a kis közön fel s alá. Semmit sem látott. Egy csoport emberrel volt együtt, de ő mérgesebb volt, mint a többiek, amiatt, hogy csak úgy otthagytak egy bombát, annyi életet veszélyeztetve. Egyszercsak bement a közbe, ügyet sem vetve a többiek kiáltásaira. - Nincs bomba - ordította -, csak meg akarnak félemlíteni, egyszerűen meg akarnak félemlíteni. Meg kell, hogy mutassuk... Itt megbotlott. A gyújtózsinórba ütközött. Egy villanás, és vége volt. Aztán az elmondhatatlan dörrenés, és a kirakatok szilánkokban berobbanó üvege. Még mielőtt a robbanást hallottuk volna, a teste már törmelék volt, s akik összesöpörték őt, még órákig sírtak és okádtak utána. De én mindig a botlás pillanatában látom magam előtt, a kékesfehér villanás pedig egész évszázaddal később következik. Ott állt, egészen a peremen, sértetlenül, hittel. A döbbenet olyan hullámában tűnt el, mely még fényesebb volt, mint az, melybe Chambers beleveszett, az iskola játszóteréről, tőlem puszta ötven méter és harminc év távolságra. Megtörtént, de senki nem fogja újra elképzelni, s ezért valószerűtlen marad. Én máig is azt várom, hogy egyszer csak megszólal a telefonban, hogy itthon van-e a bátyám. A hangja még el sem halt, mikor a démoni földből ráugrott a fellobbanó tűz.

Minden atrocitásnak megvannak a támogatói. De hiú ábránd azt hinni, hogy bármelyik elérheti, hogy az egyik valóság átadja helyét egy másiknak. Ez csak a valószerűtlenséget növeli. A propaganda és az írás hasonlóképp. Akárcsak az elveszett terület visszaszerzésének vágya, sőt már az is, ha egy területet elveszettnek nevezünk. Az írás nem más, mint mélyre hasító erőszak, mely emlékekkel ejt rajtunk sebet. Az írás bűn. A halottak és eltűntek szellemei bocsássanak meg nekem.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret