stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



EÖRSI ISTVÁN

JÓB


Nem tudom, hogy más ötletét lopom-e el, vagy a magamét, amikor Jóbot az "szövetség Lear királyának nevezem. Nem mintha a különbség kettőjük sorsa közt nem volna épp olyan meghatározó, mint a megegyezések. Lear a saját ostobaságának köszönhette tragédiáját, Jób az isteni nagyvonalúságnak. Lear a létezés poklába lökve az emberi gonoszságot fedezte fel, a természeti kötelékeket sem tisztelő gyilkos ösztönöket, a vagyon és hatalom vágyának siralmas folyományait, és csalódásába nem vonta be istent, talán mert hiányzott belőle az érdeklődés a transzcendencia iránt. A gennyedző Jób a hamuban szintén ráébredt az emberi lét nyomorúságára, de ez nem az emberek, hanem a világrend miatt gyötörte őt, pontosabban isten miatt, akitől - ha félelmei beigazolódnak - el kell vitatnia a mindenhatóság vagy az igazságosság attribútumát. Sorsuk közös jellegzetességei szembeszökőek. Mindketten nagyon magasról nagyon mélyre zuhantak, és a mélységben találtak rá erkölcsi érzékükre és eszükre. De ha rájuk találtak, akkor eddig is időztek valahol. Vajon hol időztek?

Lear, aki beleőrült abba, hogy két gonosz lánya megcsúfolta, kisemmizte, és kilökte védtelenül a viharba, mely természeti mása csupán a bensejében tombolónak, tébolya csúcsán általánosított formában fogalmazta meg a társadalom működéstörvényeit. A koldus elfut a farmer kutyája elől. "Ez a tekintély valódi képe. A kutyának is engedelmeskednek, ha hivatalban van." És tovább, Vörösmarty szavaival így:

"Gaz hajdu, vond el véres jobbodat!/Mért vesszőzöd a ringyót? Saját/Hátadra verj. Leghőbb vágyad, vele/Azt tenni, amiért most megvered./Uzsorás csenészt akasztat. Rongyokon/Keresztüllátszik a kis vétek is,/Prémes bekecs s palást mindent befed./Borítsd arannyal a bűnt, és a törvény/Lándzsája rajta kártétlen törik meg;/Göngyöld rongyokba s a törpe szalmaszál/Keresztül szúrja."

Ez csupa olyan általánosított tapasztalat, amelyre a király lányai udvarában és a viharban sem tehetett szert. Akkor tehát Shakespeare egyszerűen az ő szájába adta a saját felismeréseit, bízva abban, hogy amit lázongó szájnak színpadon nem tanácsos kimondani, azt eltűrik vagy akár el is fogadják egy őrült királytól? Ebben lehet némi igazság, de lappang itt még más magyarázat is, amely nélkül Shakespeare nem Shakespeare volna, hanem találékony tendencia-költő. Szerencsére Lear, még a viharban, kezünkbe adta a rejtély kulcsát:

", ti meztelenek,/Szegény nyomorfiak, bármerre vagytok,/Az irgalmatlan vész dühében élve,/Mi védi meg födetlen fejetek/S a kiaszott testet szellős rongyotokban/Ily évszak ellen, mint ez? ", kevés/Gondom volt eddig erre."

"Oh I have ta'en too little care of this": tudta tehát jó dolgában is, csak nem törődött vele. Zavarta volna az uralkodásban. Gátolta volna monomániáinak a végső összeomlás pillanatáig oly boldogító burjánzását. Ennek a tenyészetnek - láthattuk ezt néhányszor századunkban is - mindennél inkább kedvez a korlátlan hatalom klímája. A hatalom és a gazdagság nemcsak a mennyországba vezető úton emel nehezen eltávolítható torlaszokat, hanem ezen a világon is megnehezíti, hogy birtokosa kiismerje magát benne, és hogy rendeltetésszerűen használja eszét. Learnek tehát kevés gondja volt a nyomorra, de azért nem felejtette el. Csak tokba zárta. A viharban egy különlegesen vakító villám kettéhasította a tokot. Ebbe bele kellett őrülnie, mert nem titkolhatta maga előtt tovább, hogy a világ igazságtalanságra, az ő élete pedig hazugságra épült fel.

Jób egyebek között abban különbözött Lear királytól, hogy nagyon hasonló helyzetében mindvégig óvta magát ez utóbbi felismeréstől. "Amíg meg nem halok, nem engedek feddhetetlenségemből" - mondta. "A vaknak szeme voltam, és lába a sántának. Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól megvizsgáltam. Összetörtem az álnok állkapcsát, és fogai közül kihúztam a zsákmányt." Lelkiismerete tehát makulátlan. Makulátlanul bűntelen embert büntetett meg az isten. Annyira megbüntette, hogy gyermekeiben még csalódni sem bírt, hiszen meghaltak mind, sőt mi több: haláluk a büntetés része volt. Vándorolni sem bírt a viharban, mert még a talpán is fekélyek virultak, csak ülni tudott, és ülepének fekélyeibe beleragadt a hamu meg a homok. De ha nem mozdult el innen, akkor új tapasztalatokra sem tehetett szert. Mindazt, amit e pokolból gennyedző torokkal világgá üvöltött, tudta már egészségesen is, amikor Úz földjének legnagyobb potentátja volt. Tudta, hogy a gazdag gonoszak sokáig élnek, és elégedetten halnak meg, a jók pedig korán és kínban pusztulnak el, tudta, hogy "az árvák szamarát elhajtják, az özvegyek ökrét zálogul elveszik", és hogy Jahve - ezt nem lehet elégszer elismételni - ártatlant és gonoszt egyformán emészt el, és "gúnyolja az ártatlanok csüggedését". De ha mindezt tudta, míg fényben élt, akkor hogyan őrizhette meg tükörsima lelkiismeretét? Alamizsnálkodó jósága, amelyre hencegve hivatkozott, az egyenlőtlenséget úgy csökkenti, hogy egyben fenn is tartja - amikor az alamizsna-osztó jónak érzi magát, akkor a világot is jónak érzi, mely őt adakozóvá, a nyomorultat pedig elfogadóvá tette. Ráadásul a vérlázítóan igazságtalan evilági rendet mint az isteni elrendelés vagy az isteni közöny folyományát fogadta el - hogyan egyeztette össze folttalan lelkiismeretével, hogy Jahve eminense volt egy ilyen világban? Csak arra gondolhatok, hogy a fényben élve Learhez hasonlóan elfojtotta tudását, mint tábortűz parazsát a sivatag porával, és aztán a szél, mely elfújta mindenét, elröptette a port a parázsról. De akkor miért nem mondta ő is: "", kevés gondom volt eddig erre"? Talán azért nem nyílt fel a szeme, mert - Learrel ellentétben - az sújtott le rá, akit feltétel nélkül, vagyis Jahve erkölcsi rendjének szemszögéből bűntelenül szolgált. Ez gátolta meg abban, hogy magára vállaljon legalább egy akkora erkölcsi deficit-porciót, amekkora arányosan szétosztogatva kijár neki.

Jób és az elfojtás csodái

Mindazonáltal feltételezem, hogy a tagolatlan időben, és a roppant magányban, melybe vigasztalóinak részvétlensége zárta, az álom és az ébrenlét cikcakkos partvidékén rátámadtak korábbi életének képei, olyanok is, amelyeknek korábban nem tulajdonított jelentőséget. Fülledt éjszakákon felriasztotta a vigasztalók hortyogása - különösképpen a vörösképű, kövér, asztmára hajló Bildádé, aki légszomjjal is küzdött -, de egészen felébredni nem bírt, annyira kimerítette a nappali hőség. Ilyenkor régen elfelejtett események elevenedtek fel benne, és olyan figurák látogatták, akikről éber pillanataiban sem bírta eldönteni, hogy emlékképek-e vagy az álom művei.

Egyik visszatérő látomása volt, hogy felkel fiatalon felesége mellől, kimegy a verandára, leül a padra. Csillagos ég, telihold, szellőtlen melegség. Testén még a szerelem izzadsága, szimatolja a mósusz-szagot. Nem hallja, de érzi az asszony lélegzését, elképzeli, hogyan emelkedik és süllyed a melle a könnyű takaró alatt. Behunyja szemét, élvezi tagjaiban a tökéletes békét, mely kiáramlik a mindenségbe. Zavaros, boldog hangulatában nem akarja, vagy nem tudja megkülönböztetni önmagát a világtól. "Minden jó - gondolja -, és áll az idő." Egyszer csak horkantást hall, hörgést, csoszogást. Kinyitja szemét, és egy ötven év körüli, vézna emberke áll előtte rongyokba burkolódzva. Gyér, vörhenyes szakálla nem fedi el pörkös arcát, melyből kivilágít halványkék, vaksi szeme. Jób felismeri: néhány évvel korábban rendszeresen - havonta, kéthavonta - megjelent a házánál, és valamelyik gennyedző sebére mutatott, vagy a torkára, miközben tébolyítóan rekedt hangon boldogságot kívánt a ház urának, vagy rothadó ujjait nyújtotta elé. Ilyenkor négy sékelt nyomott a kezébe, majd a szolgák szállására küldte, ahol némi kis konyhai munka fejében enni adtak neki. Egy ízben csak két sékel volt nála, és amikor átadta, az emberke szemét lesütve ezt mondta: "Négy sékelt szokott adni, uram". ' elnevette magát, és bement a házba a hiányzó pénzdarabokért.

Ezúttal azonban éjszaka jön. Nem is jön: egyszer csak ott van. Jóbot szorongás fogja el. Feláll, és megnyugodva konstatálja, hogy egy fejjel magasabb a koldusnál, vállasabb és erősebb. Megkérdezi tőle, hogy hol bujkált az utóbbi években. "Már azt hittem, meghaltál" - mondja. - "Uram" - válaszolja a kis ember, és szokása ellenére elvigyorodik. Foghíjas szájából bűz árad. Elé nyújtja a jobb kezét, ujjain nincsenek körmök. "Miért jössz?" - A kis ember válasz helyett vinnyogni kezd. - "Menj el, és gyere vissza holnap. Szolgáim alszanak már, és a feleségem is." Ekkor a koldus néhány szót suttog neki, a médek nyelvén vagy valami perzsa dialektusban. "Nem értlek - mondja Jób -, beszélj hangosabban és érthető nyelven." A koldus válasz helyett obszcén mozdulattal megkerüli Jóbot, és be akar menni a hálószobába. Jób visszarántja, mire a koldus szemen köpi, majd eltűnik, olyan váratlanul, ahogyan jött.

Jób a hamurakáson megpróbálta felidézni, hogy mi történt ezután. Miért nem eredt az arcátlan csavargó nyomába? Miért nem uszította rá a szolgáit? Csak nem szégyellte magát? Hiszen nem volt rá oka. Ennek ellenére még feleségének sem mesélte el ezt a történetet. Már-már el is feledkezett róla, amikor a koldus ismét beállított, normális időben. Széthúzta sebes száját, és ujját végighúzta immár teljesen fogatlan, gyulladt ínyén. Megkapta négy sékeljét, aztán tisztára pucolt egy kondért a konyhában, majd a szakács tejbe áztatott lepényt lökött elébe. Jób odalépett hozzá, egészen közelről bámulta, a vörhenyes szakállú azonban nem nézett vissza rá, csak tömte két kézzel szájába a lepényt. "Ha arra volt pofája, hogy újra megjelenjen nálam - gondolta Jób, - akkor talán csak álmodtam azt az éjszakai jelenetet." A legkülönösebb azonban az volt, hogy ez a lehetőség sem csillapította le. "Nem mindegy?" - kérdezte vakaródzva és végképp éberen.

Másik visszatérő álma vagy emléke még nyugtalanítóbb volt. Házasságának harmadik hónapjában szamárháton útnak indul feleségével, hogy meglátogassa egyik sógorát, aki Jerikó környékén lakott. Szolgák kísérik őket, málhás állatokkal, melyek élelmet és ajándékokat visznek. Gyaloghintó is van velük, hogy áldott állapotban lévő asszonya beleülhessen, ha elfárad. Vándorlásuk ötödik éjszakáján magas hegyek karéjában, illatos mezőn verik fel sátraikat. A fiatalok patakcsobogás zenéjére, egymás karjában alszanak el, így is ébrednek reggel, és elhatározzák, hogy pihenőnapot tartanak a tündéri tájon. Elmondhatatlan fájdalom fogta el Jóbot, míg képzeletében felidézte az ébredés reggelét. Együtt esznek a szolgákkal illatos kecskesajtot, mézes kenyeret, szőlőt, a felesége tejet iszik hozzá, a férfiak gránátalmamustot, fűszeres borokat. Reggeli után sétára indulnak a patak mellett, mely kivezeti őket a völgyből egy szűkebb szurdokba. Jób átöleli felesége derekát, így segíti, támogatja, mert az ösvény egyre meredekebben kapaszkodik fölfelé. Egyszer csak egy magasabban fekvő réten találják magukat, ismét elfogja őket a tágasság öröme, körben feltűnnek, most már szinte elérhető közelségben, a csúcsok. Lefekszenek a magas fűbe. el is szunyókálnak. Ágak reccsenésére, sziszegő, motoszkáló hangokra ébrednek, és ahogy kinyitják szemüket, rongyos, piszkos, ótvaros gyerekek tolongnak körülöttük, lehetnek harmincan, ötvenen is. A legidősebb talán tíz éves, a legfiatalabb három, ricsajosan tartják feléjük tenyerüket. Jób megérzi, hogy pillanatokon belül rájuk vetik magukat, bemásszák, belepik őket, mint a hangyák, lemarják róluk a húst. Látja felesége üveges szemét, tátott száját, amelyből nem tudnak előtörni a hangok. Felugrik, felrántja az asszonyt, futni kezdenek visszafelé az ösvényen, mögöttük az üvöltő porontyok hada. Jób felkap egy követ, feléjük dobja, egy kislány némán felbukfencezik. A gyerekek megtorpannak, Jób farkasszemet néz velük, és hátuk mögött a tisztás szögletében nyomorúságos putrikat pillant meg. A girhes csöppségek ismét közelednek, könyörgőn előre nyújtott kézzel, csak a kislány marad ott a fűben mozdulatlanul. Földbe gyökeredzik a lába, de az asszony rángatni kezdi, majd sikoltozva ismét futásnak ered, ő utána, most már senki sem követi őket, mégis rohannak tovább pánikosan, lefelé a lejtőn, míg el nem érik táborhelyüket. Jób parancsot ad a táborbontásra, egy óra múlva folytatják útjukat. Az asszony most először gyaloghintóba ül, mert szúró fájdalmat érez a hasában.

Ahányszor Jób újraálmodta ezt a rémületes kalandot, elámult azon, hogy nem emlékszik a kirándulás további eseményeire. Hány nap múlva érkeztek meg a sógorához? Mit csináltak nála? Meddig maradtak? Milyen útvonalon mentek haza, Úzba? Vagy talán baljós előjelnek fogta fel a gyerekinváziót, és azonnal visszafordult? Mindez lehetséges - és lehetetlen is. Azt azonban biztosan tudta, hogy feleségével és gyerekeivel sem beszélt soha erről. A nyomoronc gyerekcsapat csak a hamurakásban jelent meg újra lelki szemei előtt, először akkor, amikor Elifáznak arra a kérdésére válaszolt, hogy elpusztult-e bármikor bárki ezen a világon ártatlanul. Elkeseredett, szép beszéde során Jób ráébredt arra, hogy okosabban teszi, ha Elifáz helyett egyenesen Ahhoz intézi szavait, akitől sorsa függ. Nyomorúságának és kétségbeesésének képeit zúdította rá, őszintén és magával ragadón, és már azt remélte, hogy meghallgatásra talál. Lehetetlen, hogy Jahve ne érezze át igazát, ha viszont átérzi, akkor szánalomból megöli vagy más módon menti meg őt. De amikor ezt kérdezte tőle: "Miért nem veszed le rólam a szemed? Nyálamat sem engeded lenyelni? Ha vétkeztem, mit követtem el ellened, emberek őrzője?", akkor váratlanul megpillantotta magát és feleségét a fűben, és köröttük, fölöttük a kis nyomoroncok csapatát, aztán a némán összeeső kislányt, és olyan szorongás fogta el, hogy szinte a mondat közepén elhallgatott.

Oidipusz

A Jób szerzőjétől minden valószínűség szerint időben, de térben sem túl távol Szophoklész, úgyszintén ősrégi - írott és íratlan - hagyományokra támaszkodva, olyan tragikus hőst teremtett, akit egyetlen perdöntő vonatkozásban Jób diametrális ellentétének tekinthetünk. Nem arra utalok, hogy Jóbbal ellentétben Oidipusz kétségkívül szörnyű bűnöket követett el. Azért tártam fel néhány ismeretlen epizódot Jób előéletéből, hogy jelezzem: fér némi kétség az ő makulátlanságához is, amelyhez azért ragaszkodott a hamuban kuporogva, hogy vádként fordíthassa a könyörtelen Jahve ellen. Oidipusz elsősorban abban különbözik Jóbtól, hogy bűnösségét magától értetődő gesztussal fogadja el, mint isteni elrendelést, a büntetésről viszont ő maga gondoskodik. Pedig Szophoklész a Jób könyvének szerzőjénél sokkal gondosabban bizonyította, sőt ábrázolta, hogy az ő hőse kivételesen jó ember volt, és nagy uralkodó. Amikor a pap a tragédia kezdetekor a gyászoló küldöttség szószólójaként arra kérlelte, hogy mentse meg a népet a döghaláltól, ezt válaszolta:

"Jól látom, hogyan/szenvedtek mind; de bár szenvedtek, senki sincs/köztetek, aki úgy szenvedne, ahogy én./Mert mindenik gyötrelme csak egyé, csak az/övé magáé. senki másé; de az én/szívem egyként nyög rajtam, rajtad s a hazán."

Ezt a vallomást tündérmesének vélhetjük modern korunkban, amikor uralkodóink zseniális vagy ördögi balfácánok, mint a Versailles-i, trianoni és jaltai békeszerződések kiagyalói, betörők, mint Nixon volt, fegyvercsempészek ŕ la Reagan, tömeggyilkosok, mint Kádár, Szaddam vagy Li Peng, megszállott terroristák, mint Khomeini, cinikus terroristák, mint számos arab és izraeli vezető, népirtók cinkosai, mint az iparilag fejlett államok választott főhivatalnokainak többsége. Egyszerűen elképzelni sem tudunk ma olyan vezetőt, akinek elhinnénk az idézett sorokat. Szophoklész azonban még el bírt képzelni egy ilyen embert, és azt akarta, hogy a közönség is képzelje el, és higgyen benne; ezért - még mindig a darab elején - megismételtette vele vallomását. Amikor a delphoi-i jósda baljós üzenetével hazatérő Kreón megkérdezte tőle, hogy a nép előtt kívánja-e meghallgatni, vagy a palotában, ezt felelte neki:

"Mindannyiunk előtt szólj! E népért nagyobb/Gond üli vállam, mint a saját lelkemért."

Ezt a mondatot nem valamiféle hangulat vagy felbuzdulás diktálta, hiszen a benne kifejeződő odaadás határozza meg a tragédia egész szerkezetét. Oidipusz a saját életbe vágó érdekeinek fittyet hányva a véres végig lefolytatta a nyomozást, még akkor sem hagyott fel vele, amikor a bizonyítékok vádló ujjai mind őrá mutattak. Amikor bebizonyosodott, hogy utolérte sorsa, melytől menekülni akart, és csakugyan megölte apját, és anyjával nemzette gyermekeit, kiszúrta mindkét szemét, amiért nem látták a bűnt, amelyben élt, és hogy

"Ne lássátok most, kiket oly jó látnotok,/S kiket legjobb lett volna sohse látnotok!"

Nem mentegetődzött azzal, hogy az istenek játékszere volt csupán, és hogy szándéktalanul töltötte be végzetét. "Mai mélyebb tudatunk joga abban állna - fejtegette Hegel esztétikai előadásaiban -, hogy ezeket a bűnöket ne ismerjük el mint saját valójának tetteit, mert hiszen nem gyökereztek sem saját tudásában, sem saját akarásában; a plasztikus görög ember azonban helytáll azért, amit mint egyén cselekedett, s nem választja szét magát az öntudat formális szubjektivitására és arra, ami az objektív dolog."1 Vagy Oidipusz szavával: "Jöjjön, aminek jönnie kell!"

És: "Az én anyám a Sors volt, és testvéreim / A hónapok, akikkel nőttem s fogytam én. / Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek, Más: mért féljek hát fölfedezni, ki vagyok?"

"Az éppen a nagy jellem ereje - folytatta Hegel -, hogy nem választ, hanem természeténél fogva teljességgel az, amit akar és végrehajt. Az, ami, s örökké az, s ez a nagysága." "...az a dicsőségük, hogy valóban megtették, amit tettek. Az ilyen héroszról nem lehetne rosszabbat mondani, mint azt, hogy ártatlanul cselekedett. A nagy jellemek becsülete az, hogy bűnösök."

Amikor Oidipusz megvakíttatta magát, akkor a "Jöjjön, aminek jönni kell!" és az "Az vagyok, aki vagyok" szellemében nemcsak elismerte bűnösségét, hanem ki is állt mellette. Még a számkivetettségéről és haláláról szóló kolónoszi tragédiában is ragaszkodott hozzá: "Mily jogon kívánhatom, / Hogy érints engem, kiből semmi förtelem / Szennyfoltja nem hiányzik?" - kérdezte Thészeusztól. Ilyen vallomás már csak azért sem késztette erkölcsi erőfeszítésre, mert bűne összhangban állt az istenek akaratával. Ha bármi gonoszt elkövetett, azt az istenek követtették el vele, tettét megtagadva megtagadná az isteneket is. "A görög hős megnyugszik saját sorsában, sorsa megváltoztathatatlan, erről nincs mit beszélni tovább" - így Kierkegaard.2 Megnyugszik annak ellenére, hogy ő is különbséget tud tenni valamely esemény szubjektív és objektív vonatkozásai között. "Én szabadon / tettem a bűnt. / Tudja az ég azt! / De mégse magam akartam." - vallotta Oidipusz. Aztán közölte, hogy megölte ugyan az apját, de "Önvédelemből tettem, akaratlan". És végül felülmúlhatatlan költői erővel összegezte a tényállást a szubjektivitás álláspontjáról:

"Fölhányod, hogyan öltem és nősültem, és / Mily átok űz - amiről én nem tehetek, / Az isteneknek tetszett rámidézni ezt, / Kik talán régtől fogva gyűlölik fajom. / Mert énbennem magamban nem lelsz semmi oly / Bűnfoltot, amely ezt a szörnyű büntetést / Vonhatta volna családomra és reám."

Az Oidipusz királyban lezajlott a folyamat, vagyis a bűnösnek benyújtották a roppant számlát, amelyet habozás nélkül kiegyenlített. A szubjektív szempont egy célzás erejéig sem juthatott szóhoz itt, mert csak elmosta volna a tragédia kontúrjait. Az Oidipusz Kolónoszban a következmények színjátéka. Halála előtt Oidipusz még egyszer megmutatta, hogy "az, ami, s örökké az, s ez a nagysága". Ezt a nagyságot terebélyesítette ki Szophoklész oly módon, hogy a végponton, amikor munkáját már bevégezte a sors, a hős megvédte magát a szubjektivitás álláspontjáról, de anélkül, hogy elhárította volna magától a bűnt, vagyis azt, hogy objektíve azonos a tetteivel. 'benne magában nincs bűnfolt, mégis szabadon, isteni akaratból bűnözött, és ezért kiérdemelte sorsát.

Ádám és Prométheusz

A szegény Jób a hamurakáson kedvezőtlenebb helyzetben volt. Nem állíthatta, hogy isteni akaratból bűnözött, mert az isten az igévé vált erény. A görög politeizmus kedvezőbb feltételeket teremtett a dráma számára, mert az egymásra is fenekedő istenek, erkölcsi, hatalmi és köznapi érdekei állandó konfliktushelyzeteket alakítottak ki, és az embereknek e konfliktusok változó erőterében kellett megőrizniük önmagukat. A zsidó monoteizmus ezzel szemben csak az isten és az ördög elvont-általános ellentétével szolgálhatott, ezzel is takarékosan, mert az ördögről nem ismerhette el, hogy isten akaratából gonosz, de azt sem, hogy akaratát legyőzve az. Ezért ellentétük túl vérszegény volt ahhoz, hogy drámai konfliktus épülhessen rá. Jehova csupán a jóság, az örökkévalóság, a mindenhatóság változatlan attribútumait vonultatta fel - már csak azért sem volt szabad faragott képet csinálni róla, mert a végletes absztrakció megformálhatatlan. Ha ábrázolnák, akkor valamiféle alakzatot kellene öltenie, s ily módon lerángatódna a földi lét változékony formái közé. Az abszolútummal szemközt Jóbnak el kellett volna fogadnia, hogy bűnei miatt bűnhődik - ez lett volna távolabbi erkölcsi érdeke is, hiszen így változatlanul érvényben maradna az a világkép, amely életének értelmet adott. Másrészt viszont közvetlen erkölcsi érdeke arra ösztönözte, hogy igaznak lássa addigi életét. Ezért aztán hol azt kívánta, hogy Jahve bizonyítsa rá bűnét, hol pedig azt, hogy magyarázza meg: milyen magasabb szempont készteti arra, hogy bűntelent büntessen. Egymással összeegyeztethetetlen vágyak és érdekek közt hánykolódott, egyszerre gyötörték a "mért nincs bűnöm, ha van" és a "mért van bűnöm, ha nincs" dilemmái, ezért nem lehetett tragédia hőse, és ezért lett tragikus lírai személyiség.

Az "testamentumban - az epikai és lírai néphagyománynak ebben a felülmúlhatatlan antológiájában - csak egyetlen olyan szituációt ismerek, amely jelentős írói hozzájárulás nélkül, objektíve majdnem alkalmas drámai feldolgozásra. Az ember az Édenkertben fellázadt az isteni parancs ellen, és evett a jó és a rossz tudásának fájáról. Ez emancipációs cselekedet, maga az Úristen értékelte így, amikor azt mondta a tett után, hogy "Íme az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó és mi a rossz." Ezt az emancipációs tettet nevezik bűnbeesésnek, eredendő bűnnek. Isten megtorolta, hogy tilalma ellenére Ádám és Éva a szellemi lények körébe emelkedett, és ezért kiűzte őket a Paradicsomból. Ez a büntetés olyan vérlázító, hogy - mint erre utaltam már - a gnosztikusok nem az igazi, szellemi istennek, hanem egy gonosz, szűkhomlokú demiurgosz alantas bosszújának tulajdonították a büntetést, és - megfordítva az erkölcsi hierarchiát - a kísértő kígyót egy magasabbrendű szellemi szféra követének tekintették.

A monoteista zsidó vallás nincs abban a helyzetben, hogy a bűnnek és elkövetőjének megadja azt a méltóságot, amely erkölcsi auraként körülveszi a görög mondák legfennköltebb hőseit. Éva nem nyíltan vállalta az almalopást, hanem titkon csente el, amire vágyott. Nietzsche összehasonlította az édenkerti eseménysort a Prométheusz-mondával: "A Prométheusz-monda az egész árja népközösség ősi tulajdona, és a mélyértelmű-tragikus iránti fogékonyságuk bizonysága, sőt, nagyon valószínű, hogy éppoly jellemzője az árja sajátosságnak, akár a szemitának a bűnbeesési rege, s hogy e két mítosz fivéri-nővéri testvérségben áll egymással." 3 És csakugyan: a tűz, amelyet Prométheusznak köszönhetünk, éppúgy civilizációnk, kultúránk alapja, sine qua non-ja, mint a tudás, a Jó és a Rossz megkülönböztetésének képessége. A zsidóság, a Szellem, a Láthatatlan Ige népe morális absztrakciókat lop, hogy megkezdődhessen az ember emberi története, a gyakorlatibb és harmonikusabb - vagyis testi és szellemi erőiket egymásra hangoló - görögök tüzet lopnak, mely világosság, tehát szellem, és egyben a civilizált étkezési szokások, mesterségek, és általában a nem pusztán természeti együttélés nélkülözhetetlen feltétele. "A neki legjobbat és legfontosabbat vétkes tettel szerzi meg az ember, és viselnie kell következményeit, a bajok és a gyötrelmek özönét, amivel a nemesen nagyratörő fajt a sértett égieknek sújtaniuk - kell" - folytatta Nietzsche, majd hozzátette: "Az árja szemléletben a cselekvő bűn egyben a prométheuszi erény is, a vétek tehát megdicsőül" 4, ellentétben a szemita bűnbeesési mítosszal, mely szerint az ember a bűnt - önmaga emberré tételét - nem lázadó öntudattal, hanem bűnösen követi el. Ezért gondolom, hogy az egyébként drámai szituáció csak majdnem alkalmas a drámai feldolgozásra - a Jahvéban koncentrálódó abszolútum minden lázadást eleve szánalmasnak és megvetendőnek tüntet fel. Ebben csakugyan különbözik a görög politeizmustól - én ugyanis Nietzschétől eltérően a görög mitológiát állítom szembe a zsidó hitvilággal, nem pedig az árja kultúrát. Nem értek az ind, az iráni, az örmény, a kelta, a germán, az itáliai, az albán, a balti, a szláv, továbbá a hettita, a tokhár, a trák, a dák és a frig mondavilághoz, mégis kétségbe merem vonni, hogy mindezeknek a népeknek a regéi a görögökéhez hasonló méltósággal és szabadsággal ruházták fel az isteni rend ellen, az emberek érdekében lázadókat.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret