stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



MONIKA MARON

ZONOFÓBIA


Mióta szabad volt keletről nyugatra utaznom, és a német megosztottság számomra érzéki szemlélet útján történelmi bizonyosságból tiszta abszurditássá vált, elkezdtem az iránt érdeklődni, ki és miért akarta Németország kettéosztását: miért akarták a balosok, miért a franciák, az oroszok, az angolok, Nyugat-Európa egyesítői, voltaképpen mindenki, Martin Walsert és feltehetőleg a keletnémetek felét leszámítva. Én magam olyan mértékben kezdtem akarni a német egységet, amilyen mértékben a német megosztás melletti érvek kezdtek előttem gyanússá válni.

Azóta az egység olyan nekem, mint egy lidércnyomás, nem mintha kiderült volna, hogy ellenzőinek igazuk volt: a balosoknak vagy a franciáknak, az angoloknak vagy az oroszoknak, nem is azért, mert a szász vegyipar munkásai többé már nem foglalatoskodhatnak a csöpögő savvezetékek alatt, ellenben munkanélküliek; nem is azért, mert a lakbérek emelkednek, a spekulánsokra jó idők járnak, középszerű tudósok nyugatról akárhonnan elfoglalják a keleti tanszékeket, mindez együtt jár a háború utáni időkkel. Megkésett háború utáni időket élünk.

Az egység azért vált lidércnyomássá a számomra, mert a Kelet, ahol ilyennek látják, leküzdhetetlen undort vált ki belőlem. Minden undorrá változott bennem: a szánalom, a részvét, az érdeklődés. Tudom, hogy igazságtalan vagyok, és nem tudok rajta változtatni. Betegségnek tekintem ezt, és nem tudom, hogy lehet gyógyítani. Ezt a betegséget hívom zonofóbiának.

Megpróbálom az igazsághoz híven leírni a tüneteket. Próbálja egy nálam igazságosabb ember eldönteni, hogy a hiba a szemlélt dologban van-e, a szemlélőben vagy mindkettőben. Veszem magamnak a jogot az igazságtalansághoz néhány oldal erejéig, csak egyszer jól kifújhassam magam, miután a sokáig erőltetett igazságossági igyekezetemtől már alig kapok levegőt. Azt hiszik, az egész világ tartozik nekik

Már a Hamburgból Berlinbe vezető autópályán felismerem őket, anélkül hogy a rendszámukat kéne böngésznem: Aki tévedhetetlenül a baloldali sávban vezet, mert valahol a horizont szélén egy Trabantot vagy egy teherautót sejt, az Keletről való. Az a tied, amid van, ez esetben a baloldali sáv. Aki egy felvezető úton elszántan és haláltmegvetően kihajt balra, anélkül hogy törődne az úton özönlő BMW- és Porsche-áradattal, az Keletről valő. Mutatja, hogy ő is tanult valamit.

Ostoba gőg és kínos igyekezet, a jelenlegi keleti-zónabeli viselkedés jellegzetes vonásai. (Itt le kell szögeznem, hogy ez nem vonatkozik azokra, akik értelmes, az életben előadódható különféle eshetőségekre fölkészült individuumként viselik magukat. 'k '89 előtt is mások voltak és most is mások.)

Ha mazochista kíváncsiságom arra késztet, hogy a pankowi csarnokban - egykori HO, most Spar - vásároljak be, és azokat, akikkel az állami kereskedelem fogyasztóinak közös múltja köt össze, megfigyeljem beszerzési akcióik közepette, úgy reagálok, mint az allergiás, akinek egy macska ugrik az ölébe. Uralkodnom kell magamon, hogy undorítóan nagy húscsomagjaikat, vagy a Canei nevű édes balkáni gyöngykotyvalékot ki ne rántsam a bevásárlókocsijukból. Szeretném a mogorva asszonyságot, aki a járgányát éppen keresztültolta a nagylábujjamon, és most szemrehányőan néz rám, megkérdezni: Miért nem kér bocsánatot? Vagy a pasast, akivel majdnem összeütköztünk: Miért nem mosolyog? Mint egy állatszelídítő járkálok közöttük, mosolygok és bocsánatot kérek, bocsánatot kérek és mosolygok, azt remélve, hogy egy nap megértik az üzenetemet.

Ennél is rosszabb, ha az éhség a keletnémet gasztronómia kínzókamráiba kényszerít. Ha az étel valamelyest élvezhető, az étlapon utalás jelzi a létesítmény színvonalát. A nívó a világszínvonal rövidített változata, ezt mindenki tudja, aki az NDK-ból származik. Aki manapság egy nívós étterembe téved, sejti, hogy kié lehet, a minisztertanács átalakított vendégháza Niederschönhausenben például, ahol nem ülhettünk öten egy jókora asztalnál, mert rontottuk volna a nívót. A barátaim, akik nem igazi keletiek, gyakran mondják, hogy túlzok, vagy hogy több megértés lehetne bennem. Én azonban azt gondolom, hogy a barátaim csak azért tudnak olyan elnézőek lenni, mert meg vannak óva attól, hogy igazán megértsék, ami velük történik. Nekik nem kell, mint nekem, kényszeresen minden helyzetet lefordítani egy másikba; nem tudják, milyen volt az, amikor az ember még nem mondhatott le a gasztronómiai nívó igényéről azzal, hogy egyszerűen elmenekült a legközelebbi olasz vendéglőbe. Fogalmuk sincs, milyen nyomorúságos életet él az ember a pincérek, a vízvezetékszerelők és a taxisofőrök dikatúrája alatt. Talán frivolan hangzik, de igaz: a Stasitól kevésbé szenvedtem, mint a pincérektől, vízvezetékszerelőktől és taxisofőröktől. A Stasit ignorálhattam, nem voltam rászorulva.

Azt viselem el a legrosszabbul egykori állampolgártársaimtól, hogy azt hiszik, az egész világ tartozik nekik, kiváltképpen a méltóságukkal. Láthatóan elfelejtették, hogy közülük sokan elég könnyelműen bántak néhány évvel ezelőttig a méltóságukkal, és ily módon egy szép napon el is vesztették. Most azt hiszik, hogy Helmut Kohl és a Treuhand (a Vagyonügynökség) megtalálta, de nem akarja visszaszolgáltatni. Az a szokatlan ebben a méltóságban, hogy az értékét egyszerűen át lehet számítani pénzbe. Annyi méltóság, amennyi pénzt most akarnak, semmiképpen nem lehetett ebben az országban, különben nem így nézne ki.

Valószínűleg valami másra gondolnak: Hiányolják a megszokott egyenlőséget. Amikor mindannyiuknak inkább kevés volt, mint sok, éppen csak egyforma kevés, nyilván egyenértékűnek is érezték magukat. Az volt az egyik leggyakoribb kérdés ebben az országban: Azt hiszed, te különb vagy? Különb nem volt senki, csak ugyanolyan ravasz, mint a másik. Az ízlés és a műveltség terén nem volt hazugság az az állítás, hogy a proletariátus dikatúrájában élünk. És ennek most egyszerre vége szakadt; ez a legmélyebb sérelem, és ezen nem lehet segíteni.

Amíg köztük éltem, keletnémet embertársaim rendkívüli érzékenysége rejtve maradt előttem. Sőt, gyakran kétségbeestem tompaságuk és birkatürelmük, lapításuk és gyáva rendszeretetük miatt. Tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy az igazságtalanságot egyszerre csak igazságtalanságnak nevezik, a hazugságot meg hazugságnak. De amikor látom, ahogy felháborodnak, ahogy újra meg újra a kamerákba tájszólják, hogy nem hagynak hülyét csinálni magukból, a Kohltól meg aztán különösen nem, amikor keletnémet férfiasságuk mindenkire, aki nem ismerte őket azelőtt, azt a benyomást teszi, hogy egy lázadóval, egy Kohlhaas Mihállyal állnak szemben, akkor akarva-akaratlan, magam előtt látom őket, ahogy a választóurnákhoz kúsznak, ahogy lesütött szemmel ülnek a gyűléseken, hülyére véve, átkohlva, megalázva. Annak idején nem jutott volna eszükbe sztrájkolni. És most, úgy látom, a sztrájkhoz való jog már nem éri meg nekik a nehézségeket, amibe az kerül, hogy ezt az ócskavastelepre való országot egy európai mércével mérve normális társadalommá alakítsák. A Nyugat a hibás

Minden méltánytalansághoz szükség van egy ellenségképre. Képzelőerő hiányában azt veszik elő, amit évtizedeken át beléjük sulykoltak: A Nyugat a hibás. A Nyugat túl keveset fizet, a Nyugat nem a megfelelő embereket küldi, a Nyugat elkótyavetyéli a lepusztult kincseket. Pedig elég volna csak kelet felé pillantaniuk, hogy tudják, milyen rosszul is mehetne a soruk. De amilyen kevéssé érdekli őket, hogy a Balkánon meghalnak az emberek, hogy az oroszok éheznek, hogy a magyarokra, lengyelekre, csehekre és szlovákokra nehéz idők jönnek, ugyanolyan kevéssé veszik tudomásul, hogy az elárusítónők Hamburgban bruttó kétezer márkáért sztrájkolnak, hogy a magasabb nyugati fizetéseket elnyelik a magasabb lakbérek, hogy a pótlólagos adók, amelyeket végül is miattuk vezettek be, azokat az embereket érintik a legsúlyosabban, akiknek cseppet sem megy jobban, mint nekik keleten, még ha Kölnben vagy Bochumban laknak is, tehát a Wessi csúfnév illik rájuk, ami a gazdag szinonimája.

"Végül is a Kohl megígérte nekünk" - ez az elmúlt évek legkínosabb, legblamálóbb, legnevetségesebb mondata. A legarrogánsabb nyugatnémet sem vethetne több infantilizmust a keletnémetek szemére, mint amennyit ők saját magukról ezzel a mondattal elárulnak. Minden SPD politikusnak, aki ezt Helmut Kohl ellen használja, tudnia kell, hogy ezzel a keletnémeteket egy rakás hülye, csalódott gyereknek minősíti, akik nyafognak, mert karácsonyra nem jó ajándékot kaptak. Helmut Kohl ígért valamit, amit eddig nem váltott be. Na és. Oskar Lafontaine nem ígért ilyet, neki nem hittek. Ki kényszerítette őket, hogy Kohlnak higgyenek? Mi okuk volt egyáltalán arra, hogy negyven év NDK után jobban higgyenek bármelyik politikusnak, mint a saját szemüknek, és a saját józan eszüknek? 'k ismerték a saját üzemeiket, városaikat, házaikat a legjobban; nekik maguknak kellett volna annak idején Kohlt figyelmeztetniük, hogy tévedésben van, vagy hazudik, ha azt állítja, hogy az NDK-ból három vagy négy év alatt édenkertet lehet varázsolni, és mindezt adóemelés nélkül. És mi mást választhattak volna tulajdonképpen, ha nem hittek volna neki? Lemondtak volna a közös pénzről és az egységről és a százmilliárdokról, amelyek ebbe a kis országba csordogálnak, amíg az oroszok óriásbirodalmának könyörögnie kell egy százmilliárdos hitel kamattörlesztésének elhalasztásáért?

Annak idején ők maguk sem hittek üzemeik fennmaradásában, melyeknek termékeit ők maguk sem akarták megvásárolni. Időközben, hála Németország néhány gazdasági szakértő írója hathatós szóbeli támogatásának, elterjedt az a legenda, hogy csak a Treuhand (a Vagyonügynökség) tette tönkre az NDK gazdaságát. Biztos vagyok benne, hogy a Treuhandban vannak idióták és csibészek, azokból van mindenütt, miért épp a Treuhandban ne volna. De olyan gengszterbandának, amilyen az Alexander Schalk-Golodkowski egyesülete, nem tartom a Treuhandot.

Az új keletnémet egységfront, amely a PDS-től Diestelen át egészen a neonácikig terjed, az NDK-történelemből egyetlen áldozatkását kever, a saját múltat betemeti az új ellenségképpel, egy új mi születik, "mi keletiek" végre mind áldozatok lehetünk, a Nyugat áldozatai. Többé senki nem felelős az ország gazdasági és politikai romhalmazáért a Treuhandon kívül. A SED idején legalább a lakbérek olcsók voltak, és mindenkinek volt munkája. És Adolf Hitler volt az az ember, aki az autópályákat építette. Mit gondolnak azok, akik még mindig az NDK megőrzendő értékeit hajtogatják, meddig maradt volna fenn az NDK kártyavára? Egy nappal se tovább, mint a Szovjetunió.

Néha azt gondolom, hogy az egység ellenfeleinek igazuk volt: A keletnémeteknek egyedül kellett volna végigcsinálniuk az összeomlást elkerülhetetlenül követő egész nyomorúságot, akkor végre megtanulták volna, hogy a saját cselekvésüknek és nemcselekvésüknek következménye van, akár a tűrésnek és a hallgatásnak. Ehelyett az elrendelt kiskorúságból az önkéntesbe menekülnek, amennyiben az új fensőbbséget olybá veszik, mint a régit. Ezt a kormányt azonban ők választották. Ha ezt utólag hibának tartják, korrigálhatják a legközelebbi választáson. Utóhang

Miután igazságtalan dühömnek néhány oldalon át szabad folyást engedtem, most az igazságosság igénye kerülget, és el akarom mesélni egy fiatalember történetét, aki nemrégiben megszólított az én jó öreg Pankower Straβémon. Ismerősnek tűnt, és éppen azon gondolkodtam, a fiam melyik barátja lehet, amikor azt mondta: Nem ismer meg? Én voltam a postás. Úgy látszik, tudta, hogy alig lehet ráismerni.

Évekkel ezelőtt, amikor még a postásunk volt, sápadt, félénk fiúnak ismertem, kinőtt kabátkát viselt bársonygallérral, kezében postástáska, arcán koravén komolyság. Egyszer becsöngetett, és azt kérdezte, kölcsönadnék-e egy példányt a könyvemből. Később egy felolvasásomon is láttam egy templomban.

Hogy nem ismertem meg, nem az új öltözék, a megváltozott hajviselet vagy a kerek napszemüveg miatt volt. Másként járt, másként beszélt, másmilyen volt.

Megkérdeztem, mit csinál mostanában. Klasszikafilológiát tanul, ez volt a régi álma.

Nem tudom, hogy a csöndes győzelem, amit hallani véltem, az ő hangjában volt-e, vagy én adtam hozzá. Egy azok közül, akik Keleten tönkrementek volna, mert nem voltak hajlandók a fegyveres szolgálatra, vagy mert távol tartották magukat az FDJ-tól (az ifjúsági szervezettől), akik a legjobb esetben elkezdtek verseket írni, a legrosszabb esetben agyonlőtték őket a falnál, de akiknek a vágyai sosem teljesültek be. Most megtekintette kényszerű levélkihordó életének színterét, de már olyan emberként, amilyen mindig is szeretett volna lenni. Örül, mondta, egyszerűen csak örül.

Én is örültem, mert ő örült, és mert hálistennek itt van nekünk az egység, és mert Heinrich Fink kedvére fontoskodhat egy igazságosztó egyesület alapító tagjaként, de legalább nem annak az egyetemnek a rektoraként, ahol az én egykori postásom beteljesíti az álmát.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret