HEINER MÜLLER
EGY LYUK AZ ÚTON
Mostanában olvastam Baudrillard-nál egy történetet, amely mottóul szolgálhat témánkhoz. Munkások lyukat ásnak az úton. Megáll egy teherautó. Ásnak egy lyukat, fölrakják a lyukat a teherautóra, és a teherautó elhajt a lyukkal. Aztán egyenetlen útszakasz következik - az aszfalt beszakadt, az út tönkrement -, a lyuk leesik a teherautóról, és senki sem tudja újra rárakni. Jó leírás Európa mostani ún. szellemi állapotáról. Amivel telerakodtunk, az egy nagy lyuk.
Ehhez még egy kínai történet. Észak császára és Dél császára meglátogatja Közép császárát, aki gazdagon megvendégeli és megajándékozza őket. Hazaér a két császár, nagyon elégedettek, és azon gondolkodnak, hogyan tehetnének érte ők is valamit. Annyi ajándékot kaptunk, mit adhatnánk neki mi? Megvan annak mindene. Aztán eszükbe jut: hiszen lyukai nincsenek. Elmegyünk hozzá, és fúrunk neki lyukakat. Másoknál annyi, de annyi lyuk van, egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. Neki meg egy sincs, pedig ő a Közép császára. Tehát újból meglátogatják, és minden nap fúrnak neki egy lyukat... a hetedik napon a császár meghal.
Nehéz valami konstruktívat mondani Németország szerepéről az európai kulturális kontextusban. Miért van ez? Feltűnő a fordulat rövid mámorát követő másnapos hangulat, különösen az értelmiségieknél. Valami odalett, és nem tudni, mi az, ami van, vagy mi az, ami jön, hogy jön-e valami egyáltalán. Azt, ami volt, nem lehet visszasírni, de ami van, az se elég jó. És a németek nincsenek hozzászokva, hogy vitatkozzanak. A vélemények ütköztetése egyszerűen rosszindulatú. Nem eszmékről van szó, gondolatokról, hanem csak a személyekről.
Emlékszem, tíz évvel ezelőtt, Münchenben, a Deutsche Bank épületén olvastam azt a feliratot, hogy "A gondolatokból piacok lesznek." Ez így van. De a piac föl is falja a gondolatokat. Voltaképpen nincs rájuk szüksége. Amikor a gondolatok piacivá válnak, formaterv lesz belőlük, vagy valami hasonló.
Marx: "Az elmélet anyagi erővé válik, ha a tömegeket megragadja." Ez volt a nagy ábránd. Most meg: "A gondolatokból piacok lesznek". Elég brutális válasz.
Németország egy gondolat, nem realitás. Mindig is egy eszme volt, mindeddig. Franciaország realitás volt. De a kultúra? Volt egy illúzió, egy legenda: az NDK mint olvasó emberek országa. Persze, hogy sokkal több irodalmat fogyasztottak az NDK-ban, de csak mert nehéz volt ponyvához jutni. Ezzel lehetett kultúrát mímelni, de ennek egy csapásra vége lett. És már az egyesítés előtti Szövetségi Köztársaságban a lakosság alig 2%-a vett tudomást az irodalomról. A többieket ellátták ponyvával. A mostani helyzet reálisabb. A kultúra elit dologgá vált. Mindig is az volt.
A szellem és a hatalom frigyre lépése illúzió volt. De ez az illúzió mégiscsak mozgatott valamit egy fél évszázadon át. Most általános az elbizonytalanodás. Jól észrevehető ez a színház esetében. A színház közpénzekből él, Németországban még inkább, mint másutt. És most elvárnák, hogy a színház is rentábilis legyen. Ez beszűkíti annak a lehetőségét, hogy érdekes színházat lehessen csinálni.
A Brecht-féle harmadik ügy nincs többé. Most már csak a művészet van. De inkább mint köldöknéző művészet. A közönség mellékes.
Visszahúzódni, ez a legkényelmesebb pozíció. Gottfried Benn szerint az emberiség egyetlen funkciója: jó szobrokat létrehozni. A többi mind szemét. Vagy azt is lehet mondani, hogy a történelem csak a műalkotások kitermelésére szolgáló alkalmatosság. A szobrok túlélik a kultuszokat, amelyekhez készültek. Ez az elitista álláspont. De ebbe nehéz belenyugodni. Európa eszméjének megvolt a funkciója, olyan volt, mint egy könyvtár, gyűjtőmedence, eszmék tava. Az edények még itt vannak, de az eszmék elszivárogtak, vagy egészen elzáródtak.
Az ember legalább művészként vagy intellektuelként kivételezett. Már a tehetség is óriási előny. Pénzt kapni valamiért, amit szeretünk csinálni. Ez a privilégium hajlamossá tesz az önkritikára és a lelkifurdalásra. Innen ered az értelmiség rossz lelkiismerete. De a rossz lelkiismeret elhomályosítja a látást, még ha jogos is. Az ember hozzánőtt bizonyos dolgokhoz, tudatosan vagy sem, amelyek időközben más oldalról kezdtek mutatkozni, s ezért most meg nem történtté, sosem is gondolttá akarják tenni őket. De ne feledjük: a probléma megmarad. Az ún. piacgazdaságnak sincs válasza azokra a kérdésekre, amelyeket a szocializmus próbált és vélt megválaszolni. A párizsi kommün egyszerű jelszavával: "Senki vagy mindenki". Ma azt mondják, mindenkinek nem jut. De ki szelektál? Ez az, ami engem foglalkoztat. Ez az egész civilizáció, amelyiknek nincs más alapelve, csak a szelekció.
Egy fiatal nő faggatott nemrégiben Párizsban a Stasi-kapcsolataimról. Nagyon agresszív volt. Virilio pedig azt mondta, hogy Európa egyetlen esélye a vétkesek szövetsége. Senki ne tegyen úgy, mintha vétlen volna. Németországban az egész vitát elfedi, hogy igyekeznek mindent leleplezni, ami '89 előtt keleten volt. Hiányzik a - ha úgy tetszik - provokatív kiállás bizonyos dolgok mellett, bizonyos álláspontok mellett, melyeket az ember valaha képviselt, amelyeket bizonyára lehet és kell is korrigálni, de előbb meg kell fogalmazni. Ez hiányzik az egész vitából. Elfedik, elmossák, elfojtják a dolgokat, és ezekből az elfojtásokból nem csak lyukak keletkeznek, hanem potenciális robbanótöltet.
Ismerjük a viccet: egy ausztrál bedilizik, mert kapott egy új bumerángot, és megpróbálja eldobni a régit. Nagy érdeklődéssel és tisztelettel olvastam Enzensberger legutóbbi költeményeit. Pontosan ábrázolják annak az intellektuelnek a helyzetét, aki el van vágva minden csatatértől, minden harcos áramlattól. Már az az illúziója sincs meg, hogy befolyásolhatna valamit. Ül a lépcsőn egy macskával, azzal beszélget, arra reagál, amit éppen olvasott az újságban, vagy hallott telefonon. Már csak idézni lehet.
Kísérteties, ha egy kultúra eljut arra a pontra, amikor már csak idézet. Nem lehet többet közölni a felszín leképezéséről vagy ábrázolásáról. Ezt a bestseller-szerzők jobban tudják. 'k ezt iparszerűen űzik. A felületen már nem találhatók gondolatok. Csak ha újra kezdenek történeteket mesélni, akkor lehet megint gondolkodni.
S a lehetséges kiút? Valami karneváli klasszicizmus. Most karnevál kell, hogy túljussunk a behatároltságon és a felelősségen. Ha a gondolkodást teszik felelőssé - és ez is egy rossz tendencia most Németországban - realitásokért, eseményekért, az veszélyessé válhat. A gondolkodás nem humanisztikus, inkább valamelyest felelősség nélküli. És ha nem maradhat meg ilyennek...
A németek fő problémája az alternatíva hiánya. A hetvenes évektől, talán kicsit hamarabb, tudni lehetett, hogy az NDK-kísérlet csak kudarcba torkollhat. Nem számítottak arra, hogy ez ilyen gyorsan megtörténik, hogy ilyen hirtelen jön, de a Szövetségi Köztársaságnak akkoriban nem volt alternatívája. De volt valami vonakodás a tekintetben, hogy a Szövetségi Köztársaságot fogadják el a jobbik Németországnak. A jobbik Németország egy eszme volt, és az is maradt.
Azt hiszem, Németország nem tartozott Európához '89-ig, és még mindig nem tartozik oda.
Németország igazi feladata a közvetítés volna. Kulturális értelemben is. Két kulturális front van. Alapjában véve a francia kultúra sem integrálódott egészen. Ez Lessingnél kezdődik, aki akkoriban még okkal védekezett a francia "tragédie classique" ellenében. De Németország volt mindig a forgószínpad a másik Európa felé. És csak Németországgal mint ilyen forgószínpaddal valósulhat meg az európai integráció. Oroszország integrálása probléma, azért is, mert Oroszországot nem lehet kirekeszteni, azért is, mert csak hatalmas ázsiai hátországával együtt létezik. Oroszország és Németország kapcsolata mindig különösen nehéz volt, többek között - azt hiszem - a mentalitás hasonlósága miatt. Németországban mindig csak szélsőségek vannak. A közép mindig gyenge volt. Különösen a gondolkodásban. A németek szélsőségesen reagálnak, szélsőségesen gondolkodnak. Ismerjük a hegeli mondást: "Ahol egy német gondol valamit, ott nem nő többé fű". Ez az oroszokra is áll. De Oroszország nagy és tágas, és ott ez az extremitás, ez a hajlam a szélsőségre, a radikalizmusra inkább válik kreatívvá. Németországban öngyilkos jelleget ölt, ha Németország egyedül marad, elszigeteli magát, vagy elszigetelik.
De a gondolkodás szerintem szabad kell hogy legyen. Még ha rosszat gondolnak is, ha barbár módon gondolkodnak is, meg kell engedni a gondolkodást. Mert ha betiltják, az utcán bukkan fel.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu