stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



CSALOG ZSOLT

MIT CSINÁLJUNK A CIGÁNYOKKAL?


Napjainkban számos honfitársunk képzeletében vetül fel a rémkép: fogy a magyar - és szaporodnak a cigányok, a magyarok egykettőre kisebbséggé lehetnek őseiknek ezeregyszáz éve véren szerzett földjén. A részletesebb kifejtésben ezután "a cigány" leírása következik, a szokványos általánosításokkal és egyszerűsítéssel; amiképpen "a zsidó" "horgas orrú és kapzsi", úgy "a cigány" dologkerülő, tolvaj, bűnöző, amiből világosan kitetszik, micsoda történelmi katasztrófa lenne értékes "fajunk" és kultúránk háttérbe szorulása, s helyünkön az "értéktelen" cigányság dominanciára jutása.

Mit mondanak a tudható tények? A cigány népesség aránya Magyarországon ma mintegy 5%. A cigányok biológiai szaporasága valóban magas, messze megelőzi a többségi társadalom (igen alacsony) mutatóit; arányuk 24 évvel ezelőtt még csak 3,5% volt, 2015-re várható, hogy elérik a 8 százalékot. A pánik tehát némileg korai. Engem személy szerint egyáltalán nem fenyeget, hogy magyarként egyszer még majd egy cigány többségű ország állampolgára leszek, de még az unokámat sem.

Veszélyt mégis érzek. És ez úgy szól: nem jó dolog, ha utódaim - ha mégoly távoli utódaim is - egy olyan országban élnének, amelyben a népesség többségét olyan emberek adják, akiknek történelme és majdani jelene egyaránt csak az alávetettségről, a hátrányos megkülönböztetettségről és üldözöttségről, a megvetettségről szólt és szól, és a hiányokról, amelyeket az élet minden szükségletének kielégítése során elszenvednek; olyan emberek tehát, akik a helyzetből adódó logika szerint ellenségesen állnak szemben - egyelőre a többséggel, és majd egyszer még inkább a magyar kisebbséggel. Eléggé mindegy, hogy ezek az emberek "cigányok" lesznek-e, vagy bárki mások, a lényeg, hogy magukat mint körülhatárolt csoportot tőlem eltérőleg identifikálják, és nem éreznek lehetőséget az átjárásra a csoporthatárokon. Ha nacionális elfogultságainktól eltekintünk, értelmetlennek látszik abból gondot csinálnunk, hogy a növekvő arányú cigányok cigányok; ha vannak körülöttük, velük kapcsolatban problémák, azok sokkal inkább szociológiai természetűek.

A félmilliós magyarországi cigányság természetesen sokféleképpen és mélyen tagolt, a változatos sokféleség képét mutatja. Olyannyira, hogy némileg még közösségi összetartozásuk is csak fikció, közösségi tudatuk, ha van, inkább a külső (többségi) minősítés kényszerű elfogadásán alapul, és persze a sorsközösségen, amelyet kisebbségként átélnek. Tegyük fel, hogy a cigányok mégis "valamilyenek", közös tulajdonságaik alapján meghatározhatók - akkor viszont következik a kérdés, hogy mitől olyanok, amilyenek? S a válasz: nyilván kevésbé a távoli és homályos közös múltból adódik - sokan még ezt is vitatják -, sokkal inkább tőlünk, akik többségi környezetként helyzetüket meghatározzuk.

Hogy "milyenek a cigányok?", ezt rossz kérdésnek tartom. Mert sokfélék - és akkor sorolhatnám, hogy ilyenek, meg olyanok, meg amolyanok - ha nem is a végtelenségig, de kiadós hosszan. Szerencsésebb, mert tartalmasabb kérdés, hogy miképpen élnek, milyen a helyzetük? Erre már könnyebb válaszolni - akár csak egyetlen hirtelen lélegzetvétellel is:

A mai magyarországi cigányok

- botrányos mértékben aluliskolázottak; munkavállalóként többségükben képzetlen segédmunkások, közép- és felsőfokú iskolákba csak kivételképp jutnak, számottevő arányú értelmiségi rétegük nincsen; az utóbbi évtizedekben alsó fokú iskolázottságuk szintje némileg emelkedett, miközben relatív lemaradásuk a többségtől csak nőtt;

- többségükben munkanélküliek, mértéktartó becslések szerint 70 százalékban (egy olyan országban, ahol a munkanélküliség népességi átlaga 12%!); ez új jelenség, 10-15 évvel ezelőtt a munkaképes korú cigány férfiak közel teljes tömege munkavállaló volt, habár a munkapiac szegregált szektoraiban;

- míg Magyarország lakóinak mintegy harmada él a létminimumszint alatt, a magyarországi cigányok körében ez az arány a háromnegyedet is meghaladja;

- mivel a megelőző korszakokban is nyomorszinten éltek, a nemzeti vagyon két e századi újraelosztásából (1945, 1990-es évek eleje) pedig kimaradtak, többségük nem rendelkezik tulajdonnal;

- diaszpórában élnek, földrajzi elrendeződésük az ország válságövezeteire koncentrálódik, lakóhelyük általában hagyományos és újonnan képződő szegregált gócokban található ("gettók");

- egészségügyi helyzetüket jellemzi, hogy születéskor várható életkoruk mintegy tíz évvel marad az európai mezőnyben kiáltóan alacsony magyarországi átlag alatt;

- kultúrájuk folklór-kultúra, archaikus inventárja gazdag - ennél azonban meghatározóbb a kulturális proletarizálódás, a kulturális fogyasztás minőségileg alacsony, igénytelen, lepusztult szintje;

- napi életüket a többségtől elszenvedett diszkrimináció számos formája határolja be, amihez az utóbbi években a militáns szélsőjobbos mozgalmak folyamatos fenyegetése is társul;

- politikai reprezentáltságuk (alacsony képzettségükkel is összefüggésben) elégtelen, érdekérvényesítő lehetőségeik rendkívül korlátozottak;

- részesedésük a bűnözési statisztikában néhány évvel ezelőtt még nem tért el a népességi átlagtól, napjainkban azonban - főként a terjedő szükségleti bűnözés révén - növekszik, és így tovább.

Mindezek ismeretében érdemes megfogalmaznunk a környezetünkben folyamatosan fel-felágaskodó, de hangosan csak ritkán kimondott kérdést: mi történjék a cigányokkal? Miféle viszonyt alakítson ki (többségi) társadalmunk ezzel a növekvő arányú kisebbséggel, amely életmódjának minden mutatójával oly riasztóan eltér a népességi átlagtól és a deklarált eszményektől, amely kultúrájának és fizikai habitusának másságával durván megzavarja az össznépi koloritot, és beilleszkedési képtelenségével oly metszően irritálja a polgári karakterű állampolgárt? Lássuk a cselekvési programok alternatíváit!

Előbb azonban még egy közbevetés. Negyed századnál hosszabb ideje "foglalkozom" cigányokkal, több-kevesebb folyamatossággal közelükben élve követem sorsuk alakulását. Balgaság lenne tagadnom a tagadhatatlant: elfogult vagyok, mellettük. "Szeretem a cigányokat"? - ez is dőreség, hiszen az ember egyik embertársát szereti, a másikat meg nem annyira - így vagyok ezzel más embercsoportok esetében is, a cigányok sem kivételek. De annyi igaz: tanulmányok, esszék, publicisztikák és tényfeltáró riportok hosszú sorában adtam már hangot méltatlan sorsuk láttán érzett megrendülésemnek és felháborodásomnak, számos módon álltam már ki "igazuk" mellett. A kérdést - kimondva vagy kimondatlanul - mindig a morál oldaláról közelítettem, honfitársaim feltételezett humanizmusára, az emberi szolidaritásra apelláltam. Elég haszontalanul. Kudarcaimból okulva most fordítok a táncrenden. Megkísérlem, hogy ezúttal a cinizmusig menő tárgyilagossággal nyúljak a témához.

A népirtás mint opció

1. Dönthetünk úgy, hogy ezt a már végletesen leszakadó, "lépéstartásra képtelen" elemet a szó fizikai értelmében kiiktatjuk jövőnkből. Leplezetlenebbül szólva: kiirtjuk a cigányokat.

Ez a megoldás ("Endlösung") kétségtelenül lehetséges. Technikai értelemben is; ez egyszer ugyan kipróbálásra került már, s a kísérlet - az áldozatok százezrekben mérhető száma ellenére - nem járt teljes sikerrel; a részleges kudarc tapasztalatainak feldolgozása, de korunk fejlettebb technikai felkészültsége jelentheti egy ismételt próbálkozás sokkal nagyobb, megközelítően akár teljes sikerét. Más oldalról közelítve a kérdést: úgy tűnik, hogy egy ilyen értelmű döntéshez megfelelő társadalmi bázissal is rendelkezünk. Magyarországon ma négyszemközti beszélgetések keretében számos alkalommal elhangzik a kifejezett óhaj, megfogalmazódik az akarat: egyetlen lehetőségként a cigányok teljes kiirtásához kell folyamodnunk, követve a hitleri útmutatást, tökéletesítve a negyven-egynéhány évvel ezelőtti módszereket. Külön rá kell mutatni e társadalmi alapzat rendkívül széles voltára: túl a munkanélküli és a munkanélküliség árnyékában élő munkások tömegein, pedagógusok, rendőrök, hivatalnokok és értelmiségiek, mindkét nembeli magyar állampolgárok hangot adnak ilyen értelmű igényüknek. Nyomatékosítja e stratégia társadalmi realitását a többé-kevésbé nyíltan kiálló szélsőjobboldali szubkultúrák és politikai igényű mozgalmak jelentkezése és gyors erősödése is, de legalább ennyire az irántuk megnyilvánuló "tolerancia" markáns jelenléte, gyakran törvényekbe is ütköző tevékenységük cinkos mentegetése az államapparátus és a politikai élet meghatározó körei részéről. Napjainkban a közhangulat ilyen arányú formálódása szemlátomást gyorsul. 1996 márciusában már ott tartunk, hogy a népszerűségi listát vezető és kormányzásra törő politikai párt tűzi zászlajára az "idegenek" eltávolításának programját, s igehirdetéséhez még papi segédletet is fel tud vonultatni. A politikai kísérlet nyomában fellépő elutasítás pedig korántsem olyan széles körű, egyértelmű és erőteljes, mint azt egy európai demokráciában várhatnánk. Mindez arra int, hogy komolyan fontolóra kell vennünk a jelzett alternatíva esélyeit.

Ugyanakkor azonban súlyos érvek szólnak e végletes döntés ellen is. A felvetésekben gyakran vagy többnyire nem éppen a kategorikus megsemmisítésről esik szó, mindössze csak a cigányság "elűzéséről" - miután azonban elég nyilvánvalóan nincs hová elűzni őket, ez csupán az ideológusok és szónokok kezdeti óvatosságaként, puszta eufemizmusként értelmezhető. Ha viszont a tényleges szándékoknak megfelelően effektív népirtásra gondolunk, számítanunk kell rá, hogy annak végrehajtása már komoly buktatókat is rejteget. Az elgondolás társadalmi támogatottsága ma ugyan meglenni látszik - ám figyelmeztető történelmi tapasztalat, hogy a közvélemény roppant gyors változásokra képes tényező. Például a Holocaust korszakának kezdetén számottevő bázisa volt Magyarországon a népirtás gondolatának - mindaddig, amíg az csak általános és távoli eszmeként jelent meg a politikai frazeológiában; mihelyt azonban konkrét és meztelen valóságában lépett a porondra, a helyzet hirtelen megváltozott: a magyar közvélemény visszahőkölt - és mindent összevéve társadalmunk jelentősen polgáribbnak, európaibbnak bizonyult, mint azt az előzetes kalkulációk jelezték. Számolni kell továbbá azzal is, hogy egy ilyesfajta, sikeresen végrehajtott genocídium utólag történelmileg lenyelhetetlen gombócnak bizonyulhat, és súlyos, maradandó károkat okozhat a társadalom önértékelésében; a történteket ugyan megpróbálhatjuk egyszerűen letagadni - ez a törekvés azonban Európának e középső régiójában nemigen szokott széles körben eredményre vezetni.

Fontos tényező a nemzetközi rezonancia is. Az utóbbi évtizedek emberjogi kampányai Kelet-Európában nem sok nyomot hagytak - nem így azonban a nemzetközi közvéleményt ténylegesen jelentő Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, épp abban a világban, amelynek ítéletei a világpolitikát ma is alapjában meghatározzák. Első megközelítésben úgy tűnhetett, hogy például az elmúlt években a Balkánon eszközölt népirtások a Nyugatot nem igazán zavarják - a második menetben azonban már egyre világosabb, hogy a nyugati kormányok, de még inkább a nyugati társadalmak emberi jogokra is érzékeny értékrendje működik, s az ítélet alá eső országok, népek, társadalmak oly mértékű hosszú távú presztízsveszteséget szenvedhetnek, amihez hasonló kockázat racionális mérlegelés alapján aligha vállalható. A példa elemzése elég egyértelműen arra figyelmeztet, hogy egy esetleges magyarországi etnikai tisztogatás egy végzetes nemzetközi elszigetelődés vagy kiközösítés komoly veszélyével fenyegetne, számos szálon a Nyugattól függő gazdaságunk katasztrófájához is elvezethetne. - E meggondolások fokozott óvatosságra intenek a népirtás előzetes tervezése során és a tervek véglegesítésekor.

Tovább a kétszínűség útján

2. Drasztikus megoldások keresése helyett folytathatjuk az eddigi, immár hagyományosnak nevezhető kétszínű gyakorlatot is. Ennek lényege, hogy a népirtásban nem merészkedünk a klasszikus, haláltáboros, gázkamrás, krematóriumos formákig, de még csak a sterilizációs programig sem - hanem mindössze a diszkrimináció és a szegregáció mechanizmusainak működtetésével gondoskodunk arról, hogy a nemkívánatos kisebbség előbb a társadalmi hierarchia legaljára, majd egyre inkább a margón kívülre kerüljön, gazdaságilag, biológiailag és társadalmilag a végsőkig ellehetetlenüljön. A módszer rugalmasan alkalmazható: a politika napi széljárásához igazodva időről időre egy-egy ellentétes értelmű politikai deklaráció, vagy akár kirakat-akció is tarkíthatja, amely a "szerencsétlen" sorsú népcsoport tragikus gondjainak látványos "felvállalását" imitálja - gondosan ügyelve persze, nehogy a mérleg akár csak időlegesen is pozitív irányba billenjen. Ily módon ügyesen fenntartható az a látszat is, miszerint az illető kisebbség voltaképpen a politikai rendszer túltámogatott kedvezményezettje - ezáltal tehát hosszú távra biztosítható a kisemmizettek iránti irigység és ellenszenv, azaz a negatív irányú beavatkozás folyamatos muníciója. E stratégia pontosabb leírásához elegendő, ha a cigánysággal kapcsolatos politikának az elmúlt évtizedekbeli magyarországi gyakorlatát elemezzük.

E szisztéma számos vitathatatlan előnnyel bír. Legelőször is: kiválóan megfelel közvéleményünk mai kondíciójának, annak a társadalmi közegnek, amely ugyan viszonylagosan megosztott, egészében azonban morálisan érzéketlen, kiürült. Lényeges elem, hogy az így irányított folyamatoknak nem nehéz olyan beállítást adni, mintha azok "spontán" történések lennének, amelyek működéséért csakis éppen az áldozat felelős - ez nagyban hozzájárulhat a társadalmi lelkiismeret elaltatásához és kikapcsolásához. További előny, hogy egy ilyen értelmű "cigány-politika" továbbviteléhez nem szükséges új módszereket kitalálni, ez az út a már begyakorolt lépésekkel, rutinszerűen járható. Jelentős körülmény, hogy a kelet-európai folyamatokra reagáló nyugati közvélemény ingerküszöbe napjainkban igencsak alacsonyra süllyedt, aligha kell attól tartani, hogy a Nyugat másra, mint a direkt módszerű népirtás véresen látványos jeleneteire különösebb izgalommal és megfelelő politikai lépésekkel válaszolna, komolyan remélhető, hogy a "csendes népirtás" unalmas látványára bölcsen szemet huny. Szerencsés körülmény az is, hogy ez a konstrukció mintegy terepszínű, észrevétlenül belesimul Kelet-Közép-Európa mai kisebbségpolitikai látképébe.

De ne hanyagoljuk el az aggályokat sem. A lehetőségek fokozatos megvonása egy kisebbségtől - ha nem is olyan durva egyértelműséggel, mint a katonai szervezettségű és technológiájú genocídiumok, mégis: - lényegében kimeríti a népirtás fogalmát, ezért annak minden veszélyét magában rejti. A magyar társadalomfejlődésben bizonyos valószínűséggel ki vagyunk téve egy olyan váratlan és viszonylag közeli fordulatnak, amely érezhető polgárosodást eredményez - egy új arcú, az európai értékekre érzékenyebb magyar társadalom pedig meglepően hamar szembefordulhat a kérdés "keleties", "balkánias" kezelésének gyakorlatával. Hasonló meglepetések érhetnek minket a meghatározó Nyugat oldaláról is: amennyiben a következő évek a balkáni, az észak-ír, a közel-keleti és más Európa-közeli válsággócokban a feszültség csökkenését, a helyzet konszolidálódását hozzák, és sikerül elejét venni újabb tűzfészkek kialakulásának is, könnyen megtörténhet, hogy a Nyugat fokozódó érdeklődéssel és növekvő ingerültséggel fordul a mai összehasonlításban szolidabb, valójában azonban nagyon súlyos kelet-európai emberjogi problémák felé.

Más részről: Nem bizonyos, hogy a megsemmisítésnek ez a "moderáltabb", az effektív tömeggyilkosságot megkerülő módozata valóban alkalmas arra, amire szántuk: egy népcsoport vitalitásának és biológiai expanziójának végérvényes megfojtására. Márpedig egy olyan cigányság, amely a mai ütemben szaporodik, de egy a mai módon vagy annál még drámaibban elnyomorodott helyzetben van, valóban igen súlyos fenyegetést jelent a magyar társadalom jövőjére nézve. Még akkor is, ha csupán a "békeidők" mindennapi egymás mellett élését tekintjük - de miért ne gondolhatnánk a fizikai értelmű konfrontáció kirobbanására is? Íme a legsúlyosabb ellenérv: A történelem kevés olyan példát ismer, hogy egy csendes megsemmisítésre ítélt kisebbség ellenállás nélkül hajtaná fejét igába vagy a nyaktiló alá. A cigányság, tradícióiból adódóan, békés hajlamú nép, hazáját sem fegyverrel hódította ("virággal jöttünk, nem puskával"), diaszpórában élve sokkal inkább az elemi túlélés és az alkalmazkodás reflexeit alakította ki, semmint hatalmi ambíciókat, militáns ideológiái és mozgalmai máig sincsenek - e megfigyelések azonban igen megbízhatatlan elemek egy körültekintő prognózisban. Számos hozzáértő elemző szerint a húr máris pattanásig feszült, a korábbi gyakorlat nem folytatható: "puskaporos hordón ülünk".

Egy korrekt megoldás körvonalai

3. Nyilvánvalóan létezik a kérdés kezelésének és megoldásának egy további receptje is. Ennek lényege azon a felismerésen nyugszik, hogy a magyar többségi társadalom és a cigány kisebbség egymás mellett élésének ügye immár végveszélyes mértékben elromlott, a beavatkozás tovább már nem halogatható, és minden további hibás lépés földindulással, társadalmi egyensúlyunkat megingató kataklizmával fenyeget. Ezt megelőzendő egyértelmű és valóban hatékony intézkedések átgondolt stratégiájával kell fellépni a cigány kisebbség sorsának megfordítása érdekében - nem pusztán a cigányság, de ugyanúgy a többségi társadalom érdekében is. Szigorú beavatkozással útját kell állni a diszkrimináció működésének minden egyes részterületen: az oktatásban, a munkaerőpiacon, a költözés és lakhatás hiánytalan szabadságának biztosításával, a rendvédelem és az igazságszolgáltatás terén, a tömegkommunikációban, az egészségügyben, a mindennapi érintkezés terepein. Véget kell vetni a cigányság jórészt mesterséges kriminalizálásának. Véget kell vetni a cigányság politikai és érdekvédelmi önszerveződését manipuláló, azt megbénítani hivatott pártpolitikai játéknak. Kemény kézzel kell lesújtani a cigány kisebbséget fizikai létében fenyegető szélsőséges mozgalmakra. A "pozitív diszkrimináció" elve jegyében, anyagi áldozatokat sem sajnálva komoly lépéseket kell tenni a cigányság iskoláztatásában kialakult végletes hátrányok kiegyenlítése felé. Hathatós regionális gazdasági válságprogramokkal, képzési programokkal és az állami intervenció egyéb eszközeivel le kell törni a cigányságot tragikus mértékben elnyomorító munkanélküliséget. A gazdasági elnyomorodás enyhítésére elsőrendűen az érintetteket aktivizáló módozatokat kell kialakítani, mellettük fenntartva a szociálpolitikai beavatkozás gyakorlatát is, amely azonban nem szubjektív értelmezésű "érdemek" alapján "jutalmaz", hanem a rászorultság mértékében biztosítja az elemi lét feltételeit. Pótlólag, a nemzeti vagyon újraosztásának lezárulta után is meg kell találni a cigányok tulajdonhoz juttatásának módját. Rendészeti kérdésből a civil társadalom feladatává kell alakítani a helyi konfliktusok kezelését. A magyar iskolarendszer alaptantervébe be kell iktatni a cigánysággal kapcsolatos valós ismeretek oktatását, ugyanígy a médiákban is biztosítani kell a negatív hangulatformálást felváltó realisztikus cigány-kép megjelenítését. Az egyházakat, a civil szervezeteket és a legkülönfélébb kulturális intézményeket is segítségül híva meg kell változtatni azt a közkeletű szemléletet, amely az áldozatot teszi felelőssé helyzetéért. A tudatalakító programoknak feltétlenül építkezniük kell az emberjogi fogalmakra és a humanitárius eszmékre, ugyanakkor világossá kell tenni, hogy ez az áldozatokat is megkívánó stratégia nem egyszerűen "a romák ügyét", hanem ugyanannyira a magyar társadalom egészét is szolgálja. Meg kell teremteni a cigányság képviseletét a politikai élet minden szintjén, beleértve az Országgyűlést is. Röviden összefoglalva: ki kell alakítani a többségi társadalom és a kormányzat korrekt viszonyát a cigány kisebbséggel.

Mi szól az itt leírt receptúra ellen? Számos meggondolás. Ez a programcsomag több ponton (iskolaügy, munkapiac, regionális gazdasági válságkezelés, szociális háló stb.) jelentős költségráfordítást is igényel, ráadásul épp a magyar gazdaság mély válságának időszakában. Bizonyos, hogy a program a kezdeti fázisban nem lenne képes megnyerni az előítéletektől átitatott magyar közvélemény egyöntetű helyeslését, sőt, nagyon valószínű, hogy a többség többségének heves ellenérzésével kell megküzdeni. Gyors eredmények semmiképp nem várhatók, a tradicionális gyökérzetű előítéletek oldása aligha lehet rövidtávú kampányfeladat - a programban meghatározott, mindenképp elkésetten induló munka így versenyfutás az idővel, többesélyes játszma. Elindításának és végigvitelének komoly akadálya lehet az is, hogy a cigányság tömegeiben az adott előzmények után érthető módon már semennyi bizalom nem él a pozitív szándékú változások és változtatások iránt, a fogadókészség tehát a kezdetekkor minimálisra becsülhető.

És mi szól mégis mellette? Mindösszesen csak annyi, hogy ez a stratégia az egyetlen, amely reményteljes megoldást kínál a sok-sok lépcsőben elrontott ügyben. Ez az egyetlen lehetősége annak, hogy a ma félmilliós magyarországi cigány kisebbség a jövőben ne a magyar társadalom ellenében fogalmazza meg önmagát, s így a ma oly rohamosan érlelődő konfrontáció elkerülhető legyen. A megfelelő anyagi források "hiánya" természetesen még a gazdasági válság időszakában sem lehet elfogadható ellenérv: politikai akarat esetén számos egyéb, szembeszökően másodlagos fontosságú kiadásokra is biztosíthatók az anyagi eszközök; egyértelműnek látszik, hogy egy ilyen szellemű programcsomag összeállítását és útrabocsájtását mindmáig leginkább a politikai akarat kóros hiánya akadályozta. A leírtakhoz képest már csak harmadlagosnak tűnik az az érv, hogy ez, csakis ez lehetne az az út, amelyen a mocsárba vezető ösvényről lekanyarodva a deklaráltan vágyott Európát közelíthetnénk.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret