stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



LUIS CARLOS DE BRITO REZENDE

BRAZIL AKVARELL


Sao Paolo. Valaha jobb napokat látott épület az Avenida Paulista közelében, amelyre Sao Paolo lakossága olyan büszke, mintha ez volna az ő Ötödik sugárútjuk. Két bejárata van, egy az "uraságok", egy a "szolgaszemélyzet" részére. Különböző irányból vezetnek ugyanahhoz a személyfelvonóhoz: egy menetidőre hatályon kívül helyeztetik a társadalmi hierarchia. Az emeleten ismét érvénybe lép, mégpedig két újabb ajtó által, rajtuk a felirat, ahogy illik, "Uraságok", "Szolgaszemélyzet".

Rio. Egy másik kortalan épület. Öltönyös fekete érkezik egy esti baráti összejövetelre, a többiek mind fehérek, tanárok, mint ő, mind farmerben. A ház egy alkalmazottja, fekete, mint az újonnan érkezett jövevény, a szolgaszemélyzetnek fenntartott lifthez irányítja utóbbit, amit az szó nélkül vesz tudomásul. Odafönt az értetlenkedő házigazda előtt csak legyint az esetre: "Hozzá vagyok szokva".

Itt az az aranyszabály, inkább, mint bárhol másutt, hogy "A látszat a lényeg". Ezzel aztán, vélhetnők, elejét is veszik minden ontológiai irányú próbálkozásnak. Mégis csak úgy hemzsegnek a hipotézisek, amelyek a dolgok ilyetén állásának metafizikai okait a portugálok fájdalmas vágyakozásában keresik - saudade -, a látásmód messianisztikus és olykor politikai megkettőződésében - sebastianizmus -, vagy bármi más ígéretben az igazak országának eljöveteléről a földön, a bennszülött vér szavában - ez a romantikus indianizmus, vagy az indios helyébe lépő nacionalizmus -, az afrikai hazájuktól elszakított feketék, a banzok melankóliájában, vagy mindezen elemek kombinációjában.

Ebben az eredetkutatásban arra megy ki a dolog, hogy valami olyan megkülönböztető jegyet találjanak, amely alkalmas az identitás megalapozására. Minden újabb nemzedék azt hiszi, hogy birtokolja ezt természetes, nyers állapotában, még öntudatlanul, és arra törekszik, hogy felszínre hozza az anyaföldből, hogy a reflexió fénye, amellyel sikerült elkülöníteni ezt a sajátosságot, bevilágítsa a brazil történelem hatalmas sötét foltjait.

(Mintha azelőtt nem lett volna semmi, amit korábban gondoltak, az eleve hamis, egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Bizonyos értelemben minden korábbi gondolkodás idegen tőlünk: távoli metropolisokból érkezik hozzánk, sokszor eltorzítva, és mindig egy bizonyos távolságban a saját világunktól - mintha ezért a menekülésért előre az emlékezetünkkel kellene fizetnünk.)

Az akadémikus körökben is zajlik a vita. Egyesek számára Brazília az eszmék országa, egyszerűen azért, mert távol tartja magát egy felületes és tökéletlen valóságtól. Mások számára, akik közmegvetés tárgyát képezik, mert idegen formáknak engednek, egy passzív kulturális gyarmatosításnak, az eszmék termelése csak társadalmi lehet, időt kell nekik hagyni, hogy kialakuljanak. A valódi sokféleség olykor a szexuális eldorádó formáját ölti, amelyben urak és szolgák gátlások nélkül lelik kedvüket egymásban, és így teremtenek meg egy mesztic-valóságot - máskor a legkülönbözőbb dolgoknak helyet adó lomtár képét, amely csúfot űz mindenfajta szociológiából, mint azok a primitív északkeleti halászok, akik reklámokkal ragasztják tele a vitorláikat, ami a trockista mondás kiforgatására kínál alkalmat: "fejlődésünk egyenetlenül és összefüggéstelenül folyik".

los indios

A. O. író és diplomata, brazil kultúrattasé egy európai országban. Azt meséli, hogy fiatal korában egy olyan csoport tagja volt, amelyik azért állt ki, hogy a portugál helyett a tupu-guarani váljék hivatalos nyelvvé, mielőtt idősebb korára rájött, hogy Brazília - a legnagyobb afrikai ország!

A. O. szellemi-ontológiai fejlődése fő vonalaiban a gyökerek említett keresését ábrázolja.

A metamorfózis első állomása az indio, a helyi romantika féltve őrzött alakja. A század elejére már csak azok maradtak meg közülük, akik oda rejtőztek - oda menekültek -, ahova a fehérek még nem akartak menni. És megmaradt az embléma, az indio de Torcheiro (a gyertyavivő giccsindián, mint az ébenfa négerbaba), és fasiszta mozgalmaink banánvivő indiánképe.

Az indiók viszonya saját brazil mivoltukhoz mindennek nevezhető, csak konfliktusmentesnek nem. A gavioeknál, akik elszórtan élnek az Amazonas-hátság északnyugati részén, a hatóságok helytelenítették az anyanyelvi oktatás elvét: tanulni portugálul lehet vagy sehogy. Nemrégiben a kajapók két kazikja, bennszülött törzsfőnöke mutatta ki az amerikai kongresszus egy bizottsága előtt, milyen pusztító következményei voltak a környezetre és az indiók életére az olyan megalomán tervezeteknek, amelyekkel a brazil kormány igyekszik egyre-másra manifesztálni jelenlétét a térségben. A megrendült képviselők szűk többséggel meg is szavaztak egy jelentős amerikai anyagi segítséget egy hatalmas vízerőmű-építési projektnek a befagyasztására. A brazil kormány ezt felháborodással fogadta, és "a belügyekbe való beavatkozás"-sal vádolt meg egy amerikai misszionáriust, aki évek óta a Xinguk között élt, és tolmácsként állt a két kazik mellett, akiket az ő cinkosának minősítettek.

Azzal, hogy egyszer leleplezték a védelmező rezervátumok csalárdságát, még mindig messze vagyunk az indiánok társadalmi elfogadásától. Brazíliában csak rossz fiúk vannak, ahogy az indiánokat pejoratíve hívják. És az előítéletek úgy nőnek, ahogy ereszkedünk a társadalmi létrán lefelé.

a feketék

A 70-es évek a nagy állami beruházások évtizede volt, fönt északkeleten pedig nagy szárazságoké. A flagelados, akik kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat, nagy számban érkeztek a Dél városaiba. Sao Paolóban egy pályaudvar zárt körzetében zsúfolták össze őket, amelyet hamarosan az Estacao deos retirantes, az elköltözők pályaudvaraként kezdtek emlegetni, az elhagyott otthonokra célozva. Akik nem tudtak állandó munkát és állandó lakást igazolni, azokat erőszakkal visszatoloncolták északra, Minas Geraisba, ott próbáljanak boldogulni egymás között, a szegények között. A kormány ott szervezte meg a munka rossz emlékű frontjait, és biztosított valamelyes természetbeni segélyeket. Az állami beruházások nagy vállalkozásai gyakran a katasztrófa sújtotta területek városainak és falvainak tartalékaiból merítettek, amikor munkásokat vettek fel a nagy kormányprojektekhez. A szánalmas bérek, a feltétlenül szükséges élelemvásárlás és a kényszerű eladósodás rossz körének csapdájában vegetáltak ezek a munkások szükségbarakkokban, fegyveres őrök őrizetében, úgyhogy gyakorlatilag a rabszolgaság állapotában találták magukat. A Közép-Dél városaiban a flagelado szó "ágrólszakadt" értelemben a városi lumpenproletariátus, a félemberek szinonimájává vált a köznapi szóhasználatban.

A brazil társadalom az erőszakra épül egy apartheid logika szerint, amelynek alapjai inkább gazdasági, semmint szociológiai természetűek, bár ezek nem zárják ki egymást, ellenkezőleg: csak a szegény néger a jó néger.

Brazíliáról készült dokumentumfilmek európai nézői könnyen azt hihetik, hogy a candomblé az ország hivatalos vallása, hogy egész évben folyik a karnevál, és hogy az egész élet Rio és Salvador de Bahia feketenegyedeiben játszódik. Ez érthető hatása annak, amit Oswald de Andrade maccumba para turist-nak (turista candomblénak) nevezett. Ezt a klisét persze táplálja egy intenzív szellemi termelés is, amelyet csak egy belső kör fogyaszt, és amely ilyen káros kihatásokkal jár.

A 20. században vált a feketék problémája fokozatosan a kulturális szinkretizmus mítoszává. A rabszolgaság - elég kései - megszüntetése éppenséggel nem sokat változtatott a feketék gazdasági helyzetén, akik a városi és vidéki alsó-proletariátus szintjére süllyedtek. Az Egyesült Államoktól eltérően Brazíliában sosem alakult ki fekete burzsoázia. A feketék számára csak a másodrendű polgárok szürke zónája maradt, őseredetiségében kitéve a legsötétebb és legtitkosabb vágyaknak, egy olyan zóna, amelybe a fehér ember belefojtja túltenyésztett civilizációjának bánatát.

(Ez megmagyarázza egy kicsit Gilberto Freyre Casa Grande et Senzale (Úriház és rabszolgakunyhó) című könyvének átütő sikerét, számtalan hazai és külföldi kiadását. Ez a 30-as években megjelent könyv népszerű antropológiából és eugenikus szemléletből kevert robbanó elegyet elméleti háttérnek ahhoz a szimbiózishoz, amelyik az általános fajkeveredésből adódik, hogy végül a brazil "hangulatemberbe" torkolljon. Áldozatokat hoztak egy mesterséges identitás oltárán, sokkal mélyebb ellentétek elfedésére.

Napjainkban a feketék mítosza a Bahia-láz alakjában él tovább. Fiatalok egész seregei özönlenek Sao Paolóból és Rióból víziók igézetében Salvador strandjaira és vásári ünnepeire. De a nyár végén mindenki újra a helyén van, messze vagyunk fehérek és feketék idillikus érzelmi frigyétől. A rasszizmus hiánya a fundamentalista előírás betartásának köszönhető, miszerint mindenki tudja, hol a helye, minden majom megmarad a maga vackán, s amely a feketéket gyakorlatilag egy társadalmi-gazdasági gettóba zártságra látszik ítélni, a senzalába, a rabszolgakunyhóba, és akik megpróbálnak ebből kijönni, többnyire a pellengérre állítva találják magukat.

Az is igaz, hogy színünket nemcsak a bőrünkön hordjuk, hanem az igazolványunkban is. A hivatalos osztályozás számára készült skála persze elég fantasztikus: moreno (barna), pardo (szürke), escuro (sötét) stb. Valójában inkább szociális hierarchiáról van itt szó: Apámat, amikor fiatal volt és szegény, a katonai hatóságok pardónak sorolták be, valamivel később, amikor már egy repülőhadosztály pilótája volt, újraosztályozták, ezúttal morenónak, míg végül fedélzetparancsnoknak való kinevezésekor teljesen fehérré nem vált. Ami engem illet, én Sao Paulóban hivatalosan fehér vagyok és Rióban - hála a napnak - moreno.

Minél sötétebbé válik valaki, annál komorabbá válik a kép a társadalmi létrán lefelé haladva: minél szánalomra méltóbb, minél szegényebb az ember, annál inkább ki van téve az erőszaknak, mint elkövető vagy elszenvedő. Ez a kép jól ismert. Bár a helyzet vidéken is elég rossz, ott legalább lehet egy bizonyos fokú összetartásra építeni a szegények körében, ez azonban a városban eltűnőben van, a város a méltatlan nyomorúság igazi központja. A 70-es évek elején egy Sao Paoló-i polgármester városát Biafra tengeréből kiemelkedő svájci kantonok szigetcsoportjaként írta le. A helyi favelas (nyomornegyedek) lakossága mintegy 1000%-kal nőtt, elérte a 900.000 főt. Ezeket a számokat összefüggésbe kell hozni a metropolisok régiójának 15 milliós lélekszámával, 7,5 millió a foglalkoztatottak, 800.000 a munkanélküliek száma. És még mindig nem a favelasnak a legrosszabb, ők legalább helyet kapnak a hivatalos statisztikákban. Mögöttük sorakozik a még nyomorultabbak árnyékhadserege, akiknek a számát se tudjuk.

A kép, amelyet az északabbra fekvő városok nyújtanak, semmivel sem mondható kedvezőbbnek. Ne felejtsük el, hogy Sao Paolo és Rio az ország leggazdagabb és legproduktívabb városai. Fortazela például összeroppan 1,5 millió lakosának súlya alatt, húsz évvel korábban csak tizedannyian lakták. Recife, a régi brazil Velence kezd brazil Kalkuttává válni. Egy körutazás a 15 olyan brazil városban, melynek lakossága közel egymilliós, még ennél is rosszabb képet tárna elénk.

a brazil csoda

A brazil csoda, amely a fogyasztási javak szektorának rentábilissá tételére épült, kizárta a társadalom széles rétegeit. Az volt a cél, hogy a fölösleget kevés számú potenciális fogyasztó zsebébe juttassák, más szóval, hogy teremtsenek egy fogyasztói réteget. A termelési rendszerben az újraelosztás a bérből élő tömegek manipulálásával ment végbe, akiknek a bértömegét felülről határozták meg, mégpedig egy termelékenységi mutató alapján, amely a kormányzat titka maradt, soha nem hozták nyilvánosságra. A rendszer peremét azóta is a lakosság egyharmada alkotja, amely egyértelműen ki van rekesztve, nem a tartalékhadsereg hagyományos értelmében, mivel a foglalkoztatás szintjének esetleges ingadozásai nem érik el a lakosságnak ezt a részét.

Ultraliberális retorikájától függetlenül a brazil katonai vezetés pontosan tudta, hogy "nemzeti forradalmához" nem elegendő a monetarista varázspálca bevetése. A pénzügyi szektortól eltekintve politikájuk sokkal intervencionistább volt mint az elődeiké: jelentős beavatkozásokra került sor a tőkejavak és a befektetések területén, az olyan állami vállalatok, mint a földgázt feldolgozó Petrobras megsokszorozták a tevékenységüket, ugyanakkor gomba módra jelentek meg a különböző "félállami" vállalkozások is, ily módon az állam a beruházások több mint kétharmada felett szerzett ellenőrzést. A csoda felszálló szakaszában, a hetvenes évek elejéig, a magán tőkebefektetőknek nem volt okuk panaszra: egy bonyolult finanszírozási játék, de közvetlen vagy közvetett szubvencionálás is biztosította, hogy a befektetett összeget általában két vagy három év múltán visszanyerték. A kamatláb meghaladta olykor a 200%-ot is olyan üzleti vállalkozásokban, amelyek jórészt nem produktív, hanem tisztán spekulatív jellegűek voltak.

Ez a politika fontos emelővé vált a középosztály és főként új kapcsolt része, a technokraták fölemelésében, akik közvetve vagy közvetlenül állami alkalmazásban álltak. Ehhez a csillagos eget ostromló felemelkedéshez már csak az értelmiség hiányzott, a munkásosztály, mint tudjuk, nemigen megy a paradicsomba.

1968: A brazíliai baloldal egy része a katonai diktatúra biztos végének meggyőződésétől vezetve beleveti magát egy rövid életű katonai kalandba: megtámadnak néhány bankot, elrabolnak néhány nagykövetet, néhány száz halott és száműzött. A gerillák többségükben félállított katonatisztek és diákok közül kerültek ki. A leginkább romantikus figura talán Lamarca kapitány volt, aki miután bankpénztárosokat képezett ki a lőfegyver használatára, odébbállt a kaszárnyából, és magával vitte az egész fegyverraktárat. Lamarca dicstelenül végezte Bahia sertaojában, egyszerűen éhen halt, és csak egyetlen társa tartott ki mellette. Che Guevara volt a példaképe mindvégig. Az intellektuelek bevonása 1974-ben kezdődött meg, amikor a gazdasági válság jelei kezdtek mutatkozni. Ez a paradoxon a rezsim bizonyos fokú felpuhulásával magyarázható (olyan intézkedésekkel együtt, amelyek egy inflácionista gazdaság keretein belül a fenyegetett középréteg vásárlóerejét próbálták támogatni).

Eu nao sou ministro, eu estou ministro. A hamleti kérdésnek ez a miniszteriális közhivatalnoki létre vagy nemlétre való vonatkoztatása Eduardo Portela szájából hangzott el az értelmiség felé való nyitás alkalmából. Ez a nyitás túl korainak bizonyult, a királyfi még nem tudott bánni újsütetű tanácsadóival: Portela csak rövid ideig maradt meg a hivatalában. Az ajtó mindenesetre egy résnyire megnyílt.

Brazília a fiatalok országa, a politikusai mégis vének. A hatalom civil kézbe adása nem változtatta meg mélyrehatóan a kormányzati apparátust. Az újonnan jövők gyorsan fölvették a régi szokásokat: holott legfőbb ideje volna valami változásnak, hiszen nem tudja senki, mit hoz a holnap.

Létezik-e derűs apokalipszis? A nagy brazil városokat alapul véve, miért is ne? A luxuséttermek folyton tele vannak, nincs egyetlen szabad asztal, az emberek ott parkolnak három sorban az éttermek kapuja előtt a Jaguárjukkal, BMW-jükkel, Mercedesükkel - amelyeket nem is volna szabad behozni az országba -, az éttermi alkalmazott boldoguljon velük, ahogy tud. A fontosabb negyedekben állandóan dugó van. Hogy ez hogyan lehetséges? Egy bizonytalan és hiperinflációs gazdaság arra késztet, hogy azonnal elköltsék, amit a spekuláció behoz. Eppur si muove. De a sajtó arról ír, hogy lassan már azok is aggódni kezdenek, akik a Sao Paoló-i tőzsdén maguk csinálják az esőt és a jó időt. Ahol pedig közelebb van az aszfalt, és alacsonyabbak a jövedelmek, még inkább növekszik az aggodalom. Mindenféle szekták alakulnak, az emberek könnyen elvesztik a józan eszüket Azelőtt azt mondták: Ha így is, úgy is megerőszakolnak, deita et goza. (feküdj oda és próbáld élvezni). Ezt már nem lehet így tovább csinálni. Vége a vigalomnak. Minden egész eltörik, kiváltképpen mi magunk.

A parlamenti és a helyhatósági választások során nagy többséget szereztek azok, akik már kiszorulni látszottak a politikából. Egy általános hanyatlás közepette a legtöbbet szidott, legkorruptabb politikusok könnyűszerrel arattak győzelmet. Az érezhető hatalmi vákuum rendkívül komplex keretek közé feszül. A brazil állam a helyi nagybirtokosok anyagi támogatásával alakította ki a struktúráit, akik ennélfogva megszokták, hogy a helyi közösséget a saját tulajdonuknak tekintsék. Igaz, hogy a pénz ma már fordított irányban áramlik, de még mindig keveredik a két szféra. Ez elsősorban az ország északi, északkeleti részére vonatkozik, de a sokkal fejlettebb régiók is hasonló tüneteket mutatnak: Rio egy hatalmas Nápollyá változott, ahol számolni kell a titkos szerencsejátékok és a kokainkereskedelem bankáraival. Egész közigazgatási ágazatok élnek helyi hatalmasságok kegyeiből. Észrevehetően más a helyzet a fejlettebb délen. Sao Paolo, a multinacionális konszernek székhelye, el van látva a legmodernebb vállalatvezetési technikákkal - és nem ok nélkül: óriási költségvetéssel dolgozik, majdnem 30%-os havi inflációs ráta mellett. Ezeket a közigazgatási erőket ugyanakkor távol tartják a központi hatalomtól. A szövetségi hierarchia csúcsán világosan felismerhető az északkeleti vezetőcsoportok erőkoncentrációja, amely messze meghaladja demográfiai súlyukat és reális politikai befolyásukat. Képzeljünk el egy Olaszországot, ahol a szicíliaiak egyik klánja gyakorolja a hatalmat. És mindezek fölött a hadsereg őrködik kivont karddal.

A brazil gazdaság újabb átállítása nem megy fájdalommentesen. A kormányzat először egy rendkívül ambiciózus programmal lépett föl: a pénztömeg drasztikus csökkentése, a megtakarítások befagyasztása, a közigazgatás karcsúsítása, az exporttámogatások és a védővámok megszüntetése, teljesen szabad piac stb. Röviden, a szokásos liberális retorikát egy valóban liberális politikával akarták párosítani. A brazil gazdaság azonban több csapdát is tartalmaz, amelyek a legátgondoltabb doktrínákat is kudarcra ítélik. A brazil munkáltatók, nemigen lévén hozzászokva a konkurencia szigorú törvényeihez, elsőként fordultak az ellen, ami számukra nemcsak kisiklásnak, hanem egyenesen az osztályelőjogok elárulásának minősült. Az újabb recesszióval való fenyegetés ellenére egyre újabb spekulációs mechanizmusok lépnek fel a beindítani próbált folyamatok helyett. A néhány hónapig kordában tartott infláció megint magasra szökken. A mindennapi árucikkektől eltekintve még a brazil átlagember is dollárban számol mindent.

Van erről egy sokatmondó kis történet. Rióban egy kisebb iparbáró elrablói 6 milliós váltságdíjat követelnek. A család nem kap levegőt az összeg hallatán, aztán végül hajlandó kifizetni 2 milliót... dollárban. Az emberrablók, akik helyi pénzben gondolkodtak, a mai napig nem tudják felfogni, hogy majdnem a százszorosát kapták annak, amit kértek. Hát így zajlik az élet Rióban.

Volt egy időszak, a hatvanas évek vége felé, amikor a társadalom peremén élő városi csavargóból a művészeink igazi antihőst csináltak, egyfajta spontán lázadás megtestesítőjét a maga tiszta, őseredeti állapotában, amely megfelelő irányítás mellett elkerülhetetlenül a forradalom nagy fináléjába torkollik. A brazil "outsiderek" nem érezvén át kellőképpen történelmi elhivatottságukat, jól megtalálták a helyüket az uralkodó rendszer logikájának megfelelően: a társadalmi ranglétra alján, ahol egy óriási névtelen tömeget alkotnak, akik a helybeliek fantáziájában úgy élnek, mint megannyi megátalkodott potenciális útonálló. A megoldás, amely ezen a problémán legalább felszínesen segíteni látszik, a lehető legegyszerűbb: kétséges helyzetben odavágni, pontosan ezt teszik, méghozzá elég sűrűn a rendőrök és a privát rendfenntartó csoportok, akik a brazil nagyvárosoknak az állandó ostromállapot részben csalóka, részben valóságos képét nyújtják. Egy rossz lépés tehát mindenképpen sokba kerül - néha elég a nem megfelelő bőrszín a nem megfelelő időben és a nem megfelelő helyen -, és akik elszánták magukat a bűnüldöző tevékenységre, nem haboznak a legcsekélyebb ürüggyel is lőni - ha nem is minden ok nélkül.

Az intellektueleknek nincs könnyű dolguk, ha az ország történetét akarják átgondolni. Mindig az elején kellene kezdeni, márpedig itt különösen ártalmas az identitás határainak kényszeres keresése, legyen az bármilyen mitikus. Humboldt a szomorú trópusokban a természet ellenségességét látta az emberrel szemben. A mai gondolkodás a civilizáltabb népek saját történelmének rejtettebb oldalát véli itt felismerni. Olyan ez, mint egy szemétkosár, amelyben ott van minden: az erőszak, a környezetet szennyező gyárak, társadalmi és gondolkodásformák, melyeket másutt elvetettek vagy elfojtottak. Brecht azt mondja, hogy itt sokkal jobban észrevehető az erőszak gazdasági oldala, mint másutt a gazdaság erőszakos oldala - de ez csak egy aspektusa a problémának.

A trópusok szomorúsága skizoid jellegű: a mítoszon már túljutottunk, de még nem érkeztünk el a történelembe. Ahogy Caetano Veloso, utolsó nagy költőnk mondja, "nem nézek vissza, de semmit sem felejtek".


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret