stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



ADAM MICHNIK

TOMAS VENCLOVA


VARSÓ - Az esszé művészete mindig is a szuverén reflexió művészete volt, a világ sokértelműsége és az igazság kanyargós útjai feletti elmélkedésé. Az esszében az erkölcsi tisztesség igénye szólalt meg és fordult szembe a fanatikus ordítással és az apparátusok önkényével. Az esszé jó szelleme része volt a szabadságra nevelésnek. Joszif Brodszkij, Andrej Amalrik, Václav Havel és Konrád György, Leszek Kolakowski és Czeslaw Milosz, Gustav Herling-Grudzinski és Zbigniew Herbert, Andrzej Kijowski és Tomasz Burek - mind rajta hagyták korukon a kezük nyomát a szabad és szellemes gondolkodás erejével, csak ez nyitott teret a komoly beszélgetéseknek. Beszélgetéseknek, mondom, nem újságírói csatározásoknak, amelyekben címszavak nyomják el a gondolatokat, és sértések helyettesítik az érvelést.

Az esszétől nemcsak a hivatalos beszédek világa állt távol, hanem az ellenzéki tüntetéseken skandált hősies, kormányellenes jelszavaké is. Az esszé a tolerancia és a józanság jó szellemének eszköze volt: elutasította az inkvizíciót, anélkül hogy magáévá tette volna a lutheránusok fanatizmusát. Ez az esszé Rotterdami Erasmusra és a humanizmus egész történetére tekinthet vissza. Ebből a nemzetségből eredeztethető Tomas Venclova is.

A szovjet litvánok szokásos életútjának ígérkezett az övé is. Tomas apja, Antanas Venclova, a neves litván szerző a szovjet litván irodalmi parnasszusához tartozik. Elég, ha annyit mondok, hogy őt kérték föl, írna új himnuszt a Szovjetunióba bekebelezett köztársaságnak. A fiú ennek a szovjet Litvániának lett könyörtelen kritikusa. Az 1956-os magyarországi szovjet intervencióval alig húsz évesen elvesztette a baloldali értelmiségre akkoriban még jellemző, egy igazságos kommunizmus lehetőségébe vetett gyerekes, idealista hit utolsó maradványait is.

Ettől kezdve önállóan gondolkodott. Vitatkozott lázadó diákkörökben, esszéket és verseket írt az asztalfióknak, és fordított orosz és lengyel költészetet. 1975-ben csatlakozott az ellenzéki mozgalomhoz, és belépett az ún. Helsinki-csoportba. Később sikerült kijutnia külföldre. Sokat írt a litván, a lengyel és az orosz emigráns sajtóba és az amerikai lapoknak is. Esszéi megjelentek a párizsi Kultura és a Zeszyty Literackie című lengyel irodalmi folyóiratokban. Néhány írása - köztük a Czeslaw Milosz-sal folytatott "Párbeszéd Vilnóról" szamizdatban is megjelent.

Venclova világosan és precízen ír. Nyugodtan és megalkuvás nélkül keresi az igazságot. Esszéit ezen felül még egy különleges, sajátos hangvétel jellemzi. Mi ennek az alapja?

Brodszkij, Milosz és Venclova

Tomas Venclovát mindig két másik szerzővel szoktam összevetni: Joszif Brodszkijjal és Czeslaw Milosz-sal. Nemcsak azért, mert e három jó barát mindegyike kiváló költő is. Van bennük még valami közös: függetlenek és kritikusak nemcsak a diktatúrával szemben, hanem a saját népük kulturális sztereotípiáival szemben is. És a saját szűkebb körükkel szemben.

"Disszidensek" tehát egy másik, magasabb szinten. Nem véletlen, hogy Brodszkijt nemcsak a hatalmon lévő kommunisták gyűlölték, hanem a nagyorosz, antikommunista soviniszták is. Nem véletlen, hogy a kommunista propaganda által évekig gyalázott Milosz mindmáig céltáblája a "hazafias ortodoxia" híveitől származó brutális támadásoknak is.

Venclovának is volt mit zsebre tennie a litván nacionalistáktól. Esszéit olvasva belátható, hogy ez nem is lehetett másként.

Joszif Brodszkij egyszer ironikusan azt mondta nekem: "Sosem süllyedtem olyan mélyre, hogy azt kiabáljam: Le a szovjethatalommal!" Ebben az irodalmi túlzásokat leszámítva van némi igazság. Nem kétséges, hogy Brodszkij - akárcsak Milosz és Venclova - sokszor hangot adott ennek a követelésnek csodálatos verseiben és esszéiben. De az is igaz, hogy sosem hagyta egy politikai vagy hazafias médium szerepére redukálni magát. Nem volt hajlandó engedelmeskedni a kommunizmusnak, de nem rendelte alá magát az antikommunista ortodoxiának sem. Az ő antikommunizmusának mások voltak a dimenziói: metafizikai, kulturális jellegű volt, fölötte állt a politikának.

A kommunizmust fűtötte egy homo sovieticus megteremtésének becsvágya. Vasmarokkal ragadta meg az emberi lelket, hogy saját szovjet képére és hasonlatosságára formálja, kovácsolja. Az önvédelem elemi reflexével fordult az egyén és a nép híven afelé, amit a kommunizmus felszámolt: a nemzeti identitás és a vallás felé. Annak a nevében utasították el a kommunizmust, ami azelőtt volt, a kommunizmus előtt. A kommunizmussal szembeni ellenállás gyakran a hűségben és a passzivitásban nyilvánult meg. Hűség a hagyományhoz, passzivitás a mindennapi nyomással szemben, amivel a rezsim a tömegeket mozgósítani próbálta.

Az orosz paraszt, aki komor hallgatással rejtegette ikonjait, a lengyel paraszt, aki makacsul eljárt a templomba, és nem volt hajlandó belépni a kolhozba, a litván paraszt, aki őrizte anyanyelvét és apái hitét.

Ebből a passzív hűségből táplálkozott a nép hősiessége, de konzervativizmusa, provincializmusa és szellemi tunyasága is.

Brodszkij, Milosz és Venclova olyan világot teremt az esszéiben, amelyik ebből az ellenállásból nő ki, ugyanakkor tiltakozik a hűséges és passzív társadalmak lapos nyájmentalitása ellen.

Tomas Venclova esszéi többet jelentenek a kommunista diktatúra világával való szembefordulásnál. Mindenekelőtt saját népe kulturális sztereotípiáit bírálja, a nyájortodoxiát, amely mások fölé emeli magát, és elnyomja a gyengébbeket.

Venclova mindig is azt kérdezte: Milyen Litvánia? Hitt abban, hogy a kultúra és a szabadságvágy elpusztíthatatlan. Patriotizmusát univerzális fogalmakkal határozta meg: még évekkel a peresztrojka előtti szovjet Litvániában megérezte, hogy a hivatalos hazugsághomlokzat mögött egész Kelet-Európában nacionalizmusok lappanganak. A nacionalizmust nem találta a litván ellenállás számára megfelelő filozófiának. "A világkultúra értéke teljes mértékben a nyelvek és kultúrák különféleségén alapszik" - mondja Venclova -, "de ha a nyelv és a származás válik a megmenekülést jelentő amuletté a nagy mészárlás során, akkor szívesebben tartozom az áldozatok közé. Az a legfontosabb, hogy a nemzeti érzéseket emberségesebbé lehessen tenni."

Litván vagy kelet-európai

A litván nacionalisták minden lehetséges bűnben elmarasztalták, csak mert Litvánia felszabadulását a szovjet iga alóli (általános) emberi és társadalmi emancipáció kontextusában helyezte el. Azt írta: "Valamiféle nemzetárulással vádolnak. Kozmopolita vagyok, zsidóbérenc, lengyelbérenc, sőt oroszbérenc, és a litvánok sokszor az idegeimre mennek, éppen mert ez a saját fajtám. A litván Helsinki-csoportnak is sokszor a szemére vetik, hogy nem litván, hanem "össz-szovjet" disszidensek. Hogy is lehetne másként? Reménytelen volna az ügyünk, ha nem közös ügy volna. Ezen felül emocionálisan is kötődünk mindenhez, ami ott történik. Ott - ez nem csak a Szovjetunióra vonatkozik, hanem egész Kelet-Európára. Kelet-európai disszidensek vagyunk."

Vigyáznia kellett, nehogy fogva tartsa a kényszerképzet, hogy "Litvánia jóhírét" meg kell óvni a történelmi tények tanúságával szemben. 1979-ben azt írta: "Nagy vihart kavart litván emigráns körökben a Holocaust című tévéfilm, amelyben egy litván SS-légióról esett szó, amelyik állítólag a varsói gettót likvidálta. Papírforma szerint nem létezett ilyen légió, mégis szükségesnek látták sokan ebből az alkalomból "menteni a nemzeti becsületet", mintha bármit is lehetne menteni azzal, hogy az ember dolgokat elhallgat, elferdít, a felelősséget a németekre vagy éppen magukra a zsidókra hárítja. Ez komplexusokról és nem egészen tiszta lelkiismeretről tanúskodik. Nekem van néhány alapelvem, és ehhez tartom magam: Először is, semmilyen bűnt nem szabad elhallgatni. Másodszor, kollaboránsok voltak és vannak, de kollaboráns nép nem létezik. Harmadszor - antiszemitizmus és szovjetizálás egy és ugyanaz."

Megpróbálta megérteni a litvánok drámai dilemmáját a háború idején: "Nem irigylem a korabeli litván politikusokat - a történelem nem hagyott nekik más választást, mint Hitler, Sztálin és a halál között, miközben az egyik nem zárta ki automatikusan a másikat".

Mielőtt megítélne és elítélne embereket, Venclova előbb megpróbálja őket megérteni. De nem riad vissza egyértelmű kijelentésektől sem: "1941 júniusában litvánok más kíváncsiskodó litvánok szeme láttára védtelen embereket gyilkoltak meg. Ezen nem változtat az a tény, hogy a 20. század folyamán sok nép hagyott hasonló tetteket a rovására íródni. A kegyetlenséget és a fosztogatást, a megvetést és a szégyenletes közömbösséget nem lehet igazolni. Valaki azt mondhatná: 'Végül is nem a litvánok voltak, akik a zsidókat elpusztították, hanem a társadalom söpredéke, amelynek nem volt semmi köze a litván néphez'. Én magam is érveltem így. De ez így nem igaz. Ha az ember abból indul ki, hogy a nemzetnek van saját személyisége - és minden jel arra utal, hogy az ilyen perszonalisztikus szemléletmód helyes és értelmes az erkölcs világában -, akkor ez a személyiség magában foglal minden embert, a tisztességeseket éppúgy, mint a gonosztevőket. Minden bűn megterheli az egész nép lelkiismeretét és minden egyes képviselőjét." 1989-ben a litvánokhoz és a litvániai lengyelekhez címzett nyílt levelében a sovinisztákról és a "rövidlátó patriótákról" így ír: "Ezek az emberek azt hiszik, hogy saját nemzeti érdekeik védelmének a legjobb módja a gyengébb nemzetek elnyomása. Nem értik, hogy egy nép, amelyik más népeket elnyom, per definitionem nem lehet szabad nép."

Felháborodott honfitársainak, akik "Litvánia elárulását" vetették a szemére, azt felelte: "Most nem kezdem el bizonygatni, hogy szeretem a hazámat. Ez megalázó volna. A hazaszeretetét egész életével, munkájával mutatja ki az ember. Én úgy szeretném szeretni a hazámat, ahogy Czeslaw Milosz Lengyelországot, Herzen Oroszországot és Joyce Írországot szerette."

Vannak emberek és események, amelyek szimbolizálnak egy népet. Litvánia, ez számomra Tomas Venclova és a litván parlament barikádoktól és szovjet tankoktól körülvett épülete. Tomas Venclova élete és műve a litván sors elválaszthatatlan része. Nélküle szegényebb volna valamivel. Akárcsak az orosz sors Szaharov, a cseh sors Patocka és a lengyel sors Gombrowicz nélkül.

Emberek és írók, akiknek "nyitott, soha le nem zárt világszemléletük van, amelyikben mindig marad hely a megoldatlanságok és ellentmondások számára", minden nép számára felbecsülhetetlenül értékesek. A szabadságért, az igazságért és a toleranciáért a mindenkori konjunktúrától függetlenül fölemelt szavuk ébren tartja a hitet, hogy a mítingek és piacterek lármája, a kufárkodás és intrikák mellett létezik egy másik, jobb dimenzió is.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret