stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



HORACIO VÁZQUEZ RIAL

IRODALOM ÉS POLITIKA


Pszeudo-irodalmi események, mint a Céline-év meghirdetése a nagy francia író születésének századik évfordulója alkalmából, az örökifjú Ernst Jünger évfordulója, vagy Agustín de Foxá regényének, a Madrid, bíróságtól titkosrendőrségig új kiadása, vagy a színskála másik végén Paul Nizan regényének, Az összeesküvésnek a lefordítása, időről időre felvetik a kényes kérdést - amely sokak szerint ügyes marxista fogás, és igazából nem is létezik - irodalom és politika kapcsolatáról. Amikor például Foxá újra megjelent a spanyol könyvesboltokban, kiderült, hogy a fasiszta szerzők publikálásával kapcsolatban háromfajta reakció létezik: vannak, akik határozottan elleneznek minden olyan szándékot és törekvést, ami vissza akarja hozni őket; vannak, akik erre törekednek; végül pedig vannak, akik azt mondják, hogy az egyetlen, ami számít, az a mű irodalmi minősége, függetlenül szerzője ideológiai hovatartozásától, mintha az nem volna meghatározó egy szöveg születésénél.

Az én szívem az első álláspont felé húz, és elítéli a másodikat. Az eszem pedig arra figyelmeztet, hogy mindkét hozzáállás ostoba, és hogy mi a lényeg: meg kell cáfolni a harmadik hozzáállást, azokét az álszent irodalmárokét, akik arcokról hajlandók beszélni, de eszmekultuszokról már nem, és azon igyekeznek, hogy beadják nekünk, megkerülve a lényeget, a legrosszabb intellektuális zagyvaságokat, csak legyenek jól csomagolva.

A probléma nem éppen új keletű: egyidős a művészet elkötelezettségének gondolatával, ami - ellentétben azzal, amit sokan hisznek - korántsem hidegháborús, sartre-i, sztálinista találmány, melynek célja az volt, hogy nyugati szimpatizánsaikat hozzáragasszák a könyveikhez, mint valami légypapírhoz. Sokkal régebbi dologról van szó. És itt nem a platóni Védőbeszéd Szókratészére gondolok, aki úgy ölti magára a bögöly szerepét: csipkedje és tartsa ébren a polgárokat, hogy nem követel semmiféle hatalmat, és nem ismer el más vezérlő elvet, csak a lelkiismeretet. Az európai társadalom első intézményesített, tömeges ideológiai manipulációjára gondolok: az ellenreformációs tanok terjesztésére, melynek születése a Jézus Társaságának alapításával kezdődik, és a Tridenti zsinatban hág tetőfokára, és amelynek alapvető esztétikai kifejezése - ikonológiai programokat is beleértve - a barokk. Minthogy a reakció tervezete volt, az elkötelezettség nem választás kérdése volt, hanem kényszer - a Szentszék hathatós közreműködése folytán -, az eltérő gondolkodást pedig máglyahalállal büntették.

Frankóisták és sztálinisták

Trident inkvizíciós doktrínérizmusa az elsődleges mintája a kultúra világába való szégyentelen és erőszakos beavatkozásnak, amit a nácizmus és a sztálinizmus vitt végbe. Előbbi a propaganda és a cenzúra elegyítésével, valamint művek és szerzőik elhamvasztásával. Utóbbi eszköztára a száműzés, a börtön vagy az elmegyógyintézet és a tarkólövés. Az olasz fasizmus és a frankóizmus kevésbé volt brutális, inkább hajlott a publikációk ellenőrzésére és a bebörtönzésre, mint az értelmiség szisztematikus kiirtására.

Irodalom és propaganda mindig is összekapcsolódott: Vergilius Georgicája és Bucolicája, Árkádia megteremtése - olyan irodalmi tények, melyek sokkal többet köszönhetnek Augustus afölötti aggodalmának, hogy a római polgárság elhagyta a földeket, semmint a múzsáknak, és ezt senki sem érzi különösebben sértőnek: a végeredmény kitűnő, és ennyi elég. Tehát a pásztorélet dicsérete és a felhívás a földműveléshez való visszatérésre nem a puszta szóból születik, ellenkezőleg: azokból az elemekből bontakozik ki, amikből ezek a - a római állam propagandája számára írott - tökéletes költemények építkeznek.

Goebbels, a náci propaganda mágusa, a nagy közvetítő teoretikus, akinek alapelveit, hatékonyságuk miatt a reklámszakma és a média máig figyelembe veszik, akár tudják, akár nem, óhatatlanul beleesett abba a hibába, hogy megírta a Michaelt, ezt az ügyetlen regényt, folytatásaként egy elbeszélés-sorozatnak, amelyben az ifjú hős meglátja a fasizmusban az igazság fényét; ezt a vonalat követi Torrente Ballester Javier Marińo-ja is; arról a Gonzalo Torrente Ballesterről van szó, aki annak idején José Antonio Primo de Rivera Műveihez előszót írt - ennek legutolsó kiadásai mellesleg egynéhány oldallal rövidebbek, mint a Destino kiadónál megjelent Összes művek első kötete: a tisztogatás kiterjed a szöveg legnyíltabban fasiszta részeire is, de nem érinti azokat, amelyek rejtetten azok, azaz a szöveg zömét.

A baloldalnál kevesebb az ilyen pedagógiai célzatú történet, míg annál több a politikai program teljesítésének bizonyítása. Annak ellenére, hogy nem hiányoznak a klasszikus alkotások, mint amilyen a Kutató Sámuel, melyet Upton Sinclair akkor írt, amikor az Egyesült Államok kommunista pártjának soraiban harcolt, a baloldal mindig is jobban boldogult programok nélkül: ott van Scott Fitzgerald regénye, az Édenen innen, amelyben a főhős egyszerre enged az egyéni és a társadalmi lelkiismeretnek. A baloldal ugyanakkor sosem tagadta a szöveg szerepét: "Minden művészet propaganda" - írta Paul Nizan 1932-ben.

Csak a volt szeminarista Sztálinnak, vagy a bürokrata Zsdanovnak, akiknek az észjárása oly távol állt a baloldaltól, csak nekik juthatott eszükbe a művészet megtervezése, szempontjaik pedig csak árnyalataikban különböztek azoktól, melyekre a náci teoretikusok hivatkoztak. Mindkét esetben bebizonyosodott, hogy a propaganda fejlődése szükségszerűen magával hozza a cenzúrát.

Annyi bizonyos, hogy sem a nácizmus kritikai szörnyűségei, sem a szocialista realizmus abszurditása nem tudott véget vetni az értelmiség politika iránti érdeklődésének, sem a politika jelenlétének az irodalomban. Nem érte ezt el annak idején sem az ellenreformációs egyház, sem a reformáció egyházai. Épp ellenkezőleg: a 20. századi irodalom legnagyobb alkotásait mind a politika hatja át, vagy egyszerűen politikai darabok.

Az 1936 után írott igazán értékes spanyol alkotások például politikai könyvek, elsősorban a Franco-ellenesség termékei. Kezdjük azzal, amit Carlos Barral a legjobb polgárháború utáni regénynek tartott - joggal -, Arturo Barea: Egy lázadó kovácsolódása, és folytassuk a száműzetésben írott művekkel, mint például Ramón Sender regénye, a Rekviem egy spanyol parasztért, vagy A hajnal krónikája című regénysorozata. A száműzetés egész irodalma, létrejöttének azonos körülményei és az általa kifejezett emlékezésformák miatt Franco-ellenes irodalom: Jiménez, Prados, Salinas, Serrano, Plaja, Garfias, Moreno Villa, Alberti, Larrea, Bergamín, Altolaguirre, Felipe, Aub, Andújar, Dieste, többek között, élesen bírálta "ezt a trágár és csüggesztő Spanyolországot, ahol a csürhe uralkodik ma", Cernudával szólva.

Az országon belül a Franco-ellenesség sajátos területéhez tartozik kettő azok közül a művek közül, amelyek nagyban hozzájárultak a spanyol regény megújulásához: A csend ideje, Martín Santos alkotása, mely elkeseredett kirohanás a dolgok akkori állása ellen, és Juan Goytisolo tetralógiája, amely a Személyleírással kezdődik, és a Makbarába torkollik: a szerző spanyolellenessége egyértelműen összefügg azzal, hogy a frankóizmus feltámasztotta a Fekete Spanyolország hagyományos értékeit, és félreérthető volna, ha nem egészítené ki a Níjar mezői és a La Chanca. Ezekhez a címekhez hozzá lehetne tenni egy sor másikat.

A "militáns regény" műfajához vagy alműfajához tekintélyes lista tartozik, amelynek mellőzése jelentősen csökkentené a utóbbi két évszázad nagyregényeinek számát, kezdve Dosztojevszkij művével, az Ördögökkel. Vajon meg lehet-e teljesen érteni a nyugati kortárs prózát Az ember sorsa nélkül (Malraux), amely elválaszthatatlan A hódítóktól, A megvetés idejétől és A várakozástól? A szabadság útjainak (Sartre) három regénye nélkül? Az összeesküvés (Paul Nizan) nélkül? A vaspata (Jack London) nélkül? Az ember, aki csütörtök volt (Chesterton) nélkül? Meg lehet érteni a ma emberét A nulla és a végtelen (Koestler) nélkül, A vallomás (Artur London), az Élet és sors (Vaszilij Grosszman) nélkül, vagy Az olvadás (Ilja Ehrenburg) nélkül, amely egy korszaknak adott nevet? És vajon eljut a mai Spanyolország ahhoz, aki nem vesz tudomást azokról a militáns regényekről, mint a már említett Arturo Barea-mű, Jorge Semprún regényei, a Federico Sánchez önéletrajza és a Ramón Mercader második halála, Juan Marsé alkotása, a Ha azt mondják neked, hogy elestem, vagy a másik oldalon Torrente Ballesternek a már említett Javier Marińo-ja? A harcosság önmagában nem irodalmi ügy, nem úgy azok az etikai és esztétikai meggyőződések, melyeken az általában nyugszik, a hatalom kérdése, ami vele egylényegű, vagy a határhelyzetek, melyekbe annyiszor beletorkollik. Nem kevés azoknak a nem-militáns író által írott nagyregényeknek a száma, melyekben a harcosság és a hozzá való viszony határozza meg a főhősöket: nem volna teljes a Frédéric Moreau-ról rajzolt kép az Érzelmek iskolájában, ha Flaubert nem beszélt volna nekünk a Kommün eseményeivel kapcsolatos közömbösségéről, és Kunderánál A tréfa és A lét elviselhetetlen könnyűsége központi alakjainak sorsa nem volna magyarázható mások barbár militánssága nélkül.

A művészet semlegessége

Ilyen tekintélyes lista ismeretében ideje volna, hogy felülvizsgálják álláspontjukat az újdonsült álszent irodalmárok, akik azon fáradoznak, hogy leválasszanak minden szennyező elemet arról, amit "tiszta irodalom"-nak tartanak. Ez az álláspont, az igazat megvallva, nem túl ízléses, ha a befogadás folyamatát nézzük: mit értékelnek, mit élveznek az irodalomban azok, akik csak a szavakat élvezik? Vajon nekik mindegy, hogy mi az értelme, a jelentése egy történetnek, vagy mindegy, hogy van-e egyáltalán értelme, csak legyen jól elmesélve? Mit is akarnak mondani voltaképpen, amikor azt mondják egy történetről, hogy "jól van elmesélve"?

A politikum jelentősége nem elhanyagolható: az író ideológiai hovatartozása a szöveg szervező magja, és ez határozza meg a mű sorsát: jelentős-e vagy jelentéktelen. Nincs nagyság abban a műben, amelyből nem lehet kiolvasni valamilyen világfelfogást. Olyan állítás ez, melyből nem lehet következtetést levonni azzal kapcsolatban, hogy mit tud az író saját magáról, sem arra vonatkozóan, hogy milyen képet akar kialakítani magáról. Az író tudatosan hirdetheti világfelfogását, és megalkothatja művét ebből kiindulva - ez a "Brecht-modell" -, de megírhatja a valóság kritikáját anélkül is, hogy teljesen tudatában volna saját elemzőkészségének.

Aki figyelmen kívül hagyja ezeket az alkotást megelőző kérdéseket vagy nem akar tudni róluk, eljuthat az abszurdumig vagy a sértésig. Ha az eszmeiség nem volna lényeges, nem lehetne érteni Pound sok Cantójának sem a felépítését, sem a jelentését - csak ha figyelembe vesszük szerzője politikai és gazdasági nézeteit (gondoljunk a XLV Cantóra az uzsoráról, vagy a LXXIV.-re, amelyik "Ben" és "la Clara" haláláról szól). És ami még rosszabb: ha elfogadjuk azt, hogy egy olyan intellektussal rendelkező ember, mint Ezra Pound, ideológiai semmibe süppedve hozta létre a század egyik legjelentősebb alkotását, ugyanakkor tudathasadásos módon támogatta a feltörekvő kapitalizmust, hülyének vagy őrültnek kellene tartanunk. Fura védelmezése egy műnek az, ami tagadja tartalmának lényeges részét és létrehozásának folyamatát!

A művészet semlegességének gondolata - amit annyira megzavartak a Bovaryné és A romlás virágai megjelenésekor a Flaubert és Baudelaire ellen botrányokozás miatt indított perek - erősen tartotta magát, annak köszönhetően, hogy sok alkotó szükségét érezte annak, hogy megőrizze függetlenségét a hatalom minden formájával szemben. Ám éppoly elképzelhetetlen a társadalmi erkölcstől és politikai gondolkodástól független művészet, mint az ízlés változásaitól független, objektív esztétika.

Különösen szépen illusztrálja ezt a két háború közötti Franciaországról szóló két regény, melyeket két, egymással ellentétes politikai nézeteket valló ember írt: Luis Aragon Aurélienje az egyik, a másik Drieu La Rochelle műve, a Gilles. Aragon a sztálinizmus etikai-esztétikai felfogását szem előtt tartva írta a magáét: irányított szöveg, a történelem folyamatának tudatos felfogásából született, a kommunista párt által kezdeményezett és jóváhagyott realista irodalom egyik csúcspontjaként. Drieu könyvének alapja szubjektív, egy józan, aktív és cinikus fiatalember fáradtsága: ő "a tökéletes fasiszta", Malraux hevenyészett meghatározásával élve. A két nézőpont folyamatosan érvényesül a két műben, és mindkettő nemcsak hű, hanem egybevágó képet is nyújt a korszakról. Ennek ellenére egyik sem jöhetett volna létre politikai indíttatású, kritikai mozgatórugó nélkül. Egyetlen nézőpont sem képes önmagában fenntartani a művet, irodalommá sem változtatja, de a szervező eszmeiség hiánya elkerülhetetlenül kudarcra ítéli.

Amikor egy rosszmájú újságíró odalépett Malraux-hoz Drieu temetésén, és megkérdezte tőle, hogy miért van ott, A képzeletbeli múzeum szerzője szűkszavúan ennyit felelt: "Drieu Franciaországért harcolt": és ezzel egyszerre jelezte különbözőségüket és rótta le tiszteletét. Nem érezte szükségét, hogy mentegesse Drieu gondolkodását vagy magatartását, hiszen összeomlott és öngyilkos lett.

Csodálni egy embert, egy művet, ugyanakkor egyet nem érteni vele természetesen nem könnyű feladat. Ez történt Sciasciával Pirandellóval kapcsolatban. Amikor Domenico Porzio a Tűz a lélekben címmel megjelent összegyűjtött beszélgetések egyikében D'Amico cikkéről beszél neki, amely "Pirandello eszmeiségéről" szól, és azt mondja, hogy "egy mű elkerülhetetlenül leleplez egy eszmerendszert", Sciascia elismeri, hogy "igaz", hogy "van eszmeiség a mélyén", olyan, amellyel természetesen nem ért egyet, de amit elfogad "magnak", a mű szervező magjának.

Nos hát: ha nézetkülönbség és elismerés nehezen összeegyeztethető, és ha az olvasónak, az igazságot kereső embernek - igazság mint szépség, az igazság mint a jó megjelenési formája - választania kell, immár nem teheti ártatlanul. Ha van Auschwitz előtt és után az író számára, akkor van az olvasó számára is, aki éppen annyira felelős a szövegért, amely őáltala tölti be küldetését, mint az, aki megalkotta. Nem lehet ugyanolyan szemmel olvasni Auschwitz után (és aki azt mondja Auschwitz, azt is mondja: Szarajevó, Hanoi, Ruanda, Csecsenföld, hogy a rossznak csak néhány legújabb nevét említsük). Lehetetlen, hogy ne legyen ellenséges szöveg. A semleges szöveg felfoghatatlan, torzszülött, amit a szellemi gyávaság és szolgalelkűség hozott a világra, hogy bűnös üzeneteket leplezzen: az emlékezet nem semleges, a jövőre irányuló tervek, vágyak nem semlegesek, a tudás nem semleges, az igazság nem semleges. A szó, mondta Freud - de mindig is így volt -, gyógyít, magával ragad és öl.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu  


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret