stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



PETRI TAMMINEN

AZ IRODALOM MINT EGYÜTTÉRZÉS


Az általános és az egyéni valóságról az jut eszembe, hogy az általános sokkal inkább képes furcsa helyzeteket szülni. Emiatt indultam néhány évvel ezelőtt Sirkka Turkka költőnőhöz a nyaralójába, hónom alatt egy összetekerhető minigolfpályával és -ütővel. Azon a nyáron egy helyi újságnál dolgoztam, és Turkkáról kellett írnom. A vidéki lapok úgy vészelik át a júliust, hogy különféle játékokban összemérik az ott nyaraló ismert emberek ügyességét, majd közlik, melyikük nyert. Miután Sirkka Turkka begurította a labdát, ahová kellett, egyenesen nekiszegeztem a kérdést: milyennek kell lennie a jó versnek? Gondoltam, most mond majd valami egetrengetőt, mivel épp nemrég nyerte el a Finlandia-díjat. Mondott is. Sokáig bámult rám, és azt mondta mély, rekedt hangján, hogy "a versnek nem kell". Úgy tűnik, ez az egyetlen irodalomról szóló aforizma, amely időtlen. Ki is terjeszthetjük: "Az irodalomnak nem kell". Az irodalom számára semmi sem jelentéktelen, a szabályok és az elvárások fölöslegesek. Az irodalomnak nem kellene feladatok mellett elköteleznie magát, az olvasó és a könyv kontaktusa teljes őszinteséget érdemel. Felesleges mindenfajta szerepvállalás, ezt úgyis kikezdi az idő.

Az ilyen őszinteség feltétele a kontaktus. Ez a gondolat nem is annyira banális, mint amilyennek hangzik. Lehetőségeink arra, hogy megértsük egymást, elképesztően törékenyek. A boldogság nagyrészt e lehetőség megvalósulásán alapszik. Ugyanígy egy könyvben a kontaktusból újabb lehetőségek következnek, a könyv lecsillapíthat vagy aktiválhat. Bennem, mint olvasóban, állandó az igény arra, hogy valaki kifejezze azt, hogy ugyanabban a világban létezem egy másik emberrel. Ezt újra és újra kifejezésre kell juttatni. Ezt teszik a könyvek és a filmek, megígértetik velünk saját magunknak, hogy ezentúl teljes életet élek, mostantól semmi nem állhat közém és a szeretet közé. Ezt valóban újra és újra meg kell tenni, mert az eltaszítottság félelme és az elfogadás igénye örökkévaló, semmilyen bátorítás nem szünteti meg őket.

A jelenkor komor mulatsága fitymálni a közösséget, keménységgel megölni azt. Vagy bekapcsolódni egy eufórikus mozgalomba, ahol állítólag megvan ez a közösség. Ez érthető, hiszen minden annyira összezavarodott már, hogy az ember legszívesebben csak legyintene. Minden, ami régebbről ismerős volt, például a természet, csupa rejtély: ha a vizet nézzük, már nem víz az, tele van algával és méreggel, már nem lehet vele ugyanabba a kontaktusba kerülni, mint régen. Vagy a többi ember, micsoda fenyegetés... Idén tavasszal új kerékpárt vettem, és észrevettem, hogyan bámulják az emberek egymás biciklijét: az övékét ellopták, s most így próbálják megkeresni. Így teszek én is, az előző biciklimet ellopták. Az utcán azt nézi az ember, vajon hol bukkan fel... A félelem hatalmas, a boldogsághoz, elégedettséghez mindig az az érzés társul, hogy "ennek ellenére élek" vagy "mindennek ellenére boldog vagyok". A boldogság sohasem fenntartás nélküli.

Úgy látszik, e félelem ellen még segít is a hősködés, nálunk például az erővel való kérkedés, amitől egyesek végre ismét eredetinek érzik magukat. Ha belegondolunk is abba, hogy egy közvélemény-kutatás során az emberek 90 százaléka úgy nyilatkozik, hogy legjobban a háborútól fél, mindez mégsem elgondolkoztatóan hat, inkább fokozza fegyverkezési vágyunkat.

Az újfajta hozzáállás nem csupán az utcán nyilvánul meg: mikor a csecsenföldi háború kitört, és Oroszország támadásba lendült, a tévéhíradóban egy katonatiszt azt bizonygatta: mekkora hiba volt, hogy a gyalogság nem támogatta a páncélosokat, hiszen városi viszonyok közt a tankokat könnyű elpusztítani. Teljesen megzavarodtunk, már a gyilkolás módszereit mérlegeljük. Arvi Lind tévébemondó nem csóválja a fejét, a képernyő sarkában nem villog kis halálfej. Mindenhonnan ez folyik. Lassan kezdenek normálisnak tűnni ezek a dolgok. Ez a korszellem komorsága, a modern koré.

A korszellem másik vonása a zűrzavar. Nagyon tág fogalom ez, de annyit jelent, hogy bármilyen jelen, bármilyen jelen idő zavaros. A jelenkorban olyan dolgokkal kell kapcsolatba kerülnünk, mint például hogy mi lesz Laura Voutilainen menedzserszerződésének sorsa. Ilyenekbe botlunk az üzletek pultjain is. Nem hosszú életűek ezek a sztorik, de folyamatosan arra kényszerülünk, hogy végigkövessük őket. Mindezt valahogy még tetézi az ezredvég-hangulat. Tudják, milyen hatással vannak ránk a számok, az ötvenesek krízise, a harmincasok krízise, ha eljön a karácsony, ahhoz semmiképpen nem lehet úgy viszonyulni, hogy "ma kedd van" vagy hogy "ma egyszerűen nem megyek dolgozni". Gondoljanak csak a munkahelyek karácsonyi, szentivánnapi és május elsejei "az élet nincs tovább"-hangulatára.

Amikor felkértek, hogy vegyek részt ezen a konferencián, úgy gondoltam, könyvem beleillik valamilyen módon a mai korba, ebbe a nyugtalan, elviselhetetlen mába. Írásaim rövidek, megfelelnek egy átlagos MTV-néző (akármelyik MTV nézője) türelmének és összpontosítási képességének. A tévés szaknyelvben már sound-bite-okról meg emlékezetben tartható beszédegységekről hallani, arról az időről, amennyit az ember megszakítás nélkül beszélhet. Úgy hírlik, ez az amerikai tévében mostanában nyolc másodperc. Ennyibe kell belepréselni a sztorit, ha műsorba akarják tenni.

Kétféle módszerrel lehet — érdekes ez a két módszer - lebilincselni az olvasót, rákényszeríteni az olvasásra. Az egyik azé a Paul Austeré, akinek valójában egyetlen könyvét sem olvastam. Austernél a legelső oldalon meghal valaki egy robbanásban, ezután kezdődik annak kiderítése, ki is ő valójában... Ugyanígy mondja Vonnegut is: akadjon be mondjuk egy cérnaszál a szereplő fogai közé — az elején ugyanis gombot varr fel - az olvasó pedig azon fog izgulni, hogy kijön-e onnan a cérna. Közben azután el lehet mesélni a fontosabb dolgokat.

Rám mindig is jobban hatott Veijo Meri módszere. Jól kell írni, minden mondatba bele kell írni a tapasztalót és az élményt. Ha valaki végigolvassa Az ezredes sofőrjét vagy A tükörbe rajzolt nőt, és mindenre felfigyel, öt évnyi élettapasztalattal lesz gazdagabb. Felfoghatatlan, hogy itt, Veijo Meri és Antti Hyry hazájában még mindig éles ellentétként kezeljük a fantáziát és a realizmust. Egyszer s mindenkorra szét akarjuk választani e két fogalmat, és panaszkodunk, hogy túlteng nálunk a realizmus. Veijo Meri A hokijátékos nyara című regényében van egy jelenet, amelyben a Nagy Szőke egy szekérben alszik. Hajszálai beleakadnak a száraz fa szálkáiba, megfeszülnek és recsegve kiszakadnak. Fantasztikus megfigyelés. Számomra ez egyidejűleg hétköznapi valóságábrázolás és egy olyan lehetőség, amelynek létezését eddig nem sejtettem. Mindegy, hogy fantáziának vagy hiperpunknak nevezzük — azt fejezi ki, hogy a világ szép. Ez az az együttérzés, amit az irodalom nyújtani tud.

Beszélhetnék még arról, mi érdekel. A család egyike ezeknek a dolgoknak, no nem annyira, hogy buzgón részt vegyek a családi programokon, inkább csak szemlélőként. Ismerik azt a helyzetet, amikor vidéken családi ünnep van. A férfiak ügyefogyottan álldogálnak kint, mint az eltévedt japánok az autó körül, és tőmondatokban próbálnak elmesélni egy történetet. Ez valószínűleg meghatározó része volt gyermekkoromnak... Másrészt egy gyerek eközben ide-oda sodródhat. Bemehet a nappaliba, ahol a nők azt mesélgetik, hogy ki mit is mondott, s ezekben a sztorikban magát a történelmet villantják fel. Felülmúlhatatlanul tömör és zseniális megnyilvánulások. Pirjo Hassinen mondta egyik tévés irodalmi műsorában, hogy a nők egyszerűen felülmúlhatatlanok. Ezt én is mindig így éreztem.

A család mellett a másik dolog, ami tudatos bennem, az irodalommal kapcsolatos. Ez az úgynevezett "életmegvilágosító emlék", amelyet Merete Mazzarella írónő említett néhány könyvében. ' valószínűleg valahonnan Kierkegaard-tól kapta az ötletet. Mazzarella több ízben is elmeséli azt a történetet, hogyan játszott kiskorában — pár éves lehetett csak — azzal, hogy ledobálja a kanapé díszpárnáját a földre, arra ugrál a magasból, és azt kiáltozza: farligt, farligt... Mazzarella azt mondja, ez a jelenet jól kifejezi azt a biztonságérzet-igényt, amelyet később is érzett.

Számomra az "életmegvilágosító emlék" azt jelenti, hogy a dolog kapaszkodási pontot nyújt saját életünk vizsgálatához, önmagunk megértéséhez, s az ilyen mindig megkönnyebbülést okoz. Egy időben azután elkezdtem hasonló emlékeket gyűjteni. Saját életemből talán nem találnék ilyeneket, de másokéból esetleg... Néhány ízben már fel is tártam észrevételeimet. Az újságnál egy munkatársamnak állandóan a zsebében volt az útlevele és egy kis Stop-pasztillás doboz — azt hiszem, ezt a pasztillát ma már nem gyártják — szóval az útlevél, hogy mindig készen álljon, és a kis skatulya, hogy megkínálhasson másokat. Nagyszerű ilyen dolgokat észrevenni, úgy tűnik, mindennek megvan a maga jelentése, semmi sem véletlen.

Írásaimban valójában az ilyen egybeeséseket kutatom, azért, hogy az emberek rádöbbenjenek bizonyos részletekre, eszükbe jusson, hogy valaha ők is szedtek Stopot. Vagy egyszerűen, egyenesen és nyersen a tárgyra akarok térni. A mondatok között nagy rést hagytam, hogy ott helyet kaphassanak az emberek. Ha remélhetek valamit az olvasótól, az az, hogy helyet találjon magának a sorok között.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret