stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



RAIJA SIEKKINEN

HOGYAN SZÜLETIK A SZERELEM


Hogyan születik a szerelem, ez titok: Annika fejében egész nap a dal szövege járt.

Ezzel a dallal ébresztette fel ma a rádiós óra.

Beszereztek egy rádiós órát, hogy éjjelente ne hallják az óra tiktakolását a sötét, visszhangzó szobában, és megsebzett állatok nyöszörgésére emlékeztető hasogató hangját.

Beszereztek sok mást is, hogy könnyebb legyen az életük: mosogatógépet és mosógépet, ami meg is szárította a ruhát, mikrohullámú sütőt és egy másik telefont is, mivel a lakás nagy volt. Az élet könnyedén folyt, nekik pedig sok idejük maradt élni, és azon gondolkozni, mi volt eddig, és hogy lehetett volna másképp, és mi lehet még.

A rádiós óra általában jóreggelttel ébresztett, bemondták, hányadika van, milyen az idő, milyen a forgalom a városban: van-e baleset miatt lezárt bekötőút, van-e olyan út, amit a felbontás miatt érdemes inkább elkerülni. Néha egy női hang elmondta a piaci árakat, és meginterjúvolta a kofákat. Ilyenkor az embernek kedve támadt rögtön kiugrani az ágyból, munkába menet beszaladni a piacra, hogy az éjjeli fagy miatt még deres, humuszos burgonya, hagyma, kenyér és zöldség illatát beszívja a friss márciusi reggelen. Néha a rádió zenét sugárzott, olyat, ami elől az ember a takaró alá szeretne rejtőzni, nyitott szemmel, összegubózva feküdni, és hallgatni, figyelni a képzeletében az álmok távoli és összefüggéstelen képeit.

De ma reggel a Hogyan születik a szerelem szólt, túl hangosan; Annika abban a pillanatban felriadt, s úgy érezte, hogy valamilyen veszély fenyegeti. Hanyatt feküdt, mozdulatlanul - úgy, ahogy néha őszi éjszakákon a nyaralóban, amikor kintről valamilyen nesz hallatszott, amire az emlékezete nem talált magyarázatot. Az énekes énekelt, s habár az erős hangtól bizseregni kezdett a fejbőre, Annika nem tudta rávenni magát arra, hogy fölkeljen és kikapcsolja a rádiót. Amikor a dal véget ért, és a bemondó elkezdte a híreket mondani, Annika a férje felé fordította a fejét, ránézett; de a férfi csak aludt. Mivel a kávéfőző programja még nem kapcsolt be, ő nem mozdult, nézte a férje alvó arcát. A férfi mosolygott álmában, arcát a párnahuzat csipkéje keretezte, az anyag fehérségétől elkülönültek sötét borostái. Annika fejében egyre csak a dal szövege járt, s férje ismerős arcát nézve hirtelen úgy érezte most is, mint akkor a hegyekben fekvő hotel teraszán a hófedte csúcsokat nézte s tudta, hogy azokra a csúcsokra sosem jut fel.

Egész nap nem tudott megszabadulni ettől a szövegtől.

A kórház telefonközpontjában, ahol általában női magazinokat lapozgatva ült, és a telefonhívásokra válaszolt, ma újra és újra felállt, odament az ablakhoz vagy a fülke ajtajára erősített tükörhöz. Az ablakból egy füves tér látszott, ahol a régi erdőből csak pár fenyőt hagytak meg. Ma reggel a parkban valaki a kutyáját sétáltatta, aztán egész nap üres, s csak délután sétálnak át rajta táskájukat cipelve az iskolások. A tükörben sápadt, kiégett arc látszott. Mindkét táj ismerős volt, azért bámulta a csodálkozástól összehúzott szemöldöke alól.

Hogyan születik a szerelem - mondta -, ez titok.

Ajkak mozogtak a tükör felszínén, a kéz felemelkedett, az ujjak végigsimították az ajkak bőrét, száraz, repedezett. Emlékezett a reggelre, a mosolyra férje alvó arcán, és arra gondolt, milyen képek jelentek meg férje csukott szemhéja alatt. Három év alatt először gondolkozott ezen.

Három év, gondolta, ahogy az üvegfal mögött ült, és nézte az aulát. Az árnyak és a tompa fény elmozdultak, hirtelen olyan volt, mint az intézeti falióra mutatói, amik egyszerre három percet mozdulnak előre. Emlékezett a napra, amikor életének a fénye ugyanígy változott meg, és az esetre, amit nehéz volt megérteni: a férfi, az ő férje, valami nő, akit sosem látott, kapcsolat és abortusz és vége; emlékezett a férje arckifejezésére, amikor ezekről beszélt. Azt hitte, hogy már mindent elfelejtett, de most, ahogy kinyújtotta a kezét, megnyomta a telefonközpont világító gombját, ugyanazokat a szavakat mondta már öt éve, tudta, hogy egy pillanatra sem felejtette el.

Ettől kezdve egész nap emlékek jutottak eszébe, sűrűn, mint a lázas betegnek, aki fényes emlékképek között hánykolódik irány és cél nélkül, és valahol mélyen pontosan tudja, hogy a pillanatok hosszúak, végtelenbe tágulók, és az élet rövid. Előtte az aula, az éjjel-nappal égő lámpák, a fényben csillogó linóleum, valamilyen erdei utat látott, emlékezett az éjhideg homokra a csupasz talpa alatt, arra, hogy a kezében lógó szandálok csatjai összecsattantak: és a tóra, az alján lévő mozdulatlan tájra, amilyennek a fényei és árnyai néha ugyanúgy rémisztették, mint a saját jövője. Ez már mind régen volt, gondolta. Majd pontosított: mind régen volt.

Ült. Az óra mutatói mozogtak. Amikor felállt, lassan, és a tükör felé fordult, az arcán egy idős nő arckifejezését látta. Mosoly nélkül, kifejezéstelenül nézte, amit látott, és tudta, hogy az ifjúság, a hosszúranyúlt, már elmúlt. A helyére nem jött el a középkorúság, és más kor sem, csak a lemondás. Egy meghatározott pillanatban elkezdődött, táplálékot keresett benne, egyre inkább uralkodik rajta.

Az ablak előtt színes ruhás iskolások jártak különféleképpen, és mindegyikük előre kitalálhatatlanul mozgott. 'ket nézve eszébe jutott, hogy annak idején ugyanígy tudta, hogy elmúlt a gyerekkor. Szentivánéj volt, a nyaraló homályos emeleti szobájában feküdt, ahol a sötétedő lambérián világlott a nyáréjszakai fény. Megmozdult, a még kemény, tiszta lepedő megzizzent, a nyitott ablakon keresztül beszállt a buja berek illata, valamilyen éji madár énekelt. Nézte a szoba homályba olvadó sarkait, az ablakon beszűrődő fényt, a könnyű függönyt, amely hol meglibbent, hol a szúnyoghálóhoz tapadt, s tudta, hogy valami véget ért most, szinte azonnal: hogy a következő Szentivánnap egészen másmilyen lesz, és ő egészen máshol lesz. Emlékezett rá, hogy ettől a felismeréstől végigvirrasztotta azt az éjszakát.

Most megint eszébe jutott a dal szövege: hogyan születik a szerelem, és: ez titok.

Délután az ápolók műszakot váltottak. Az ajtók nyíltak: a műszakot felvevők keresztülmentek az aulán, és velük az aulát egy pillanatra betöltötte a napfényes, szeles, még friss márciusi nap illata. Egy pillanat múlva a műszakot leadók mentek keresztül az aulán. Elhaladtukban köszöntötték Annikát, ő felemelte a kezét, s azon merengett, milyen kevesüknek tudja a nevét: számára csak számok a központban és a telefonban válaszoló hangok. Öt éve jött, először nyári munkára, majd három éve, hogy eltartsa magát, amíg megírja a szakdolgozatát. A szakdolgozata most egy halom megsárgult papír egy doboz alján, ő meg még mindig itt van, az épület alkalmazottai úgy viszonyulnak hozzá, mint bárki máshoz, aki ittragadt.

- Szia - szólt egy hang a közelében, és Annika felkapta a fejét. Megint a szőke ápolónő, Lehikoinen volt, a kabátja még rajta, a haja még a széltől borzas.

- Alszol, vagy mi van? Figyelj, megint ne kapcsold a férjemet, rendben?

- Jól van - mondta Annika. Lehikoinen nézte egy pillanatig, mintha mustrálná, bólintott, majd elment. A telefonon már egy hete lógott egy lap, amin ez állt: LEHIKOINEN FÉRJÉT NEM SZABAD KAPCSOLNI. Ettől függetlenül a nő minden nap szólt, és a férje megint egész este hívja, miután a központban műszakot váltottak, a hívásait a hőközpont üres, visszhangzó szobáiba kell kapcsolni, s ott a telefon csak csörög, amíg el nem hallgat.

Mi történt velük? - gondolta Annika. Aztán arra gondolt: mi történt mindenkivel? Valahol mélyen egyfolytában a dal szövege volt, az előbbi érzés a lemondásról; aztán úgy tűnt, hogy valamiféle tudás egészen közel van. Eszébe jutott férjének egyik arckifejezése: mint egy gyerek, aki véletlenül eltörte a játékát, amit nagyon szeret.

Egy ragyogó fénysáv nőtt át lassan az aulán. Kinyílt az ajtó; később az aula túlsó oldalán a pavilon tulajdonosa kinyitotta az üvegajtót, és elkezdte kihordani az újságos állványokat. A fénysáv elérte a falat, megtört, csúcsa elindult a falon fölfelé. Annika nézte, s most minden olyan világosnak tűnt. Az események mélyén, úgy látta, egy másik esemény folyama áramlott, sötét, iránya kiszámíthatatlan. Ott születtek a döntések, lassan, az ember tudta nélkül, és ahogy az élet folytatódott, mint ahogy mindig is folytatódik, és ahogy a jelentéktelen dolgok összerakódnak úgy, hogy egy reggelen az ember egy felismerésre ébred, és nem értheti meg, hogy az miből született. Emlékezett arra, ahogy a férje szétfeszíti a lábujjait, és hogy az utóbbi években hogy kezdte ő utálni ezt a szokást. Eszébe jutott egy nyelvi hiba, amit a férje időről időre elkövetett, hogy javította ki mindig, és hogy szórakoztatta férjének ingerültsége. És eszébe jutott a saját kedvetlensége, a gondatlanul elkészített ételek, és ahogy a kötött gyapjúzokniról beszélt, amit a férje kapott minden karácsonykor az anyjától ajándékba, vagy arról, hogy a férje bátyja mindig izével kezdi a mondatot.

Az utóbbi években a rokonok már nem kérdezgették őket a gyerekről, ahogy korábban. Úgy tűnt, hogy kimondatlanul, hallgatólagosan megszületett közöttük a döntés, hogy nem lesz gyerekük, s mintha ezt a többiek is megsejtették volna. Most a napfény ékjét nézve Annika először gondolkozott azon, hogy milyen lett volna a gyerekük, és milyen a férje gyereke, aztán arra gondolt, hogy már nem szereti a férjét.

A telefon berregett. A hívó Lehikoinen férje volt. A hang már ismerős, jó zengő férfihang, de Annika most először töprengett el azon, hogy a beszélő milyen ember lehet. A falra tűzött papíron már kereste a hőközpont számát, kis türelmet kért, s már kész volt lenyomni a számokat: aztán fölkapcsolta az osztályra. Lehikoinen fölvette, Annika bejelentette a hívást, és figyelte, hogy megszakad-e a vonal. A fény nem aludt ki, sokáig égett, Annika kinyújtotta a kezét, és letépte a telefonközpontról azt a lapot, amin a kapcsolási tiltás volt, és kidobta a szemétbe.

Végül is - gondolta a kis fehér fényt nézve, ki különbözteti meg a vereséget a győzelemtől. Három évig azt hitte, hogy megnyert valamit, nem hagyta, hogy a férje felejtsen, de most tudta, hogy nem nyert meg semmit, és hamarosan valami borzasztó dolog történik.

Azon az estén szaunázni mentek. Annika a férje mögött ment a visszhangzó pincefolyosón, ahol a dohos fülkék és a bennük lévő humuszos zöldséges ládák, poros befőttes üvegek, az évekre a polcokon felejtett, penészt növesztő lekváros üvegek bűzlöttek. A férje hátán libegett a törülköző, az utóbbi években meghajlott ez a hát.

A szauna kályhája megreccsent, amikor vizet loccsintottak rá, a száraz gőzben szúrós szag érződött. Annika nekitámaszkodott a falnak, amit valamikor lelakkoztak, emiatt az felforrósodott, és a bőréhez tapadt, hirtelen minden előjel nélkül eszébe jutott a másik szauna, az ottani viharlámpa fénye, a jég a cementpadlón és a több mint száz fokos felső pad. A dézsában jégmorzsa-csengők szóltak, amikor a merőkanállal mertek belőle, mikor a lékhez futottak, a talpukon megsérült a bőr, így reggel a havon vérnyomok látszódtak, az égen ragyogtak a csillagok és a hold, a nyaraló ablakából fény szűrődött ki.

A sok víz, amit a férje a kályhára locsolt, vagy az emlékek hirtelensége miatt víz ment a szemébe, kucorogva, a saját lábujjait bámulva Annika megértette, hogy annyi mindent elfelejtett már.

A zuhanyozóban megmosta a férje hátát. Aztán a férje az övét. Annika a tenyerét a csempéhez támasztotta, a samponos szivacs mozgását a lábfejéig érezte. A férje a szokásosnál tovább mosta, lassan, megfontolva a mozdulatokat, és amikor Annika meg akart mozdulni, a férje megragadta a tarkóját, és nem engedte, hogy megforduljon. Annika felnyögött, a háta bizsergett, érezni lehetett, ahogy a vékony bőr alatt kering a vér.

A férfi egy pillanatig erősen szorította a tarkóját. Aztán elengedte, a szivacs befejezte a mozgását a bőrön, a férfi megszólalt:

- Szeretlek.

A hangja meglepett volt, szavában kérdés rejlett, Annika megfordult, arca eltorzult, hirtelen hangosan felsírt és térdre roskadt. A férfi ijedten, némán állt. Annika a földön feküdt, sírt, és tudta, hogy az a borzasztó dolog most már megtörtént.

Maga előtt, úgy látta, a padlón egy szappanbuborék pörgött, domború felületén keringett a szauna lámpája és a plafon burkolata, a buborék körbe forgott, egy vékony vízcsík vitte a lefolyó felé, remegve fennakadt a lefolyó rácsán és szétpukkadt.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret