stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JAN BLOMSTEDT

A SAJÁT KORUNK


Egyazon napon, furcsa módon, a múlt két üzenetén akadt meg a szemem. Az egyik a nyugati demokráciákban rejlő despotizmusra figyelmeztet.

Korábban nem lehetett szabadon gondolkozni - írja Oswald Spengler A Nyugat alkonyában -, most lehetne, de már nem vagyunk rá képesek. Érdekes megállapítás. Ha Spenglernek igaza volt, nem gondolhatta, hogy téved, mivel ez is a gondolat szabadsága: szabadság az is, ha önmagunkkal ellentétben gondolkodunk. Milyen mértékben gyakoroljuk a szabadságot, ha mindenkinek igaza van, csak egyeseknek még inkább, mint másoknak?

A másik üzenet egy régi könyvben bukkant fel. Egy Alberto Moraviával készült riport tíz év távlatából. A diktatúra skizofréniával jár, mondja az olasz író. Diktatórikus körülmények között az átlagember mindig egyszerre volt fasiszta és antifasiszta, sztálinista és antisztálinista, náci és antináci.

Felületesen nézve ez a két üzenet politikai természetű, de kétlyukú orrom megszimatol bennük még egy másik kérdést is: mennyire látja az ember egységesnek vagy ellentmondásosnak önmagát, a gondolkodásában vagy a korhoz való viszonyában?

Moravia a század totalitarizmusáról beszél. Ez a történelmi jelenség sikeresen felélesztette a valamennyiünkben bennerejlő skizofrén hajlamot.

Amikor a társadalomban, a külvilágban szabadság uralkodik, lehet élni anélkül is, hogy az ember valaha is megismerné önmagát; akkor pedig hogyan ismerhetné meg az "árnyékszemélyiségét"? De ha éppen a helyzetnek megfelelő képet akar adni önmagáról, van választék bőven. Saját hazájában ellenzi a kábítószert, ám külföldön a kokainnak és a marihuánának hódol. Kormánypárti az egyik társaságban, ellenzéki a másikban. Végső állásfoglalásra gondolnia sem kell. A totalitarizmusban a dolog egy kicsit másképp volt. Az ember tudta, hogy dönt, és tudta, hogy döntésének semmi köze ahhoz, amit gondol.

Ha mégis úgy döntött, hogy fasiszta lesz, megismerhette az ellenség gondolkodásmódját, ha álmatlan éjszakákon magába nézett. A demokrata fejére húzhatja a takarót, és nyugodt lélekkel várhatja, míg meglepi az álom, miközben olyan dolgokon töpreng, amikről nincs véleménye. Kétségtelen, hogy a demokrata jobban alszik.

A totalitarizmus rossz mellékízt adott az alapjául szolgáló totalitás - teljesség - szónak. A totalitarizmusban az egység egyáltalán nem volt a hegeli ellentétek egysége. Talán inkább se nem teoretikus, se nem praktikus kompromisszum volt a gyermekkor és a felnőttkor között.

Spengler a nyugati szabadság hátterében a korszak egységének megbomlását látja. A demokrácia a pénzgazdaság és az újcezarizmus összecsapásának martalékává válik. (Ez ma úgy fest, mintha az integrálódó pénzgazdasággal a nacionalizmus állna szemben.) Spengler szerint a civilizáció demokráciájában elveszítettük a platóni, dantei és goethei madártávlatot; csak a békaperspektíva maradt az egység megteremtésére. A múltról szólnak ezek az üzenetek? És csupán politikai természetűek?

Moravia gondolatainak fényében nem látszik meglepőnek az újfasizmus győzelme Oroszország múlt év végi parlamenti választásain. Jól mutatja a "homo sovieticus" skizofréniáját.

A kötelező szocialista identitás táplálta az ideologikus árnyékszemélyiséget. Most Zsirinovszkij hallatja a hangját, a barna retorika "liberál-demokratája", akinek a liberalizmus és a demokrácia csak a rossz dolgok jól csengő nevei. A régi szovjet-doktrína szerint a liberális demokrácia próbaköve a válsághelyzetben való viselkedés: milyen szélsőséges irányba mozdul el a társadalom szellemi klímájának mutatója, a fasizmus vagy a kommunizmus felé. Számára csak a fasizmus és a kommunizmus ellentéte létezett.

A gondolat szabadsága, az önmagunk ellenében való gondolkodás képessége könnyedén elakad, ha előre megadott ellentétpárokba ütközik. Valójában azonban a gondolat szabadsága a legsúlyosabb kihívás. Csakis ott beszélhetünk róla, ahol az egyén ráébred az önmagában feszülő ellentmondásokra.

Totalitarizmus és familiarizmus között

Az olasz politika korrupciós botrányaiban egy másféle hagyomány tükröződik. Olaszországban a családias gondolkodásmód annyira mélyen beidegződött, hogy egy nagyobb egység - az ország - javának szem előtt tartása üres szólam marad. Az az egyetlen remény, hogy a káoszból végül megszületik a rend (amit senki sem akar, de mégis az összes család közös eredője, végül is egyfajta demokrácia).

Én meg a totalitarizmus és a familiarizmus között itt töprengek árván, hogy a két hóhérkötél közül melyik a jobb, az erős drótkötél vagy a gumikötél. De nem bánom. Bár értékelem a gyülekezés szabadságát, szerintem mégis a család a legrosszabb. Nem olyan rossz, mint a háború vagy egy természeti csapás, de majdnem. A család a hagyományos szerepek és a tudathasadások iskolája. Mert hiszen a családban "szabadok" lehetünk, mihelyst megtanultuk, hogy az én és a te között mindig ott van egy kis szabályozó tényező: a család. Bizonyos gondolatokat jobb a család tudta nélkül gondolni. Freud teóriája a fiú viszonyáról az anyához (aki azon kívül, hogy anya, egyben az apa által elragadott szerető) csupán egy csavarkulcsot húz elő a családi ládafiából.

Ha a család nem működik (ami manapság általános), családpótlékok jönnek létre. Ilyen több is akad. Ha az ember nem tartozik valamilyen "hálózathoz", magára hagyottnak érzi magát, egyedül bolyong az időben, az űrben. Még a halál sem olyan félelmetes, mint az idő, ami állandóan jelen van, és éppoly arctalan, mint a halál. Woody Allen azt mondta: "Nem félek a haláltól, csak nem szeretnék ott lenni, amikor bekövetkezik." Lehet-e ugyanezt mondani az időről? Talán igen, talán nem.

Míg élünk, az időben élünk. Az időben mindig ott vagyunk - és ugyanakkor valahol máshol, az előző percben vagy a következőben, önmagunk egyik részében vagy a másikban, kötelességeinkben vagy bűnös gondolatainkban. Vagy mindenütt egyszerre. Ez az idő. Az idő a különbségekből és az ellentétekből nyeri az értelmét. Már néhány másodperc alatt megmutatkozik a skizofréniája.

Talán egészben maradok, ha nem bízom magam egyedül az idő kegyeire, és megtalálom az utam a családi ládafiához? Ráállítom magam a családi időszámításra, a családi szokásokra és mechanizmusokra. Itt kezdődik a klasszikus "menekülés a szabadságtól". Menekülés a teljesség ábrándképei felé.

A mágia mint a szabadság aktusa

A totalitarizmus öncsalása az volt, hogy az ellentétek eliminálásával próbált egységet építeni. Ha ebből megszülethet az egység, akkor a középkori boszorkányégetések is elősegítették a kereszténység egységét. Tulajdonképpen érdekessé tették a boszorkányokat, s így a Gonoszból titokban az új szabadság szimbóluma lett.

A totalitás eszménye a mágikus világképből ered. Ennek lényege a látható és a láthatatlan kapcsolata. Lehet, hogy századunk fasizmusa és kommunizmusa a mágia egy álcázott formája?

Bár a mágikus világkép a korábbi értelemben már nem létezik (túlvilági és hitbéli erőivel, melyek hatással vannak a sors útjaira), a mágikus gondolkodás nem veszett el teljesen. Hegel szerint a mágia elve az, hogy nem láthatjuk az eszközök és az eredmény közti összefüggést. Hogyan jelentkezett ez a kommunizmusban? Úgy, hogy rendőri felügyelet alatt akartak "új embert" teremteni - tagadhatatlanul nehéz meglátni az összefüggést. De mikor lenne ez teljesen látható?

Minden kornak kell, hogy legyen mágikus ellenszere a kor pusztító munkájára. Manapság ennek nincsen egységes ideológiai neve. Az egységes világkép statikusságát különálló aktusok dinamikája váltotta föl. Yeats azt mondja: Ha hiszel a mágiában, többé már nem mágia. Márpedig a mágikus világkép hitkérdés.

A mágia megmaradt olyan hatóerőnek, melynek nincs szüksége az igazi hit megtisztelő címére. A mágia komplexebbé, archaikusabbá és egyedibbé lett. Archaikusabbá annyiban, hogy már a szokványos érzékelésben is sok láthatatlan keveredik a láthatóba (viszonyok, érzések, asszociációk, mélységek, lehetőségek), és egyedibb annyiban, hogy ha egy korszak problémáinak megoldásáról van szó, a mágikus gondolkodás felfogóképessége szórványos, és gyakran pillanatig tartó.

Az újabb korban a mágia egyre inkább a szabadság aktusának látszik. Már nem a megalázkodásból fakadó antinómiák (Isten - Sátán, lélek - test, hit - kétely, szent - profán, vagy mi - mások) elfogadásáról van szó, hanem önálló kezdeményezésről, a családi kozmoszon kívülre tett felfedezőútról, lehetőségről, hogy a rendelkezésre álló anyagokból újszerű, szabad formájú, "esszéisztikus" egységeket teremtsünk.

A fausti lélek és a Nyugat alkonya

Pszichológiai terminusként a skizofrénia olyan betegséget jelent, melyben az ember nem képes elsimítani belső ellentéteit. A történelemben ez a normális állapot. Minden korszaknak megvannak a tipikus és uralkodó ellentétei, melyek alapján az embereket osztályozzuk.

A kollektív küzdelmen át vezet az az út, amit én a szeretet nyelvének nevezek: a mi-érzés, az igazinak vélt közösséghez tartozás mint a gondolkodás premisszája. Ez az átlagember számára a gondolkodás meghatározó nyelve még a fokozódó gyökértelenség korszakában is. Talán Oswald Spengler is erre gondolt, amikor az "etikus szocializmusról" mint a civilizáció ideológiáján áthatoló gondolkodási elvről írt: "Valamennyien szocialisták vagyunk, tudatosan vagy öntudatlanul, akár akarjuk, akár nem. Még a szocializmussal szembeni ellenállásnak is ez adja meg a formáját."

Ebben az általánosításban is ott van az önkéntelen "szocializmus" íze. Amikor Spengler a szocializmust az antik epikureizmustól elválasztó elvet keresi, (az epikureizmusban a külső hatalomvágy és a normák felállítása helyett az egyén üdvössége kerül az etika középpontjába) megkérdezhetnők, vajon ilyen messzire kell-e nézni. Vajon nem a reneszánsz kori dr. Fausten vagy Faustus, röviden Faust, volt az új korszakot meghatározó "faustizmus" névadója, aki eladta lelkét a Gonosznak, mert gondolatain új nyelv, a kíváncsiság nyelve uralkodott?

A faustizmus felfelé és előre törekvő, mindenekelőtt a nyugati lélek szimbóluma lett. De Spengler a faustizmushoz kapcsolja a hatalomra törő akaratot is.

Faust - a tudós, mágus és humanista - inkább szeretné föld és ég titkait érteni, sasként szárnyalni a világ felett, mint a hitükben üdvözültek közé tartozni. Mikor szövetséget kötött a Gonosszal, tettét nem szánta mások által is követendő normának, s amikor a Gonosz a lábai elé helyezte a világot, az már nem volt többé az övé. Az összetartozásból, a szeretet nyelvéből mi sem maradt. Faust nem tartozott már az Isten népéhez, s a Gonosz sem volt a számára más, mint üzlettárs. Gyökértelen ember, kinek tekintete befelé fordul - ez volt Faust, nem is vitás. De vajon tudathasadásos volt-e?

Természetesen Faustból nem lett volna fausti lélek a belső meghasonlás fenyegetése, szorongatása nélkül. Goethe verziója arról, hogy miben állt Faust drámája a szövetségkötés előtt, tartalmazza ezt a fordulatot: "Az én keblemben - ah! - két lélek él,/ És el akarnak szakadni egymástól./ Az egyik durva kéj által nyűgöz,/ A világhoz kapcsol sok mohó szervvel,/ Másik az ősök ligeteihez,/ A porból nagy erővel felver." ( Márton László fordítása)

Itt a "föld" és az "ég" ellentétét egyszerűen, teologikusan ábrázolja. A háttérben a középkori világkép dereng fel. De ami ezután következik, a különböző tolmácsolásokban eltér: Goethe Faustja megmenekül a szeretet segítségével, Spiers és Marlowe korábbi verzióiban nem sikerül szeretetéhségét kielégíteni - öntelt, birtokolni akarja a lelkét -, s miután megtalált minden mást, amit keresett (a tudást és a gyönyört), a Gonosz elviszi magával.

Faust a test és a lélek, a látható és a láthatatlan szintézisét keresi a tudás és a tett tengelye mentén. Tudós, aki ki akarja tágítani tudásának határait, ugyanakkor élni és tapasztalni akarja saját tudását. Ez az ő ellentmondása, s hogy ezt legyőzhesse, kész eladni a lelkét.

Faust kifejezi tudásszomját. Nem tudja, mit "kellene tudni", de aligha puszta adatokat. Talán a mágikus egység megértéséről van szó? Az észalapú tudományos ismeretekből hiányzik a hitre jellemző élménytartalom, és a hit sem több, mint jámbor tudatlanság. Melyiket fogadjuk el, mikor egyik sem kielégítő?

Szenvedélye nélkül Faustnak nem volna más lehetősége az új, sajátszerű szintézis megtalálására, mint hogy elfogadja a hit szemellenzőit, vagy az egyre növekvő tudás élménytelenségét. De "skizofréniájában" ő még a zsarnok idő áldozata, és saját magában a földi és az égi két ellenkező irányú törekvését látja.

Faust történetében egy átmeneti korszak ellentétei mutatkoznak meg. Az elvilágiasodás egyike volt a kor szólamainak a keresztény szimbólumvilág koncerttermében. Annak a kornak is megvolt a maga skizofréniája: a papok eszközökben nem válogatva, tűzzel-vassal védték hatalmukat, s a tudomány meghajolt a teológia előtt. Jött Savonarola, műalkotásokat égettek, majd elégették Savonarolát. Jött a reformáció, a gótika revansa. Az irodalomban Boccaccio és Rabelais az érzékiséget dicsőítette. Egyfelől fanatikus áhítat, másfelől mindent megengedő morál.

Faust és lázadás Isten ellen? Inkább Faust és lázadás a skizofrénia ellen.

Faust problémáját így is lehet értelmezni: Faust elölről akarja kezdeni. Nem a tudatlansághoz, hanem a mágikus tapasztalás forrásaihoz akar visszatérni (a tudás attól függ, amit nem tudunk, és valaminek a tudása azt jelenti, hogy valamit nem vettünk figyelembe).

A mágikus és a fausti fogalmaival játszadozó Spengler (aki ezeken történelmi állapotokat értett) 1917-ben végezte az utolsó simításokat A Nyugat alkonyához írt bevezetőjén. Ugyanabban az időben vált Finnország önálló állammá. Milyen ironikus is voltaképpen az alkony békavilágába születnie egy független, civilizált államnak.

Spengler könyvét magasztalták és kárhoztatták, sőt már gyászbeszédet is tartottak fölötte. Bár "történelmi morfológiájáért" nem is fogadott volna el köszönetet. Nem baj. Engem fölvillanyoz mágikus látásmódja. Igazi kutató volt. Mágikus látásmódon azt a képességét értem, mellyel összefüggéseket és egységeket vesz észre ott is, ahol másban még a gondolat árnyéka sem sejlett volna föl.

"Ahhoz, hogy észrevegyük, hogy Pythagoras, Mohamed és Cromwell ugyanazon tendencia megtestesülései voltak a különböző kultúrákban, meg kell szabadulnunk a történelem felszínes képétől, és képessé kell válnunk arra, hogy fölébe emelkedjünk a mesterséges határoknak." Spengler ezzel a kijelentésével azon a határon mozog, ahol a történelem nem történelem többé, hanem szimbolizmusba fordul át.

Az egységek megalkotása Spengler erős oldala, már-már túl messzire is megy ebben. A történelem korszakai az ő számára megbonthatatlan egységek. A "kultúra" és a "civilizáció" külön történelmi korszakok, az utóbbi követi az előbbit, s mindnek megvan a másiktól elváló, megkülönböztető alakja. "A kultúrember belülről nyeri az energiáit, a civilizáció embere kívülről." A kultúra életerejét intenzitásából és mély hitéből meríti, pusztulása és a civilizáció kezdete pedig a fausti lélek extenzitásában rejlik, melyet széles látókörével talán maga Spengler is képvisel.

Ebből megsejthető az ő ellentmondása. Nagyszerű fantázia, hipotetikus gondolatok bősége - és mire való mindez? Betuszkoltatik egy végérvényes történelmi teória zsákjába.

A Nyugat alkonya írásakor Spenglernek nem lehetett képe a 20. század totalitarizmusáról. De az idő zsarnokságát ismerte. És értette is: "A skolasztika évei kínálják a történelemben az egyetlen példát a szellemi fegyelemre, amely egyetlen országban sem engedett megjelenni egyetlen, a kívánt egységgel szemben álló írást, beszédet vagy gondolatot sem. Ez a szellemi dinamika."

Így a civilizáció korának történésze zavartalanul megvalósíthatta történeti morfológiáját, nagy projektjét: hogy megkeresse a teljességet a világképek egységeiben, nem pedig saját szabad, mágikus, esszéista nézőpontja felől. Így aztán mi más is válhatott volna Spenglerből, mint egyéni, hipotetikus kísérleti gondolatokat kibontó esszéista, ellentétben külső énjének céltudatosságával? Rejtett skizofrénia - itt is?

A test eszméje

Én egészre és darabokra bomlok. Mikor feloldódom a saját koromban, egyszerre érzem magam mindkettőnek. Erőteljesen jelen vagyok önmagamban, de ugyanakkor zavart érzések közepette ellentmondásba is kerülök magammal, vagy kíváncsian vizsgálom, milyen nyugtalanul inog a testem, miközben úgy érzem, mindenem megvan, és "teljes életet" élek.

Írás közben van néha ilyen érzésem, talán azelőtt inkább megvolt, mint mostanában. Beletemetkezni az írásba olyan, mint az öncsonkítás. Tudjuk, mi tartozik a normális testiséghez, de csak gondolatban felelünk meg neki. Ez részben talán igaz, de én semmiképp sem értek vele egyet egészen.

Spengler kultúrteóriáit "biologikusnak" mondják. Ez a biologikusság bizonyos szempontból azt jelzi, hogy a kor ismét tudatára ébredt a testnek. Spenglert a kultúra története a test történetére emlékeztette: felnövekedés, felnőttkor, öregkor, elmúlás.

A középkori ember a lelki dolgokat is testileg élte át - senki nem kételkedett abban, hogy a pokol tüze ugyanúgy égeti a lelket, mint a tűz a testet. Később a testet gépnek tekintették, mechanizmusnak, és így könnyű volt elfogadni azt az álláspontot, mely szerint az ember értékesebb, mint a test, mivel a lélek irányítja. A testnek nem volt ildomos saját hangját (vagy hangjait) hallatnia. A mai kor elfogadja a testet, és többet tud róla, mint a korábbi évszázadok, de megelégszik azzal, hogy objektumként fogja fel.

Így aztán írás közben én is hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a testem megvan magában, ellátja a biológiai rutinfeladatokat, nekem nem is kell velük foglalkoznom. Ha dohányzom, tudom, hogy rákkal fenyegetem a testem. De a testem nem protestál, szereti a cigarettát, a pillanatnak él, és nem aggódik a holnap miatt.

De néha mégis ad életjeleket magáról, és amikor azt hiszem, hogy valami mást szeretne, vagy jól gondolom, vagy rosszul. Talán rosszul: hiszen lehet, hogy a testem műterem-kritikát gyakorol, jobb ritmust kívánna a mondataimba, valami konkrétat az absztrakciók ellensúlyaként. Nem áll ki egyenesen a "saját érdekei" mellett, hanem kerülő úton akarja biztosítani jelenlétét és alakváltozásait ezekben a gondolati aktusokban, saját aktív idejévé alakítja a csendes megfigyelés pillanatait. Így a gondolatban végzett cselekvés a test szempontjából is teljes élet lehet.

Miként az iróniában, úgy a saját korunkban is lehetünk egyszerre jelen és távol; életközelben és attól elrugaszkodva; az idő tudatában és azt figyelmen kívül hagyva, és érezhetjük azt, hogy ebben az átmeneti állapotban a hatalmas égbolt alatt mozgunk szabadon és megkötözve, meghasonlottan, mégis önmagunkkal egységben.

Tudásvágy és tettvágy

Goethe azt mondja: Gyűlölök mindent, ami csak az ismereteimet növeli ahelyett, hogy tettvágyamat növelné. Goethe egységben képzeli el az embert, hídként, amely a tudásból az érzésen keresztül ível át a tettbe. De mit csináljunk, ha a tudatunkba jutó minden tudásnak csak egy töredéke vezet egyenesen a tettbe?

Nézzük a tévé híradását a Finnország partjai közelében történt tengeri szerencsétlenségről: a több mint 900 embert szállító komp elsüllyedt, néhányat megmentettek, talán még néhányat sikerül... Tőlünk, nézőktől, nem kérnek segítséget, jobb, ha távol maradunk, nem zavarjuk a mentést és a vizsgálatot, már csak az hiányozna.

Ez csak egy példa az olyan tudásra, mely megadja az aktuális tájékozottságot, megrendíti az érzéseket, de elzárja a közvetlen cselekvés útját. Mikor az érzéseim nem vezetnek tettekhez, lelohadnak vagy általános nyugtalanságom részévé válnak: emlékezetemben hamarosan már csak egy adatként szerepel, ami megtörtént, és többé nem látom az összefüggést az adat és a cselekvés között. Tudásom és cselekedeteim skizofrén módon más-más irányban mozognak.

A legrosszabb esetben. De természetesen kell, hogy legyen másik lehetőség. Ezt egy hasonlattal lehetne megvilágítani: Beszélnek a némához, és a néma válaszolni akar. A beszéd felébresztette benne a "tettvágyat", a válaszadás vágyát. De hogyan válaszolhatna ugyanazzal a cselekvéssel - beszéddel? A beszélő talán nem is vár választ, közölte csak, amit közölt. A néma olyan, mint az az ember, aki tud a bajról, mégsem tud a helyzetnek megfelelő cselekvést nyújtani. Akármit csinál is, azt a maga módján teszi, valami másfajta cselekvéssel válaszol, lehet az egészen egyedi vagy körmönfont, ha az élményvilágában összekapcsolódik a hallottakkal, és benne van a saját reagálása. Talán nevezhetnénk ezt lelki cselekvésnek is.

Goethe gondolata láthatóan nem való a média-társadalomba, amely eláraszt bennünket információkkal, anélkül hogy teret adna a megfelelő tetteknek vagy legalább ösztönözne ilyenekre. De az egyén esetében kár volna elsiklani e gondolat felett. Ahhoz, hogy az egyén megmaradhasson egyénnek, egységesnek, meg kell teremtenie a hidat, saját hídját a tudástól az érzésen keresztül a tettig, még ha kívülről nézve nem látható is mindig az időbeli és logikai összefüggés.

Robert Musil terminusával élve a gyakorlati esszéizmus - amely szubjektív egységeket épít a közös valóság, s az adott kor feszültségeiből - nem csak az egyén hangját képviseli korunkban (melynek legnagyobb része ködbe burkolózik), hanem a mágikus tapasztalatot is, melyben ki-ki a saját gondolati szabadságára van utalva, egyedül az időben azzal az egyetlen tanáccsal, hogy a káoszból kihorgászott halak segítségével (melyek a keleti mitológia szerint az egész világot hátukon hordozzák) próbálja megőrizni önmagát.

Múlt és jövő közt

A történész és a futurológus azon vitatkozik, melyikük vizsgál fontosabb dolgokat. A történész azt mondja: A jövő számára mégiscsak az a fontos, hogyan éltek az emberek azelőtt. A jövő előtt a történelem áll magát szemközt.

A futurológus így válaszol: Az, amit történelemnek nevezel, csak a jövő felé irányuló törekvés volt.

Arra repül seprűnyelén a boszorkány, és bekapcsolódik a társalgásba. Azt mondja: Hallottam, miről beszélgettek, kíváncsi vagyok, vajon én melyiket képviselem, a múltat vagy a jövőt?

A történész elneveti magát: Hát persze, hogy a múltat! Valamikor úgy gondolták, hogy a boszorkányok a Gonosszal cimborálnak. Ma már másképp gondolkoznak az emberek.

A futurológus ezt mondja: Vajon nem azokat hívták-e boszorkányoknak, akik képesek voltak megjósolni a jövőt? A boszorkányok a jövő emberei voltak.

Mire a boszorkány: Tudjátok, mit gondoltak mások a boszorkányokról, de mit tudtok ti rólunk? Mi a múlt és a jövő között mozgunk. Néhány évszázaddal ezelőtt máglyára hurcoltak bennünket. Aztán pedig nem voltak hajlandók tudomást venni rólunk. A tűz és a levegő között élünk.

A történész és a futurológus megsajnálja. Milyen boldogtalan is lehet a boszorkányok élete!

A boszorkány: Ki mondta, hogy boldogtalanok vagyunk? Nézzetek rám! Nekem itt van a seprűm. Ezzel most elröpülök, és többé nem láttok. Megtarthatjátok a múltat és a jövőt. Nekem van jobb dolgom is. Mi lehet jobb annál, mint hogy a saját korunkat éljük?!


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret