stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



WOLFGANG MÜLLER-FUNK

AZ ÍRÁSTUDÓ ÁRULÁSA


De nobis ipsis silemus, magunkról inkább hallgassunk. Meg is fogadjuk Bacon és Kant tanácsát, meg nem is. Az intellektuelek szívesen beszélnek magukról, önértelmezésükről, jelentőségükről, tehetetlenségükről, ambícióikról. Miközben önmagukról beszélnek és belejönnek a beszédbe, azzá válnak, amik valójában, és amik szeretnének is lenni: nyilvános közbotrányokozók, jajveszékelők, próféták, az ígéret földjére vezető szellemi vezérek. Ugyanakkor hallgatnak is, amikor róluk esik szó, érdekekről és más profán dolgokról velük kapcsolatban. A tehetetlenségükkel való kérkedés és a szavakba vetett bizodalmuk az önfélreismerés része. Ez az önfélreismerés feltehetőleg kényszerítő erejű. Csak ez teszi lehetővé annak a kiválasztottság-tudatnak a folyamatos előállítását, amelyet Thomas H. Macho ebben a lakonikus mondatban foglal össze: "Köszönöm neked, Uram, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember." Az az álmunk, hogy ne legyünk középszerűek, normálisak, semmi-különösek. Ehhez a gondosan felépített büszke kiválasztottságtudathoz jobbnak látszik, ha önmagunkat inkább nem figyeljük meg, mert különben könnyen elveszíthetjük a rendkívüliség auráját. De nobis ipsis silemus.

A tehetetlenség érzésének ápolása magától értetődően hozzátartozik az egyéni különlegesség megteremtéséhez. Az ártatlanság diagnózisa éppen olyan (kevéssé) hihető, mint a mindenhatóságunkra vonatkozó fantáziák, miszerint rendelkezünk a kizárólagos és speciális tudással arra vonatkozólag, hogy hogyan lehetne a világ dolgait jobban eligazítani, egészen különleges morális adottságokkal vagyunk ellátva, s ennélfogva könnyűszerrel alkotunk ítéletet - a szellemi "kívülállásnak" ez a vágyképe tehát, amely perszonálunióban egyesíti magában a prófétát, az apokaliptikust, a papot és az elvi politikust. A hatalomnak a szellem nem az ellentéte, szemben egy német előítélettel, de a fordítottja sem igaz.

Ha van valami riasztó abban, ha visszatekintünk a 20. század intellektueljeire, az nem a hatalomtól való tragikus megfosztottságuk, tehetetlenségük, hanem inkább az, amilyen áttekinthetetlenül belebonyolódtak a század katasztrófáiba - melléfogások, illúziók és végzetes választások sorozata, ami nagyon is reálpolitikus módon jutott érvényre. Nem igazán könnyű ezeket a tragikus balfogásokat és durva félreértéseket egyetlen közös nevezőre hozni. Talán elég arra utalni, hogy e századnak a szó szoros értelmében pusztító hatású ideológiái elképzelhetetlenek volnának az értelemadás és a média útján való elosztás specialistáinak előkelő avantgárdja nélkül. A nemzetiszocializmust nem földhözragadt parasztok vagy jámbor tisztviselők találták ki, ahogy a bolsevizmus sem egy orosz munkapadnál látta meg a napvilágot. Hogy az intelligencia termeli ki "a helyes tudatot" és "viszi be" a munkásosztályba, ez része a leninizmus hitvallásának, és meggyökeresedett az (osztrák) szociáldemokráciában is. Illuzórikus és álszerény dolog itt "osztályárulásról" beszélni, hiszen mi is lehetett volna annál jövedelmezőbb hivatás, annál exkluzívabb funkció, mint az elnyomottak és a történelem szócsövének, vagy éppen a világszellem inkarnációjának lenni? Az intellektualitás egy radikális - még a 20. század harmadik harmadában is fellelhető - módusza valóban azon az elképzelésen alapult, hogy az ember legalább hosszú távon lépést tart a "történelemmel".

Az ilyesfajta jól ismert következményekkel járó elvi döntéseket be lehetne sorolni a filozófiai tévedések és elméleti kudarcok rovatába, amelyek a felvilágosodás soha kellő kritikával végig nem gondolt tradíciójából eredeztethetők, amely a diktatúrát nemcsak hogy nem zárja ki, hanem egy bizonyos változatában kifejezetten elvárja, hogy mások helyébe álljunk és gondoskodjunk róluk. Strukturálisan mindenesetre hasonló a helyzet a felvilágosodást elvető intellektuelekkel is, a demokrácia és a liberalizmus elitista ellenfeleivel, a barna és nacionalista forradalmak szellemi frontharcosaival, akik a maguk - a politikát művészetté, a népet e művészet anyagává emelő - esztétizmusában a nem-intellektuális "maradékot" egészen nyíltan és fenntartások nélkül objektummá, manipulálható masszává degradálták. Hogy Ernst Jünger és Gottfried Benn szakított a nemzetiszocializmussal, az eleinte kevésbé múlt erkölcsi skrupulusokon, mint esztétikai fenntartásokon: a nemzetiszocializmust Gesamtkunstwerk gyanánt nem tartották igazán sikerültnek.

Nem sokkal kedvezőbb a helyzet se jobbra, se balra az európai értelmiségiek viselkedésével századunk drámai válsághelyzeteiben. Elenyésző számban emelik fel a szavukat 1914-ben a háború ellen, figyelemreméltó a pacifista érzelmű nyugat-európai intellektuelek hallgatása, akik mintegy megigézve nézték végig Hitler lélegzetelállító felemelkedését és példátlan fegyverkezési politikáját. Mekkora csend volt a francia és az angol közvéleményben, amikor Hitler Ausztriát "magához csatolta", majd bekebelezte Csehszlovákiát, felosztotta, és a maradékot annektálta. Miért üdvözölte annyi intellektuel megváltó tettként a háborút 1914-ben, és miért, hogy a Hitler börtöneiből és koncentrációs táboraiból szerencsésen megmenekültek közül oly sokan védelmezték lángoló szavakkal a moszkvai pereket, vagy legalábbis törődtek bele sztoikusan, szavakban vagy hallgatólagosan? És hogyan történhetett, hogy egy "humanista" orosz író az ellenség asszonyainak megbecstelenítésére szólított fel? Miért voltak olyan kevés olasz futuristának erkölcsi fenntartásai, hogy a fasizmus szolgálatába álljon? És hogy volt 1945 után még lehetséges, hogy valaki a kommunista párt tagja vagy "útitársa" legyen, miután a sztálinizmus bűneit már nem lehetett tovább tagadni?

Mindezeknek a következetlenségeknek és politikai kudarcoknak a sorát majdnem tetszés szerint lehetne folytatni, számos beszélgetésnek és újságcikknek, tárcának szolgáltak anyagul. Mindig lehet elég hihető életrajzi, pszichológiai vagy történelmi mozgató okot találni, amely a Hitler, Sztálin vagy más ideológiai gonosztevő melletti politikai kiállást legalábbis megérthetővé teszi, ha megbocsáthatóvá nem is. Mindig egész különös, egyéni és konkrét körülmények vezetnek el idáig. Számunkra ez itt most nem érdekes. Inkább arra kellene rákérdeznünk, hogy e "tévedések" mögött van-e olyan közös motívum, amelyiknek nincs semmi köze a mindenkori specifikus mozgatórugókhoz? Vagy másként, egyszerűbben téve föl a kérdést: Van-e (volt-e) rendszer az okosak politikai ostobaságában?

Szituációs vagy elvi elkötelezettség

Ahhoz, hogy a kérdésre igennel válaszoljunk, a tényállást másfelől kell megvilágítanunk, mert egészen nyilvánvaló, hogy a demokrácia és az emberi jogok, a tolerancia és a jogállamiság számos 20. századi intellektuel számára viszonylag kevésbé értékes, mindenesetre sokkal kevésbé, mint egy évszázaddal korábban, amikor az intellektuelek Európa-szerte pre- vagy féldemokratikus vagy autokratikus társadalmi-politikai viszonyok közepette éppenséggel a polgári szabadságjogok megvalósításáért küzdöttek.

Emile Zola közbenjárt az ártatlan Dreyfus tüzérkapitány érdekében, mert elítélését igazságtalannak találta, az emberi jogok megsértésének eklatáns példáját látta benne. Fellépése, még ha ezt ő maga nem tudatosította is, a fair demokratikus alapelvek érvényesítése volt az állam nagyhatalmú oligarchikus csoportjainak, adott esetben a tisztikarnak az önkényével szemben. Egy Václav Havel vagy Adam Michnik oppozíciója eleve nem csak a mindenkori "létező szocialista" rezsimek számtalan önkényes elnyomó intézkedése ellen irányult, hanem a rendszer mint egész ellen, amely rutinná tette a repressziót. Ezek egyedi és történetileg kései esetek az intellektuelek e századi történetében. A morális és egyéb kudarcok jóval gyakoribbak. Az elkötelezettség két formája áll itt látszólag kibékíthetetlenül szemben egymással: a beavatkozás egy konkrét szituációban, amelynek kiindulópontja egyetlen (védtelen) ember (vagy etnikum) a felvilágosodás óta filozófiai alapon elvárt és szavatolt jogainak egészen nyilvánvaló megsértése egyfelől, és az elvi kiállás a nagy ügyért, a történelem átfogó céljáért: a nemzetért, a szocializmusért, a korporatív államért, a német fajközösségért.

De mi van akkor, ha a konkrét eset, amelyben az ember elkötelezné magát, mert elevenen érinti és felébreszti kritikus szellemét is, ellentmond saját alapvető elkötelezettségének a haladás és a kommunizmus ügye iránt, vagy az úgymond elnyomott nemzet ügye iránt (és a nacionalisták perspektívájából a nemzet legalábbis potenciálisan mindig veszélyben van) - legyen ez a saját nemzet vagy akár egy idegen, ott a távoli "harmadik világban"? Fájdalmas kérdés: a tiltakozás Sztálin és utódai, helytartói gaztettei ellen nem hordozta-e magában annak a veszélyét, hogy kétségbe vonja a világméretű, hosszú távú célokat, és az ellenfelek kezére játszik? A jövőért való hadrendbe állás leplezetlenül operál az áldozat logikájával, elfogadja azokat a sérelmeket, amelyek ellen a szituáció diktálta elkötelezettség fellép. Hogy az újkori ideologikus totális perspektívák lényege vallási jellegű, éppen abban mutatkozik meg, hogy soha véget nem érővé teszik az áldozat logikáját, még ha végső programjuk ennek a meghaladását ígéri is. Az emberi jogokhoz való ragaszkodás (esetleg, ahogy Richard Rorty amerikai filozófus javasolja, más alapon, mint a felvilágosodás a maga univerzalisztikus és természetjogi premisszáival) éppen az áldozat logikáján akar túllépni itt és most. Nincs az a humánus célkitűzés, amely igazolhatná az áldozat logikájának fenntartását, ami különben is ellentmond a célnak. Vagy másként fogalmazva: a modernitás nagy teleologikus történetei amorálisak voltak.

Sok gaztett kellett hozzá az ún. marxizmus-leninizmus országaiban, mire sikerült diszkreditálni ezt a nagy történetet az emberiség felszabadításáról, ami arra enged következtetni, hogy a nagy történelmi vállalkozás láthatólag nagyobb intellektuális vonzerővel bírt, mint az egyes esetekben való közbelépés, tehát a jelenre vonatkoztatott univerzális princípiumok, mint az emberi jogok, amelyek per definitionem személytelenül érvényesek, azaz érvényesülésüket saját személyes politikai szimpátiáinktól és választásainktól függetlenül várjuk el. Az áldozat logikájából megmaradt valami (még ha egészen pragmatikus jelleggel is) sok nyugat-európai balos 1989-es érvelésében. A "reálszocialista" elnyomás ellenfeleivel való szolidaritás gyakorlati elmulasztása azon a felfogáson alapult, hogy ez az ára a (hideg) békének. Ezen túlmenően e rezsimek fennmaradásával a szocialista reményeket is be lehetett bizonyos mértékig fagyasztani. A "reálszocializmus" volt a hibernált szocializmus, amelyben élni a kontinens keleti felének jutott osztályrészül. Ilyen brutális nyíltsággal ez ritkán mondódott ki, mégis akadtak intellektuelek a német szociáldemokrácia környékén, akik még 1989 őszén is úgy gondolták, hogy "a béke garanciáját" jelentő Honeckert majd mindenáron meg kell tartani.

Egyébként az emberi jogokkal lehet nagyon is szelektíven eljárni. A nácik is óbégattak, mint a revízió minden nacionalista híve 1918 után Woodrow Wilson 14 pontos programja és a németeknek ígért önrendelkezési jog be nem tartása miatt, de eszükben sem volt ezt másokra nézve is elismerni. Egyetlen céljuk szláv szomszédaik etnikai megsemmisítése volt, akiktől éppen hogy elvitatták ezt a jogot. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy egy olyan kényes jogot, mint egy etnikum önrendelkezése, nem lehet egy partikuláris álláspontról igazolni, csak univerzális belátás (vagy tapasztalat) alapján.

Az a szelektív gyakorlat, amely aláássa az emberi jogok nevében való konkrét beavatkozás hitelességét, széles körben elterjedt. Ha megtámadnak egy (kétségtelenül kevéssé vonzó politikai berendezkedésű) gazdag olajállamot, akkor a baloldali intellektueleknek hirtelen eszébe jut, hogy nem volt-e ez az állam valaha iraki tartomány? És amikor bagdadi bombák hullottak Izraelre, akkor a német és osztrák intellektuelek által feltűnően nem kedvelt Izrael állammal való szolidaritás nem volt éppen divatos. Még egy ideig érthetetlen marad, micsoda vehemenciával támadta az osztrák baloldal az ENSZ-megbízás hallgatólagos támogatását az osztrák kormány részéről, azaz az amerikai tankoknak adott átvonulási engedélyt, míg (meglepő ellentétben prominens francia értelmiségiekkel) alig akadt valaki, aki hajlandó lett volna elítélni (a történelembe valószínűleg a béke bajnokaként bekerülő) nemzetiszocialista belgrádi rezsimnek és helytartóinak a legalábbis kezdetben teljesen védtelen boszniai állam ellen indított háborúját, bár az osztrák állam sorsa 1938-ból intő példaként lebeghetett volna a szemük előtt. Röviden a politikai intellektuelek egy része ebben az országban képtelen az emberi jogok szószólójává válni, és - végzetes módon - átengedi a terepet politikai ellenfeleinek. (Egy jó nevű bécsi filozófus odáig ment, hogy az osztrák külügyminisztert, aki éppen ezt az önrendelkezési jogot kérte számon, "vérszomjas kibicként" aposztrofálja.) Az "SOS-embertárs" manapság megáll a mindenkori nemzeti határoknál. Ilyesformán nyilatkozott nemrégiben Hans Magnus Enzensberger, egykori internacionalista.

A "posztmodern kor" Peter Sloterdijk diagnózisa szerint nagyon kedvez a cinikusoknak. A felvilágosodás univerzalizmusát elméletileg ízekre szedik és "dekonstruálják". És ez a kritika elméletileg tetszetős is. A régi "metafizikus" megalapozások, ahogy ezeket a felvilágosodás korában megfogalmazták, és ahogy ezek majd minden újkori alkotmányban megtalálhatók, ily módon nem tarthatók tovább. De politikailag feladni mindezt ahelyett, hogy filozófiailag újragondolnák mint történelmi-civilizatorikus tapasztalatot és vívmányt, tiszta őrültség volna. Aki joggal emeli fel a saját országában a szavát az idegengyűlölet ellen, annak az ellen is tiltakoznia kellene, ha a nacionalizmus nevében újra háborút próbálnak hozni Európára.

Julien Benda és az írástudók árulása

A húszas évek végén nagy feltűnést keltett egy könyv, amelyik a francia és más európai értelmiségiek nyilvánvaló elfordulását a felvilágosodás, racionalitás, haladás és demokrácia eszményeitől Az írástudók árulásaként értelmezte, és morálisan megbélyegezte. Ennek a vitairatnak a szerzője, Julien Benda, itt mindenekelőtt egy programszerűen felvilágosodásellenes jobboldali intelligencia mentalitását írta le, amelynek megtestesítőit olyan szerzőkben látta, mint Léon Daudet, Maurice Barrčs vagy Charles Maurras. Amit Benda a leginkább visszataszítónak talált, az ezeknek a háború utáni új gondolkodóknak antidemokratikus, elitista attitűdje volt, a morállal és a demokráciával szembeni gyűlöletük, vonzódásuk a rend és a politikum esztétikája iránt, a háború csodálata és a közöny az egyes emberrel szemben.

Ennek a nagy figyelmet keltett könyvnek az első kiadása 1927-ben jelent meg, húsz évvel a Dreyfus-per felfüggesztése után és alig több mint öt évvel Hitler diadala előtt. Az 1946-os újabb kiadásban a baloldali liberális racionalista szerző a háború befejeztével immár csupán történelmi jelentőséggel bíró nemzeti jobboldallal való leszámolásnál előbbre valónak találja a vitát a kommunista értelmiséggel, amely Franciaországban akkoriban kezdett nagyon elhatalmasodni - alig akadt olyan jó nevű intellektuel, aki elutasította volna a KP-ba szóló belépőjegyet. Az újabb kiadás tehát két irányban is teret nyitott a vitának, közvetlen aktualitását a könyv mégiscsak a kollaboránsokkal való napirenden lévő politikai leszámolásnak köszönhette, akik jórészt a nacionalista antikommunista jobboldali körökből kerültek ki személyükben és eszmeiségükben egyaránt. Ugyanakkor azonban láthatólag még nem érkezett el az ideje a végül is győzedelmes antifasizmus történelmi dicsfényétől övezett, időközben gyakorlattá vált kommunizmus értelmiségi védelmezői feletti mélyreható bírálatnak.

Benda vitairata maga is egy értelmiségi aktus, szándékos beavatkozás egy a fasizmustól és a megszállástól megmenekült ország megváltozott politikai életébe és szellemi klímájába. Ha úgy tetszik, lehet ezt a könyvet is egyfajta, a zolai értelemben vett "J'accuse"-ként felfogni, amely ezúttal persze nem egy önkényeskedő katonai kaszt ellen irányult, hanem a saját céhe ellen. Amilyen könnyen belátható ennek a polémiának a politikai-morális irányultsága, amely rémülten tárja elő az "árulás" intellektuális bizonyítékait, olyan nehezen felmérhetőek Benda érvelésének elméleti és analitikus gyengéi. Nem szubjektív kudarc keresendő emögött, hanem egy objektív dilemma.

Már az árulás képlete is aránytalanul felfokozott önképről tanúskodik, amit Benda azzal még külön kiemel, hogy az intellektuelt "clerc"-nek nevezi. A La trahison des clercs címe németül Verrat der Intellektuellen [magyarul Az írástudók árulása] lett. A "clerc" kifejezés, amelynek etimológiai gyöke ugyanaz, mint a klérus szóé, a filozófusok, írók, művészek és publicisták specifikus missziójára próbál utalni.

A szellem embereinek árulásáról volt szó és az intellektuel kötelességéről, hogy a klérus történelmi példája nyomán teljesen a szellem ügyének szentelje magát. Az "írástudó" Benda számára egyaránt természetes képviselője az igazságosságnak, az igazságnak és az észnek. Az értékek, amelyeket képviselt, statikusak, érdek nélküliek, univerzálisak és racionálisak voltak. És elvontak, tehát intellektuálisak.

Benda hősei nem annyira a demokratikus mindennapokban harcosan résztvevő olyan intellektuelek, mint a dreyfusardok, hanem olyan látszólag időtlen érvényű figurák, mint Platón, Szókratész vagy Kant. Benda már 1945 előtt is a baloldaliaknak ahhoz a fajtájához tartozott, amelyik típusként német nyelvterületen is előfordult a hitleri korszak végét követően: konzervatív baloldali volt, antimarxista, a hagyományos humanizmus és egy felvilágosult racionalizmus értékeihez igazodott.

A történelem szereti megforgatni a dolgokat: a "baloldali" Benda számunkra ma úgy hangzik, mint a mai tévedhetetlen konzervatívok a magától értetődés patetikus gesztusaival, amelyek az intellektuális cselekvés mértékéül is szolgálnak. Emellett a racionalista nem áll meg a politikánál, a kortárs filozófia különböző áramlatai és a racionalizmus felett gyakorolt kritikájuk is en bloc az "árulás" gyanújába keveredik. A ráció csak önmaga igenlésével legitimizálhatja magát. És ahogy az ellenfeleinek, úgy Bendának a számára is elképzelhetetlen lett volna, hogy az általa hirdetett értékeket minden visszaesés és a felvilágosodás dialektikája ellenére történelmi és civilizatorikus maximákként fogja fel, amelyek mellett ésszerűségi okokból érdemes kitartani akkor is, ha a történetileg alapul szolgáló összefüggéseket teoretikusan ma már nem tudjuk is osztani.

Az intelligens kisebbség esete a demokráciával

Az ellentéte annak, ami hamisnak bizonyult, nem szükségképpen igaz, és a normatív premisszák ésszerűsége és a mindenkori elméleti alapvetések között döntő különbség áll fenn. Ez a felismerés az (és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni), ami ma elválaszt bennünket mondjuk a két háború közti időszak szenvedélyes vitáitól minden drámai ellentétükkel egyetemben.

Minden jel szerint elmúlt az ideje a Benda által ítélőszék elé állított ráció mennybemenesztésének avagy az "irracionalista" életfilozófusoknál szokásos életromboló hatalomként való démonizálásának. A liberális társadalom a hatalommegosztáson alapul, a szétválasztás művészetén, filozófiailag pedig az egység elvéről való lemondáson. A filozófiai kritikája annak, amit ma divatos szóval "logocentrizmusnak" neveznek, egyáltalán nem jelenti, és főleg nem jelenti automatikusan az irracionalizmus védelmezését a politikában. Éppen ez az a pont, ami egy olyan mai filozófust, mint Jacques Derrida, elválaszt Nietzschétől egyfelől és Benjamintól másfelől (akinek kétértelmű, Carl Schmitthez bizonyos affinitást mutató "Az erőszak kritikájához" című írását a francia filozófus kritikai dekonstrukciónak vetette alá). Ugyanis könnyen meglehet, hogy a demokráciát mint történelmileg a legkevésbé sem poétikus szükségmegoldást a szörnyűségek (vallásháborúk, kizsákmányolás, oligarchikus uralom és népirtás) állandó fenyegetése közepette - amelyek alapelveinek érvényre juttatásához elvezettek - a filozófiai szkepszis, amely magában foglalja az önmagával és a "logocentrizmussal" szembeni szkepszist is, jobban igazolja, mint az állítólagos örök értékek erényeinek teljes lajstroma. Az intellektuelek árulása elleni dörgedelmes kirohanás és az ebben bennefoglalt történelmi piedesztálra állításuk morálpszichológiai értelemben hatékonynak bizonyulhatott, de elméleti vakságról tanúskodik.

A morális vád nem okadatolja kellőképpen, hogy a 20. század intellektueljei miért nem tettek eleget erkölcsi kötelezettségeiknek (Benda mércéje szerint), és miért mutattak hajlandóságot inkább arra, amit Benda árulásként aposztrofál. Mindenesetre szociológiailag jelez valamit: az a valamelyest elviselhetetlen exkluzív viselkedés, melyet Benda elméleti ellenfeleihez kapcsol - a túltengő öntudat, az a törekvés, hogy valami egészen különleges akarjon lenni - éppenséggel valamiféle korrelációban lehetne a modern értelmiségi lét keretfeltételeivel. Mert hogy az értelmiségiek különleges kisebbség, ez bizony aligha vitatható (bármennyire mellőzzük is a fellengzős felhangokat). És az írástudók Benda feltételezte érdekmentességében is lehet valami abban az értelemben, hogy csak indirekt módon, a másokra való vonatkozáson keresztül képesek felfogni a saját érdekeiket. Az etnikai vagy szociális kisebbségek vagy a hátrányos helyzetűek iránti szimpátia, ami mára a proletariátus vagy a nép üresen maradt helyére lépett (amivel a baloldal individuális értékek szócsövévé kezd válni, míg a jobboldal ma a "kisembert" környékezi meg, akinek még van veszíteni valója, ha nem is sok), tudatosan vagy öntudatlanul mindig a saját helyzetet tükrözi, amelyik kettős: Az ember azonosul a politika és a társadalom valódi vagy vélt áldozataival, mert maga is marginalizáltnak érzi magát, megszólaltatja őket, és ezáltal valamelyest szuverén segítőnek bizonyul a bajban, mivel a saját marginalizáltságát privilegizáltságnak is érzi. Az intelligencia talán az egyetlen olyan kisebbség, amelyik elégedett ezzel a státusával, és élvezi is.

A kisebbségek köztudottan mindig két szélsőség között ingadoznak. Vagy kiválasztottsággá stilizálják amúgy is szilárd, megváltoztathatatlan helyzetüket, vagy egyesülni próbálnak "az egész néppel", hogy megszabaduljanak az elkülönültség, kirekesztettség szégyenétől és kínjától. Felolvadás, szimbiózis - a testi metaforáknak messzire nyúló hagyománya van a politikai nyelvben. A forradalomban, legyen proletár vagy nemzeti, heroikus mivoltában tényleg van valami az egyesülésből, a kollektív orgazmusból. Egy pillanatra, amelyik nem tart sokáig, az intellektuelek azzá válnak, amik mindig is lenni szerettek volna, betejesedik titkos vágyálmuk, hogy megértésre találjanak a nép, az elnyomottak, a szóhoz nem jutók, a jogfosztottak körében, hogy a kedvenceikké váljanak, segítőikké, akik a forradalom születésénél bábáskodnak, ama kollektív orgazmus megrendezőivé.

Nem olyan félrevezető tehát az a szociológiai megalapozottságú gyanú, miszerint az intellektuelek nem olyan tökéletes demokraták, amilyennek tartják magukat, a naivak még kevésbé, mint a cinikusak. Az avantgárd, amelyik a hadviselés szótárából kölcsönzött metaforával jelenítette meg magát, sajátos ingadozásában a bal- és jobboldali polgárpukkasztás között többet megérzett ebből, mint a defenzívába szorult hagyományos értelmiségi humanizmus. Heroikus dolog forradalmi demokratának lenni, de csak olyan társadalmi és politikai feltételek között, amelyek predemokratikusak vagy antiliberálisak, tradicionális autoriter és modern totalitárius rendszerekben például. De a saját identitásra nézve unalmas, sőt éppenséggel önpusztító hatású egy minden hősiességet és aurát nélkülöző tömegdemokrácia profanitásával kiegyezni, azonosulni vele. És ez a történelmileg példa nélkül álló vállalkozás ráadásul elveszi az élét minden intellektuális elkötelezettségnek, marginalizál minden elkülönülési kísérletet (utánzással, sokszorosítással és kommerszializálással), és nem hagy teret a hősiességnek.

Az intellektuel megfigyelőállásából nézve a társadalmi állapotok mindig méltatlanok, az ancien régime-ben, a "reálszocializmusban", napjaink fogyasztói jóléti demokráciájában. Demokratikus körülmények között kézenfekvő szabad kifutást engedni az arisztokratikus attitűdöknek. És megfordítva. A saját cselekvés, a saját ambíciók jelentősége alkalmanként így is, úgy is meghaladja egy társadalom képzelőerejét, amely oly módon hagyja figyelmen kívül a legtöbb hivatásos ellenlábasát, hogy engedi szóhoz jutni őket. Ilyen kevéssé izgalmas időkben nem sok kilátás van arra, hogy nagy erejű beszédeket lehessen tartani és nagy szavakat mondani. Az undor az előkelőség kifejezése, Botho Strauβ felújított kiadásban jelentette meg az ezzel összefüggő konzervativitást, azt a viszolygást, amelyiknek félelem az alapja. Az ambivalencia nagyon divatos kifejezés lett mostanában, egy elméleti zűrzavar kifejezése, ahogy a kultúrfilozófus René Girard véli, olyan kusza, mint a tényállás, amelynek kifejezésére szolgál. Mert az elidegenedés, ez a jobb- és baloldali intellektuális alapélmény egyszer privilégium, máskor kínszenvedés: "örökké" a dolgok mellett állni, a partvonalon, anélkül hogy pontosan meg lehetne mondani, miért van ez így és mire jó ez - legalább önmagunknak. Amennyiben Strauβ ezt az önreflexiót beemeli észlelési síkjába, még ha csak töredékesen is, legalább ezen a ponton fölénybe kerül legtöbb kritikusával, akik az új jobboldal feletti hangos felháborodás közepette megint csak nem hajlandók tanulni semmiből.

Nem létezik az intellektuel, aki mértékadó lehetne az egész species számára. A cinikusak és a moralisták, a világnézeti alapon cselekvők és az érzékeny szkeptikusok mind-mind önálló típusát alkotják az intellektuelek kategóriájának. Ami minden különbözőség és belső szakadás ellenére összekapcsolja őket, az az általánosság igénye. Mint irányultságuk szerint fontos és hősies emberek, elvileg nem tudnak egyetérteni a privát szféra és a közélet polgári szétválasztásával. Ennyiben anakronisztikusak, mint Don Quijote, Cervantes komikus hőse, aki a saját perspektívájából a világot tartja őrültnek. Ez a tragikomikus viszony az alapja Thomas Mann regényének is a zeneszerző Adrian Leverkühnről és életrajzírójáról, Serenus Zeitblomról.

Úgy látszik, hogy az intellektuel szerepe ilyen ironikus módon sem játszható tovább a média korában, amikor a boldog pillanat fellelhető majd minden hirdetésben. Az egy rugóra járó emberek, bármilyen fegyverzetben és páncélzatban lépjenek is fel, ki vannak téve a nevetségessé válásnak. A politika esztétikai Gesamtkunstwerkjeinek sincs sok esélyük a felújításra. Az átfogó intellektuális stratégiák ideje lejárt. A demokrácia nagy szerencséjére valószínűleg, amelynek az egyáltalán nem ihletett hivatásos politikusok kezében jobb helye van, mint a misszionárius módon szájhősködő intellektuelnél, miközben az sem biztos, hogy ezek kevésbé volnának megvesztegethetők, mint amazok. Az intellektueleket azonban ez is csak megerősítheti a tehetetlenség érzésében. Korszerűtlenségekkel kell számolni és reprízekkel, amelyek tudatában vannak ilyetén voltuknak. Így Botho Strauβ esszéje a németek és főként önmaga közérzetéről sem egy kis előkelő lapocskában jelent meg merített papíron, hanem a hamburgi színes-fényes magazinban, a Spiegelben.

A haladás, amelyről oly roppant sok szó esett már, kanyarokban gazdagnak mondható, és lám, most megint ilyesformának mutatkozik.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret