stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



PIERRE BOURDIEU

AZ EGYETEMESSÉG SZÓSZÓLÓI


Az intellektuelek nem szokták tevékenységüket olyan szociológiai vizsgálatnak alávetni, mely nemcsak a működésük színterét jelentő világot kutatja, hanem őket magukat intellektuel voltukban, valamint azokat az indítékokat (vagy társadalmi tényezőket) is, melyek meghatározzák tetteiket. Ellentmondásos lény az intellektuel. Szabatos képet csak akkor alkothatunk róla, ha megkérdőjelezzük a tiszta kultúra és az elkötelezettség klasszikus szembeállítását, mely csak egy az értelmiség önmagáról alkotott hamis képei közül.

Az intellektuel történelmileg akkor - illetve azáltal - alakult ki, amikor felülkerekedett a tiszta kultúra és az elkötelezettség szembeállításán. Az intellektuelek tehát kétdimenziós lények. Azoknak, akik a szellemi, kulturális alkotó címére igényt tartanak, két feltételnek kell eleget tenniük: egyfelől egy autonóm szellemi területen kell működniük, mely független a vallási, politikai, gazdasági és egyéb hatalmaktól, továbbá tiszteletben kell tartaniuk az adott terület sajátos törvényeit; másfelől érvényesíteniük kell a saját értelmiségi területükön megalapozott tudást és tekintélyt valami e területen kívül eső politikai tevékenységben. Teljes mértékben meg kell maradniuk a kultúra termelőinek anélkül, hogy politikussá válnának. Bár feloldhatatlan az ellentmondás az autonómia és az elkötelezettség közt, megvan a lehetőség mindkettő egyidejű kiterjesztésére. Minél inkább függetlenné válik az intellektuel a földhözragadt érdekektől különleges szakértelme révén (egy Oppenheimer tudományos, egy Sartre szellemi tekintélye révén), annál szívesebben hangsúlyozza ezt a függetlenséget a fennálló hatalom bírálatával, és annál nagyobb szimbolikus hatása van mindennemű politikai állásfoglalásának.

Az intellektuel születése

E látszólag elsietett és önkényes megállapítások megalapozásához érdemes felidézni azt az elfeledett vagy elfojtott történetet, melynek eredményeképpen az intellektuel megjelent. Ez a történet folytonos ismétlődésekből áll, hiszen az autonómia keresésének mindig is velejárója volt a politikával kapcsolatos szellemi magatartás állandó változása - a mérleg hol az épp folyó eseményeknek elkötelezettek, hol az elefántcsonttoronyba zárkózók javára billent. A 18. században a filozófusok "elkötelezettségének" (melyet Voltaire 1765-ben, a Filozófiai ábécé "homme de lettres" - irodalmár - címszavában az idejétmúlt akadémiák vaskalapos maradiságával állított szembe) ésszerű kiterjesztése volt "a szellem embereinek" részvétele a francia forradalomban.

A restauráció kora nemcsak a forradalomhoz vezető, elsősorban újságokban népszerűsített felforgató eszmékért tette felelőssé "a szellem embereit", hanem a rémuralom túlkapásaiért is: az 1820-as évek ifjabb nemzedéke, különösen a romantikus költők köre bizalmatlanul, egyenesen megvetéssel tekintett rájuk. A mozgalom első szakaszában ezek a költők kétségbe vonták a filozófusok ama jogát, hogy beavatkozzanak a politikába, illetve hogy racionálisan szemléljék a történelmi változásokat; ők a maguk autonómiavágyát azzal nyilvánították ki, hogy visszaállították jogaiba a vallásos érzést mint az ész és a dogmakritika ellentétét. Mihelyt azonban a restauráció reakciós politikája a szellemi autonómiát fenyegette, azonnal védelmezni kezdték az írók és intellektuelek szabadságát (mint Michelet vagy Saint-Simon esetében), és feltámasztották a 18. századi filozófusok prófétai szerepét (mint Victor Hugo).

Az 1848-as forradalom előtt csaknem valamennyi íróra hatást gyakorló népies romantika azonban kényes helyzetbe került, nem is élte túl sem a haladó mozgalom bukását, sem a második birodalom létrejöttét. 48 meghiúsult ábrándja erős kijózanodásra vezetett - oly megrendítően idézi ezt fel Flaubert az Érzelmek iskolájában -, s e kijózanodás megteremtette az elkötelezettség újabb elutasításának feltételeit. A l'art pour l'art védelmezői - Flaubert, Théophile Gautier - szembeállították a "tiszta" művészetet a "társadalmi érdekű művészettel", a "burzsoá művészettel", azaz a mind művészi tartalmában, mind fogadtatásában a burzsoá közönség ízlésének alárendelt művészettel. Nem vették magukra az "iparszerűen űzött művészet" igáját (mi alól csak a kenyérkereset kényszerében tettek kivételt), senki bírálatát nem hallották meg, legfeljebb a velük egyenrangúakét, az irodalom világának elkülönülését úgy értelmezték, hogy az író semmilyen jelképes hatalom érdekében ne legyen hajlandó kilépni elefántcsonttornyából (ezért szakítottak Hugónak a költő mint vátesz, Michelet-nek a tudós mint próféta elképzelésével).

Csak a század végére, amikor minden tekintetben autonómmá lett az irodalom, a művészet és a tudomány, jöttek rá ez autonóm mezők leginkább autonóm szereplői, hogy autonómiájuk nem feltétlenül azonos a politika elutasításával, hogy művészként, íróként, tudósként igenis felléphetnek a politikában. Ellentétben olyan kulturális alkotókkal (mint Guizot vagy Lamartine), akik ténylegesen politikussá lettek, ezek a szereplők a maguk területének autonómiájában gyökerező tekintéllyel léptek fel a politikában, s ez a tekintély a szakterületük velejét alkotó értékekből - erkölcsi feddhetetlenségből, szakértelemből - származott. Művészi és tudományos tekintély játszott tényleges szerepet egy olyan politikai tettben, amilyen Zola "J'accuse" röpirata volt, illetve azok a petíciók, melyek támogatták. A politikai fellépésnek ez az új formája kiszélesítette az intellektuel önazonosságát alkotó "tisztaság" és "elkötelezettség" fogalmát. Az efféle fellépések teremtették meg a tisztaság politikáját mint az államérdek tökéletes ellentétét.

Az intellektuel: bomlékony vegyület

E politikaellenes politika kiindulópontja azoknak az autonóm mezőknek a létezése volt, melyek alaptörvényként utasították el a gazdaság és politika elsőbbségét: az olyan célokat és értékeket, mint pénz, hatalom, tekintély - mindazt, amit ez a világ becsben tartott. Zola Dreyfus-ügyben tett hitvallása teljes irányváltást jelentett. Az intellektuelek ettől fogva nem érték be annyival, hogy egyszerűen kiterjesszék a maguk fordított világának határait, így fejezve ki, hogy elutasítják a pénzen vehető és adható célokat. Immár a hétköznapi társadalmi életben, erkölcsben (különösen nemi kérdésekben), politikában is megfogalmazták szembenálló értékeiket. A hagyományos társadalmi rend védőinek szemszögéből ezek rendkívül komoly kihágásnak minősültek (néhány ilyen erkölcsi-politikai vétségből bírósági ügy lett, mint Baudelaire és Flaubert, illetve később Zola esetében). Az intellektuelek jogot formáltak arra, hogy a nyilvánosság előtt hágják át a közösség legszentebb értékeit - kirívó példaként a hazával és a nemzettel kapcsolatban is -, amikor a szűk látókörű érdekeket meghaladó és azok fölé emelkedő értékek nevében támogatták Zola háborúellenességét (vagy amikor jóval később, az algériai háború idején kiadták a 121-es petíciót, mellyel nyilvánosan az ellenség oldalára álltak). Az intellektuelek az egyetemes erkölcs és tudomány íratlan törvényeiből nyerték tekintélyüket, s céljuk az volt, hogy megszerezzék az erkölcsi vezetést, illetve, ha a szükség úgy hozza, a közösséget küzdelemre mozgósítsák, melyet azért vívnak, hogy a társadalom egészére kiterjesszék értékeiket.

Az intellektuel születésének rövid áttekintéséből is kitűnik, hogy a jellegzetesen értelmiségi kívülállás és elkötelezettség ellentétének paradox egysége nem egy csapásra alakult ki, és nem is érvényes egyszer s mindenkorra. Ez az egység ingatag és bizonytalan. Lehetővé teszi, hogy a kulturális tőke birtokosai hol az egyik, hol a másik álláspontra "hátráljanak", ahogy kileng a történelem ingája, azaz hol a tiszta író, művész, tudós szerepében lépjenek fel, hol valamely egyszerű politikai szereplő, újságíró, politikus stb. szerepében. A politikával kapcsolatos két lehetséges magatartás közti egyensúlyozást az a tény is magyarázhatja, hogy az autonómia igényének - amely nélkül nincs kultúra - mindig számításba kell vennie bizonyos időleges hatalmakat, melyek történelmi koronként és országonként eltérőek. Ezek az erők lehetnek a kultúra körén kívüliek (egyház, állam, nagy ipari vagy kereskedelmi vállalatok), illetve belüliek, de főképp olyan emberek kezében vannak, akik a termelés és elosztás közvetlen eszközeit birtokolják (lap- és könyvkiadók, rádió- és tévéhatalmasságok stb.).

Az eddig megfigyelt változatoknak, amelyek a kultúra köre és az uralkodó erők közti viszony függvényeiként alakulnak ki egy-egy történelmi időpontban vagy helyen, nem szabad elfedniük a változatlan tényezőket: ezek adják alapját a világon szerte élő intellektuelek egységének, ha van ilyen. Azonos autonómiatörekvést ellentétes (egyfelől világi, másfelől vallási, itt elkötelezett, ott "független") álláspontról is ki lehet fejezni, azon erők jellegétől és történetétől függően, melyek ellen ennek a közös akaratnak hatnia kell. Ezzel az intellektueleknek, bármely országban éljenek is, tisztában kell lenniük, ha el akarják kerülni, hogy megosszák őket véletlen vagy csak a felületet érintő ellentétek, melyek abból adódnak, hogy ugyanazon önállósulási törekvés egymással ellentétes jellegű akadályokba is ütközhet.

A különböző országok szellemi emberei csak akkor győzhetik le a megosztásukkal fenyegető ellentéteket, ha ismerik azokat az időleges hatalmakat, melyekhez való viszonyukban meg kell határozniuk önmagukat. Tudniuk kell, hogyan hatott vagy hat a sajátjuktól eltérő hagyományú intellektuelek munkásságára (különösen a zavarba ejtőbb vagy megbotránkoztatóbb esetekben) az olyan tapasztalatokkal való találkozás, mint a fasizmus vagy a sztálinizmus, a 68-as diáklázadásokhoz hasonlóan kétértelmű mozgalmak, vagy általában minden olyanfajta politika, mely ellentétes a kultúrával. Az egyetemesről szólva mindig fennáll a veszélye annak, hogy pusztán egy bizonyos szellemi mikrokozmoszhoz kötött történelmi tudattalant fejezünk ki.

Az autonómia védelmében

Egy ilyen történelmi távlat az intellektuel mai helyzetének is távlatot ad. Ma Franciaország elkeseredetten elfordul a forradalmi utópiáktól, ami megesett már a múltban is számos más fejlett országban. A politika elvetése, melyhez gyakran társul a vallás újra megtalálása (ez folyik egyes volt kommunista országokban), nem új dolog. Olyan "végjátékhoz" hasonlít, melyben minden lehetséges lépést kijátszottak már, s az eredmény csakis hitevesztett kiábrándultsághoz vezethet. Ez különösen azokban az országokban fordulhat elő - mint Franciaország vagy Japán -, melyekben az intellektuelek gyakran egyetlen nemzedék alatt végigmentek a lehetséges politikai álláspontok teljes skáláján. Ez a helyzet azonban olyan éles megvilágosodást is hozhat, melynek semmi köze az eszményeket elvető csalódáshoz, s mely, ha tudományosan megalapozott ismeretek támasztják alá, teljesen újfajta politikai működőteret nyújthat az intellektueleknek.

Az intellektuelek paradox természete olyan helyzetet teremt, amelyben a politikai befolyásuk megszilárdítását megkísérlő minden politikai cselekvés egymásnak nyilvánvalóan ellentmondó vezérfonalakat kénytelen követni. Egyfelől arra van szükség, hogy megteremtsék a kultúra termelőinek autonómiáját, gazdasági és társadalmi feltételek garantálásával (elsősorban a szellemi tevékenység termékeinek nyilvánosságra hozatala és értékelése formájában), továbbá arra, hogy az egyes területek leginkább autonóm alkotóinak helyzete biztosítva legyen. Másfelől alkalmas intézmények megteremtésére van szükség, melyek visszatartják a kultúra leginkább autonóm alkotóit az elefántcsonttorony csábításától, és lehetővé teszik, hogy a politikában közösen, önnön tekintélyük erejével lépjenek fel legalább annak a célnak a kiharcolására, hogy bizonyosan az ő kezükben legyenek a kulturális termelés és a szellemi legitimitás eszközei.

Az intellektuelek sajátos bűntudatuk folytán, mely gyakran "társutasságra" vezette őket - nem a proletariátus, hanem olyan másodosztályú intellektuelek mellett, akik a proletariátus szószólóinak nyilvánították magukat -, gyakran szívesebben hangsúlyozták a nagy, egyetemes ügyek védelmét, saját érdekeik védelméről pedig mint merő korporációs törekvésről lemondtak, figyelmen kívül hagyva, hogy az egyetemesség védelme feltételezi az egyetemesség szószólóinak védelmét. A kultúra termelőinek valójában azokat a bizonyos társadalmi feltételeket kell védelmezniük, azokat a kivételezett társadalmi mikrokozmoszokat, amelyekben létrejönnek a természettudománynak, művészetnek, filozófiának, jognak stb. nevezett alkotó folyamatok anyagi és szellemi eszközei. Lelkifurdalás és erkölcsi tétovázás nélkül tehetik ezt, minthogy önmagukat mint egy egész közösség tagjait védelmezve egyetemes értékeket védelmeznek. Sorolhatnánk egy ilyen, a művészek, írók, tudósok köztársaságát létrehozó korporáció feladatait. Megvédhetnék a tudományos kutatókat, megszerezhetnék rendelkezési jogukat a munkavégző és -értékelő eszközeik fölött, félreállítva az íróasztalukba kapaszkodó tudományos tisztviselőket, akiket magából a kutatásból többnyire kizár saját alkalmatlanságuk, mindazonáltal a kutatók megrendszabályozására törekednek, noha mit sem tudnak a kutatás törvényszerűségeiről. Megvédhetnék a művészeti és a tudományos kutatás minden területén az avantgárd művek alkotásának és terjesztésének hálózatát bizonyos kiadók üzleti érdekeivel szemben. Megvédhetnék a művészeket, írókat és tudósokat a zsurnalizmus térhódításától, azzal, hogy kidolgozzák a kötelességek kódexét (vagy tényleges jogi védelmet szerveznek), mely segítséget nyújt a szerzőknek, amikor pontatlanul idézik, félreértelmezik őket stb.. Kiállhatnának kezdő oktatók vagy kutatók mellett, megvédhetnék őket a hátrányos megkülönböztetés minden formája, kiváltképp a politikai megkülönböztetés ellen.

Az észt, e történelmi képződményt, végtelenül sokszor újra kell teremteni azon történelmi erőfeszítések által, melyeknek célja biztosítani a racionális gondolkodás lehetőségének társadalmi feltételeit, szemben a transzcendentális ábránddal, amely az értelem egyetemes szerkezeteit a tudatra vagy a nyelvre korlátozná. Némileg megváltoztatva Machiavelli elképzelését, mely szerint az erény olyan közrend terméke, melyben a polgároknak érdeke fűződik az erényhez, fáradhatatlanul munkálkodnunk kell, méghozzá azokkal a leginkább célszerű és kézzelfogható eszközökkel, melyek fölött általában a politikusok rendelkeznek. Nem szabad figyelmen kívül hagyni olyan területeket, mint az oktatási tervek tartalma vagy a közművelődési televízió támogatása; meg kell kérdőjeleznünk az eszmék nemzetközi áramlását akadályozó kulturális védővámrendszert, hogy megteremthessük a művészek és intellektuelek köztársaságát, ahol a polgárok az ésszerűségben és az igazságban érdekeltek. Habermas egyetemes pragmatizmusával szemben az egyetemesség politikáját, az értelem reálpolitikáját kell kidolgoznunk. A gondolatcserének nem létezik semmiféle történelem fölötti egyetemessége, léteznek azonban társadalmilag elfogadott formái. A tudományos mikrokozmoszban oly módon szerveződik a verseny, a bellum omnium contra omnes, hogy ki-ki csak a jobb vitatkozás, érvelés vagy bizonyítás eszközével győzhet valaki más fölött, így segítve elő az értelem és igazság érvényesülését.

A tiszta értelem világa azonban nem isteni beavatkozás révén jött létre.

Egyenrangú ellenfelek közt sem könnyű megállapítani a megfontolt párbeszéd, a tiszta és tökéletes verseny szabályait, még a "legtisztább" tudományokban, a matematikában, a zenében és a költészetben sem. A kultúra minden területén megvannak a kialakult hatalmi viszonyok, kiváltságok. A tudósok és művészek igazi véleménycseréje csak minden érintett nagy erőfeszítésével közelítheti meg az autonómia és az egyetemesség eszményét. Az autonómiát annál nehezebb megteremteni és fenntartani, minél messzebbre kerülünk azoktól a területektől, melyeknek autonómiáját egyrészt az oltalmazza, hogy alkotásaik homályosak, csak a beavatottak számára érthetők, másrészt tétjükhöz nem fűződik közvetlen társadalmi "érdek" (ilyen a matematika vagy a költészet), és minél közelebb kerülünk az olyan területekhez, mint a társadalomtudományok, melyeknek jelentős a társadalmi hatása. Nem azért nehéz megteremteni a józan párbeszédet, mert a kutatók nem képesek uralkodni indulataikon, ösztöneiken, figyelmük irányán, hanem inkább azért, mert a leginkább autonóm tudósokra szüntelenül tisztességtelen versenyt kényszerítenek a leginkább heteronóm pályatársaik, akik mindig megtalálják a módját, hogy saját gyengeségüket külső erők bevetésével ellensúlyozzák. Schopenhauer a retorikai rosszhiszeműség szélsőséges formájának tekintette, ha valaki olyasmiről vitatkozik, amit csak egy szakmán kívüli oldhat meg. Ez fenyegeti állandóan a közgazdászokat, de még sokkal inkább a társadalomkutatókat. Újságírók, írók, másodrangú társadalomkutatók biztosan számíthatnak a többség támogatására, amikor a józan észt hívják segítségül olyan társadalomtudományi - de minden más tudományban is érvényesülő - nézetek ellen, melyek szembefordulnak a közfelfogással.

Az autonómiaharc ily módon mindenekelőtt azok ellen az intézmények és képviselőik ellen folyik, amelyek és akik a saját szakmájukat külső gazdasági, politikai és vallási erőktől való függőségbe hozzák, vagy közvetlenül alárendelve alkotásaikat bizonyos üzleti céloknak, vagy körmönfontabb áldozatokat hozva a siker érdekében, mint egyes írók, vagy akik külső erőkhöz (a zsdanovizmus esetén az államhoz vagy a párthoz) fűződő kiváltságos kapcsolataikat veszik igénybe, hogy kiterjesszék hatalmukat az adott területre. Tevékenységük jóvoltából külső normák lépnek a kultúra egy-egy területének belső normái helyére. Ezt a trójai falovat, melynek segítségével a heteronómia megtámadja a kultúra területét, azok állították fel, akiket az adott terület belső ítélete a legkevesebbre értékel, s akik újra meg újra hajlanak a csábításra, és szakmájukon kívül szereznek szövetségeseket, hogy így megfordítsák a belső erőviszonyokat, és akiket a legkönnyebben környékez meg a földhözragadt értékek kísértése, mert igényeik szerények. Igaz, hogy a belső elismertség nem szavatolja teljes mértékben az autonómiát, de legalább megvédi az érintetteket az ellenerők fondorlatától vagy esetleges bosszújától.

Ezek azonban csak a legáltalánosabbak a kulturális alkotást állandóan fenyegető folyamatok közül. A kultúra létezését ma újfajta veszélyek is fenyegetik. Először is nézzük az állam részéről fenyegető veszélyeket, melyeket egyaránt okozhat a túlhajtott gondoskodás és a rosszindulat, illetve az állam cenzúrára törekvése. Azokban a társadalmakban, melyekben a "kultúra" a politika eszközévé és gondoskodásának tárgyává lett (amit fényesen bizonyít többek közt az, hogy léteznek kulturális miniszterek és minisztériumok), az intellektueleknek, ha meg akarják valósítani az államtól való függetlenségüket, még bizonyos kockázatok vállalásával is meg kell tanulniuk, hogyan használják fel az államot, hogy szabaddá tegyék magukat tőle, és részesüljenek azokban a javakban, melyeket az állam nyújt nekik (ilyen az egyetemi oktatók közhivatalnoki beosztása, mely védőernyőként óvja őket a gazdasági kiszolgáltatottságtól), azért, hogy kivívják függetlenségüket az állammal szemben. Más, lényegesebb veszélyek is fenyegetnek azonban, a művészet és a tudomány világába ugyanis egyre jobban behatol a pénz, pl. abban a formában, hogy újfajta támogatást nyújt, illetve hogy bizonyos gazdasági vállalkozások (így a legmodernebbek, mint a német Daimler-Benz vagy a bankvilág), valamint a kulturális alkotók új szövetséget kötnek egymással, de az egyetemeken működő kutatók is egyre gyakrabban folyamodnak külső támogatásért kutatásuk folytatásához, egyre mohóbban csapnak le olyan megbízatásokra, melyek közvetlen üzleti érdekeket szolgálnak (mint a német Technologie-centrumok vagy a francia gazdasági továbbképzők).

A művészeti és tudományos kutatásokra rátelepedő gazdaság nyomását e területek egyéb vonatkozásai: a kulturális alkotás és terjesztés eszközei, sőt az alkotók megbecsülése fölött is érezni lehet. A nagy kulturális gépezetek (lapok, rádió, televízió stb.) szolgálatában álló alkotók egyre inkább kénytelenek új normákat elfogadni és alkalmazni (pl. a munkatempóra vonatkozóan), és ezzel maguk is akarva-akaratlanul hozzájárulnak, hogy e normák a szellemi munka egyetemes szabványaivá váljanak (pl. a pásztázó olvasás és írás, amely szinte már nélkülözhetetlen az újság- és kritikaírásban). Veszélybe kerülhet a kulturális piac 19. század közepe óta fennálló kettéoszlása is - egyik oldalon a többi alkotó számára dolgozó alkotók, a másikon a mennyiségi termelést folytató, "iparszerűen űzött" irodalom. A kereskedelmi jellegű termelés ugyanis egyre inkább kiszorítja az avantgárd műveket (főleg az irodalomban, melyet a könyveladás kényszere nyom). Az állami támogatás, miközben látszólag kivonja a kulturális alkotókat a piac közvetlen hatása alól, megrendelések formájában, bizottságok által valójában szabványosítja a művészeti és tudományos kutatás területét.

A legkomolyabb veszély azonban egy új jelenségben rejlik: az intellektueleket lassan megfosztják attól a kiváltságuktól, hogy saját ismérveik szerint értékeljék magukat és alkotásaikat. Feltűnő módon a leginkább autonóm alkotóterületek saját piacukat is önmaguk képezik, vagyis az alkotók közönsége tulajdon versenytársaikból áll (pl. a matematikában, az avantgárd költészetben vagy a festészetben). A zsurnalisztikus kritika és a vele járó gazdasági vagy politikai kényszer azonban fokozatosan kiszorítja a pályatársi bírálatot: a szellemi élet mindinkább sajátos akciók, "médiaesemények" színtere lesz - amikor az újságírók valamit firtatni kezdenek, céljuk az értékelés, a kiemelkedő alkalmakkor a lapokban közzétett dicsőségnévsorok stb. befolyásolása, különösen azonban olyan sajtókampányokra gondolok, melyek gyakran megalapozzák vagy megsemmisítik szerzők, művek, iskolák hitelét. Általánosabban, a zsurnalizmus - a maga földhözragadt jegyeivel, mint olvasmányosság, aktualitás, "újdonság" stb. - egyre inkább hatókörébe vonja a kultúra alkotásait, elsősorban a kiadói gyakorlatra kényszerített nyomással (a szellemi teljesítmény megítélésében lassan az lesz a mérce, hogy az alkotó "jól szerepel-e a televízióban").

A kulturális alkotások egyre nagyobb hányadának sorsára van döntő hatással publikálásuk időpontja, tárgyuk, címük, külalakjuk, terjedelmük, tartalmuk és stílusuk, így szolgálva az újságírók elvárásait, hiszen a művet majd ők "csinálják meg" azáltal, hogy beszélnek róla (ha csak nem eleve olyan személyek művéről van szó, akik a médiában dolgoznak, és akiknek nevére azért van szükség, mert garantálja a média támogatását). A befolyásos emberek hatalma a terjesztés eszközei fölött - ez adja bizonyos legitimitásukat - nem mindig volt ilyen átfogó és mélyreható; s még sosem volt a határ olyan elmosódott avantgárd és bestseller művek között, mint most. A zsurnalisztikus ítélkezés egyik jellemzője, hogy a szükséges ítélőképesség hiányában az újságírók rendszeresen összekeverik ítéleteikben a leginkább autonóm és a leginkább heteronóm alkotókat - az utóbbiak "kísérleti példányok", igazi platóni értelemben vett doxoszophoszok, akik, akárcsak a reklámszakemberek, közvéleménykutatók és újságírók, mesterien jártasak a látszatok művészetében, s ez lehetővé teszi számukra, hogy megteremtsék a tudomány látszatát.

Az intellektuelek internacionáléja felé

Az intellektuelek közös cselekvésének arra kellene irányulnia, hogy megszerezzék vagy visszaszerezzék az autonómiát szavatoló vagy védelmező eszközöket. Ez a cselekvés, melyet nevezhetünk korporatistának, nem öncélú. Azért van rá szükség napjainkban, mert a művészek, írók és tudósok egyre inkább úgy találják: kizárták őket a dolgok - kiváltképp a saját illetékességükbe tartozó dolgok - nyilvános megvitatásából. Az "új mandarinok", akik megszerzett tudományos minősítésük alapján gyakorolják hatalmukat, már nem haboznak kijelenteni, hogy a maguk technikai vagy gazdasági-politikai kultúrája különb a hagyományos kultúránál, különösen az irodalomnál, filozófiánál. A hagyományos kultúrát így a "realizmus" nevében az olcsóba, a komolytalanba, egyszóval a nőibe száműzik.

Így használhatja a technokrácia a média hatalmát az általános felelőtlenség bátorítására, mintegy nyaralni küldve a polgárokat. E jelenség legfeltűnőbb példája a francia atomipar vezéreinek körében figyelhető meg: ez az első osztályú egyetemeken diplomázott, magas rangú köztisztviselőkből álló "hivatali arisztokrácia" a francia állampolgárok nagy többségének szinte feltétel nélküli, biankó gyanánt adott bizalmát bírja (közismert, hogy Franciaországban viszonylag gyengék az ökológiai és különösen az atomellenes mozgalmak). E rendkívüli bizalom megértéséhez nem elég - mint nemegyszer megtették már - rámutatni, hogy ezek a szakértők milyen hatékonyan képesek elaltatni a lehetséges kritikát. Valójában a személyes felelősség elhárítása, mely jól jön a "nukleokratáknak" és a maguk termelékenységi, hatékonysági és versenyértékeit egyetemesíteni kívánó más technokratáknak, a tudományos meritokrácia belső törvényszerűségén alapul, a történelemben példa nélkül álló legitimitást nyújtva a boldog keveseknek.

A jobb- és baloldali technokraták, csakúgy, mint mindazok, akik a politikát ügyviteli problémává igyekeznek csökkenteni (vagyis olyan problémává, melynek megoldása pusztán szakértelem kérdése), készséges együttműködőkre találnak a kommunikáció új technokratáiban, akik zsurnalisztikus ítéleteik és ezek gazdasági kihatásai révén mindinkább közvetlenül beavatkoznak a kulturális alkotófolyamatba. Azok, akik kisajátítják maguknak a kommunikáció eszközeihez vezető utat, anélkül hogy tudnák vagy akarnák, hozzájárulnak a szellem, sőt a politika lefegyverzéséhez is. Minthogy tulajdonképpen nagyon kevés közlendőjük van, légüres teret képeznek egy mindenütt jelenlévő kommunikációs gépezet középpontjában. Többről van szó, mint a propaganda és a rejtett rábeszélés hatásáról a hamis, de néha akár igaz ügyekben is: a lehető leghétköznapibb fecsegés elfoglalja a szimbolikus tér egészét. Az eredmény paradox jelképes hatás, amely abban áll, hogy a telítettség légüres teret teremt.

Így sajátítják ki a technokraták és az "organikus értelmiségiek" serege a nyilvános vitákat, kizárva belőlük a politika szakembereit és az intellektueleket. Az utóbbiak gyakran bűnrészesek ebben, mivel a tudás és ezzel összefüggésben a szakosodás fejlődésével már nem hajlandók vállalni a totális intellektuel szerepkörét. Jóllehet az intellektuel régimódi próféta szerepével már nincs mit kezdeni, nem kötelező választani a totális intellektuel Sartre alkotta és megtestesítette figurája (Sartre jogának és kötelességének érezte, hogy kora minden problémájában állást foglaljon, pusztán a szellem erejére hagyatkozva) és a Foucault-féle szakértő intellektuel között (Foucault az intellektuel fellépését a tudás és a tapasztalat területére korlátozza). Ma egy olyan szervezet formáit kell kigondolni, amely lehetővé teszi, hogy az intellektuelek nagy közössége hallassa a hangját, egyesítve a külön-külön intellektuelekből álló közösség minden képességét. Kitűnő példák voltak erre már a múltban (pl. az enciklopédisták).

Eggyel több ok van tehát arra, hogy az egyetemesség korporatizmusát a jól felfogott közös érdek védelmére irányuló korporatizmusban teljesítsük ki. Ennek megértését nagy mértékben akadályozza (vagy legalábbis akadályozta) többek közt az "organikus intellektuel" Gramsci számára oly kedves mítosza. Ez a mítosz az intellektueleket a proletariátus "társutasának" szerepkörébe lefokozva megakadályozza, hogy az intellektuelek hozzáfogjanak önnön érdekeik védelméhez, és egyetemes ügyek érdekében bevessék leghatékonyabb fegyvereiket. Nem szabad tovább tisztázatlanul hagyni, hogy mik is ezek az egyetemes ügyek, és meg kell vizsgálni: vajon az intellektuelek vannak-e a legalkalmasabb helyzetben ezen ügyek tisztázására és védelmére. A híres "egyetemes osztály" - legyen bár Hegel porosz hivatalnokrendje vagy Marx proletariátusa - sosem volt több az intellektuelek helyett szerepelő kirakatbábunál. Az intellektuelek szociológiája küldetésük méreteinek szerényebb meghatározását javasolja.

Az intellektuelek érthetően nem tudtak ellenállni a részérdekeik egyetemesítésére irányuló egyetemes kísértésnek. Számos nagyszerű régi tettük nyilvánvalóan azon a helyzetükön alapult, hogy úr létükre alávetettek voltak, pontosabban szólva a hatalmi struktúrában alávetett szerep jutott nekik - és ez a helyzet mindig arra indítja őket, hogy minden alávetettel közösséget érezzenek, ama tény ellenére, hogy az uralkodás egyik legfőbb eszköze, a kulturális tőke birtokában az uralkodó osztályhoz tartoznak.

Valóban szükségszerű, hogy az intellektuelek helyzetéből fakadó kétértelműségek feltétlenül radikális kételyre vezessenek egyetemességi törekvéseiket illetően? Az intellektueleket egyetemességi vágyukban minden más csoportnál erőteljesebben támogató történelmi tényezők között fontos szerep jut annak, hogy a részérdekek elvetésében és által teremtették meg önmagukat. Az egyetemesség védőiként lépve föl - Husserl filozófusokra használt kifejezésével mondhatjuk őket "az emberiség funkcionáriusainak" is -, mintegy elkötelezték magukat valamifajta kollektív eskü által, hogy mintaképévé legyenek az egyetemes intellektuelnek. Ehhez kötelességek tartoznak, vagy legalábbis az, hogy elfogadjanak áldozatokat, melyekkel álszentségből a bűn adózik az erény előtt.

A kulturális alkotás egy-egy területén léteznek tárgyilagos eszközök - így a szociológia -, melyek azáltal, hogy mindig kifejezik az egyes intellektuelek vagy az értelmiség mint csoport érdekeit, lehetőséget adnak nekik, hogy felismerjék cselekedeteik, érdekeik és ellenérdekeik, valamint az ellenérdekekben megnyilvánuló érdekeik alapelveit. Ezek az eszközök biztosítják számukra azt a kiváltságot, hogy képesek legyenek megismerni az adott társadalmi és gazdasági körülményeket, pontosabban az egyetemességigényüknek alapot adó kiváltságokat. Így azzal a feltétellel, hogy tudják: hogyan gyakorolják azt teljesen, a kritikai reflexió képessége, amellyel egyedül ők rendelkeznek, ha tudják, hogyan vigyék végig, arra kötelezi őket, hogy az egyetemességre törekvést kapcsolják össze a kiváltságos életkörülmények egyetemesítéséért folytatott állandó küzdelemmel, mert csak ez teszi lehetővé az egyetemesség kutatását.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret