stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



HANS-HENNING PAETZKE

MEGJEGYZÉSEK A MŰFORDÍTÁSRÓL


  A német Über setzen , azaz "átültetni", "fordítani", ahogy a nyelvfilozófus Fritz Mauthner mondaná, akár metafora, is lehetne, mely az Über setzen szóra vezethető vissza, vagyis arra, hogy "átkelni", "átvinni" : valamit átviszek a folyón. Eszerint a fordító, az Über setzer voltaképp egy Über setzer , révész. Persze nem Kharón, bár éppen megérdemelné, hogy az idegen nyelvek szempontjából "halott könyv"-höz, melyet életre szeretne kelteni, mellékeljék számára az obulust.
  Akkor már inkább Orpheusz, aki leszáll az alvilágba, egy nyelv alvilágába, hogy rábírja muzsikájával annak isteneit, engedjék vissza a földre a halott Eurüdikét. Tudjuk jól, mi történt a mítosz énekesével, Kalliopé múzsa és Oiagrosz folyamisten fiával. Mint műfordítók, alkalmasint rokonságot is érezhetünk Orpheusszal, az énekessel, engedetlenségével azonban nem. Mert más leszállni a holtak birodalmába, s megint más visszapillantani az onnét kimenekítettre.
  Ez azt jelentené, hogy a műfordító nem nézhet vissza az eredeti teremtményre, amelyet megmentett a nyelvi izolációtól? Sem szeretettel, sem haraggal? Szabad-e egyáltalán saját művének tekintenie az átültetést? Hasonlíthatja-e magát Pygmalionhoz? Valóban életet lehel a már meglévő műbe? Aphrodité közreműködése nélkül? Pusztán alkotói, nyelvi kompetenciájával? Nyelvteremtő hát a fordító, avagy nyelvi epigon? Ez itt a kérdés, amely körül megoszlanak a vélemények. S bár egyáltalán nem mindegy, hogy próza- vagy versfordításról beszélek-e, mivel ezek határai elmosódtak, inkább csak általánosságban szeretnék a műfordításról elmélkedni.
  Noha a filológiai hűség semmiképpen sem elhanyagolható erény, az alapanyag mégiscsak gyurma, amelyet meg kell formálni. Fontosabbak a stilisztikai, tartalmi és gondolati mozzanatok, amelyeket a célnyelv eszközeivel kell megmutatni és felfoghatóvá tenni, a művészi normák megengedett vagy még éppenhogy elfogadott keretei között.
  Hieronymus Vulgata-ja kiszorította az emberek tudatából az eredeti héber és görög szöveget. Luther bibliafordítása, mely a szász kancellária nyelvéből merít, és áthidalja a felnémet és alnémet közötti különbségeket, az élőbeszédnek köszönheti szemléletességét. A Luther-biblia nyelve vált ama irodalmi nyelv forrásává, melyet minden német tartományban megértettek. Luther legyőzte a filiszteusok akadékoskodását. A fordítás az eredeti mű helyébe lépett és túlszárnyalta azt. S e tényen mit sem változtat, hogy a fordításban, filológiai szempontból csak úgy hemzsegnek a hibák. Hallottam egyszer, hogy ahol Luther az ellenség szereteté - ről beszél, ott az eredeti szerint valójában az idegenek tiszteleté - ről van szó. Nos, ha így áll a dolog, akkor ez már-már felháborító fordítási hiba. Mégsem késztet éles bírálatra, legfeljebb filológiai érdeklődést vált ki belőlem.
  Mert hát miről is szól a műfordítás? Milyen szerepet játszik az irodalom életében? Harenberg Világirodalmi lexikonában azt olvashatjuk, hogy a "Műfordítás: szövegek közvetítésének egy fajtája egy másik nyelvre való átültetés segítségével. - A különböző nyelvű népek közötti verbális-kulturális kapcsolat legrégebbi és legfontosabb közegeként a műfordítás lehetővé teszi mind a nemzetek közötti kapcsolatok, mind a világirodalom létrejöttét Goethe szellemében, aki szerint a költészet az egész emberiség közös tulajdona."
  Ebben az értelemben a műfordító a kultúra követe lenne, aki egy másik szellemi világot képvisel, tár fel és közvetít. A közvetítés fogalma jelzi, hogy a műfordító személyében olyan valakiről van szó, aki a két tábor, az írók és idegen nyelvű olvasóik között áll; a műfordítónak kompromisszumot kell kötnie, s azon igyekeznie, hogy két urat szolgálva folyton mindkét félnek igazságot szolgáltasson. Ez azonban, mint tudjuk, roppant nehéz vállalkozás. Christian Morgenstern erről így nyilatkozik:

A középszerű műfordító önigazol

Bárha savanyú is
képed itt vagy ott
Egy urat szolgálhatsz úgyis, vagy a művet, vagy a dallamot.
"Emeld hát másik régióba" -
Hol hasonlít a régi jóra.
Hagyjunk az öntömjént tehát.
Igaz ember így szól:
Tény, hogy rosszul ültetjük át
vagy kevésbé rosszul.

  A művészet viszont az életnek fontos tartománya, és ebbéli minőségében legjobb alkotásaival képes feloldani az emberek közötti határokat. A műfordítás egy művészeti alkotást teremt újjá, tehát ennek a mércéjével kell ezt is mérnünk. Az irodalom berkeiben azonban csak kivételesen ismerik el ennek jogosultságát. Holott a műfordító tevékenysége a szólóhegedűs művészi munkájához hasonlítható, aki lefordítja a zeneszerző partitúráját, mely az átlagember számára néma marad. A hegedűs művész-létéhez nem fér kétség.
  A műfordító és a muzsikus között talán az az egyetlen különbség, hogy az utóbbi által használt univerzális nyelvnek sokkal nagyobb esélye van a megértésre az egész világon, míg a fordítás hatásköre mindig egy többé-kevésbé behatárolt nyelvközösségre korlátozódik. A közvetítői minta azonban meglepően hasonló az érthetetlen jelek kiemelkednek a némaságból, megfejtetik a szerző kódolt világa, és új formában kel életre. Nem akarom persze elhallgatni a különbségeket sem, míg a zenész néma kottafejeket alakít át hanghullámokká, addig a műfordító néma jeleket fordít át néma jelekké, amelyek, ha úgy kívánjuk, a kiinduló és a célnyelvben egyaránt hallhatóvá tehetők.
  Ha tehát elfogadjuk, hogy a műfordító nélkül az idegen nyelvű irodalom éppúgy megközelíthetetlen marad, mint a zeneszerző műve az énekes illetve a zenész közreműködése nélkül, akkor elfogadhatatlan, hogy a műfordító elismertsége messze a szólistáé mögött maradjon. S bizony, kulturális életünkben makacsul tartja magát az a nézet, hogy a műfordító nem művész, nem auktor .
  A műfordítás nem mechanikus tevékenység! A műfordítás művészet, azaz a betűpartitúra alkotó megjelenítése. Az ám, de ki a karmester ebben a felállásban, kérdezhetné valaki gúnyosan? Nos a szerkesztő, aki úgy dirigál a műfordítónak, ahogyan a szólistát irányítja a karmester. Panaszkodhatnék is, de himnuszokat is zenghetnék a lektorokról. Ama kritikusokról pedig, akik nyelvi hozzáértésük vagy hozzá nem értésük birtokában, szándékkal vagy szándéktalanul, filológusi szárazsággal nyilatkoztatják ki véleményüket a műfordításról, ahelyett, hogy azt vizsgálnák, keletkezett-e a célnyelvben olyan új mű, melyet a szerző, ha bírná eme nyelvet, így és csak így írhatott volna meg, - nos, ezekről a kritikusokról inkább diszkréten hallgassunk.
  Sajnos, tisztelet a kivételnek, Németországban sem elfogadható recepciója, sem kritikája nincs a műfordításnak. Egy gyenge, netán középszerű író még mindig sokkal elismertebb, mint egy jó műfordító. Pedig hát a műfordítás éppolyan művészet, mint a szépírás, a komponálás vagy a zenélés. Csakhogy a mozgástere összehasonlíthatatlanul szűkebb, hiszen az alkotói szabadságot erősen korlátozza az eredeti szöveg, a lelket viszont nem a szótár gépies, computer-szerű alkalmazása, hanem mégiscsak a műfordító leheli az idegen nyelvű változatba.
  A fordítói munka jellegéről alkotott elképzelések nagyon eltérnek egymástól. Tulajdonképpen senki sem tudja igazán, mit is jelent a műfordítás. Előfordul, hogy még az íróknak sincs halvány fogalmuk sem róla, nem is beszélve a kritikusokról. Állítólag van olyan irodalmár, aki szentül hiszi, hogy a fordításhoz elegendő az adott idegen nyelv ismerete, horribile dictu az is mindegy, hogy az anyanyelvünkre avagy idegen nyelvre fordítunk-e. Igaz, a világirodalomban számtalan példa akad arra, hogy valaki, bár nem anyanyelvét használta, irodalmi téren jelentős eredményeket ért el, ez azonban műfordítókról - néhány különleges esetet leszámítva - aligha mondható el. Ennek meglehetősen egyszerű és világos magyarázata van. Ha idegen nyelven írok, akkor azokkal a nyelvi szerkezetekkel, azzal a szókinccsel operálok, amim van, amit valóban elsajátítottam. A műfordításnál viszont adott a partitúra, és vagy képes vagyok teljes gazdagságát technikailag és művészileg megszólaltatni, vagy nem. Harmadik lehetőség nincs.
  Színész a műfordító, aki idegen szerepbe bújik, felveszi másvalaki személyiségét, maszkot ölt. Ha ez nem sikerül, akkor nem teljesítette feladatát, amely abban áll, hogy a drámaíró által felvázolt jellemeket lefordítsa a színpad nyelvére, közvetítse a nézőnek. Ily módon a színész a színpadi szerző tolmácsa. Nélküle a szöveg csupán anyag, nyomdafesték, a benne rejlő expresszivitás tán sohasem tör elő, a szellem a palackban marad. Műfordító nélkül az idegen nyelvű szerző absztrakció csupán, fikció, aki maszk-teremtőre vár, ki a holt szellemet életre kelti. Persze mindketten maszk-teremtők a maguk módján, nemcsak a fordító, az író is. Egy nem elhanyagolható különbséggel. Míg a szerző saját környezetéből merített tapasztalatai alapján alkotja meg maszkját a fordító az előtte lévő idegen nyelvű anyag alapján teszi ezt. A műfordítás legfőbb parancsolata mégis az, hogy a "maszkokat" az anyanyelvű olvasó számára felfoghatóvá, mi több érzékletessé tegye, vagyis úgy és annyira "hamisítsa" meg a szerzőt, hogy az olvasás végeztével a befogadó meg legyen győződve arról, hogy ha a szerző német nyelven dolgozna, akkor így és csak így írta volna meg regényét. Műfordítani tehát ideális esetben annyit jelent: írni. Beckett, aki maga ültette át drámáit franciából angolba, valójában nem egyszerűen lefordította önmagát, hanem átírva-újraalkotva hozta létre angol szövegváltozatait.
  A "szerkesztői munka" önmagában még nem garanciája jó műfordításnak. Ez pusztán a kézműves, de nem a művészi része a munkának, viszont előfeltétele és alapja az alkotói tevékenységnek. Amikor 1985-ben elkészültem Konrád György Kerti mulatság ának első kötetével (Németországban két könyvben jelent meg a mű: Geisterfest és Melinda und Dragoman), még nem sejtettem semmi rosszat, elvégeztem a munkát, mint mindig, legjobb tudásom szerint. S úgy dermedtem meg, mint a magárahagyott, kígyó bűvölte nyúl, amikor a kiadó elégedetlenségét jelezte: A könyv nyelvezete, természetesen németül, nem eléggé tömör, nem eléggé érzékeny. Ekkor, langyos megelégedettségemből, amely teljesítményem tudatában töltött el, mintha dobpergés riasztott volna fel. Kezdeti berzenkedésem után - hiszen ki örül, ha fejére olvassák, hogy rosszul dolgozott? - rádöbbentem, hogy helytálló az összes megsemmisítő érv. Hogy mi történt? Első regényei, A látogató, A városalapító és A cinkos óta Konrád nyelvezete, hangvétele alapvetően megváltozott. Az expresszív tónust felváltották a lírai, finoman érzékeny elemek. Nekem pedig első nekifutásra nem sikerült ezt a másságot visszaadnom. Fordítói hegedűmön Bartók szólalt meg Schubert helyett.
  Mi hát akkor a műfordító valójában? Netán Kharón, az alvilág révésze? Orpheusz, kinek a türelmetlenség okozta végzetét? Esetleg Pygmalion, ki szerelmes lett a saját teremtményébe? Luther? Rigorózus filológus? Epigon? Nyelvteremtő? Szólóhegedűs? Komponista? Színész? Maszk-faragó? Művész? A kultúra nagykövete? Vagy éppenséggel író? Mindegyikből hordoz magában egy keveset. De Kharónból, az alvilági révészből, nos, belőle talán jobb, ha semmit!


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret