stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



MÁRTON LÁSZLÓ

A SZÖVEG FONÁKJA
AVAGY
FAUST MINT MŰFORDÍTÓ


  Hölgyeim és uraim,

  a fordítás, a műfordítást mint folyamatot és mint eredményt egyaránt jelölő magyar szó (ellentétben német megfelelőjével - Übersetzen -, amely az átkelés, átmentés képzetét kelti) azt a szemléletet sugallja, mintha a lefordítandó szöveg csupán a felszíne volna valami nagyobb egésznek (mondjuk: a művön belüli vonatkoztatási rendszerek egészének), sőt ennek a felszínnek is csak egyik oldala. Mert vannak ám másmilyen oldalak is, és az eredeti szöveg oldalát ezekre a másmilyen oldalakra tetszőlegesen le lehet fordítani. Vagy ha túlságosan bonyolultnak és valószínűtlennek érezzük ezt a képzetet, akkor a fordítás nyomán elgondolhatunk egy papírlapot is, amelynek rektóján van az igazi, az eredeti szöveg, amelynek eredete a szerzői fantázia; és ha ezt a papírlapot lefordítjuk (amely mozdulat másfelől felfordítást, mi több, felfordulást is jelent), akkor a verzón megpillantjuk a lefordított szöveget, a fordítást, amely persze nyelvről nyelvre és egy nyelven belül korszakról korszakra nem folyamatosan, hanem ugrásszerűen változik: folyamatok helyett ugrásokat figyelhetünk meg a mindenkori lefordítandó szöveg fonákján, ahol ráadásul az eredeti szöveg szavai is fölsejlenek, méghozzá homályosan, tükörfordítottan és (ellentétben az ugrásszerű lefordított szöveggel) a lehető legfolyamatosabban.
  Ebből a szempontból sem mindegy persze, hogy egy művet milyen gyakran és milyen színvonalon fordítanak le egy másik nyelvre. Nos, Goethe Faustja (amelynek kapcsán egy konkrét műfordítói problémára szeretném felhívni a figyelmet, majd ennek alapján és ürügyén ki szeretnék térni a műfordítás két általános jellegzetességére is), Goethe Faustja kétségkívül azon művek közé tartozik, amelyet igen sokszor lefordítottak minden jelentősebb műfordítás-kultúrával rendelkező nyelvre, így magyarra is.
  Csakhogy hetven éve, Kozma Andor tiszteletreméltó vállalkozása óta tudomásom szerint nem volt példa rá, hogy a Faust első és második részét ugyanaz a műfordító ültette volna át magyarra. Az így keletkező nyelvi és szemléleti divergencia valószínűleg közrejátszott a magyar kultúrán belül annak a kérdésnek az alakulásában, hogy vajon Faust I és II egy műnek tekintendő-e, amelyen belül persze törések és cerúzák vannak (ezek persze az első részen belül is akadnak, és annak egységét nem szokás megkérdőjelezni), vagy inkább Goethe két különálló műve, amelyeket összeköt a keletkezéstörténet, a motívumok és a szereplők folytonossága, ezenkívül könyvkötészetileg is össze vannak legtöbbször kötve; ám a két műben annyira eltér a gondolkodói problémakezelés, a kompozícióbeli és a poétikai különbségek oly nagyok, hogy a második rész ugyan képes abszorbeálni az elsőt, ám az első rész felől nézve a második rész hatalmas szövegtömbje éppen csak a láthatár peremén észlelhető. A mindenkori fordítók lustasága, bátortalansága, felkészületlensége vagy éppen sajnálatos meggyilkoltatása (Sárközi Györgyre gondolok) így válik színtiszta értelmezői kérdéssé, egyszersmind e kérdés eldöntésévé. E sorok írója műfordítóként éppúgy nem lépi át az első és a második rész határát, ahogy előtte nem lépte át Jékely Zoltán, Franyó Zoltán vagy Sárközi György.
  Jóval konkrétabb, ugyanakkor messzebbre vezető értelmezői problémával találkozunk az első Dolgozószoba-jelenetben, ahol Faust maga is műfordítóként lép fel; mint ismeretes, a János-evangélium fordításának gyürkőzik neki. Ám goethei (szerintem nagyrészt fiktív) színpadon Faust nem szöveget fordít, még csak nem is mondatot, hanem egyetlen szót; azt a szót (logos), amely magát a szót (Wort) jelenti, feltéve, hogy nem értelem (Sinn), erő (Kraft) vagy éppenséggel tett (Tat) jelentést tulajdonít neki a fordító. Azáltal, hogy Faust a "logos" kifejezést értelmezi, valójában szerepet játszik? eljátssza a műfordító szerepét (anélkül, hogy egy összefüggő szöveget ténylegesen lefordítana); vagyis, ahelyett, hogy "megvalósulna" benne a műfordító szerepe, saját magát teszi irreálissá a műfordító szerepében, s ezáltal lehetővé teszi az ördögnek, hogy az eddiginél "valóságosabb" testi jelenlétre tegyen szert, vagyis a toposz-jellegű kutyaszerepből a kevésbé topikus vándordiák-szerepbe lépjen át. Goethe, miközben a műfordító szerepét játszatja hősével, valójában rímpárokba foglalja, vagyis nyíltan provokálja a fordításként számításba vehető szavakat (Wort, Sinn, Kraft, Tat/. A hívórímek által keltett szemantikai várakozás pillanatnyi felfokozása, majd a válaszrímek által okozott szemantikai beszűkülés a felismerést, majd a nyomában járó csalódást imitálja, anélkül, hogy kézzelfoghatóan megjelenítené.
  Ugyanakkor Goethe a műfordítót is arra kényszeríti, hogy a tényleges fordítói teljesítmény mellett egyszersmind eljátssza saját szerepét; miközben németről magyarra fordít, úgy tegyen, mintha a tragédia hősével együtt görögből fordítana németre, valamint úgy tegyen, mintha a magyar szótári egységek, a Szó, az Értelem, az Erő és a Tett ugyanúgy volnának rímek által provokálhatók, mint német megfelelőik. Faust nekigyürkőzik, és így szól: Geschrieben steht: Im Anfang war das WORT! - Hier stock´ ich schon!" És vele együtt mindjárt a műfordító is megtorpan. Sőt, csak a műfordító torpan meg, mert Faust valójában zavartalanul halad tovább a jelenetben, amelynek tétje egyáltalán nem az evangélium-fordítás, hanem az ördöggel kötendő szövetség, a Teufelspakt előkészítése. "Im Anfand war das Wort" - hangzik Faus első műfordítói javaslata az "en arkhé én ho logos" mondatra. Látszólag mi sem egyszerűbb, mint ez a (német) szófüzért lefordítani: kezdetben volt a Szó. Csakhogy azok az "igazi" fordítók, akik a Bibliát annak idején "a valóságban" magyarra fordították, a logost az "ige" szóval adták vissza, nyilván azért, mert érezték az igézettel és az ígérettel való etimológiai összefüggést. Ha viszont az igében benne van az igézet és az ígéret, akkor nem hiányzik belőle sem az erő, sem az értelem, sem a tett; ellenben ha a mai nyelvérzék már nem hallja bele ezeket az aspektusokat, akkor az ige nem több, mint egy elvont nyelvtani kategória. "Szó" szavunk viszont eredetileg a hangzást, a megszólalást jelentette, és nemigen van bibliai kontextusa. Miközben tehát a fordító megteszi a Worttól a szóig, illetve igéig vezető utat, valójában mind a jelentés, mind a jelenet egységét megsemmisíti.
  A műfordító persze nem gondolhatja komolyan, hogy a fordítás mint végtermék azonos az eredeti művel, a papírlap másik oldalával, csak éppen egy másik nyelven szólal meg. Hogy tartalom és forma kapcsolata mennyire bonyolult kérdés, azt éppen a műfordítás folyamata mutatja meg, valamint az a módszertani probléma, hogy mit szokás az eredeti műből átmentendőnek tekinteni, vagyis mit szokás észrevenni belőle. Nemcsak a szerzői gondolatmenet reprodukálhatóságáról van szó, hanem arról is, hogy a költői művek legszembeötlőbb formai elemei, valamint a mellékjelentések közvetlenül a nyelvhez kapcsolódnak, a szavak szemantikai tágasságához, különféle nyelvi elemekhez és a mögöttük meghúzódó általános nyelvi szemlélethez. Nemcsak arról van szó tehát, hogy tartalom és forma nem választható el egymástól (ez közhely), valamint, hogy az értelmezés jóval többrétű, jóval bonyolultabb és kevésbé lezárható folyamat, mint azt gondolni szokás, hanem elsősorban arról, hogy a műfordítás mint vállalkozás az értelmezési folyamat összes mozzanatát egyszerre teszi problematikussá. A fordítónak szét kell szálaznia mindazt, ami eredetileg összetartozott (a megszólalások hangnemét, a cselekményt, a jelképet, a szerző nyilvánvaló és rejtett művészi szándékait és a mű utóéletét), szét kell rombolnia, ízekre kell szednie egy-egy nagy mű univerzumokat álmodó, bonyolult építményét, hogy aztán egy másik, a mű felől nézve hangsúlyozottan idegen nyelvi közegben próbálja rekonstruálni, lehetőleg csorbítatlanul, vagy legalábbis átmenteni a mű egész minél több rétegét, minél kevésbé megtépázva. Amit a hízelgő szellemek mondanak Faustnak a második dolgozószoba-jelenetben: hogy a rombolni tudó félisten keblében építse újjá a szétvert világot, méghozzá pompásabban az eredetinél /1607. sköv. sorok), és akkor ez a világ újra dalolni fog: ez akár a műfordító programja is lehetne.

Csakhogy a szellemek hazudnak.

  És mert a szellemek hazudnak, a műfordító egy percig sem ringatózhat abban a hitben, hogy a szétrombolt világot akár megközelítőleg is felépítheti. Minél inkább műfordító valaki, annál kevésbé tolmács. Minél inkább pontosságra törekszik egy műfordító, annál határozottabban meg kell kérdőjeleznie a szövegéhez fűződő közkeletű elképzeléseket. Így aztán, aki a Faustot magyarul olvassa (például az éjszakai nagymonológot a mű elején), az nem arról fog tudomást szerezni, hogy ki volt Faust és hogyan gondolkodott, még csak arról sem, hogy Goethe mit gondolt a fausti személyiségről és észjárásról; hanem azt fogja megtudni, hogy a fordító mit gondolt arról, amit Goethe gondolhatott arról, amit Faust (szerinte) gondolhatott arról, amit a mű körbejár vagy magába foglal.
  A fordítás nemcsak folyamatként, hanem produkcióként is inkább műelemzés, mint műalkotás. Önmaga által szemléltetett, megvalósított műelemzést tart kezében az olvasó. (És persze véletlenek sorozatát is, ami az egyes megoldásokat illeti; erről csak zárójelben essék szó. Véletlen, hogy a fordítónak mindig eszébe jut-e a saját normáihoz mérten legszerencsésebb megoldás. Hogy miféle tudós szöveg magyarázatok kerülnek a kezébe, s ezek közül melyik segíti és melyik vezeti félre. Olyan egészen prózai dolgokról már végképp nem beszélve, hogy egy-egy fontos verssor megformálása közben nem csendül-e meg a telefon.)
  A fordító, ha tudatában van feladatának, az értelmezés belső kényszere mellett az értelmezés hiú voltát is érzi. Ezért szokás (nem tudom, hogy kell-e, mindenesetre szokás) a modern kultúrákban a világirodalom jelentősebb alkotásait időnként újrafordítani. Azt hiszem, elsősorban az értelmezés hiúsága rejlik a fordítások nyelvi elavulása mögött; a nyelvállapot tényleges változását jóval kevésbé lehet ezért felelőssé tenni. Az eredeti szövegek, bármilyen régiek legyenek is (sőt, minél régebbiek, annál inkább) ezer szállal szövődnek egy-egy nemzeti kultúra kontextusába, és abból nem hagyják magukat nyelvi beavatkozások által (sem) kiszakítani. Csokonai kétszáz vagy Balassi négyszáz évvel ezelőtt írt költeményei nem szorulnak nyelvi felújításra, legfeljebb szómagyarázatokra; míg egy százéves műfordítás (például Dóczy Lajos Faust-átültetése) mai szemmel nézve már szinte semmit nem közvetít Goethe költészetéből, annál inkább közvetíti a fordító tehetségének korlátait és akkori költői köznyelv (tehát nem Vajda János vagy Komjáthy Jenő költői nyelvének, hanem az Endrődi Sándor vagy Ábrahányi Emil által normává tett versbeszédnek) sekélyességét és erőtlenségét. Erről pedig nem Dóczy Lajos tehet (ellenkezőleg, övé az úttörés érdeme, s ez kirívó melléfogásait is némileg megbocsáthatóvá teszi): a fordító keblében újjáépített világot a korízlés, a közgondolkodás minden jelentősebb változása óhatatlanul ismét szilánkokra zúzza. Vagy pedig, ha nem zúzza is össze, a képmások egyikévé teszi az árny- és tükörképek sokasága közepette.
  Ez indokolja a Faust I. újrafordítását, annak ellenére, hogy (ha úgy tetszik, éppen azért mert) a legutóbbi hasonló vállalkozás, Jékely Zoltán munkája az elmúlt három és fél évtized alatt nem veszítette el sem nyelvi érvényességét, sem költői szépségét. Hogy milyen felkészült fordító volt Jékely, s mennyire végiggondolta megoldásait, azt bárki megítélheti, ha összehasonlítja munkáját a német eredetivel; e sorok írója fordítás közben nemcsak Goethével került közeli, ha nem is bensőséges kapcsolatba, de Jékely észjárását is megismerhette. Jékely, a nyugatos fordítói hagyományhoz kapcsolódva arra törekedett, hogy a mű (általa észlelt és értelmezett) szintaktikai teljességét és poétikai jellegzetességeit sorról sorra a legnagyobb pontossággal egyeztesse össze: ennek eredményeképpen egy költőileg emelkedett, nagyjából azonos beszédszinten mozgó, helyenként túlsűrített versszöveg jött létre. Jékely nagyszabású lírai látomásként értelmezte a művet; én részben gnómák füzérének, részben drámai (ha nem is feltétlenül színpadi) szövegnek tartom. Ennek megfelelően igyekeztem a mondatok logikáját rekonstruálni: hol a szentenciózus kihegyezettséget, hol pedig a megszólalás élőbeszédet idéző impulzusait éreztem fontosnak. És mert - Jékelyvel ellentétben - nem vagyok a stílusok elválasztásának híve, igyekeztem a művön belüli, helyenként igen drasztikus stíluskülönbségeket is érzékeltetni a magyar szövegben; a Fausttal kapcsolatos előítéletek nagy része (miszerint a Faust nehézkes és unalmas) a művön belüli nyelvi-stilisztikai távlatok figyelmen kívül hagyásából származik. A fordító buzgalma fausti jellegű; ugyanaz a hév hajtja őt is, mint ami Faustot odaültette a bibliához, és töprengésre késztette a Logosz értelme felől. ő az, akinek mindig az kellene, amit nem tud /1066. sor), és amit tud, azzal képtelen bármit kezdeni. Ám éppen ezért a fordító nehezen tudja elkerülni, hogy a tagadás szellemévé váljék; az olvasó, ha jól belegondol, nem is igen láthatja másnak a fordítót, mint Mephistophelesnek. A fordító az, aki eltakarja az olvasó elől az eredeti szöveget. ő hozza létre az eredeti szöveg hűlt helyén a Mephistopheles-féle káprázatokat /1853. sor). És ezt az alapjában véve szomorú tényt a legjámborabb szándék is csak leplezni tudja. Végül, Johann Wolfgang Goethe szemszögéből nézve a fordító se nem Faust, se nem Mephistopheles, hanem csak Wagner. A famulusok egyike. (Erről tanúskodik az a vállveregetés, amelyben a Faust első francia fordítója, Nerval részesült az agg mestertől.) Persze, senki sem akar Wagner lenni, Wagner korlátoltsága visszataszító (s még visszataszítóbbá teszi, hogy hasznos is); mi nem tartjuk magunkat korlátoltnak, mi csak-azért-sem vagyunk Wagnerek. Madártávlatból nézzük (le) a famulust, az akadékoskodó strébert, és nyomaszt bennünket az a monumentális gipszmaszk, amelyet Goethétől és életművéből csináltak a XIX század famulusai. (Mellesleg, engem legalább ennyire nyomaszt e gipszmaszk folyamatos, agresszív rombolása is, akár Arno Schmidt-féle kiváló szellemek, akár az újbarbárság átlagfamulusai művelik.) Igen ám, de a műfordítás mint eredmény, mint megvalósított műelemzés a Homonkulusszal azonos, és azt mégiscsak Wagner fogja létrehozni a tragédia második részében; s vajon a fordítónak nem arra kell-e törekednie, hogy a lombikból kiugorva megszólaljon szellemi gyártmánya, míg a mű kigondolója Hellászt álmodva mélyen alszik?
  Könnyű volna röviden és laposan igent mondani, s ezzel befejezni az eszmefuttatást. Kérdés azonban: azáltal, hogy a műfordító megvalósít egy műelemzést (vagy lemond a fantáziának arról az öntörvényűségéről, amely az eredeti mű létrejöttének feltétele), vajon "valóságosabb" szöveget hoz-e létre, mint az eredeti mű alkotója? A kérdés természetesen szónoki jellegű; s hogy mi az én álláspontom, az a fönt elmondottak alapján legalábbis gyanítható. A műfordítás éppúgy viszonyrendszereket ábrázol (illetve igyekszik érzékeltetni), mint az eredeti mű; éppúgy létrehozza a maga szemantikai térségeit, miközben ezek határait folyton áttöri, mint az eredeti mű; éppúgy szelektálja az eredeti műből nyerhető információkat, ahogy az eredeti mű az úgynevezett "valóságból" nyerhető információkat szelektálja és csoportosítja; éppúgy kiragadja az eredeti kontextusból a nyelvi tényeket és éppúgy új kontextust hoz létre belőlük, mint az eredeti mű.
  A költői alkotás a valóságot írja szét (bármi legyen is az, amit valóságnak nevezünk), a műfordítás pedig az eredeti művet. A műfordításból közvetlenül semmiféle valóságba nem lehet átlépni; a műfordításhoz képest az eredeti mű a legszigorúbb értelemben vett valóság. Ha az eredet mű a valóság fikciójának jelzése, akkor a műfordítás a fikciójelzés fikciójának jelzése; de még így sem lehet átlépni belőle az eredeti műbe, pedig a műfordítás szövege felől nézve az eredeti mű - némi jóindulatú fáradozással - csakugyan valóságnak észlelhető. Ahogyan Faust a Városkapu-jelenetben az alkonyati fény ösztönzésére olyan világot pillant meg és ír le részletesen, ahová szárnyak híján nem juthat el, s ha eljutna is, ebből a perspektívából biztosan nem láthatná, ugyanígy a műfordítónak is olyan világok között kell ide-oda járnia, amelyek között valójában nincs átjárás.
  A későbbiek folyamán Faustnak megadatik, hogy bejárja, vagy inkább végigsöpörje az egész világot, és madártávlatból szemlélhesse a föld felszínét. Ekkor azonban már nincsen szó műfordításról; a történetnek ez a része már az eredeti mű létrehozásával állítható párhuzamba. "Az álom és a varázslat szférájába, úgy látszik, behatoltunk" - énekli tercettben Faust, Mephistopheles és a Lidérc; ez a kirándulás biztosan nem a bibliafordításba fog torkollani.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret