BUKTA IMRE KÉPEIT BEMUTATJA
BÁN ANDRÁS
Amibe belecsöppent: a kései
modernizmus. Beszéd művészet és élet
határvonaláról. Csendes szakmai közmegegyezés,
hogy a "minden művészet", "mindenki művész" jelszavak
erjesztő metaforák. És semmi egyebek. Mert az előző
évtizedekben megint, mint előtte sokszor már, erősen
megkísértette a művészt a forma instrumentalizálása:
politikaivá tétele, fogyasztóivá tétele,
szórakoztatóvá tétele. A metafora merész
újra- s újrafogalmazása volt a kihívás.
A szépség (hétköznapi használatban inkább:
"szépség") mértéke.
Amit pályakezdésekor,
még a hetvenes években talált: erős művészeti
intézmények, és alig néhány autonóm
személyiség. Világos képlet. Belső szabadság
+ egzisztenciális függetlenség = betagolódás
a művészeti intézményrendszerbe + a nyilvános
véleménymondás önkéntes korlátozása.
(Az egyenlet átrendezhető volt.) Továbbá: az
egyetemesnek mondott konceptualizmus, mint a a művészeti jelenvalóság
mércéje. Alkalmanként érdeklődő
oldalpillantás arra, ami napi politikán túl egzisztenciálisan
meghatározó. Vagy helyi érték. Vagy a nagyvárosi
kultúrán kívüli.
Személyes indulása:
hivatalos iskolák nélkül is majdnem kész művészként
lépett elénk. Valahogy vérében volt az ügyetlen-szabálytalan
vonal kifejezőereje, a földszínek szimbolikája
zsigerből tudta, mi a konceptualizmus, mitől "működik"
az
environment
, mikor kell efemer módon közönség
elé vinni ideáit (kukoricaszárból vagy szalonnából
kifaragva, trágyából megformálva), és
mikor válasszon maradandó anyagot. Amúgy ez a pálykész
indulás tevékenységének ereje és korlátja
is. Nincsenek stílusváltásai, viszont egyre találóbb
és mélyebb megfogalmazásmódok érlelődnek
témáihoz. Ugyanakkor nincs érzéke a monumentalitáshoz,
amely a "Kunsthalle-műpiac" belépője már.
Ettől, hogy témái,
anyagai, utalásai mintha egyazon körből, téesz-iróniából
származtak volna, a kritikus akkor könnyen címkézte
tevékenységét. A - mi tagadás, általam
is - kedvtelve használt jelzője ez volt: mezőgazdasági
művész. Találónak és viccesnek tűnt
akkor a jelző, de - mit mondjak -: baromság. Ilyen alapon
akár realistának is nevezhettük volna, mondjuk Hajas
Tiborral vagy Baranyay Andrással együtt, hiszen a számukra
adott "táj" állapotának, atmoszférájának,
érzéseinek és vágyainak megjelenítői
voltak. Majd azt nem mondtam: "tükrözték" azt.
"Tájkép" ez mégis,
amit Bukta Imre fest, rajzol, formál, installál azóta
is. A kritikus, ahogy múlnak az évek, kedvtelve látja,
ahogyan akkori jelzőit levedlik a java életművek. S
szól mindegyik egyre inkább és egyre hasonlíthatatlanabbul
ugyanarról: ugyanarról a a belső tájékról,
amit iszonyodva és megbékélve egyedül figyelni
érdemes. Egyformán hamisan csengenek az állandó
jelzők és a konstruált művészeti elvek.
Az összefüggések és az utalások szálai
maguktól megtalálják egymást. Amint Bukta Imre
lapunknak adott rajzaiban is: az emlékeztetők (esendő
végleges formájukban), az úti feljegyzések,
a nosztalgiák, a rügy kipattanását vagy az avar
összehordását kísérő szemlélődés,
tapintás, szaglás, a jelentésteli éles fény
vagy könnyű pára, egy szöveg vagy egy ki tudja honnan
beúszó kép, az elemek szinte maguktól való
egyberendeződése - számolatlan könnyű-súlyos
napjaink, "a perc habján csónak".
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu