stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



BUKTA IMRE KÉPEIT BEMUTATJA

BÁN ANDRÁS



Szorosan rajta voltak végig a meccsen. Középen reménytelen lett volna cselezni. Meghúzta a labdát a partvonalnál, mögéjük került, a szögletzászlónál fordult: innen csak nagyon meredeken lehet beadni.

  Amibe belecsöppent: a kései modernizmus. Beszéd művészet és élet határvonaláról. Csendes szakmai közmegegyezés, hogy a "minden művészet", "mindenki művész" jelszavak erjesztő metaforák. És semmi egyebek. Mert az előző évtizedekben megint, mint előtte sokszor már, erősen megkísértette a művészt a forma instrumentalizálása: politikaivá tétele, fogyasztóivá tétele, szórakoztatóvá tétele. A metafora merész újra- s újrafogalmazása volt a kihívás. A szépség (hétköznapi használatban inkább: "szépség") mértéke.
  Amit pályakezdésekor, még a hetvenes években talált: erős művészeti intézmények, és alig néhány autonóm személyiség. Világos képlet. Belső szabadság + egzisztenciális függetlenség = betagolódás a művészeti intézményrendszerbe + a nyilvános véleménymondás önkéntes korlátozása. (Az egyenlet átrendezhető volt.) Továbbá: az egyetemesnek mondott konceptualizmus, mint a a művészeti jelenvalóság mércéje. Alkalmanként érdeklődő oldalpillantás arra, ami napi politikán túl egzisztenciálisan meghatározó. Vagy helyi érték. Vagy a nagyvárosi kultúrán kívüli.
  Személyes indulása: hivatalos iskolák nélkül is majdnem kész művészként lépett elénk. Valahogy vérében volt az ügyetlen-szabálytalan vonal kifejezőereje, a földszínek szimbolikája zsigerből tudta, mi a konceptualizmus, mitől "működik" az environment , mikor kell efemer módon közönség elé vinni ideáit (kukoricaszárból vagy szalonnából kifaragva, trágyából megformálva), és mikor válasszon maradandó anyagot. Amúgy ez a pálykész indulás tevékenységének ereje és korlátja is. Nincsenek stílusváltásai, viszont egyre találóbb és mélyebb megfogalmazásmódok érlelődnek témáihoz. Ugyanakkor nincs érzéke a monumentalitáshoz, amely a "Kunsthalle-műpiac" belépője már.
  Ettől, hogy témái, anyagai, utalásai mintha egyazon körből, téesz-iróniából származtak volna, a kritikus akkor könnyen címkézte tevékenységét. A - mi tagadás, általam is - kedvtelve használt jelzője ez volt: mezőgazdasági művész. Találónak és viccesnek tűnt akkor a jelző, de - mit mondjak -: baromság. Ilyen alapon akár realistának is nevezhettük volna, mondjuk Hajas Tiborral vagy Baranyay Andrással együtt, hiszen a számukra adott "táj" állapotának, atmoszférájának, érzéseinek és vágyainak megjelenítői voltak. Majd azt nem mondtam: "tükrözték" azt.
  "Tájkép" ez mégis, amit Bukta Imre fest, rajzol, formál, installál azóta is. A kritikus, ahogy múlnak az évek, kedvtelve látja, ahogyan akkori jelzőit levedlik a java életművek. S szól mindegyik egyre inkább és egyre hasonlíthatatlanabbul ugyanarról: ugyanarról a a belső tájékról, amit iszonyodva és megbékélve egyedül figyelni érdemes. Egyformán hamisan csengenek az állandó jelzők és a konstruált művészeti elvek. Az összefüggések és az utalások szálai maguktól megtalálják egymást. Amint Bukta Imre lapunknak adott rajzaiban is: az emlékeztetők (esendő végleges formájukban), az úti feljegyzések, a nosztalgiák, a rügy kipattanását vagy az avar összehordását kísérő szemlélődés, tapintás, szaglás, a jelentésteli éles fény vagy könnyű pára, egy szöveg vagy egy ki tudja honnan beúszó kép, az elemek szinte maguktól való egyberendeződése - számolatlan könnyű-súlyos napjaink, "a perc habján csónak".


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret