stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JEVGENYIJ POPOV

AZ ÉLET GYÖNYÖRŰSÉGE


  Ez a rövid és kellemes történet abban az időben játszódik, amikor még a K-i Komszomolista című újság irodalmi önképképzőkörébe jártam, a nálam két-három évvel fiatalabb Keska pedig, a nehézbúvár-szakkörben gyakorolta magát, valamint a Zsenmin Zsipao című újságot járatta, amiből egyszer némi kellemetlensége is támadt, de az ügyet hamar lezárták, ugyanis kiderült, hogy egy árva kukkot sem tud kínaiul, pusztán "gyerekes hóbortból" fizetett elő a lapra, ugyanis ennek az anyagát találta a legmegfelelőbbnek arra, hogy bárminemű sanda, hátsó szándéktól mentesen papírsákányt és egyéb szálldosó szörnyet fabrikáljon a környékbeli kölykök szórakoztatására, amivel néha még a "nehezen kezelhető" kamaszokat is sikerült megóvnia a helybéli nehézfiúk hatásától, akik suttyomban el-elcsórtak némi apróságot az élelmiszerstandról, vagy egy szemvillanás alatt lenyúltak egy súlyos, vaníliafagyival teli hengert a bambuló árus orra alól. Volt azután egy másik trükkjük is: kiváltottak a bolti pénztárnál egy 0,02 rubeles csekket, átkozmetikázták 2 rubel 52 kopejkásra, mely összeg akkoriban éppen egy üveg vodkát ért. Keska személyes példamutatása sokakat ráébresztett arra, hogy az ember többre hivatott a világban, mint szipuzni, önkielégíteni, kést csiszolni egy csapágy gyűrűjéből, illetve a "Zója, ha bekapja jó a_" kezdetű nótát gajdolni naphosszat... Sosem felejtem el, amikor a fiúk - a nő jóváhagyásával -megerőszakoltak egy meglett korú, puffadt, bizonytalan foglalkozású perszónát, majd kezénél és lábánál fogva meglengették és áthajították a csontrészeg, de nyilván az élvezettől fel-felhördülő testet a magas kerítésén, egyenesen a szomszédos katonai alakulat területére.
  - Köszönöm, fiúk - hallatszott a kerítésen túlról. - Igazán köszönöm, nagyon köszönöm, most aztán egy életre (illetlen szó) magam - motyorászta az asszonyság még akkor is, amikor végre kipenderítették a laktanyából, és már csendesen pihegett az útszéli csalitosban, boldogságtól ragyogó arccal, dús, dereka aljáig leeresztett copffal.
  - Nem, srácok! Ez így nem mehet tovább! - csapott öklével határozottan az asztalra Keska, majd a helyi nehézfiúkkal vívott végső harc után a kerítéskarókkal alaposan helybenhagyott banda legénysége gyászosan szerteszéledt az időben és a térben: akadt, akit leültettek, de a többség magába szállt, s jószántából a becsület útjára tért, tisztes megélhetést talált, így teljesítve be atyáink akaratát.
  De eltértem a tárgytól, mint Fazil Iszkander író szokta némely prózai művében. Arról beszéltem, hogy eljártam az UNKI (UNalmon KÍvül) nevezetű irodalmi önképzőkörbe, Keska pedig magabiztosan merült a hátára szíjazott légpalackokkal, ami később módot adott arra, hogy katonai szolgálatának letöltése után sokáig a cseppet sem könnyű nehézbúvári hivatást gyakorolja.
  Akkor, immár sok évvel ezelőtt, szülővárosunk, K. tavaszba fordult főutcáján futottunk össze, a májjal és hússal töltött pirogot hat, illetve tíz kopejkáért árusító stand környékén, s rögtön észrevettem barátomon a felindultságot.
  - Ki vele, Keska, mi az ábra, addig úgysem szállok le rólad, míg ki nem bököd, mi nyomja a szívedet - jópofáskodtam, mire a barátom rám emelte gyönyörű, feneketlen mély szemét, amitől arca hirtelen Alekszandr Blok költő vonásait vette fel, de abból a korszakából, amikor még meg sem kísértette a Tizenketten című poéma megírásának gondolata, ezzel szemben viszont szerelmes volt, s ekkor magam is elcsodálkoztam ezen a hasonlóságon, hiszen barátom jóval alacsonyabb volt Bloknál, s így inkább emlékeztetett Vlagyimir Viszockijra, amilyennek a Filmszemle című műsorból megismerhettük, mint a Bosszúállás és számos más, kiemelkedő alkotás költőjére.
  - Á, dehogy, semmi sem történt... - mosolyodott el Keska két szeme egyikével, amitől rögtön megfeledkeztem minden bajomról, mivel már akkor, egészen zsenge koromban is számtalan irodalmi természetű kudarc ért. -Igazán semmi nem történt, csak elgondolkodtam, és azért löktelek meg úgy, hogy kihullott a kezedből a húsospirog, mely immár egy elesett eb étkéül szolgál.
  El is felejtettem mondani, hogy előzőleg meglökött, s egy loncsos szőrű, lógócsöcsű kóbor szuka burkolta be a süteményemet. Elfelejtettem. De abban a pillanatban éppen mindenről elfeledkeztem, mert megéreztem, hogy Keska most valami olyat fog mondani, ami hosszú évekre előre bevilágítja az utamat egy vékonyka igazságsugárral, melybe egy életen át kapaszkodhatok, akár azok a csukotkai lakosok, akik a hóviharban egy szál drótba fogódzva jutnak el sátrukból a menzaépületbe.
  - Min gondolkoztál el ennyire, Keska? - kérdeztem türelmemet vesztve a hosszúra nyúlt, kínzó csendtől, mire a barátom így felelt:
  - A gyönyörű életre gondolok. Megértettem, hogy az élet gyönyörű, s most erre a gyönyörűségre gondolok.
  - Keska, Keska... - meresztettem rá vizslató pillantást. - Fogadni mernék, hogy tudom, mire ez a nagy lelkesedés. Na, ki vele, kitaláltam, igazam van?
  - Igen, kitaláltad... - Inokentyij arcát lassan elöntötte a pirosság, és újra a földre szegezte a tekintetét. - Kitaláltad. Tényleg szerelmes vagyok. De mást is mondok: ma reggel húsz... - itt felhajtotta a mandzsettáját, és alaposan megszemlélte az egykor zálogházi becsüsként tevékenykedő apjától örökölt hatalmas, "tengerészórának" nevezett szerkezet csillogó számlapját - jobban mondva harmincöt perccel ezelőtt elvesztettem a szüzességemet, férfi lettem. És - esküszöm neked - szerelmes vagyok! Szerelmes vagyok. ő tizenöt évvel idősebb nálam, mégis szerelmes vagyok belé, és teljesen elveszítettem a fejemet, mintha ő lenne néhány évvel fiatalabb nálam és még csak hetedik osztályba járna.
  - Te, ez nem az a nőszemély, akit a fiúk áthajítottak a kerítésen? -sütöttem el egy rossz poént, de rögtön meg is bántam. Keska teljesen elvörösödött, szeme megtelt könnyel és mereven rámszegezte tekintetét.
  - Mocskos tréfa -, felelte élesen. - Olyan tréfa, mely egy Zsenmin Zsipaóból szalasztott suhanchoz, vagy egyenesen egy fasisztához lenne méltó. . Adok neked egy jótanácsot: sose akarj rosszabbnak látszani, mint amilyen valójában vagy. Ha ezt megfogadod, még akkor is marad benned valami emberi, ha történetesen szemét, szar ember vagy, és akkor is magasra emelt fővel éled le az életedet, hogyha ilyen körülmények között kevés örömöd telik benne, és teljességgel elképzelhető, hogy a rózsának sosem a virága, csupán a tövise jut osztályrészedül!...
  Keska, Keska, te hirtelen felnőtté vált bölcs a szibériai K. városából, mely a Jeges-tengerbe ömlő hatalmas E. folyó partján fekszik! Hányszor nyílt utóbb lehetőségem arra, hogy szavaid feltétlen igazságáról meggyőződjem, most legutóbb is, amikor hűtőgépet javítottam! Az élet legnehezebb perceiben, amikor már úgy tűnt, a fekete gödör már előttem tátong, és az inkvizíció harsonái mindenféle hétköznapi kudarc képében a végső visszavonulásra adnak jelt, felrémlett nyílt, egy árva szem ránctól sem barázdált arcod, eszembe jutottak szavaid, és... újra harcba szálltam, kaptam a pofámra, mint szarvas az agancsa közé! Csupán egy dolog töltött el aggodalommal: hogyan élhetsz meg te, aki annyira nyíltszívű és - szüzességed elvesztésétől függetlenül -érintetlen ebben a bonyolult világban, melyben megszámlálhatatlan mennyiségű koordináta, árnyalat és szempont kuszálódik össze?! Mert hisz sokkalta masszívabb vitorlás hajók is vesztüket lelték már korunk hétköznapjainak zátonyain, nemhogy, te, Keska... Mi lesz veled? Az élet mely frontján állod ki a próbát, veszed fel a harcot?
  Nagyon aggódtam miattad. Tudtam, hogy sosem végzel főiskolát, s megmaradsz a nehézbúvári hivatásnál, mint ahogy azt is tudtam, hogy mulatságos ködfelhőként szertefoszlik az első, áhítatos szerelem: gyereketek született, te sokáig fizetted a tartásdíjat, egészen addig, amíg a nő ki nem vándorolt Izraelbe. Rettegtem érted, magam miatt, az egész világért, s csak egy dolog éltetett: a te szavaid arról, hogy ha az ember biztos önmagában, akkor minden körülmények között képes hitet tenni az élet gyönyörűsége mellett, függetlenül attól, melyik nyomorúságos oldalát mutatja feléd a lagymatagon folydogáló időben és a bizonytalan térben.
  Most örülök, hogy nem tévedtem: kiálltad a próbát és győztél. Hallottam persze azokat a kósza mendemondákat, amiket a közös ismerőseink terjesztettek, de ezeknek egy percig sem dőltem be, s alig vártam a személyesen találkozást, hogy meggyőződhessek a híresztelések hamisságában.
  És lám, amikor legutóbb találkoztunk, ott álltál előttem, egy kissé kikerekedve, megemberesedve, továbbra is a régi kedélyállapotban, változatlanul az egykori, gyönyörű, ifjúkori ábránd bűvöletében.
  - Hát igen, tényleg igaz - mondtad, zavartan lehorgasztott fejjel, s ebben a pózban rögtön felismertem benned a régi Keskát a Zaszuhin utcából. - Nem muszáj elhinned, de a magam részéről semmit sem tettem ennek érdekében. ők választottak ki engem, vagyis ahogy régebben mondták, "kiemeltek". Érkezett a munkahelyemre egy felhívás, engem behívattak az személyzeti osztályra, ekkor elgondolkodtam egy kicsit, aztán... belementem. Miért is ne, hiszen a világ annyi mocsokkal van teli, valakinek csak meg kell küzdenie ezzel is!... "Ha te nem égsz, ha én nem égek, ha mi nem égünk, ki oszlatja szét a ködöt?" Emlékszel? No meg aztán elgondolkodtam, hogyan tovább. Fizikálisan erős vagyok, bírok mindent, de a felvételivel nem boldogultam, se előszörre, se másodszorra, se harmadszorra. És mi van, ha negyvenévesen nyugdíjaznak, ki leszek én akkor? Mezei fafej sz-szel a szó közepén, akinek még egy vacak diplomája sincs? És ezzel vége az életnek? Ne vicceljünk már, kérem! Nem adom magam ilyen könnyen! Úgy egy évig a különböző orvosi bizottságokat jártam, utánanéztek az összes felmenőmnek, ahogy mondják, hetedíziglen, s már-már elveszítettem a reményt, amikor két hónapig nem hívtak, aztán egyszerre berendeltek és azt mondták: "Gratulálunk, Inokentyij, az állományunkba léphet!"
  ...A Moszkvában fellelhető, Belgrádról elnevezett üzlet lépcsőjén ácsorogtunk. Felajzott egyedek tódultak ki a bolt bejáratán mindenféle pakkal és cipőneművel megrakodva.
  - Látod, mit művelnek? - mosolyodott el alig észrevehetően Keska. -Csak éppen az én méretem nincs, pedig a beosztásomhoz most civil ruhára lenne szükségem: fekete öltönyre, nyakkendőre, két fehér ingre, egy pár jó cipőre.
  - Ez nálatok nem kincstári?
  - Nem. Te is bedőlsz hát ennek az ócska, kispolgári szövegnek... Hivatalból nekünk csak az egyenruha jár. Az összes többit saját zsebből álljuk. Szóval, ha egyszer látnál céltalanul őgyelegni egy zsúfolt helyen, és én nem viszonoznám a köszönésedet, akkor ne csodálkozz és ne gyere oda hozzám, inkább egyáltalán ne is üdvözölj. Természetesen a későbbiekben más munkakörbe helyeznek, de egyelőre ezt is meg kell tapasztalnom - tréfálkozott ismét Inokentyij.
  - Mondd, Kesa, és az nő, aki ott van Izraelben, nem jelentett akadályt? - kérdeztem.
  - Ez a kispolgáriság, ez a kispolgáriság -, ingatta újra a fejét Inokentyij. - Röviden válaszolok: nem volt akadály. Általánosságban pedig elmondanám, hogy ne sokat kérdezz. Kezdetben én is sokat kérdeztem. Például olyanokat, hogy ki a főrendezője annak a színháznak, mely előtt éppen elhaladunk. Meg olyanokat, hogy minek megtanulnom a kapcarongy feltekerésének a technikáját, amikor nem a seregben vagyunk? Erre az elöljáróm: "Neve?" És minden alkalommal bejegyezte egy noteszba... Lassacskán aztán leszoktam róla. Az értekezleten is pellengérre állítottak.
  - Jaj, Kesa, Kesa! - sóhajtottam fel. - Tartok tőle, hogy a te természeteddel nehezen viseled majd ezt a helyet, félek, nem csinálsz nagy karriert, és előbb vagy utóbb talán ki is teszik a szűrödet a jellemed és -szeretném, ha helyesen értenél meg - individualizmusod miatt.
  - Ne félj semmit! Most más időket élünk! - Keska tekintete egy pillanatra ridegre váltott, azután újra felmelegedett, és rámkacsintott.
  Végül megkérdeztem:
  - Mondd Keska, drága öreg barátom, ha történetesen én sérteném meg a törvényt, letartóztatnál?
  Lassan, kimérten felelt, de szokásához híven határozottan és félreérthetetlenül:
  - Úgy gondolom, ilyesmi soha sem fordulhat elő. Ismerlek téged, a családodat, a történeteidet, hiszek a te eredendő jóságodban és az ígéretes jövődben, bízom az eszedben, valamint abban, hogy megérted azt a visszafordíthatatlan folyamatot, mely lerakja élet gyönyörűségének rendíthetetlen alapjait.
  Meredten néztem rá, tekintetünk találkozott.
  Felettünk kéklett a felhőtlen ég. Vakítóan ragyogott a sárga nap. Egy szuperszonikus repülő tűnt tova az ismeretlen térszegmentumokba, mintegy jelképezve ezzel a mi Szovjet Hazánk hatalmasságát, melynek mi mindannyian - bizonyos kivételektől eltekintve - a polgárai vagyunk, s maradunk, úgy tűnik, mindörökké.
  - Mellesleg, hiszed, vagy nem, már egész tisztességesen beszélek kínaiul - mondta alig észrevehető mosollyal Keska. - Autodidakta módon tanulok és emellett eljárok egy tanfolyamra, ahol a bolgár Lozanov professzor módszere szerint tanítják a nyelvet.
  - Mondj valamit - kértem.
  - Tong csö ni hao! Szervusz, elvtárs! - mondta.
  Szóval, így találkoztunk mi Keskával utoljára.

KRASZTEV PÉTER fordítása

Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret