JEVGENYIJ POPOV
AZ ÉLET GYÖNYÖRŰSÉGE
Ez a rövid és kellemes
történet abban az időben játszódik, amikor
még a
K-i Komszomolista
című újság
irodalmi önképképzőkörébe jártam,
a nálam két-három évvel fiatalabb Keska pedig,
a nehézbúvár-szakkörben gyakorolta magát,
valamint a
Zsenmin Zsipao
című újságot
járatta, amiből egyszer némi kellemetlensége
is támadt, de az ügyet hamar lezárták, ugyanis
kiderült, hogy egy árva kukkot sem tud kínaiul, pusztán
"gyerekes hóbortból" fizetett elő a lapra, ugyanis
ennek az anyagát találta a legmegfelelőbbnek arra,
hogy bárminemű sanda, hátsó szándéktól
mentesen papírsákányt és egyéb szálldosó
szörnyet fabrikáljon a környékbeli kölykök
szórakoztatására, amivel néha még a
"nehezen kezelhető" kamaszokat is sikerült megóvnia a
helybéli nehézfiúk hatásától,
akik suttyomban el-elcsórtak némi apróságot
az élelmiszerstandról, vagy egy szemvillanás alatt
lenyúltak egy súlyos, vaníliafagyival teli hengert
a bambuló árus orra alól. Volt azután egy másik
trükkjük is: kiváltottak a bolti pénztárnál
egy 0,02 rubeles csekket, átkozmetikázták 2 rubel
52 kopejkásra, mely összeg akkoriban éppen egy üveg
vodkát ért. Keska személyes példamutatása
sokakat ráébresztett arra, hogy az ember többre hivatott
a világban, mint szipuzni, önkielégíteni, kést
csiszolni egy csapágy gyűrűjéből, illetve
a "Zója, ha bekapja jó a_" kezdetű nótát
gajdolni naphosszat... Sosem felejtem el, amikor a fiúk - a nő
jóváhagyásával -megerőszakoltak egy meglett
korú, puffadt, bizonytalan foglalkozású perszónát,
majd kezénél és lábánál fogva
meglengették és áthajították a csontrészeg,
de nyilván az élvezettől fel-felhördülő
testet a magas kerítésén, egyenesen a szomszédos
katonai alakulat területére.
- Köszönöm, fiúk
- hallatszott a kerítésen túlról. - Igazán
köszönöm, nagyon köszönöm, most aztán
egy életre (illetlen szó) magam - motyorászta az asszonyság
még akkor is, amikor végre kipenderítették
a laktanyából, és már csendesen pihegett az
útszéli csalitosban, boldogságtól ragyogó
arccal, dús, dereka aljáig leeresztett copffal.
- Nem, srácok! Ez így
nem mehet tovább! - csapott öklével határozottan
az asztalra Keska, majd a helyi nehézfiúkkal vívott
végső harc után a kerítéskarókkal
alaposan helybenhagyott banda legénysége gyászosan
szerteszéledt az időben és a térben: akadt,
akit leültettek, de a többség magába szállt,
s jószántából a becsület útjára
tért, tisztes megélhetést talált, így
teljesítve be atyáink akaratát.
De eltértem a tárgytól,
mint Fazil Iszkander író szokta némely prózai
művében. Arról beszéltem, hogy eljártam
az UNKI (UNalmon KÍvül) nevezetű irodalmi önképzőkörbe,
Keska pedig magabiztosan merült a hátára szíjazott
légpalackokkal, ami később módot adott arra,
hogy katonai szolgálatának letöltése után
sokáig a cseppet sem könnyű nehézbúvári
hivatást gyakorolja.
Akkor, immár sok évvel
ezelőtt, szülővárosunk, K. tavaszba fordult főutcáján
futottunk össze, a májjal és hússal töltött
pirogot hat, illetve tíz kopejkáért árusító
stand környékén, s rögtön észrevettem
barátomon a felindultságot.
- Ki vele, Keska, mi az ábra,
addig úgysem szállok le rólad, míg ki nem bököd,
mi nyomja a szívedet - jópofáskodtam, mire a barátom
rám emelte gyönyörű, feneketlen mély szemét,
amitől arca hirtelen Alekszandr Blok költő vonásait
vette fel, de abból a korszakából, amikor még
meg sem kísértette a
Tizenketten
című
poéma megírásának gondolata, ezzel szemben
viszont szerelmes volt, s ekkor magam is elcsodálkoztam ezen a hasonlóságon,
hiszen barátom jóval alacsonyabb volt Bloknál, s így
inkább emlékeztetett Vlagyimir Viszockijra, amilyennek a
Filmszemle
című műsorból megismerhettük,
mint a
Bosszúállás
és számos
más, kiemelkedő alkotás költőjére.
- Á, dehogy, semmi sem történt...
- mosolyodott el Keska két szeme egyikével, amitől
rögtön megfeledkeztem minden bajomról, mivel már
akkor, egészen zsenge koromban is számtalan irodalmi természetű
kudarc ért. -Igazán semmi nem történt, csak elgondolkodtam,
és azért löktelek meg úgy, hogy kihullott a kezedből
a húsospirog, mely immár egy elesett eb étkéül
szolgál.
El is felejtettem mondani, hogy
előzőleg meglökött, s egy loncsos szőrű,
lógócsöcsű kóbor szuka burkolta be a süteményemet.
Elfelejtettem. De abban a pillanatban éppen mindenről elfeledkeztem,
mert megéreztem, hogy Keska most valami olyat fog mondani, ami hosszú
évekre előre bevilágítja az utamat egy vékonyka
igazságsugárral, melybe egy életen át kapaszkodhatok,
akár azok a csukotkai lakosok, akik a hóviharban egy szál
drótba fogódzva jutnak el sátrukból a menzaépületbe.
- Min gondolkoztál el ennyire,
Keska? - kérdeztem türelmemet vesztve a hosszúra nyúlt,
kínzó csendtől, mire a barátom így felelt:
- A gyönyörű életre
gondolok. Megértettem, hogy az élet gyönyörű,
s most erre a gyönyörűségre gondolok.
- Keska, Keska... - meresztettem
rá vizslató pillantást. - Fogadni mernék, hogy
tudom, mire ez a nagy lelkesedés. Na, ki vele, kitaláltam,
igazam van?
- Igen, kitaláltad... - Inokentyij
arcát lassan elöntötte a pirosság, és újra
a földre szegezte a tekintetét. - Kitaláltad. Tényleg
szerelmes vagyok. De mást is mondok: ma reggel húsz... -
itt felhajtotta a mandzsettáját, és alaposan megszemlélte
az egykor zálogházi becsüsként tevékenykedő
apjától örökölt hatalmas, "tengerészórának"
nevezett szerkezet csillogó számlapját - jobban mondva
harmincöt perccel ezelőtt elvesztettem a szüzességemet,
férfi lettem. És - esküszöm neked - szerelmes vagyok!
Szerelmes vagyok. ő tizenöt évvel idősebb nálam,
mégis szerelmes vagyok belé, és teljesen elveszítettem
a fejemet, mintha ő lenne néhány évvel fiatalabb
nálam és még csak hetedik osztályba járna.
- Te, ez nem az a nőszemély,
akit a fiúk áthajítottak a kerítésen?
-sütöttem el egy rossz poént, de rögtön meg
is bántam. Keska teljesen elvörösödött, szeme
megtelt könnyel és mereven rámszegezte tekintetét.
- Mocskos tréfa -, felelte
élesen. - Olyan tréfa, mely egy
Zsenmin Zsipaóból
szalasztott suhanchoz, vagy egyenesen egy fasisztához lenne méltó.
. Adok neked egy jótanácsot: sose akarj rosszabbnak látszani,
mint amilyen valójában vagy. Ha ezt megfogadod, még
akkor is marad benned valami emberi, ha történetesen szemét,
szar ember vagy, és akkor is magasra emelt fővel éled
le az életedet, hogyha ilyen körülmények között
kevés örömöd telik benne, és teljességgel
elképzelhető, hogy a rózsának sosem a virága,
csupán a tövise jut osztályrészedül!...
Keska, Keska, te hirtelen felnőtté
vált bölcs a szibériai K. városából,
mely a Jeges-tengerbe ömlő hatalmas E. folyó partján
fekszik! Hányszor nyílt utóbb lehetőségem
arra, hogy szavaid feltétlen igazságáról meggyőződjem,
most legutóbb is, amikor hűtőgépet javítottam!
Az élet legnehezebb perceiben, amikor már úgy tűnt,
a fekete gödör már előttem tátong, és
az inkvizíció harsonái mindenféle hétköznapi
kudarc képében a végső visszavonulásra
adnak jelt, felrémlett nyílt, egy árva szem ránctól
sem barázdált arcod, eszembe jutottak szavaid, és...
újra harcba szálltam, kaptam a pofámra, mint szarvas
az agancsa közé! Csupán egy dolog töltött
el aggodalommal: hogyan élhetsz meg te, aki annyira nyíltszívű
és - szüzességed elvesztésétől függetlenül
-érintetlen ebben a bonyolult világban, melyben megszámlálhatatlan
mennyiségű koordináta, árnyalat és szempont
kuszálódik össze?! Mert hisz sokkalta masszívabb
vitorlás hajók is vesztüket lelték már
korunk hétköznapjainak zátonyain, nemhogy, te, Keska...
Mi lesz veled? Az élet mely frontján állod ki a próbát,
veszed fel a harcot?
Nagyon aggódtam miattad.
Tudtam, hogy sosem végzel főiskolát, s megmaradsz a
nehézbúvári hivatásnál, mint ahogy azt
is tudtam, hogy mulatságos ködfelhőként szertefoszlik
az első, áhítatos szerelem: gyereketek született,
te sokáig fizetted a tartásdíjat, egészen addig,
amíg a nő ki nem vándorolt Izraelbe. Rettegtem érted,
magam miatt, az egész világért, s csak egy dolog éltetett:
a te szavaid arról, hogy ha az ember biztos önmagában,
akkor minden körülmények között képes
hitet tenni az élet gyönyörűsége mellett,
függetlenül attól, melyik nyomorúságos oldalát
mutatja feléd a lagymatagon folydogáló időben
és a bizonytalan térben.
Most örülök, hogy
nem tévedtem: kiálltad a próbát és győztél.
Hallottam persze azokat a kósza mendemondákat, amiket a közös
ismerőseink terjesztettek, de ezeknek egy percig sem dőltem
be, s alig vártam a személyesen találkozást,
hogy meggyőződhessek a híresztelések hamisságában.
És lám, amikor legutóbb
találkoztunk, ott álltál előttem, egy kissé
kikerekedve, megemberesedve, továbbra is a régi kedélyállapotban,
változatlanul az egykori, gyönyörű, ifjúkori
ábránd bűvöletében.
- Hát igen, tényleg
igaz - mondtad, zavartan lehorgasztott fejjel, s ebben a pózban
rögtön felismertem benned a régi Keskát a Zaszuhin
utcából. - Nem muszáj elhinned, de a magam részéről
semmit sem tettem ennek érdekében. ők választottak
ki engem, vagyis ahogy régebben mondták, "kiemeltek". Érkezett
a munkahelyemre egy felhívás, engem behívattak az
személyzeti osztályra, ekkor elgondolkodtam egy kicsit, aztán...
belementem. Miért is ne, hiszen a világ annyi mocsokkal van
teli, valakinek csak meg kell küzdenie ezzel is!... "Ha te nem égsz,
ha én nem égek, ha mi nem égünk, ki oszlatja
szét a ködöt?" Emlékszel? No meg aztán elgondolkodtam,
hogyan tovább. Fizikálisan erős vagyok, bírok
mindent, de a felvételivel nem boldogultam, se előszörre,
se másodszorra, se harmadszorra. És mi van, ha negyvenévesen
nyugdíjaznak, ki leszek én akkor? Mezei fafej sz-szel a szó
közepén, akinek még egy vacak diplomája sincs?
És ezzel vége az életnek? Ne vicceljünk már,
kérem! Nem adom magam ilyen könnyen! Úgy egy évig
a különböző orvosi bizottságokat jártam,
utánanéztek az összes felmenőmnek, ahogy mondják,
hetedíziglen, s már-már elveszítettem a reményt,
amikor két hónapig nem hívtak, aztán egyszerre
berendeltek és azt mondták: "Gratulálunk, Inokentyij,
az állományunkba léphet!"
...A Moszkvában fellelhető,
Belgrádról elnevezett üzlet lépcsőjén
ácsorogtunk. Felajzott egyedek tódultak ki a bolt bejáratán
mindenféle pakkal és cipőneművel megrakodva.
- Látod, mit művelnek?
- mosolyodott el alig észrevehetően Keska. -Csak éppen
az én méretem nincs, pedig a beosztásomhoz most civil
ruhára lenne szükségem: fekete öltönyre, nyakkendőre,
két fehér ingre, egy pár jó cipőre.
- Ez nálatok nem kincstári?
- Nem. Te is bedőlsz hát
ennek az ócska, kispolgári szövegnek... Hivatalból
nekünk csak az egyenruha jár. Az összes többit saját
zsebből álljuk. Szóval, ha egyszer látnál
céltalanul őgyelegni egy zsúfolt helyen, és
én nem viszonoznám a köszönésedet, akkor
ne csodálkozz és ne gyere oda hozzám, inkább
egyáltalán ne is üdvözölj. Természetesen
a későbbiekben más munkakörbe helyeznek, de egyelőre
ezt is meg kell tapasztalnom - tréfálkozott ismét
Inokentyij.
- Mondd, Kesa, és az nő,
aki ott van Izraelben, nem jelentett akadályt? - kérdeztem.
- Ez a kispolgáriság,
ez a kispolgáriság -, ingatta újra a fejét
Inokentyij. - Röviden válaszolok: nem volt akadály.
Általánosságban pedig elmondanám, hogy ne sokat
kérdezz. Kezdetben én is sokat kérdeztem. Például
olyanokat, hogy ki a főrendezője annak a színháznak,
mely előtt éppen elhaladunk. Meg olyanokat, hogy minek megtanulnom
a kapcarongy feltekerésének a technikáját,
amikor nem a seregben vagyunk? Erre az elöljáróm: "Neve?"
És minden alkalommal bejegyezte egy noteszba... Lassacskán
aztán leszoktam róla. Az értekezleten is pellengérre
állítottak.
- Jaj, Kesa, Kesa! - sóhajtottam
fel. - Tartok tőle, hogy a te természeteddel nehezen viseled
majd ezt a helyet, félek, nem csinálsz nagy karriert, és
előbb vagy utóbb talán ki is teszik a szűrödet
a jellemed és -szeretném, ha helyesen értenél
meg - individualizmusod miatt.
- Ne félj semmit! Most más
időket élünk! - Keska tekintete egy pillanatra ridegre
váltott, azután újra felmelegedett, és rámkacsintott.
Végül megkérdeztem:
- Mondd Keska, drága öreg
barátom, ha történetesen én sérteném
meg a törvényt, letartóztatnál?
Lassan, kimérten felelt,
de szokásához híven határozottan és
félreérthetetlenül:
- Úgy gondolom, ilyesmi soha
sem fordulhat elő. Ismerlek téged, a családodat, a
történeteidet, hiszek a te eredendő jóságodban
és az ígéretes jövődben, bízom az
eszedben, valamint abban, hogy megérted azt a visszafordíthatatlan
folyamatot, mely lerakja élet gyönyörűségének
rendíthetetlen alapjait.
Meredten néztem rá,
tekintetünk találkozott.
Felettünk kéklett a
felhőtlen ég. Vakítóan ragyogott a sárga
nap. Egy szuperszonikus repülő tűnt tova az ismeretlen
térszegmentumokba, mintegy jelképezve ezzel a mi Szovjet
Hazánk hatalmasságát, melynek mi mindannyian - bizonyos
kivételektől eltekintve - a polgárai vagyunk, s maradunk,
úgy tűnik, mindörökké.
- Mellesleg, hiszed, vagy
nem, már egész tisztességesen beszélek kínaiul
- mondta alig észrevehető mosollyal Keska. - Autodidakta módon
tanulok és emellett eljárok egy tanfolyamra, ahol a bolgár
Lozanov professzor módszere szerint tanítják a nyelvet.
- Mondj valamit - kértem.
- Tong csö ni hao! Szervusz,
elvtárs! - mondta.
Szóval, így
találkoztunk mi Keskával utoljára.
Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu