WERNER SCHWAB
FAUST: AZ ÉN MELLKASOM, ÉN SISAKOM
FORDÍTOTTA: TANDORI DEZSŐ
Személyek :
AZ IFJABB FAUST
MEPHISTO
MARGARETHE
WAGNER, FAMULUS
MARTHE SCHWERDTLEIN
VALENTIN
ÉS : AZ IDőS FAUST
Helyszín :
Mindenkor Faust kényszerképzetes dolgozószobaagya
Nyelv :
Három beszédjelleg, ezeket kétféle írásjellel jelöli. " Mindegyre "-beszédet gerjeszteni : ÉS az egész katyvaszt el-, fel- , le- , át- , túl- , és bebeszélni, beoldódni és boltani, beoltódni és kioldani, és csao, VISZLÁT, vaktán !
A darabban betét darabok vannak lúdtalpakból, kaptafák kaptákból, haptafák haptákból és kriptafák suszterokból.
MELYEK MELLETT VÉGÜL SEM MARADUNK !
Plusz : ami beomlik a konyhára, bab : EL !
ELSő PATÁLIA
Faust dolgozószobája. Könyvekkel és irományokkal rogyásig ágy, egyebütt is rendetlen könyvhalmok. Az ágy alatt jókora serbli, zománcán idiili tájfestmény. Egyebekben - a szobában, persze - : írópult, goethtei; fotel, még nem csőbútor; ruhafogas kabáttal.
FAUST
könyvtárát körbejárva
Filozófia
Megalománia
Hipochondria
Geriátria
A nappal mint fény miként jel jegyálma
süketnémán szűnik s érzékcsalásunk
tudásszomját önti sötétbe lássunk
és eláraszt minket saját magunk
kifordított éjével : mindazunkkal
amit akár nélkülünk is megadna
és így satöbbi és egyáltalán
. . .
JAJ mink
BAJ mink
többes és micsoda
bár egy dolgot jelentene
egy szál biztos dolgot csupán
mint egy szál kolbászt bármi
nappal őrizetlen éjten tűzroham láz
abból jönne a nagyszerű halál
halálos és töknagyszerű DE
eltűnődik
szar se lett és lesz mindebből és mindez
lecsupaszodva állsz tennmagod se
habozva
Ám akkor megint olyan tökröhejes lett, ahogy ott állsz, egy égadta földlégkencében a kettőhatáron, mintha az önfegyelmezés lenne az egyetlen matéria, mely szükségképp feltételezi önmagát, hogy önmaga s a világod meghatározni lenne hogy és miből, és mit és hova.
Dadada
Én pipamocska száj- és körömfájó
A sokszoros koreszmék szelleme
az összehajtogatható hordozható Kor
És ha a sztrádán szellentesz eléd száll
s ott vár, mint stoppos kupac, az erdmény
Ekkép süllyed a láthatár alá, mi.
És csak a sötét rejtheti magát
és csak a világosság, ott, viszont
Felrezzen
Most huszonnégy óra északi fény van
jár amnézia-öncsók Terminátor
. . .
Ná-nanana-és a fény s a nemfény e pónemek még plántább igenelnek ! Kettős fenekű bőrönd, amelybe lúdtalpbetétes lábbal lápsz ! A képzelt vadon félúton belédjut, és ott vezekled történet előtti időd, matáriád s patáliád, mely összetár. A félreütés paralízise . . . így ütsz elődre és utódra. Gyötrelmek Jancsi és Juliska útja, mint babkarón, s erdei eredőjük feltár s elnyel.
Ah, voltak idők, azok voltak csak az idők, azok voltak azok ! Hogy önpusztulásodnak ura úgy légy, ahogy az eróziónak a rézsü . . . a rézüst . . . s a múltra mélyes mély kutya. Egykutya, ja, ezek voltak az idők, de mert voltak, megvoltak, s akkor annyi, akkor és most.
Na ja
na ja
az én
bajom
az ő
baja
nullák örökös könnycsepegése
hétre a hat - hérakleitoszi sírás
saját kiagyalatlanságod agyában
penészvirág a szürkeállomány
Egy kutya, egy eb és egyéb, a madár vagy a tojás, és az isten kakukkosórája mikor üt. Fészkes fenét ! Ez csak magadbaszállás, kakukk fészkére, ez csak annyi ! És az Északi Fény süssön hasadra, és strucctojásként a Dél Csillaga lejtsen el nagy lábon, erre ébredj. Isten kakukkja túlnan otthonos, ezért nem lehet itthonod eminnét. A túl a túl, az innen kevés, marad az onnan.
Üveget, poharat vesz elő a pult alól, tölt magának, iszik. Visszateszi helyére az üveget, a poharat, csüggedten körbepillant, aztán megismétli az iménti cselekvéssort.
Hát has nahát
na hass
ily alapon
alakulj gyarapulj
a nem-valódi fölemel valódi nemébe mint
életidegen írás melyet egy
analfabéta álmodik
Literatúra
létratortúra
kakukkóra
kukkolóra
Nem de nem de nem de nem
nemigen
több időakkord ne szólna
hess madár
egy ilyen citruskakukk mely önmaga fája önmaga fészke önmaga odva maga kakukkja nem de nem ! önidegen tojását más altestiségébe mártja kárát lássa, aki bújt, aki nem, megy.
. . .
Ez volt a kis egyszeregy
Kötelem szent tokja klutty
elemiség mindmegannyi
kimerültség elemisége
kakukk-akku ! múlj, mulátor, így mulass,
kakukkolhatsz nemulass !
de akkurátul . . .
kurafi.
Igen, én, időről időre akkurát kurafi írom rovott jelenem a múltból jövőnek, hirtelen és úttalan szerelmes levelek enmagamnak, majd bolond lennék szétküldözni a világba mindeffélét . . . elborítanak magammal, önszerelmem legjobb kakukkhárító társaságom. Ó, én édes cukistanglim, mégis és mindazonáltal, fogápoló három réteg, el ne hagyj ! Hah, s képes lapot is írok, azzal közlöm : Kis szerelmem, pinci-puci Vatikáni Zsinatovskám, avignoni pápaném ! Persze el nem küldöm azt se, itt enkezemben remeg picike teste, máskülönben a hű posta mindenemet visszahozza, anti-hérakleitoszi hullámzás, levelek az ősz fájára visszahullnak, itt vagyok, ragyogok, két lélek fekete szurka, csillagszikrázó hava. Meg talán.
Szomorúan nézegeti a könyveit, tornyot kezd építeni belőlük.
Talán x, talán y,
ikszipszilon, kibírom,
épülj, bábeli torony,
bab, elépülj, fel karódra,
hitvány, gyenge báb, ripők,
cenk, szalonnabőr cipőd
kaptafán hagyd, mára ennyi.
. . .
Légben leng az abszolútum,
szószéké a szorulás !
Itt ez a könnyáztatta ázalék, az életharc, mirigyirígyület, ülepgyűlölet ! Csak úgy az utca közepén, ahová kiviszik. Semmi irány, legrövidebb út : egy pont közt. Emberrák elburjánzása, forgalom ! Elgázolják szegény harcot, kiterül, fut az idő, itthagyja, ennyire futotta, még ez se. Minek élt ? Kutty, prutty, békaáldozat : szétpukkant, és az a rendje, de mint annak-a-rendje. Marad : rendjel a flaszteron, haverom, és semmi plasztron.
Plasz-olasz-plasztiktrombita
bitang elbitangola
ROCK OLA
Dandy a halál
Dandyn Szent György
hun a sárkány
Vadölőm
hadd ölöm
gyengeelmeálom tornya
iszapfürdőn
terra incognita mondta
egy vacak terráriumhoz
se konyítva !
Megint körbejárja ágyát.
Agyam ágyam nincs nyugságom
nincs nyugágyam nyug-agyam
egy nyug-agyban elpihennék
mint kelet-nyug-agyi dívány
álomtalan csigaház
na ez az
ágy-agy
agy-ágy
eredj innen eredő
eredj gyere
gyere eredj
agy-ágy
ágy-agy
alábbhagyj !
könyvborító ágyborító
nincs nyugság felháborító
könyveim pihennek ágyon
agyam szürke állománya de múlandó de mállandó bőrbe kötve !
. . .
Egykor a foghatóság : ész volt
akkor jöttek az erők szabad játszadozása
együgyüség sok ügye
ötlet melyből hat sose lesz
arra nem jut nincs miből
Könyvtornyát ledönti
Billegj barázda magtalan
míg az ég alaktalan
a pacsirta ragtalan
ragacs csíra
papapam
. . .
Sok merény volt mind kifordult ?
nyerse nyers
versre vers
sírj egy verset vers ki fejedből
verd ki sírd ki bírd ki nyírd ki !
Ki-ki-ki
kivagyi
komplex szimplex
export import
imposztor mit versz föl : port
Saját portádon seperj
söprés
ez a teremtés
szép Teremtés
odateremtem letréfálom megteperem megtekerem
terepem hadd lenne mentem
. . .
Dominóformába rakja a földön heverő könyvek sokaságát.
Minden talajon nőtt egy könyvünk egykor
agytorna talajtorna
lovagi torna csípős torma
de ne sírj
írj
ha könyv nem nő
bent és kint és
áttekintés !
De még a hőskorban is, még akkor se, hogy hősködtünk elmeéllel, elmetompa fellegek láthatáron tornyosultak, mint könyvhalmok, dominó, pierró, bajazzó. Kacagó gerlém ! Én, Faust is, én is tudtam, köztudottan. A rajongók ! Kiemelnek valamit, citátumot, citálnak, szétcibálnak, cincognak és cinálnak, addig vannak. Emberszó székrekedése, az soha, hogy le ne késse, tegnapja, holnapja, mája : az Én- Te- ő reumája. Érthető.
Igen igen
nemigen
egy nemnem
szegény Faustom
tót folyón faúsztató Faust
überolt hanyattesés
üvegtábla volt a háta
ami egész volt szétesett
atyafink hanyattesett
Bakteorológus üreg
öreg bakter szemüregben
pár kukádban rostokolsz
hol a világmérő colstock ?
Egyszerű lélegzetű
volt több volt jobb
vélemény egyöntetű
ami lélegzik azért van
hogy midlétig lélegezzen
s ne mindétig ez a lét
Beleszagol a bilibe.
Istenem,
te se nem,
te is igen,
igen-igen
ismerem így is merem
humusz denunciációja
hű műtrágya akciója
ki-ki aztán maga látja
ha hátranéz
ott hullik szét az egész exkrementum-experimentum, menten
Szomorúan temeti két kezébe arcát.
WAGNER
szinte ráront Faustra, tenyerével öltönyét dörzsöli, mint aki gazdáját-urát porszemtől is óvná
Tragédiák Nagy Szelleme
még egy Faustnak is mit nem kell
neki is mit kell
mikkel kell bajlódnia
nem elég hogy az Eszmevilág
szüntelen hóhérolása osztályrésze
még önmaga maradékát is neki kéne elpucolnia, piha !
Isten !
Lehajol, megköti Faust kioldozódott cipőfűzőjét.
Egyébként, Faust úr . . . ah . . . mi volna még az ön világfenntarásosságfeltételen bölcselemdepressziójából ráőm átplántálható, planétás ? Félre ne értse az én csőtávollátásom optikáját, legtiszteltebb Faust úr, de az sem járja, hogyy lejárjon az életszámla, mielőtt felszámlálhatnám fel a lemenőit e szellemiségnek, mikéntet és semmikéntet, még létem végezte előtt.
FAUST
hagyjon mindent a hajrára jó Wagner
famulusságából ott még vas- s acél-
mulusság lehet mulandók ölén
E Németországban úgyis kutyáké
minden mi nem wagneri
tett bűne vállra nehezül hol a
fej középen többé nem hordatik
ez hősségünk s etikánk színre szín
Wagner zsákvásznat húz elő zsebéből, ezzel kezdi Faust cipőjét pucolni
WAGNER
Engem, Faust úr, merőben mind-iránytól rettentő tájékozatlan terébe lök ilyen beszédek által, tántorítván, igaz, merőben tarthatatlan s rothadva rozsdállt tudományközegtől.
Ugyanezzel a vászondarabbal törli meg homlokát is, pózol.
Most önmélyemre kell hatolni ismét
alvás álomi elvégzése által
nem átallván kételyt embertudással
kétségtelen össze-nem tartozásba
hozni mint napra-éj-következőt
másképp polárisan polarizált lesz
Faust bolygóütemű mindentudása
s elveszti Észak-Szibéria és
Tibet nevét
Wagner tüntetően eldobja a vászondarabot, s malíciózusan távozik.
FAUST
Napra nap pszicho paták dobajoznak
az élet nevezetű kifutón
és korok új divatját mutogatják
próbababányi-régi testeken
Itt ez a Wagner
szúette famulus
még rosszabb vicc fafej
virít kiirthatatlan !
Jön hozza bűzét a már létezőhöz
felriasztván megszokottamból melyet
örök újnak forrásául fogadtam
tűrtem termékenyre fogtam -- sivárság
marad nyomán gyász se már annyi se
Faust nevet, közben zene is szól már, a hangzavar lassan elviselhetetlen.
Ah mérőeszközök robaja így üti el az időt a végtelen így üt vissza a termelés rációja, aranyozni akarván a napra nap hulladékot, mely a nemzeti és a világmérvű produktum. S itt nincs punktum. Embervalótlanságú ünnep ! Egyfelől minden érig-zsigerig csordogál éltetőn, másik oldalt a csontok vázát zörgeti, és szárnyalása hártyaszikkadat, ha szűzen, ha bármi arkangyalian. Pfuj, ápor.
E testmocska kloakába muszáj
alászállnom kiköpötten a végső emberbűzig ami
mondtam már az önéltető lehelet melynek
más semmi célja más semmi a célja
egy semmi helyett - eképpen a nyelv
lebegteti a közleményt akár ha
buborékká változna a kavics ne
dadognánk ó beszédünk
mintha értünk lenne
mintha mi érte
örök összeérés illúziója
semmi semmihez nem ér és nem ért
A ruhafogashoz szökdell, heves mozdulattal lecibálja kabátját, üggyel-bajjal belébújik.
Még hogy öröm szemem ne háborítsa
felhő köddel közönséges nyirokkal
mely az emberére akadt időt
hámozza hattyú hagymaként lebegve
Feltámasztatik csontra csont megint
e lábak táncosan ropogtatódnak
táncol Faust mert így rángatja a bábos
a hernyós a lepkés lábam lejárja
távját hol végpont nincs csak önre ön
törvény reggelre este közte éj
Gyerünk valami éget gyúlna ki
tüze lenne való
Sietve távozik.
MÁSODIK PATÁLIA
Faust dolgozószobája most diszkóra emlékeztet. Emberzaj, üvegzörömbölés-csörömpölés; vadul táncoló alakok árnyai. Zene : a legkülönbözőbb stílusok, egyszerre.
Tánclépésekkel Faust lejt be, kapkod elébb árnyalakok után, majd maga is féktelenül ropni kezdi.
Wagner, a famulus jelenik meg, öltözete pizsamakabát és igen fényes bőrnadrág. Megáll amúgy " a pálya szélén", esetlenül tapsolna a ritmusra, követné. Faust hirtelen összerogy. Még négykézláb is gyúrja az ipart egy kicsit, de nem bírja sokáig. Kiterül a földön. Wagner ezúttal is odaront hozzá, letörölgeti, fölemeli, eltámogatja. Az árnyak vadul táncolnak tovább.
HARMADIK PATÁLIA
Ismét Faust dolgozószobája, eredeti állagában. Faust a földön csücsül, és a könyves díványnak -- az agy-ágynak -- dől. Wagner épp hideg borogatást készít neki.
FAUST
A veszett kutyamag most se szökkent
bennem csírába berohadt kidőlt
Férgese! Belvér zsigerkutyám
a szaggató vad
elvetélt önmagától
vagy a szuka anyja
meg se szülheté mikor rádöbbentek
hogy Faust lényegét adnák
világ-rontón
Pronto! Ezért nincs más hű
emberem csak
te Wagner: sintér vigye a dögöt
ha engem nem szolgál!
WAGNER
Hah, de az ön szeme még ott időzhet az én fényességem zug szobáinak homályán, riadalomban, ha csak arra gondol, nagy emberségem mi jövőtávlatot nyit önnek. Ha felismeréstőkém vagyonba szökken, szétfeszíti a korlátokat, robbannak az ész pénzintézetei, s én a romokat felvásárolom, az egyetlen Egész leszek a minden-törött omladékmezején, s embersorsot magam osztok. Metsző szél fúj körbe akkor a földgolyóbison, s lesz íze-bűze, mint amaz edény lege terének, melyre ön most ülepét helyezinti, fuvintva. És e csatazajban Wagner, a legfőbb generális, a táborszarnagy uralg, és minden neuralgiákon. Mákony, agyő! Vagy a belek alagútjain törj e világra, s a nagy Megválogattatás órája az lesz: marad, ami marad, vész, ami vész, kis vitéz... Furci, murci! Furci, murci!
FAUST
belevág
Hallgasson maga: egy: rotty: kettő:
trotty hallgasson a rotyli és a
trotyli
Ki-ki bűzét maga ismerheti
bár egy Föld ismersszék
is általa
Nálam többet el nem érsz,
belőlem mit ki nem préselsz
Tudásom felettünk száll
már s ha összefog
minket hát azt mondhatod kifogtad
de ki a Teremtés záloga-dísze
és ki vinne zálogházba
akár
engem is díszpinty -- ez az erősorrend
WAGNER
sértetten és felháborodottan cserél pakolást Faust homlokán, bosszúságát-bosszúját a könyveken tölti ki, rugdossa őket
Az ember teremtsen valami újat
mindig újat s EMBER itt én
vagyok
és így magam vagyok a TEREMTÉS is
a teremtésit neki én adom
a mércét s nem tudom az ÉN-e a
MÉRCE-e az elsődlegesb a kókusz
általam ég át a tapló időkön
Ha nem vagyok nem ér át küljelentés
küldolgok állagát hírül nem viszi
semmi
Placcs... a paláver a palátlia
nem szól mert nincs artikulálnia
palatáliának az articsóka
palatáblákról hull le krétaporként
por krumplipüréként fojtogatón
Egy: arany fürtű fejem Erósz napját
sugározza és hullámoztathassa
mint legmagasabbrendű meghaladását
a Világszarnak mely nem mind arany
Totális túlkapás és émelyáram
a mélyáram ha nagyzolás törpíti
vész az önfej vész tárca ember végső
menedékéhez kulcs és igazolvány
jogosítványa bármi lakozásnak
és fokozottan az éteriben
hol a szellemmagashoz lift se jár
Elemelinti az asztali lámpát, kis tükröt húz elő zsebéből, nézegeti magát. Nagyon tetszik neki a kép, s az árnykép is aztán.
Fény-képem mit mutat:
árny-képem menthető
Szuperfetáció fitt fétise
Szuperfekundáció kuncsaftja
vágy asztalára csorran zaftja
a keresetlen kéjelgő külvilágnak
A háttérből hólapátot hoz elő, a könyvek egy részét félrehányja.
Ez
az
az
ez
a selejt természetleg vándorol
sejtelemből selejtbe
sejtelmek halmáról selejthalomba
új élet: új kín: űrre új anyag:
matériára a patália
patália matériája
matéria patáliája
hekatomba!
késő bánat otromba
Az írópulthoz ront, tölt magának egy pohárrral.
Kezdetben nem a műveltség vala
hanem amit műveltek
és azé volt akit meg
dialektika-gúnyja gúnya
bájra gúnárok kiégtünk-miégtünk
a művészetből világfolyamat lett
seggfej káosz s dolgok hőfokmérője
kedvre sétál a mikroszkóp világban
Kerekecske egecske
VÉGRE itt egy végecske
végletemben végtelen
ne kínomban rímeljen
tyúkszememre nekrológ ne léphessen
Nekrophil Nemezis egyébiránt
...
A műveltségkép nevében
képtelenségeket művelnek
hogy a gyermeknek
neve legyen
Elnyújtózik a díványon, ezúttal maga porolja le ruháját. Lehajol, cipőfűzőjét is maga köti meg.
Ezer disznó lenne leszúrandó mellettem, velem való vétek vétkeimért, ha az Önisten ily sokat merészel. A front disznaja a maga baja, a generális haszna. Ennyit generálisan. És nem lesz még egy Teremtés, mely megmondhatná, toll-e a fülembe, vagy inkább kirántsam. Korántsem a madár vagy a tojás, erről is lekéstünk már.
Az írópulthoz megy, az üveg maradék tartalmát körülményeskedés nélkül ledönti magába.
NEGYEDIK PATÁLIA
Faust dolgozószobája. Ugyanazok a tárgyak, mint eddig, csak mindennek valami díszes, aranyozott "kiadása ". Falakat és padlót becses kárpitok, szőnyegek borítanak. Faust karszékében ül, Mephisto hanyag és pimasz eleganciával dől az írópultnak.
Mindketten italközi állapotban.
FAUST
Mi itt fel és mi itt al
nem tudja csak az ital
Mi itt al és mi itt fel
Választ koty kotybennem lel
Itallá ittam magam
álság-válság-kiváltság
meglesz ami odavan
MEPHISTO
Az ital kibéleli
búnak elejét veszi
a gyomrát kiégeti
egészségére ez a máglya
nem kérdi mit szól a mája
ami mára nem holnapra
ami holnapra nem mára
ahogy mindennek már elmúlt
meg is jön holnaputánja
Ital -- buborékja jóknak
felfújódik tőle a hólygag
a hólyag ingerlődik
ember nem bíbelődik ilyennel
külvilággal túlvilággal utókorral futóporral
nem bíbelődik az ember
Bibendum !
FAUST
Mi az ördög maga, hogy rámszállt ! Mi az ördög maga, hogy így ! Maga az ördög a megmondhatója, miket beszél, és ha hallgat, akkor is szól ez a nóta. Mit se kér és sokat igér. Így kering bennem.
MEPHISTO
Persze, nevemben, de az ördögit neki, kövér barátom, van azért más szólításom : ez : Mephisto. Füstös név kicsit, elismerem, de akinek orrát facsarja, ne akarja ! Semmi se idegen önmagában, a létháztartásban a pánikot mazochistán keltik. Személyem igenlő. Igen, igen, s nem képletesen értem. Én vagyok az a lángkép lobogás, melyet a kocsmapadlón látott csipkék bokrain emelkedni, mikor a sárga földig leitta magát, Faustom, én voltam a vaksötétség szivárványa.
FAUST
felpattan
Micsoda? Lángkép lobogás? Maga ellopta az én fény-kép és árny-kép eszmém, merészelte helyébe helyezni bűzös személyét ? Maga nekem -- a látomásom ?
MEPHISTO
És több annál. Átvilágítója, diagnosztája, idegszobrásza, semmiképp se prosztatája. De csupa hús-vér pezsdülete.
FAUST
zavartan visszazöttyen
Mephisto úr, van, ahogy van, magának én kövér barátja nem vagyok !
MEPHISTO
lassan, kimérten, méltósággal letelepszik
Ugyan, ugyan, Faust úr, még az agya gondolatkaréja is -- mint egy oldalszalonna, centrálisan elhelyezve. Zsír csepegne belőle, ha hevíteném, eszmék hája fogyna innen, onnét gyarapodna gyöngyen, jó német mód. Nézd a disznót ! Nem maga sertés, s ez nem sértés, de ami a perszonáluniót illeti, fejtől hasig, hastól lábig, egy ön innentől odáig, onnantól az ideáig. Zsír, zsír, zsír -- ami lenni bír.
Feje paca pocak . . .
Faust idegesen kap a fejéhez, nadrágszíjához. Körbejárja megint az ágyat. Wagner jön seprűvel, lapáttal, takarítani kezd. Nem észleli a szoba semmi változását, sem Mephisto ottlétét.
WAGNER
Tisztelet akármi becstelenül, Faust úr, már ahogy becses személyemet mustrálja, valahányszor feltűnök, de ami a padlótényezőt illeti, hát hogy képes így összemocskítani-rondítani-bűzíteni mindent ? Tökélye alá ne szállna ! Port kavar a semmiből is, ami a gondolat világa.
FAUST
Wagner szűkagyú mulyám
famulusi fabulám
nem látja-e:
hogy éppen nem látok magától
mert elfödi a kilátást
és vendégem nem kér a wagneriségből
hogy az arany miliőbe maga rondít bele itt
hogy hájával egy zsírcseppnyi bája sincsen
Wagner
fenyegetően elébe áll
Riasztó amit már mer
el innen ne lássam
ülepét se csodáljam
mars haza kövér disznó romlott hal
émelyít ha csak itt van avval
Mephisto harsogva fölnevet, Faust ingerülten néz oda.
WAGNER
De hát de hát
ez már a netovább
mióta vagyok én Faust úr szemében kövér
én a legendás ösztövér
mely öszvér látás e meglátás
érthetetlen érthetetlen
romlott hal lettem
ma semmi sem lehetetlen
mégis mégis mi lesz holnap
ha a holnap a mára hasonlat
és mi vár holnapután
FAUST
Hé Wagner
mit áll ilyen ostobán
Komolyra akkor a szót
magát nézam : disznót látok
savanyodott valóságot
s itt Mephisto : az ellentéte
mintha édes lángban égne feketéllve
Wagner te barom
kitör
nem látsz a szemedtől ? Te vakablak !
Mephisto gúnyosan fölnevet
WAGNER
De már kikérem magamnak ezt a bánásmódot, uram. Alpári, ripők módon bírál, alakomra tesz megjegyzést. Sose beszélt velem még ekkép, de szája mindneféle más mocskot is hány, s más fertálya, bizonyítja itt szorgos kezem lapátja. Ebbéli lényét lapátra, Faust úr ! Nincs más orvossága, bizony, idegkezelésre szorul, hogy több ne szoruljon, egyensúlya a nemesebb létnek föl ne boruljon, ki ne forduljon repeteg sarkaiból !
FAUST
felháborodottan, ugyanakkor felbátorodottan
Ez mit hebeg?
tüntetőleg jóságosan
Wagner ha nem alakulsz
a végén belevakulsz
magad ebe ha nem ebbe
hát abba
addig van a'!
Magad bűzét kifogásold
dőre szolga
szelleminas
MEPHISTO
Wagner: na mozgás te disznó
vidd a piacra a portékádat
itt ne áruld hitvány irhád
különben is ah hamar
halandó leszel megunlak
mindig-egy-táj böffencs fertály
ebpofa
Szemed-szád gyökérhabot hány
beled bugyog egy-szavaddal
leheleted lehetetlen
klozetton leledzik álmod
bűzét te magad sem állod
kékülsz-zöldülsz mindjárt feldűlsz
és ami eldől nem áll
pusztulsz nem lesz akadály
Wagner eltakarja arcát, sír.
FAUST
Ez... ez azért már egy-az-értelem alig-érthetem dübörgő egyirányú úthengerlés, Mephisto úr. Meghaladja a tárgyszerűség szél-értékét, az én tudásszomjú Wagnerom, lám, puszta rom lett szavai nyomán, nem ily romlott ő, csak gyarló, ott gyökeredzik.
WAGNER
földig alázva
Méhkas zsongjon mellkasomban, ezt nem gondoltam volna önről, Faust úr, ebbe az ember belepusztul, van szive? Lényem áldásait élvezte, most annak mind ez a veszte.
FAUST
Az "az" rég ez "ezt" övezte,
s az öv pattan...
Ó, de édes Wagnerom, okos-hájas barátocskám,
nem viselkedem én ócskán,
füllátomást nem hallottad,
ki szólt hozzád, Mephisto volt,
nem érzed a lőrétől az óbort?
WAGNER
Lőre, dőre, nyakra-főre,
lári-fári.
Tapasztalati bölcsességem arra tanított,
hogy ne a titkot keressem a jelenségben,
de a valót, és Faust úr áll itt, Faust úr állt ott,
ön szólított, ön gyalázott, rút nevekkel ön alázott.
FAUST
Wagner Wagner
húnyt kandeláber
nem látod-e új lényemet
ez a Faust aki itt neked
megjelenik ragyogó-szín
új-isten szentség-tartóját
létem nem érzékeled?
Az ős-Faust egy fa üst volt,
korhatag holt
elevenség árama
nem üdít mint hűs pára ma?
Mephisto felkacag.
WAGNER
Jaj hagyja el
vagy magát ne hagyja el
vagy engem ne hagyjon el
ép eszem ne adjon el
mit is mondjak
ily koloncnak lát uram
semmi különös különcnek
akit bármikor elküldhet
érzem
fel nem érem mégsem
FAUST
Jó kutya
megsímogatja ilyképp, aztán hirtelen hangulatváltással belerúg.
helyedre!
Wagner felháborodottan, sértetten menekül, eltűnik.
MEPHISTO
Kár érte nem kár érte
kártékony lett kárt szenvedett
Kis fűnyíród
Nagy Gyepmester Én
kinyírom
mert nem bírom
alávetett viszonyod
VELE majd ő ELLENÉBEN
mint őt éled át én ÉNEM
világos e túl világos?
nem sötét-e s túlvilágos?
De térjünk vissza a mához
Auerbach pincészetéhez
és Goethéhez
Halld rivall
kéj s ital!
Mesterkélten titokzatoskodva kacag.
ÖTÖDIK PATÁLIA
Faust dolgozószobája most az Auerbach-pince. Jóllehet még egyértelműen felismerszik mint Faust dolgozószobája, úgy is. Mélye a meghatározó: árnyakkal megint. Iddogáló, félrészeg, danolászó cimbora-társaság a hangadó. De konkrétan Mephisto ad minden hangot, ha magnóról, ha más módon. Fizikai valójában ugyanakkor Fausttal együtt mozog az előtérben, az árny-hátteret kommentálva, reflektálva. Miközben indukálva.
ELSő ÁRNY
Huhú, mi nálatok az ivás, ha nem seggrészegítése a másban részesnek, hogy így egészüljön, ami rész csak?
MÁSODIK ÁRNY
Persze, a seggfej, a csélcsap, a szélcsap. Széllel bélelt seggfejet akarunk látni, labirintus hangyabollyal a mélyén, ott futkosson a bizser, s még ami kell.
HARMADIK ÁRNY
Nők, hol vannak a nők, hiányoznak. A nők, a gyerekek, a kecskék, mind e fejősek és vágóhidalhatók, a haszonállatok, haha.
NEGYEDIK ÁRNY
Igen, ha minden törik és szakad, bármi kitörhet s megszakadhat, beleszakadhatsz, úgy se törsz ki. Ó, a férfi komor örömei -- inaszakadtig.
Faust az árnyakra rontana, csépelni próbálja őket.
FAUST
De nem, ezt nem, de nem, de nem
patkánnyá fajulhat az emberi nem
a pucér patkányfarok lehet az Ember kishirdetése
minden analitikus gyengédség
s a Halál lépcső-foka persze, de akkor
az Ember még mindig Rém-Magasa alatt áll
és Kannibálként is a Mítoszban hol
felfalja társát mint az Örvényféreg
Elég - Fogalmak!
Mit akar mutatni
érdemben Mephisto Uram?
MEPHISTO
A nyomort: mitől a halál szabadít
Faust úr: a világ egy hideg Nagymester
Abszurd Műve: és én: az ég utolsó
Bestiája vagyok: Mennyei Rém
egyben az utolsó szép Csillagállat
az utolsó ős Vad-Barom és Tünemény
de te Faust
te Gerinc vagy Hajógerinc a Bárka
Utolsó Patkányának Hátgerince
de más is vagy minden ily Mindenség
Univerzumban hol a patkányméreg maga
a patkány magadat magaddal eteted
FAUST
felháborodottan
Szégyentelen végtelen, torz távlat tévesztése, Mephisto úr, én nem is tudom! Egy-a-magja lángkép nem lehet a mennyei kinyilvánítás és a poklok tajtékzó szája egyben, önmaga mérve és mérge. Mert ki az élő lények fölfedezője és felezője és fölözője.
MEPHISTO
Hogy tekereg a világ kerek
Faustom tor doktora
Az árnyak felé rúg, felbillennek, de lábra kapnak megint.
ELSő ÁRNY
Huhú, itt ülünk, ragad ülepünk, egymást szépen telebeszéljük egymással és magunkkal, így ürítünk. És az életteli vég megjegyzése legyen még, hogy tartós mosolygásra is kényszerülünk.
MÁSODIK ÁRNY
Igen, mi boldogan és szaporán a szaporátlan jövőt beszéljük el, magunktól, s még csodálkozunk. Ahelyett, hogy méhekben termesztenénk gyümölcsöt.
HARMADIK ÁRNY
Igen, méhről méhre járnánk. Hiányzik egy édes nő szerelme-terhe.
NEGYEDIK ÁRNY
S az út, mi oda elvezet, az élvezet. Az elv, az élv ! Mely hajlékonyabb, mint a nyelv, vékony és lékony.
FAUST
Csodád kiszáradás megannyi lében fürdőnk, Mephisto úr, s mely igen, annál inkább. Végezetre mit mutatott nekem, kezdetül, itten ?
MEPHISTO
A forró halált lássa mely magát
jajban gyilkolja vágyban önnön apró
ellentét részeira szétömölne
és elborítaná mit el nem érhet
miképp isten öngyilkos gesztusa
Hazugság titka tiktakkol kakukk
kinek örök-más fészke : út
HATODIK PATÁLIA
Faust dolgozószobáján át most út vezet. A háttérben ily-oly árnyszemélyek vonulnak fel s tova. Valahol telefonfülke áll. Jön Margarethe, megáll a fülkénél, kézitáskájában kotorászik -- egy számot keres. Cetli hull a földre, Faust lovegi mozdulattal utána kap, felveszi, átnyújtja.
FAUST
Meg ne bocsássa pimasz áhítatom kicsiny asszony, kis leányzat, de ha a szelek szárnyára engedett papír hajót, még bármi járművé gyűretlen vizi lelket, vesszőt, önnek, elvesztőjének, olyképp juttatom vissza, hogy táskáztathatik, nem szemem alja e műv, esdem, kegyetlen volna !
Margarethe undorral nézi táskáját, Faustot, a cetlit összegyűri és eldobja.
MARGARETHE
Vastag uram, mire oly vastag ön, mondja csak, szófacsarása a fület facsarja, közelebbről az orrot, nem szólva akkor szemének vizenyőjéről, melyen magának kéne elúsznia, beljebb és egyre beljebb, az egyetlen elmélyülés volna ez, mit öntől várna a világ, hogy semmi ne maradjon utána, ha ilyen egyáltalán remélhető.
FAUST
Micsodaaaa ? Képes keresztülnézni máris egy létezőn, egy új, de legalább Harmadik Világra éhezőn, egy kérődzőn, egy szerelmet kéregetőn, egy krákogón, egs kukorékolón ? Turbékolóm . . . !
MARGARETHE
Döggel jöjjön meg, uram, a kedvese !
Mephisto sodródik oda, lazán. Felszedi a cetlit, hanyagul Margarethe táskájába dugja. Margarethe és Mephiso hosszan, értőn mustrálja egymást.
FAUST
Nyilván e környűlés lakozója
ön mely körülmény engem arra késztet
hogy ha székleg nem is el nem rekedvén
boldogságban, de meglátogatólag
előtűnjek bár mint hajnali
nap fénye az ön de csak mint a poézis
mezei hadából egy alabárdos
lehessek bárd nem húsvágó de dal
forrása hol ön járddal lábnyomul
Jaj, csak enm gondolná komolyan, hogy ahol a gazdasági lukrativitás túlteng, más fedél más lukra nem jut ! Is, marad, is . Ez a valóigaz igazvalózás valóigaz taglózó igazolása. Az eljövö lehetőségek mivé lesznek, izé, ízzé lesett esetté, résen legyünk ! Ezt túlozni : túlnan gyönyör innét.
MARGARETHE
Mephistóhoz fordul
A grotesz eszkába úr akárki önnek ismert jelensége egy szokvány idősoron ? Haverja tán ?
MEPHISTO
Heverje ki előre válaszom, kis asszony, ő nékem lángvetőm, csóvám, mely világol, bár éjsötét le nem szállathat; semmi piedesztál. Leveses tál, a többi mind kacsa. Kaccsal kapaszkodik, és ő a Hidra, nélkülem semmit sem hidalhat át.
MARGARETHE
Hát mit tesz isten, ha így istene, tegyen róla, jó takaros uram, hogy eltakarodjék, mielőtt a köz eltakarítja, spongya rá, takarjuk.
Belép a telefonfülkébe, innen csak alakja látszik, körvonal.
FAUST
Uram atyám, Mephisto, képedek, képtelen képmás, képzetem nem képes úrrá lenni ez úrhölgyön, szemem meresztő . . . szögverő agyamba és lenn . . . a fesztáv két telefon pólusunk közt nagyobb nem lehet, mint a dúlt szövétnek máris-nedvesedése . . . ájulok !
Kétségbeesetten dől, altestét szökkentő ívben , a fülke felé, de észbe és hajába kap.
Ó, még hogy isten a kis nőszemély
leszállt elemeim próbálja máris
kis sarkaival sarkallva repesztőn
képesztőn elepesztőn vesztőn el el el
Mephisto el innen, ne játszd velem ezt, akármi lét ereszt levet, szottyadtan inkább eltűröm jelen állagom, semmint ismeretlenek felé evezzek oly sűrűje dágvány reményen, mit ismételni talán két napig se bírok, s álmaim gyötörnek szárazzá és sivárrá.
Altestéhez kap.
MEPHISTO
Disznószív Faust disznószív jelszavad
ez legyen keményítsen újra s újra
Az ismétlődés elve körgolyóbis
jelkép legyen már ki mondja kinek
napod feljő két lábbal lábbal ott-közt
ne éreznéd lehető lehetetlent
és íve meglényül a szerelemben
FAUST
A sivár kéj : uram : nem Faust ügye a köz
étvágy s tárgyai távoztassanak
Erre még rájöhetsz : nyers mód maga
Faust is elboldogulna más lenne a tét
Wagner; közelebb lopózik hozzá, karján Faust súlyos télikabátja.
WAGNER
Metsző szeleket metszett ki a tél a légtérből, uram, és Németország télikabát-időbe burkolózik, minek okán . . .
rázkódik minden ajtó-ablak és Faust
az influenza fenyegető rohamját
kellő vérttel a sisakkal háríthatja
csak különben tea és termométer
és láz és tüsszögés napjai jőnek
seggbe a termométer szájba a . . .
Feladná Faust kabátját. Mephisto sátánian kacag, Faust Wagnerra veti magát, a földre dönti a famulust, majd a súlyos télikabáttal fojtogatni próbálja.
FAUST
Wagner-disznó mit mersz disznó
még hogy engem még hogy én
nekem így jó nekem itt jó
itt e kör meghitt ölén
Hogy te mit képzelsz, ésszel fel nem érem, van benned szemérem, minősíthetetlen, minő illetlen megközelítés, ízléstelenítés, te, te, hallod-e, mit akadályoznál, rám mi bajt hoznál, mi évszázadok óta írva áll, egy nagy téli hadjáratot lejáratnál, meghiúsítanál, na megállj !
MEPHISTO
Faustnak micsoda győztes búvlyuk ez
átvérzi harmadik Dimenziónk
Azért e lángok sem mindenhatók
télikabátodat felvonhatod
mint védő mögötted-rád-lobogót
Hirtelen fényjelenség : körén Margarethe telefonfülkéje lesz ismét a szín térbeli középpontja. Az ifjú hölgy kilép, kezében szépítőszeres kofferka. Faust mondana valamit, de még mindig leköti Wagner gyömöszölése.
MARGARETHE
Minden vonal és szám szégyenletesen foglalt és foglalatosan üres és teljesen semmis. Moralin Sanity Company ! Erkölcs természet-irata, ah Bell ! Vad habzással, habozatlan használják a nyelv kövét szappanul, sikálják a drótokat s a leget, a lég aleg s a leg a lég, s nem elég, a szóból, holott sem itt, sem ott, nincs mire szó, nincs végszó, mégis mind közbe-esnek. S még hozzá ez is itt.
Maga elé tartja, meszziesen, a szépítőszeres kofferkét.
Még ez is. Nevetséges dobozka, mely engem kidobozol ama semmiből, melynek természeti szépség a neve, névtelenné tökéletesítene. Gyöngy elé disznókat szórna. Mikor inkább ily úron kéne kipróbálni, van-e javító hatása e szernek-szarnak.
Sir !
FAUST
döbbenten, mert Margarethe rámutat; Wagner közben szabadul
De kis asszony !
WAGNER
Igen, igen, próbálnák csak ki az ő titkos homoszexualizmusát !
Faust hörög a szemérmetlen pimaszság hallatán.
Wagner megpaskollja az arcát. Faust a legszívesebben elsüllyedne.
MEPHISTO
hegyes ujjaival hol Wagnerra, hol Faustra mutat
Tesséék, itt a gyújtogató Faust gyufacímke gyűjtögetője. Faust famulusa. ő porolja le a gazdája holmiját, a gyufacímkegyűjteményt is takarítja, persze. ő a tárgyi valóság gondos rekeszelője. Legyen az alma vagy almárium, beretva avagy breviárium. Breviárium az almáriumba, beretva az almát hasítsa. Mindennek rend a titka, ettől kalitka a kalitka. De a galamb a tetőn fészkel, az ész a koponyatető alatt, az esővíz az ereszcsatornán csorog, a halálfej vicsorog. Addig is : folyjék a bölcsesség meg a szó, meg minden folynivaló. Folyomány : a lét titkos folyondárja. Az agykoponyát bezárja.
WAGNER
Szép szavak üres bölcsessége, ah. Maga a szívkamrából kizárt fiskálisok alszövetségének nagy koponyája, tisztelt úr. Már aztán ne keresse nálam a kompótban az élet komponenseit, vagy más kompozíciók, hé. Nem kompetens ön.
Hirtelen elhallgat.
De . . . de . . . ki is ön, és hogyan létezik ön ? Mely úton jött ide ? Nincs annak útja, nincs arra út, hogy egy ilyen, mint kegyelmed, ide jöhetne, ha már eleve mindig itt nem volt ! Nem, nem tudom, ki a talaj, mi a talaj, hol a plafon, honnét a plafon, üssenek pofon, nem tudom. Reszketeg szellemkórok gyűlde népe, beérző szentek áttekinthetése, irgalmazz innen-túli Hatalom. Fel nem foghatom. Na, nézzük. Biztos, ami biztos, újra azt.
megfogja ismét Faust kabátját, mintha ez legalább bizonyság lenne. Aztán öltönyét próbálná leporolni. Mellé guggol.
MARGARETHE
A szemétláda diadala a szeméten, a szemétégető diadala, az égi füst megdicsőülése ! Felszáll az éterbe tiszta átváltozása, marad lenn a mocskos láda. De ha egyszer egünk a földön lenn ?
WAGNER
Vágyak, vágyak . . . nő a nevetek ! Igazi asszonyi szemlélet.
Fausthoz fordul, ura még mindig a földön kuporog.
De miféle valószínűtlen lényeket kanyarít számomra, jó úr, az önről készülő biográfiámba ?
Margarethe hanyag eleganciával Wagner lába elé hajítja kofferkáját, aztán fel alá sétál, szinte kihívóan. Faust most megpróbál felállni, ebből négykézláb lesz csak; hörög. Eközben Marthe Schwerdtlein ront be a színpadra. Átkutatja, felforgatja a telefonfülkét. Csalódottan lép ki belőle ismét. Fölfedezi a szépítőszeres kistáskát, ráadásul Wagner lábainál. Rikácsolva ront a famulusra, felkapja a táskát, azzal püföli.
MARTHE SCHWERDTLEIN
Kicsi kofferom, pufferom, paff voltam, hol van ! Hát itt, egy ilyen adta disznajánál, még ilyet ! Nem röstelli magát ? Gyalázat, gyalázat, manapság mindennek ez a sorsa, szégyen !
Püföli Wagnert.
Nesze . . . nesze Mire a rendőrség ideér . . . mert különben riasztottam őket . . . hát rendőri orvost is hozhatnak !
Faust diadalmasan pattan fel.
A ládika tehát az ön tulajdona
Hah ah aha
de boldogság de önigazoló
egy ilyen fordulatos ládikó
már-már tilinkó nyaktiló
kaloda ide-oda kaloda kalit csalit
csalán talán és Nagy Egyáltalán
Ez meg egy disznó
Wagnerre mutat.
WAGNER
sírósan
És . . . és mindez . . . egy ilyen siralmas szépítőszeres doboz miatt ! Hol az igazság e disznó világon ?
Marthe Schwerdtlein ismét rárontana, de most Faust fogja vissza.
FAUST
Ne, már ne, jó nagyságos asszonyom, tekintse a magasabb stratégiai tekintendőket, a silányabb bendőket. Jó asszony, hagyja e nyomorult famulust, e mulyát, e buját, ezt az anyaszomorító ija-fiját. Gyermekei hadd szaporítsák tovább a pozsgát, teremjenek, mint alma sem gurul el a fájától, legyenek hóbaglyok nyáron, téli tiszavirágok. Egy jól telt bilit borítsunk az eseményekre, spongya helyett, engedjünk szabad folyást a feledésnek ekkép.
Sebtén Margarethéhez fordul. Élénken:
S kegyed, kis asszony, Faust szól most önhöz, hallja. Maga. A fausti léttechnológia jelesül nem orra-lógia, nem szabad megorrolnia. Lennék segédegyenese mindazonáltal kegyed nőies rajzolatának.
Hah, egzisztencia, ah. Wagner, nyomás, miről jut ez eszembe. Gyerünk, tekervény, agytalan, totál elveszített per, rossz perlekedés. Takarítsd el magad.
Fenéken billenti, lábára lép, taszigálja, Wagner lassan ért a szóból, búsan elvonul.
MARTHE SCHWERDTLEIN
Hé, Faust uram... maga fa, oszt mi még? Fa oszt, mindent kioszt, fafej. Ej, ej. Pókhas, paca pocak. Micsoda pacák! És még ez akarná szépíteni magát az én csínom-bínom bármi dolgával, e bárdolatlan. Miféle uraság, aki nem fínom?
MARGARETHE
Fogja száját, fogja birtokát, ismerjen egyebet, mint szája lepcsét. Menjen haza, ha van hova, ott várja kutya-macska-unoka, már ha azt is nem mind úgy lopta, a szupermarketba', vagy hol!
MARTHE SCHWERDTLEIN
felháborodva
Kis hugom... kerti gyom... de durva dudva vagy, pudva vagy... nem szép tőled e szanaszét beszéded, mellyel jó szivem sérted.
ő is dúltan távozik.
Margarethe és Mephisto hosszan nézik egymást.
MARGARETHE
Hát maga, mit gondol maga, előnyét-e az emberiségnek, vagy az állatiság hátrányát, melyik a fertály?
MEPHISTO
Fertályai az emberi asszonyi állatnak ah, s más lézengések! Égzengés. De vissza idébbre, semmi idétlent nem hiszek, ám javarészünk olyképp szolgai, hogy javunk aligha szolgálhatja. Aki e szavakat nem állhatja, eloldalog, mely dolog. Ám dologra. Én most Faust urunknak vagyok énje-jobbja, viszem üdvre-rosszra. Már aki viszi, hozza.
MARGARETHE
Akkor én ön mellé rendeltettem, jó uram, értem sorom. Akar ő engem ütni-verni, mint óra, ha az, és nyalintani ár-apályként, ahogy a hold jár és a nap, ennyi a fertály. És élvét romlás üdvére leli, ezt jól mondta kigyelmed. Mindenesetre élve, ez a dolog élv-éle. De ne éljünk vissza, arra még nem volt földlakó. Mint fegyverpörk, ha seb szélén pereg, szétfut, akár pókhálón tört üveg, ez ábra rátalál az átfedetlen kebelre, és gyönyörök fátyla lebben.
MEPHISTO
Mely turnádó szerenád enmagunknak, nincs mit megingat, nincs mit, köszönöm. Az üdvromlás lelence, Faust, kilúgolt lángoló, kolbásza-cseppkő, zsír hull szemer szalonnamorzsalékra. Ehhez semmi a létre, fokra fok, eléri majd, hová nem oldalog. A kezdet kezdetén áll, önmagába zárva, mint tavaszfény a télkabátba. A halál tudja! Előtte az élet, kigombolják szép idomát a fénynek.
MARGAETHE
El ne túlozza az idébb-valót. Az ember fura bogár, fénybe villant sötétet, jelentéstelenség hordozója. Két lába kapál, óra mutatója, de nincs a föld, amit megművel, égen. Felhőképbe jár sár és pára, forr, mint katlan, és áthághatatlan törvényeket ront, javít, hág meg és ki, a semmi elhányt útján mentes árok, semmis mérföldkő, útelágazás mint elhagyott stopos, ütött szarvasünő. De csitt, ne szóljon belőlem a nő.
HETEDIK PATÁLIA
Faust dolgozószobája - az egyszerű bútorokkal. A háttérben a pompázatos berendezés-változat: halomban, tornyozva, törve. Faust, jóleső nyújtózás közepette, feltűnik.
FAUST
Ahhh
Ez jót tett a tépázott idegzetnek
Wagner mint akasztófa kötele
hurokra rántva tessék fojtogassa
a levegőt vagy nyalja maga talpát
előregörnyedve szép formahűen
...
Most puffadozzon az életmohóság
a föld így csókoljon eget az ég
földet érjen körbe az aszfalt
egyenlítő-ezernyi-kilométer
tengertől tengerig Minden és Semmi
ad hoc végpontjai közt famulusolódjék
...
Ahhh
arany láncként kötnek artériák
és a legnemesebb láncing tüdőnk
Az ágyhoz lép, élvezettel húzza elő serblijét.
Ó talajtorna szelleme beléd fúl
ami dúl meddőhányó hiány
a pitiánerség kiértje így
Miért miért únt kérdés definito cakumpakk
Mohón szagolgatja a serbli tartalmát. Valentin lép be, óvatosan körbekémlel, aztán megdöbben. Riadtan húzódik hátrább.
VALENTIN
dúltan immár
Hallja maga, tudja-e? Valója nem alább adja, de mintha oly alant lenne, honnét nem jelent semmi se fentebb törekvést, üleppel túl méltón is fordul domborzata a világhoz, mely egyvégte lecsusszan a kifényesült sivárságról. Ember! Ha még ilyes szóval illethetem, mi ütött magába, vagy maga mibe ütögeti orrát? S mi végre-hosszra, bunkóra, cékla répára, vöröslőn?
Felháborodottan üti meg saját homlokát. E csapás nyomán:
Végkorszakbeli lény, korszakos véglény, tehát. Leütötte magáról a kukát, magát ide-ürítette, kört zár végtermékével. Személyének oly elsivárosult változata dereng a bűz öléről, hogy ez már egytömb véglegesség-véglet. Még hogy a Másik! Ordenár adottság, eladósítás, hogy mivel törődnénk. Jövő hulla teteme, rothatag előirányzás, mocskából hitel. Holttászülő, méregnemző, a pestis televénye, posvénydiadal környezésszennye, önközpontúlag. Megfeneklett ürtartálykomp, sehonnét sehová, szervei így szállítják a tagadást, az egyetlen IGEN a kloaka matériája, mely végfelétől a hajdani büszke FENNHORDOTTHOZ gyalázatul szegődik. S ő ennek készséges hóhérlegénye, önjobblétének nem szenderítője, de hóhérlója, sintére, a hóhér érti, mint él. Ha él, egyáltalán, ha élet ez, vagy ocsmány tapadású, holt nemez: kalapon zsír, cipőtalpon ürítmény. Esküszöm, persze, helyre penderít'ném... ha hozzáfogni volna gusztusom. Hé, hájasom, robusztusom! Beleizzadok kelmedbe e monológtól!
Ezúttal megtörli homlokát.
Faust még mindig az elébbi helyzetben térdel, szagol.
FAUST
De... de... ez mindkörülményesen világsarokfordulta félreértés, tisztelt úr, ezt nem lenne szabad ily muszájjal néznie. Ez egész egyszerűen röghözrögzülés, cseppfolyóslag egyben s mindmegannyiságban, utunk vissza a földbe, hódolat neki egy stáción. Ez mintegy... a körforgás elve... a napközpontúság... eh...
VALENTIN
Imámba ne foglaljam! Majd a végén azt mondja, e serbli itt virágcserép, s maga felülről szagolja az ibolyát, addig is, a Nagy Körforgás jegyében.
FAUST
Nem, nem, de az emberi bélsár is a teke része... a sártekéé...
VALENTIN
Magának a földgolyóbis: bélsárteke? Egyre cifrább. Mocskos disznó.
FAUST
mintha most ocsudna
Mit zrikál engem ez? Vétettem volna neki?
Visszalöki a bilit az ágy alá, felpattan.
Igen, azt mondja, egyáltalán mi akaródik mondódni magával, ahelyett, hogy magát elhordaná, mit nyű itt, nyűvek nyűve? Mit nem merészel, mit merészel tehát? Becsörtetni ide, akár ha karddal, dolgozószobámba, és kardalt hat-ökreként zengeni, ez hathatós? Pusztuljon, de helyből minél távolabbra itt, és ne feledje a leckét, amit saját magának adott, vegye észre, esztelen, oktalan állat barom ló!
VALENTIN
megfélemlítve
Ah, megbocsáson, megbocsáthatatlan, heves természetem mívelt megint valamit, ily alakban. Gyakrabban kísért meg az ilyesmi, mint bankrabló kedélyt a kedélyes bankfiók, bennem mindez: mint sasfiók! Másnak, tudom, kakukkfióka. Holott a hűség s bátorság két fő erényem, ezekkel vágok keresztül száz csatán. De szívem belső harca a tegnapi telefonfülkés kishölgy termete s arca miatt dúl, ezért vagyok itt ily dúltan, rátörve önre s serblijére, de nem mintha ki akarnám borítani a bilit, vagy bármit pöcegödörnek használnék, csak mert érzések gyötörnek!
Tehát: legjobb hitem szerint: ön Faust, legjobb hite szerinti földi lény, s vagyok magam csakígy: Valentin. És Valentin, hogy így objektiváltan szólhassak kendőzetlen önmagamról, akarja azt a telefonfülkés kis asszonyt, s hogy Faust neki őt megszerezné, ez egyszerűen, ahogy nézem, a szitu, és annyi.
FAUST
Micsodaaa? Mit és kit akarna maga szégyentelen telhetetlen szeszélyével, akármi úr? Uracs! Orrán pamacs! Pomádé. Bűzös lénye alá akarná temetni e bontakozó szép tavaszi zsengét, és ehhez segéd ereje én lehetnék? Rőfös segédnek maga menjen, röfögő fele-nóta hadfi!
VALENTIN
galléron ragadja Faustot
Hányféle sértést van szemére szúrni? Nem szent magának semmi szüzérme, telefoni bár? Fikarc nem marad itt magából kardom nyomán, megszeldelem pacalnak, és serblijébe ürítem e földi gyalázatának gyatra maradékát! Már csak azért mondom. Eddig, és nem tovább. És a kis kofferra esküszöm, ha kell! Schwerdtlein asszony ront be, hozza szépítőszeres ládikáját, "a kis koffert". Valentin nyomban elengedi Faustot.
MARTHE SCHWERDTLEIN
Nincs magában lelencnyi lelemény se, Faust úr, hogy érvre leljen, mint lelheti meg maga-odvát bárki, mi nem maga-odva, de magával van, szikkadt dióként, kottyosodva. Remélem, ért, hát csak arért, mer' mondom. De ha köztisztelettel tudni óhajtja, bár meg nem hatja, legyünk ismerősök, ne szeg-vég kampó felöl, így ám, és akkor nevem, mondom, már ha érdekli, Márta, Marthe Schwerdtlein, és...
Hirtelen rikácsolva.
Hát, te, Valentin, te mit halasztod a tüdőd becsületes működését erre a bűz áporra itt, te! Serblifajzat. Fattyú ficsúr! Ez egy dolgozószoba! Időd itt mit marasztod, apasztod? Úr-helyen.
Valentin féltékenyen rontana megint Faustra, de Marthe asszony "kivédi" a támadást, s édeskedve folytatja, a ház urához intézve szavait.
Tényleg akárhová tegye kegyesen az én hirtelen toppanásom, doktor úr, rosszra ne vegye, mint annak a rendje, csak azt vágyom tudni, tolakvón akár, mi lett, teljes tapintattal kérődzöm fel emlékét, a remélhetőleg még nem boldogult emlékezetű Wagner úrral, ne mondjam, netán, földi porhüvelyével?
Faust szinte büszkén vezeti Marthe asszonyt egy oldalajtóhoz, ezt kinyitja, mutatja neki a látványt. A még összekötözve a padlón heverő Wagnerbe Marthe kéjjel rug máris jó nagyokat.
VALENTIN
rökönyödve
Akárhogy hüvelyezem, Faust úr, maga a szíve mélyén, ha van, igen kegyetlen emberszabású! Embertelen, ha semmi nem idegen, ami emberi. Hadfi voltomra!
MARTHE SCHWERDTLEIN
A testiség sajátlag kötelmeit fokozza itt a szín, nem tagadhatom, de most ennek közjogiságától eltekintve, tekintetes doktor úr, hadd kérdem...
Hirtelen rikácsolva.
... tőled, Valentin, szerelemvesztette veszett, a veszettségre mondom, mit keressz te itt, valóságidegen organizmusod teljével egy idegen valóságban? Valójában!
VALENTIN
Én... én... én... tulajdonképp csak tényletesen tekintetes semmiképp a tényszerűség határán át nem hágva... már ami a szerelemvesztést illetti, nem hágva, illetlenül... azért jöttem volna Faust úrhoz, s jöttem is, tettleg, hogy egy tévkapcsolást helyreigazulni segítsek, nem önhaszontalanságot mellőzve, vagyis valami egoizmussal, hogy azért tyúk és tojás dilemmája fennforog, mint fehér, s hullta sárga...
FAUST
Ah, az ominózus, a dominózus telefonfülke! Igen, Marthe asszony a telefonfülkés kis asszonyt vágyik megszerezni a hadfi úr, ezért dúl, mert fúlna állítólag különb-különben.
VALENTIN
már verítékezve, hisztérikusan
Merő valótlanság, Schwerdtlein asszony, nézze meg az ember, ezt az embert nézze meg, ezt a serbliszaglintót, ez mindenütt kiszagolja, mi az érdeke, s azt a matériát akarja önelőnyre keverni és kavarni, hitványát másra varrni.
FAUST
Te mocsok, hazug disznó...!
VALENTIN
Ha... ha... hallott engem, hallotta őt, igen, őt, hallotta, nem engem, őt, hallotta ezt, Schwerdtlein asszony, azt a... az... ez... A saját szarát megszeretgeti... meg is eszi talán...
MARTHE SCHWERDTLEIN
Mit akarnál, hallod? Hogy a tiédet szagolja, szeretgesse, egye talán? Nem elég, hogy birtokunk bérleményül elbitorlod, levegőnket gondolataiddal mocskoldozod, vágyaiddal, melyekkel egy anyagból vagy, hogy a köldökzsinór tekeredett volna a nyakadra, tekerni vágyó tekergő, te, kerge birka, akkor még ide teszed át széklésed helyét, a más székébe vernéd ordenáré orrod, a másét bírálni nem átallod, ennek következményei lesznek, Valentin, ez nem olyan szarság, hogy nem lesz gyerek belőle, de majd megbánod még, hogy gyerekkorod volt, azt is, adta szemete, sípláda!
VALENTIN
Kímélje magát, kérem, tüdeje sípol már.
MARTHE SCHWERDTLEIN
Te mersz engem szemétládázni, te?
FAUST
Közbüleg avatkozni akadékoskodás netáni vádja leendő okán nem akarva, Scwerdtlein asszony, fejem mégis válaszért vakarva, elsők során, hogy itt mi is lenn a kérdés, hadd vessem közbe, ha meg nem vet, hogy itt a kegyed kegyes arisztokratikus felfutamulása ütközik a szellem mindenkori gyarló anyagi köntösébe, melynek határa, bárhogy csillámoljék is, korántsem a csillagos ég, ráadásul nincs még oly késő.
MARTHE SCHWERDTLEIN
Hálaeszköztáram eszközöletlen és öletlen eleven, akár ha Ábrahám ölén. Köszönet önnek, és te Valentin, nyalókára fel! Nyalábold föl e Wagner urat, emígy összekötözve, hadd vinnénk, lenne nyalánk falat esetleg, ökre-valója, bizony, nyárspolgár a nyárson, tudós mód, lehet, az ünnep ettől fényeül, sült adatik sok, Wagner-sült, Valentin módra, vagy Marthe asszony lakomája, ez lesz a történelmi név...
Mohón, gyomorból-buján nevet. Ám ekkor lassan megjelenik Margarethe és Mephisto, s a csoportkép állaga ez lesz: dermedettség.
MEPHISTO
A labirintus szüli a végtelen, mi végre kínt, de nem kint, odabent. Mert a labirintus intelligens aggregátum lehet, míg az impertinens önmegváltás ugyan mi volna? Rendre eltéved a természet a szabadultakkal, kik ott bolyongnak, hol semmi korlát, de abból üdvöt ki mikor lát?
MARGARETHE
Olyan ez, mintha jelentés jönne, hogy a jelnetés mit jelenthet. Ha jelentést jelent s ezt jelentik, jele fent s lent átcsempésződik a személytelen biográfiába.
Faustra s a többiekre mutat.
Látja bárki, e biográfi hatalom csak a biográfus biográfiájában létezik, mely biológia logikája! Grafomán el ne lógja. Biogram, biokilogramm és biomázsa. Bicikliküllő és reciklikáció! Hát még a biografizmus rejtek rajzolata és megannyi hajszálrepedése, árkosulása, a keserű pohár völgye, melyből túlcsordul, mi emberleg köret, legkörnyülés, mi számmá fogható érv! Nem az idő, nem a tér, de a legkörnyülés az élet rajzása.
MEPHISTO
A leleményező nem leli többé önmagát, az eredményezett eredetét. Ez a biografikum teremtéselve és gyakorlata.
MARGARETHE
Kisleányként Gretchen volt a nevem. Most Margarethe vagyok, kis asszony, nem kisleány már. Fordítva nem emlékezem, arra a a Gretchenre, aki e Margarethét tudná, és viszont, végtelen élet a kettős tükörben.
MEPHISTO
Beleittam magam egykor egy valamibe, aminek Faust volt a neve, de hogy benne volt lényem, valaki lett ő. Nem így, hogy ő valaki lett, de számomra élő lény. Szuperfetáció és szuperfekundáció, mint felemás szekunda! Az ős-Faust a fa-Üst, melyben amaz ital forrt! Egymás helyettesítői vagyunk ekképp, nincs külön Faust és nincs külön Mephisto, átrészegültünk egymássá a józan matériát környűképp meghaladva, mint ha anyag anyagon hatol át, és egymás hátát látja tükrökön, különben csak távolságát mutatja, ám ez, mint mondtad, tér s idő levedlett burka. Gretchen és Margarethe, lásd.
MARGARETHE
Mephisto vállára teszi kezét
De most elég e látszik-ismerésből. Menjünk, mert az út nem vár, mely ránk vár, kivárva elveszítjük egy-öntet távolát.
Összekarolnak, méltősággal ellejtenek. Faust, mint kutya, liheg utánuk.
FAUST
He-he... hé-hé... he... megvártok talán, nem, ezek nem, drágalátos gyermekek, ti! Hová, hová, az ellentétbe vissza, mely perc-alak készül itt az arany tavasz napjából. Nem akar kisütni. Mit sütsz, kis szűcs, ezt süsd meg. Visszaforrok fa-Üstnek.
Rohanva utánuk. Schwerdtlein asszony lassan tér magához rémületéből.
MARTHE SCHWERDTLEIN
Fura... fura testesült lelkesültség, testestül-lelkestül, de ahogy elsül? Az más. Másul, hogy sül el, és elsül, ahogy másul, és akkor azzá. Össze, de soha vissza. Összevissza miség? Emberrel űzni ezt, minő hatalmak!
A színpad széle felé ront, amerre Margarethe és Mephisto eltünt. Tölcsért formál kezéből, bömbölve:
Letyepetye, tepertő, eddigre letepert ő! Disznók elé a gyöngyöt, gyöngyöm bögyörője! Szívem gyötrője! Pfuj, pfuj, pfuj, ti!
Schwerdtlein asszony és a nyakát behúzó Valentin el. Faust visszatér. Megöregedve. Jószerén aggként. Haja ősz, háta görnyedett, mint aki ebből nem is fiatalodhat vissza többé.
FAUST
Senki őt vissza nem foghatta, foglya annak, ami befogja majd, befoghatatlan nekem, foglyom ki így vagyok, e rabságban, megfosztottan, szabad. Még én se tehettem semmit, ki tettem őt. Halál se, mint okoskodom, nincs mit tehetni, nem képes arra senki itt, még én se voltam én se voltam ÉN SE!!
NYOLCADIK PATÁLIA
Faust dolgozószobája, most át-terezve, Marthe dolgozószobájává "erezve", de azért ez jól felismerhetően Faust dolgozószobája csak egyre. Balra egy halomnyi Faust-bútor, jobbra csakígy az aranyozott bútorok. Faust kedvetlenül ücsörög a még mindig megkötözött Wagner mellett, búsan támasztja fejét jobb tenyerébe. Haja egyre fehérebb, egyre gyérebb. Lassan átalakul az idős Fausttá, az aggastyánná. Sok zenész és árny.
Flangáló, fecserésző személyek, pezsgőspoharakkal. Az előtérben feltűnik az idős Faust, a színpad közepére jön, mozgását szoborrá meredve "végzi".
Schwerdtlein asszony meglehetős értelmetlenül kígyózik a színpadon, az "alakok" közt, pezsgőspoharas, egyebes tálcákkal. Valentin pincérnek öltözve próbál szendvicseket elpasszolni, miközben Margarethe és Mephisto, megkerülve, kísértetiesen kerülgeti a színt a külkerületen.
Schwerdtlein asszony végre észreveszi a szintén szélről heverő Wagnert, s csúfolni, kínozni is kezdi a szerencsétlent. Letette a tálcát maga mellé, s most egyre-másra, pohárszám dönti a pezsgőt a tehetetlen famulusra. A szájába, a fülébe. Állatias hangon vijjog, örvend "sikerének", látván a famulus gyötrelmeit.
Az ifjabb Faust unottan szemléli mindezt, aztán, ki tudja, mely okból, talán irgalomból, oldozgatni kezdi Wagner kötéseit.
Schwerdtlein asszony menekül inkább, Wagner utána vetné magát, de begombolatlan nadrágja ennek komoly akadálya, elbotlik, végigzuhan a földön, egy darabig ott is marad.
Mephisto lép oda, felhúzza a földről -- valamint a nadrág cipzárját is.
Most Wagner utoléri Schwerdtlein asszonyt, ismét kinyitja sliccét, s hátulról közösül Martha asszonnyal. Valentin húzódik közelükbe, elhajítja a sültes-szendvicses tálcát, és vadul tüzeli Wagnert.
Hirtelen rádöbben, hogy Margarethe is ott van, s most rárohan. de Margarethe még jókor ágyékon rúgja, Valentin elterül, Mephisto odalép, cipője orrát Valentin szájába dugja hanyag eleganciával.
Igen éles fény gyúl, Valentin feje látszik, meg a cipő hegye, a cipő nem végez félmunkát, benyomul Valentin torkáig, elroppantja a gégefőt. Akkor az éles fény Faustot pécézi ki, az ifjabbikat. Valentin borzadályosat kiált, Faust pedig, esetlenül bár, környékezni kezdi Margarethét. Ám az éles fény feszélyezi -- olyan így, mintha rajtakapnák. Az aggabb Faust ezen pokoli jól mulat.
Közben Wagner belehal a kopulációba. Schwerdtlein asszony vizsgálgatja, de a férfi feje, karja mindegyre élettelenül csuklik-nyaklik alá. Margarethe ujjal mutat Schwerdtlein asszonyra, aki tehetetlenül, mentegetőző mozdulattal válaszol. Margarethe, mint kiderül, a nyakelmetszés mozdulatát utánozná, s jelzi Schwerdtlein asszonynak, hol talál ehhez megfelelő eszközt. Faust ágya alatt. Schwerdtlein asszony kotorászni is kezd ügyetlenül. Előhúz egy irdatlan kenyérszelőkést, tűnődve nézi. Margarethe türelmetlenül handabandázik. Schwerdtlein asszony tagadólag rázza a fejét. Csak amikor Margarethe tesz pár fenyegető lépést felé, mutat némi buzgalmat. Kényszeredetten nyújtja át a kést. Margarethe közeledik most az összegörnyedve fekvő Fausthoz, felhasítja ingét. Apró darabokban levagdossa a férfiról a vásznat, majd keresztet hasít húsába. Az idősebb Faust mereven nézi a fiatalabb Faustot, akinek Margarethe most a kezébe nyomja a kést, s unszolja, következzék -- a hasfelmetszés. Éles fény villan az öregebb Faustra, aki biccent. Az ifjabbik Faust riadtan, ügyetlenkedve ránt egyet a késen, s a penge véletlenül tényleg felhasítja hasát. Belek tolulnak elő.
Mephisto és Margarethe közelíti egymást. Összeborulnak, földre rogynak, ölelkeznek. Schwerdtlein asszony elhúzódott rég egy távoli sarokba, befogja szemét-fülét.
Az éles fény ismét az öreg Fauston. Lassan indul Mephisto és Margarethe felé. Sétapálcájával közéjük döf, aztán szétlöki őket. Értenek belőle, feltápászkodnak, elindulnak ketten kétfelé.
Hirtelen lesz nagyon nyugodt megint a szín. Schwerdtlein asszony feláll, körülnéz, mint aki azt szeretné tudni, nem álmodik-e. Az idős Faust úgy áll ott, lazán, mint aki villamosra vár.
MARTHE SCHWERDTLEIN
hirtelen nagy ügybuzgalommal
Életem, életkém...senki se ölt meg senkit, Ez itt maga végzett magával, ha igaz, amazok ki tudja hová pusztultak. Lassikán, csak lassikán, csitulj szivem. Katasztrófa menti a Walpurgis-éjtől a purgálandókat. Az ördög kifújt. Ördögünk volt megint.
Rémfantázia, nem reciprok, accelerációja cirokseprűnek! Cirka-firka. Most majd, cirka, egész embertársaságok tűnnek fel, alapulóban, feltűnést nem kerülve tudásuk szomjával. Hogy hírül adjam, fogalmam sincs. Mi történt, hol vagyok. Kiszáll a helyszínelő csoport. Vérminták, szövetminták, kollekciók. Nyomok vezetnek. Nyomok vesznek.
Vezess, vezess tovább, medúzafő, mondhattam volna, de inkább meg akartam úszni. Kígyós paróka ellen másfél kígyós parókát! Ki utasított kit, hogy a kéjek kéjéből kiutasítson minket? Vagy átaludtam átálmodtam? Álmomban sem képzeltem volna. És ez?!
Megpillantja az idős Faustot.
Maga? Hajdan-formáján nem is volt számba véve, már megbocsásson, nem úgy értettem, mégis. Maga lenne a nevezetes megifjult Faust rokona? Hát úgy is végezte, de ettől függetlenül. Függvénye, persze. Attól függ, amitől lóg. Na lógálja odább magát, vén csont.
Körülnéz.
Szépen nézünk! Mit szól majd a nagyharang, a hírharang, a búvárharang? Szomszédság szédülhet, készültség készülhet, ésszel járjatok, hűdöttek, az ész megáll! Mit gondolnak majd a közintézmények, a közmegegyezések, az etalon méter mércéről nem is szólva. Át ne számolják collba! Amilyen stokkok.
Holott ide rugalom kell, ennek elviseléséhez, ami itt megesett, csitt, csitt, csitri szívem, csak nyugodtan. A többit bevasalom. Vén seprő, jól seperj, a többi: söprés.
Fogja a seprőt, seperni kezd. Az idős Faust eszelős vihogásba fog. Mint aki egyebet nem tehet -- fölényben van. Schwerdtlein asszony így is nézi -- tanácstalanul. Faust vihog -- fogatlanul.
KILENCEDIK PATÁLIA
Ismét Faust eredeti dolgozószobája. Eltűnt minden "ünnepi" nyom. Mephisto és Margarethe tanácstalanul áll az ajtóban. Az idős Faust ott ül négy könyvhalommal alátámasztott karszékében.
AZ IDőS FAUST
Tessék, tessék, fárasszák csak belülről Faust dolgozószobáját. Üdvözöljenek, méltán teszik: jó napot. Ezt mondják, szó ne maradjon. Faust, Faust úr, minden jókat minden napjára. S ha világomba egyetemesülnek, bízvást jól sül el minden, az áldozatkészség nemesít, ez fog kiderülni. Levedlik rosszabb valójukat, ám a vetkezést el ne siessék. Elébb a felsőruhát. A túl sok meztelenség gyász mez: külterj legeltetése a szemnek. Kedvet követend, követel, s mi mindent még, elkövetők. És mégis az ingerekre esküszöm: ingerem, hű gavallérom. Az ingerlő ember az igenlő és igenelhető homo ludens, a többi libaság.
Top, szabaduljanak, készüljenek, elsősorban fel. Vonatkozásos valójuk ne óvják. Mint mondtam. Mit mondtam.
Mephisto és Margarethe kicsit vonakodva veti le nagykabátját, egyéb felsőruházati részét.
Az áramszünet fegyverszünete a fegyverszünet áramszünete. Mely ökonómiája az örökvalónak a múlandóság. Ez, csak ez múlhatatlan. Urunk és fogadósunk nélkül számítást ne csináljunk. Teremtőnk és őstermelőnk: nagyralátó képzet, de lássuk,. mire megyünk ketten. Szemlátomást, más látomásokat. Kevesebb több lett volna, több-kevesebb: lett volna.
MEPHISTO
Több: kevesebb. A többi az emberi szalasztottság. Csak a szalasztott ember hagy futni másokat, igen, a pokol szabadul el az így adott szabadsággal.
AZ IDőS FAUST
Java üdv java ez, üdvre Mephistopheles úr, ez sincs felesben. A jelszó ez volt: szabadság vagy halál. Szabadság s halál a jelszó után. A felszabadított idiotizmus nem ismer több mimikrit.
MEPHISTO
A köz önössége oly akaratínség, melynek uralma késő bánság aztán. Itt a maga győzelme Faustus úr: az örökléteszme jegyben a halállal, de ez a jegy sem lett retúr. És közben?
AZ IDőS FAUST
Közben, közben...közre köz, a közöny, a közönségesség és a közönség hozzá, mely nézi a javába züllött, nagy átlagra hivatott embert. Maradvány az idő mely közben elvész, és a Túlnan szele fuvint sikátorokba. Képzeletsikolyaim, melyek sikátorkaimon kifértek, megtértek, és önt, Mephistopheles úr, nem felezem többé, pusztulómmal ön vész, ez mintegy az ön önvésze, ördögvész, a veszteség kié, ki látja? Ezt tudja: MINDÖRÖKRE.
MEPHISTO
Az örök kérdés tehát a póz,
Már ki póza mert a kisüsti ember
nam a fa-Üsti tréfáltam tavaly
szakadékba zuhant cseresznyeszirmok
meredély fölé kihajolni szépség
póz de ki a póz-őr ha nem
e Minden Pózok Veszte becsülettel
Faust úr, és minden átmenet nélkül, a pózna az, amivé minden póz válna. Hová mutatnak ily fölemelt ujjak? De hagyjuk elég volt dolgok szabad játéka, itt egy kis halál már leskel dolgozószobája keletnek nyíló ablaka mögén, mint napkelet, mely sötéttel jő, nem külön folytatással.
MARGARETHE
az idős Fausthoz rohan
És ne feledje, ez egy idézéses borzadályboldogtalanság, melyre még nem lelték a bárcát! Lehetett volna másképp? Táv szavakban, akár ha drót-két-végén-felek: Faust története, felleg-ég veled! És örök visszatérés.
AZ IDőS FAUST
gonoszkásan nevet
Persza, beszéljünk csak a halál nyelvén: táskás szemek tolvaja, színe utcán. ő. Köztolvaj, ha idézzük, nem idézzük. Bebeszéljük, kölcsön köz-haszna lenne, kölcsön, melynek nincs határideje, le nem jár soha. Fény, melyben az élet sosem kényszerül láthatásra. Balgák nevezik éjnek.
Felnevet.
Éjnek idején, mint idők kihúnytán, mi ragyog? Akár a linóleum, melyen kiterülve feküdtem, kicsinált Faust. A kicsinációk! A kicsi nációk! Kis csínyek, csinoska hölgyem. ÉS: a játék, mely többé nem érdekel. A tét itt szörcsög agg hártyáimon, nyák, nyálka, nyaklatás, nyalóka nyista. Az idióta ős-fölfedezése: az embernek állattá válnia sem kell. Megjárja helyben ön-körét.
Haj, annak, ki nyomorék, jaj annak, a hamis aranymáznak semmi stíl alkalmazása nincs egy-eredendőn. Bendőjén a forradalmár halál rendez népkonyhanapokat. Kondéros evolúció.
MARGARETHE
De a legrosszabb lenne, ily csökött képzeteket se táplálni! A komor nevetségnél jobb, ha kecs s hív élv üdv nedv lejt kéjkacajra. Koromba kihal, és a tökkolopból előtekint a Balgák Éje Gyertya.
Ó, szép emlékek, messzire elértek, mint csontkezet félreütő szép rög-göcs tölgyág!
MEPHISTO
Szép hölgy-ág
vágyaink leszármazottja
ki mondja: szotyka
Nem bírom hallani
halni se: kiötölt kiölt
kitöltekezve költöző
kiöltekezve nyelvöltögető gúny
mit is akar hát
....
Mit óhajt tőlünk hallja-e maga
mint csorrant méz köcsögba mit s hova
mi és honnan s miféle és hol
felfuvalkodott felszín, fuvalom-szín mélysárga tündöklet, ki bukkan innen, még egyszer, mily fő, ha belémerült? A lép, a sejt újjászüli magát, mint azonnal-herét, s rögtön-se kell, a sokaság, minek a Semmi is éhen-hagyója, nyüzsög véle, ah.
AZ IDőS FAUST
Félre, félre, beszél egyenesen így, így görbüljek meg, végre tiszta szó. A nyelv gáttörő áradata: lassú irammá alvadottan. Gátszakadás a föld felindulása! Az elföldelt nyelv, kondult rögharag, a golyóbist szólítgatja -- alant. A fent a hant, és satöbbi.
MEPHISTO
De meghiggye, Faust úr, magam mindent csak tájként bírhatok, ha bírhatón, ha nem. Magát és táját, s minden fertályát és fertőjét. Tájként. Fejem fölött nyugszik örökkön a Nap, a lábamnál nem kél semmi, vagy kél a Semmi.
MARGARETHE
A táj a halál, nem mert a halál táj, de mert a tájban lenni: a tájban meghalni, mondjuk tíz óra tájban, vagy más tájt. Éjfél, az óra elüti, fényes délben akár, fele-fele.
AZ IDőS FAUST
Mit jelentsen ez a halállal? A halál arca megannyi álarc? ...Engem Faust halála nem érint, csak lázálma ez, kiméra, annak. A Nagy Kiméret! Nem kíméletesek velünk, ahogy kimérnek, ezzel is meddig érnek? Addig van. Megannyi cella, sejt, tenger alatt járunk, rekeszelve, köröttünk zúg a beáramló víz, mi: sejtre sejt elrekeszelve, mind a vízig szárazon. Előre!
Az életnek nincs más hátra, csak halála, hátára fordul rugkapálva. Ez az alap, a bázis. Ki sem tartozhat máshová, e kívül! Minden más: tréfaság, gyűlölség, gúny, kétféleség.
MEPHISTO
Faust úr, maga a generális, a Nincs Otthon A Cica, az egerek generózusak máris, generatíve. Legyek basszusa! Bőrünkön a legyet, vagy kutya legyek. Egy légyraj -- lófarokhoz kötözve, leng. S más egyéb, mi új életbe bújik, hogy a földön végignoszítódik és vonszolódik. Ne menjünk túl-keletre.
MARGARETHE
Tábornok úr, ezt vizualizálja, távcsövével, tábori vizorával.
Éjten, vicsorogva, kimegy a klotyóra. Kotyog, klotyog, vigyorog. Káros anyagok kíméljenek, ki mondhat ilyet. Majd én megkkímélek valakit, én meg. Feláll, bensője vezérli. Ahogy ki is.
Laza altalaj odalent, sűrű feltáj a csillagos ég, semmi erkölcsiség, erkölcsi kölcsönös, a legkisebb, mint közös többszörös. Fáradozás gyümölcse, fára aszaló, asztaltól és ágyytól. Elválik, majd.
Schwerdtlein asszony tálcával, rajta leves, disznósült és krumpligarnírung.
AZ IDőS FAUST
A leves, feketüljek meg, utána jön, követi a tort. Disznóság, krumpli a köreted. SErte, perte. De a leves elperelhetetlen, és nem etyepety. Mint a gondolat. Ez egy eszmefolt, egy eszmefolytatás.
Groteszk, igaz?
MARTHE SCHWERDTLEIN
Az előbbi felvonás óta valamelyest öregedett.
Igazsággal szólvást, Faustus úr, egy jó leves, már meg ne sértsek semmit, ami sertés, olyan, mint eső után az ázott léleknek a jó malaclopó, beléburkolózik a gyomor, nem oly komor az ásítása. Ennyit átalányba. Az ártányba! Nem árt a jó leves, bárhová tegye, ha a gyomrába teszi végül, akkor is jó, ha végül teszi oda, mindent leönt vele. Csak a kabátját ne. Azt ne malacolja össze.
Boldogság minden, ami áldott, jó étvégyat hát, Faust úr, s hogy Kinek neve, maga döntse el. Mondom, csak ne a kabátjára.
AZ IDőS FAUST
Mely gondosság, Schwerdtlein asszony, példás emberség, igazán mind a tíz ujjam megnyalhatom. Lepcses száját senkinek ne mondjam.
Ajkát is megnyalja.
Roston sült, megrostált, rostos és fostos. Az utolsó étkezde és az utolsó posta. Ember elleni vétek lenne ezt a vacsorát leszólni. Mephisto, ő nem öregszik, khírnevét nem öregbíti, mint konyhát a fájintos szag. Vagy a kutya vacsorája, és az Utolsó Ítélet. Ne ítélj, hogy ne ítéltessél. S lám, mégis, Schwerdtlein asszony, én ezt a vacsorát kiválónak ítélem. Mindenesetre nem utolsó.
MARTE SCHWERDTLEIN
Nem, nem, Faustus úr, s oly borzasztóan örülök, megvan a munkám eredménye. Annál mi lehetne több, hogy nem hiába. Igen, igen, hiába. Egyen, Faust úr, kell a vitamin, kell az olaj, az üzemanyag a szervezet gépezetének, eleget strapálta magát.
Partedlit köt Faust nyakába, aki szürcsölni kezdi a levest. A partedlin hamarosan ott az egész "étlap".
MARGARETHE
Miként a sírban a köröm s szakáll nő, ilyképp az emberrel az életösztön az árnyékvilágban, mely a valóság. Tápláljuk, mint az ihletett hitet, ihlessük a hitelét, hittel. Az utolsó leheletig elpucolni a finom papit, Faust úr, s ezek volnánk. Odasült hátsó gondolat ne érje! Finom illata minősítse a mérhetetélent és befoghatatalant. El ne aludjon, egyen, egyen, majszoljon, ne szégyellje, minket ne kíméljen!
SCHWERDTLEIN ASSZONY
A legszebb dícséret teli szájjal érheti az ételt. Dícsérjen minket, Faust úr, ne kíméljen.
AZ IDőS FAUST
gonoszul nevet
Kigyelmetek se kíméltek engem ezzel az étekkel! Mondom, gyöngy elé teszik a disznót. Na, hagyjuk, az evés rítus, táncos rítus, a gyomrom vitustánca. Valamibbe meg kell halni, haha.
MEPHISTO
Ha már a halálról beszélünk. a földön hever, senkinek a földön többé sose kell, egy emberfotó. Fény-kép állítólag, már sötétség-kép az. Valaha ördönngős eleven volt, most -- képmása se önmagának. Ez az élet, ez a halál hasonlata. Minden hasonlat, nincsen hasonlat. Éljen a hasonlat, meghalt.
A földre rogy, nagy dörej. Mintha szétdurranna egy hólyag. Margarethe lassan, szomorúan távozik a színpadról. Faust nevet.
TIZEDIK PATÁLIA
Faust dolgozószobájában most ott van Mephisto bőre, olyan, mint egy nagy plasztik-baba. Faust kódorogva jár körötte, légycsapóval hadonászik.
AZ IDőS FAUST
Szépség, ah, az esztétikából elég. Hagyjuk kategóriáit, de kategorikusan. A hiposztázis elmebaj volt, a katekizmus ebben: üres kattogás, miben nem.
Az ágyhoz megy, ahol még pár könyv hever.
Persze, mi bennem, mi kívülem: felőlem! Jut eszembe erről, a leves még csak jó se volt. Blöff.
Mint aki kiböffenti, úgy ejti a szót.
A többi meg, a maradék: rögtön mehet maradéknak, mosléknak. Disznónak a disznósült.
Hogy is volt csak ez a játék:
Filozófia
Megalománia
eh Hipochondria vagy mi
és au aaa Greriátria...
Nem, többé nem, mit kívánjam vissza.
Mert elég volt. Szerenxcsére egyszer volt, s volt szerencsém.
Ki.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu