stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



WOLFGANG MÜLER-FUNK

AUSZTRIA - EGY FÉLCIPő EURÓPA KÖZEPÉN
TÉRKÉP ÉS TERRITÓRIUM


  Térkép és territórium két különböző dolog - mind az ismeretelmélet mind egy európai topológia értelmében. Felcserélésük kifejezetten komikus hatású, ismeretelméletileg is rossz vicc. A térkép nem a terület leképezése, hanem sűrített képzetkomplexum, előregyártott útbaigazító, mely elkísér minket történeti tájak bejárása, beutazása során. Szemléletesen elénktárja azt, ami a maga territoriális egészében szemlélhetetlen. Ezen alapul a földgömb és a térkép ellenállhatatlan vonzereje.
  A térképhez hozzátartoznak az utalások és bejegyzések. Egy országot megismerni annyi, mint a történeteit megismerni, megállapítani, hogy ezek a neki tulajdonított dolgok egyáltalán nem felelnek meg az "valóságnak", valamiképpen ennek mégis részét képezik. Hazugságok, legendák, operettek hozzák létre a tulajdonításoknak azt a rendszerét, amelyik jelentést ad egy területnek.

/.../

  (A turisták számára eltűnik a territórium a térkép mögött. Ez az alapja a modern szabadidő ipar kétes sikereinek.
  Ausztria esetében azt lehet mondani, hogy ennek a különbségnek az eltűnése régebbi mint az osztrák turizmus sikerei, amelyek viszont elképzelhetetlenek volnának egy erőltetett önleírás és önsztereotipizálás esztétikája nélkül. Ausztria, ez a térkép primátusa a territórium felett - és az operett feltalálása, a triviális Gesamtkunstwerk eme korai és művészetfilozófiailag teljesen elhanyagolt műfajáé, megdönthetetlen ismérve ennek a primátusnak. Az operett gyanútlansága mögött az Als-Ob, a Mintha, a kacsingatás rafinériája rejtőzik, és a nemvalódiság szakadéka.)
  Az osztrák félreismerhetetlensége mindig valami iróniával függ össze, ami annak a közömbösségnek a pendent-ja, amit a mentális térképek világában a kínaiaknak tulajdonítanak. Van azonban ebben az iróniában egy olyan mozzanat, amelyik túlmegy a sztoikus nyugalmon és a történelemmel való torkiglevésen: tudatában van az öntematizálásra való ellenállhatatlan késztetésnek, amely az idegent, akinek állandóan a szeme előtt érzi magát, egy kétfenekű operettbe invitálja. A belföldi kritikus sem kerüli el, inkább reprodukálja ezt a késztetést. Ez a forrása Musil Tulajdonságok nélküli embere ironikus elbeszélésmódjának, Joseph Roth börleszkszerű, narratív játékának Az 1002. éjszaka történetében , amely már Herzmanovsky-Orlando előtt keleties képekkel ábrázolta és törte meg a régi Ausztria világát.

Jelzett táj

  Ausztriát a leírások, elbeszélések és történetek szimbolikus készletéből kirajzolódó térkép(ek) állandóságával lehetne meghatározni a territórium változékonysága mellett. Míg a legtöbb európai ország földrajzi kontúrja viszonylag tartós és stabil maradt a sorsváltozások közepette is, Ausztriát valamiféle ubikvitás, bárhol-lenni-tudás jellemzi. Anglia, Franciaország és Skandinávia kivételével sok európai nép történetét átjárta az osztrák elem.
  Ausztria változó nagyság, minden és semmi, az eredeti terület az Enns mentén, amelyet 996-ban említenek először Ostarichi néven írott források valamint V. Károly óriásbirodalma, amely terjedelmét tekintve a világtörténelemben a legnagyobb lehetett. (...)
  Egy egyedülállóan kitartó, körültekintő uralkodóház jóvoltából Ausztria belga és spanyol, német és előnémet, cseh és magyar, galíciai és balkáni alakban is föltűnik, protektorátusai Holsteintől Bosznia-Hercegovináig terjednek. Ebből az ubikvitásból, bárhol-lenni-tudásból táplálkozik mindmáig a "Közép-Európának" nevezett történet-komplexum.
  (Ez a valódi magva Diotima emelkedett kijelentésének A tulajdonságok nélküli ember ben, miszerint Ausztria a világ, amit Musil, egy mindmáig érvényes osztrák tipológia megalkotója csak iróniával és gúnnyal tudott kommentálni.)
  Ausztriát nem lehet térbelileg-geográfiailag megragadni, inkább időben-történetileg. Szimbolikus jelentése túllép a mai kisállam keretein. Ilyen szempontból nézve nem territórium a szokásos értelemben, az európai kontextusban mégis valami olyasmi, mint a megtestesült territorialitás. A csehek, akik tetszik-nemtetszik a mundus austricus örökösei, mindmáig az "ahoj" lezser tengerészköszöntést kedvelik, talán mert sosem volt tengerük. Az "ahoj" a vágyódás hangja a közel s távolban fellelhetetlen tenger után.
  Az "Österreich" jelenségnek mindenekelőtt a területszerzés és a territoriális uralom stratégiáival van dolga, a tengerészethez az osztrákoknak, uralmon levőknek és uralom alatt állóknak egyaránt kevéssé volt érzékük a kései alapítású kereskedelmi kikötő, Trieszt ellenére sem, amelyik ma nosztalgiával néz vissza Itáliából a régi Monarchiára. Az ismert kivételektől eltekintve (mint Juan D'Austria vagy Tegethoff) ez a birodalom nemigen termett tengeri kalandorokat és hősöket - hajósokat, admirálisokat, kalózokat és felfedezőket. Ez a 'földetlépők', nem a 'habrakelők' hazája. Amikor a protestáns hatalmak színreléptek, és a tengerek uraivá nőtték ki magukat, a római katolikus császár világuralma volt a tét a kath'olon , az egész, mindent átfogó kereszténység nevében. Ausztria mindazonáltal fennmaradt európai nagyhatalomként, bámulatos szívóssággal túlélve reformáció és forradalom minden zűrzavarát.
  A territorialitás princípiuma, a földi történelembe való befalazottság leolvasható a földfoglalás szimbólumaiból, a rengeteg várból, út menti keresztből, a hidak szentjeiből és mártírjaiból, melyeket a protestantizmus szellemével vívott szívós utóvédharc során állítottak. A tájban bennevan itt valami, amit a sok némethez hasonlóan ausztrofil emigráns Theodor W. Adorno Amerikában annyira hiányolt: a történelem. Terra cognita , feltérképezett táj, egészen a legtávolabbfekvő területekig. Közép-Európa a magva, a szubsztrátuma a kontinensnek, ennek az Európa nevű összefüggő valaminek, ahol minden kartografálva és kataszterekben rögzítve van. Itt állandóan foglaltak és fölmértek földeket - egy ügybuzgó bürokrácia gondos felügyelete mellett. Kaffka műve egy másodfokú föltérképezés gyanánt is olvasható, egy kulturális földterület leírásaként, amelyik állandóan a saját fölmérésével van elfoglalva.
  Meglehetősen makacs képződmény az országok atlaszán, bár bizonyosan nem esztétikai megfontolásból jött létre. A határvonalak a fantázia szabad játékának illúzióját keltik, mintha egyetlen szellemes ceruzavonással húzták volna meg őket, hogy kialakítsák Európa kontinentális felületét: olyan talányos blokkokat, mint Franciaország vagy az Ibér-félsziget, mely két igen egyenlőtlen részre oszlik, a Peloponnézoszi kezet és az olasz csizmát. A mai Ausztria, melyet lakói nap mint nap láthatnak Európa térképén, egy félcipőre hasonlít, amit elveszítettek Európa közepén.
  Az európai határvonalakat hatalom és jog, erőszak és kompromisszum egymásnakfeszülése nyomán húzták meg. A térképek keltette esztétikai hatás megfelel a határok kimódoltságának. A félcipőt egy francia politikus mértéke után szabták, aki életidegennek és romantikusnak tartott, utált mindent, ami német. Soviniszta lévén híve volt ugyan a nemzetállamnak, de semmiképpen nem egy olyan anakronisztikusnak látszó képződménynek, mint a soknemzetiségű Habsburg állam.
  (Ezen az ítéleten az a sajátos osztrák becsületmentő gesztus sem sokat változtat, amelyet Clemenceau javára Joseph Roth tett, aki 1933 után a régi Ausztria lángoló hívévé, dühödt germanofóbbá és protestánsellenessé vált.)

Ausztria: "A maradék"

  Clemenceau képlete közismert: " Autriche, c'est le rest" - merő gúny és találó leírás egyszerre. Ausztria, a maradék, az, ami megmaradt a Monarchiából és Közép-Európából.
  Hitler 1938-ban a maradékot a maradéknak adta, amennyiben a helybeli zsidó polgárságot és a prominens értelmiség tekintélyes részét örökre elűzte az osztrák vidékről, és a kicsivé lett országot a Nagynémet Birodalom egyik provinciájává degradálta. Nem utolsósorban azóta él a valaha nagynak a maradéka abban a traumában, hogy valami nagynak a függeléke, nyúlványa. Ausztria évszázadokon át integrált, de marginalizált is más etnikumokat, ebben az évszázadban utolérte a végzet, amivel addig maga fenyegetett más népeket: az elmerülés a jelentéktelenségbe.
  Hitler tette komolyan legyengítette Ausztriát, és siettette a történelmi aurájú maradvány átvedlését látszólag ártalmatlan alpesi állammá. Ez a hiteles magva annak a legendának, miszerint Hitler áldozata lett volna az ország. (Ez elhallgatja azt a körülményt, hogy az ország többségében önkéntes áldozatnak bizonyult, és tettestársként készséggel állt rendelkezésre.) A belsőosztrák periféria gyermeke ebben a tekintetben is modern reakciósnak bizonyul, akinek semmi nem olyan fontos, mint hogy Ausztriát, ezt a képtelen konstrukciót grandiózus Habsburg emlékeivel egyetemben nacionalizálja, normalizálja, modernizálja és hegemonizálja.
  Ezidőtől fogva az ország megoszlik, félig bajor, félig bizánci. Míg a telefonkönyvek az ország keleti részében úgy hatnak, mint egy egymással eleven összefonódásban élő Európa imaginárius névsora (különösen persze Bécsben, de Burgenlandban és Alsóausztria északi részén is), a nyugati rész teljesen megtisztítottnak látszik, sajátosan történelem nélkülinek a maga takaros parasztiasságában, ami szószerint elnyelt minden rémséget, de a kontinens közepén való uralkodás és történelmi nagyság minden emlékezetét is. A táj barátságosan, impertinensen hívogató módon mosolyog, tele történelmi ártatlansággal és alattomossággal - ez az az Ausztria, amelyet Joseph Roth, a kákániai nagybirodalom keleti perifériájának költője, és Thomas Bernhard, az osztrák kisállamiság nyugati perifériájáról származó irodalmi protagonista és antagonista egyaránt engesztelhetetlenül gyűlölt. " Autriche, c'est le rest". A félcipő.
  A territóriumok a geometria logikája, síkok és vonalak viszonya szerint is különböznek egymástól. A kiterített Osztrák Köztársaságnak tekintélyes kiterjedésű határa van, nagyobb mint másnak, ezek szárazföldi határok, nem víziek, mint Olaszországnak, Spanyolországnak és Németországnak. Fél Európa mint szomszédság: a német nyelvűek: svájciak, németek, déltiroliak, a másnyelvűek: olaszok, szlovének, magyarok, csehek és szlovákok. A "maradék" keletje a Nyugatnak és nyugatja a Keletnek. Bregenzből egy macskaugrásnyira van Franciaország keleti része, és Bécsből tudni lehet, hogy nincs messze Krakkó, Szarajevó és Agram (Zagreb). - Ausztria a történelmi Közép-Európa utolsó, egyre inkább eltűnő maradványa. A szomszédos országokban, amelyeknek egyébként sem volt felhőtlen a viszonya ehhez a történelmi komplexumhoz, Közép-Európát maguk alá temették a kommunizmus romjai. Az osztrák maradványállamban, ebben a katolikus-újkori Bizáncban voltaképpen csak egyetlen tantárgyat kellene tanulni és tanítani: történelmet, pontosabban történelmi szkepszist. Ezen az országon az európai történelem centrális "mitikus" momentumait lehet ábrázolni vagy "feldolgozni". Ausztria posztmodern (és poszthisztorikus) volt még e fogalmak fölbukkanása előtt, bár soha nem volt modern a szó emfatikus értelmében. Történelme izgató aktualitással bír, mint egy autoriter soknemzetiségű állam közép-európai államok modern, többé-kevésbé békés közösségévé való sikertelen transzformálásának története. Ez a kudarc következményekben dús volt, elég, ha felidézzük az 1918 és 1989 közötti évek történetét. A történelmi visszapillantással mintha a jelen tükrébe tekintnénk.
  Legkésőbb 1848-tól Európát egy megfordíthatatlannak tűnő transzformációs folyamat jellemzi, nem volt történelmi erő, amelyik ezt föltartóztathatta volna. Demokratikus játékszabályok életbeléptetésével a politikában és a társadalomban együtt jár kompakt nemzeti államok érvényrejuttatásának féktelen akarása is.

Szuverenitás és nacionalizmus

  A szuverenitás politikai imperatívuszában Közép-Európában teljességgel összefonódott demokrácia és nacionalizmus. A régi "multikulturális" alapon, az ancien rezsimek (Ausztria, Magyarország, Szovjetunió, Jugoszlávia) örökségével nem lehetett, és láthatólag ma sem lehet államot alkotni, éppen mivel demokratikus államról volna szó. Több etnikai csoportnak egyetlen szabad társulásban való nehéz demokratikus együttélését elviselhetetlen, nyomasztó túlzott követelésnek érzik. Kiélezve így mondhatnók: Hitler is inkább 1848 gyermeke semmint tradicionalista, a legvisszataszítóbb alakja annak a forradalmi fonákságnak, amit Horkheimer és Adorno A felvilágosodás dialektikája címen vizsgál.
  Hannah Arendt ezt a "dialektikát" átvitte az európai állam modern koncepciójára, amikor kritikailag kifogásolja a nemzeti függetlenség és szuverenitás azonosítását " a külpolitikai ügyekben való kontrollálatlan és korlátlan hatalommal". Arra utal, hogy a szuverenitás fogalma az amerikai alkotmányban teljességgel ismeretlen.(..)

Integritás és integráció

  Az európai topográfia specifikuma és problematikája az integritás és integráció kibékíthetetlenként föllépő ellentétében lelhető fel. Ausztria ebben a feszültségi mezőben helyezkedik el sajátos módon - ebben áll "centrális" pozíciója. Történetileg nézve Ausztria az integráció alternatív princípiumának és elutasított modelljének utolsó bástyája, amit a többi etnikum 1848-tól kezdve fenyegetőnek vagy korlátozónak tartott saját identitására és szuverenitására nézve és ezért küzdött ellene.
  Ausztria, a régi Habsburg birodalom de még a kis köztársaság államisága sem hivatkozhat modernizálásra és forradalomra. Mert még a - formája szerint nemzetállamként megkonstruált - Osztrák Köztársaság sem nemzetállam Fichte vagy Rousseau mércéje szerint. Nem egy demokratikus forradalom vagy egy nemzeti felkelés eredménye, inkább makacs maradvány, amelyik a múltból átnyúlik a jelenbe. Ausztria a klasszikus példája egy olyan európai államnak, amelyik nem illik bele a képbe. Retrospektíve érthető az a dühöngő politikai buzgalom, amellyel 1848 örökösei (és idetartozik az a "német szabadságmozgalom" is, amelyik egy elvileg antinacionális, tehát saját államiságra alkalmatlannak ítélt etnikum megsemmisítésére való törekvésben csúcsosodott ki) megpróbálták ezt a nevetségesnek, anakronisztikusnak és visszataszítónak talált "maradványt" eltüntetni.(..) 1933-ig ezek közé tartoztak a konzervatív és a monarchista pártok kivételével a Németország részeként alapított első köztársaság demokratikus pártjai is. Csak az 1945-ös katasztrófa eredményeképpen barátkoztak meg az osztrákok fokozatosan a saját önálló államiságukkal, és tanulták meg többségükben azt megbecsülni is.
  Ausztria azon kevés európai államok közé tartozik, amelyek számára a radikális nacionalizmus életveszélyes. Mindmáig mindenfajta programszintű nacionalizmusnak észrevehetően német mellékzöngéje volt Ausztriában. Az ország nem (párt)politikailag értelmezendő konzervativizmusa arra emlékeztet, hogy Ausztria történelmileg nézve más és voltaképpen teljesen lehetetlen alapelvekre épült mint a vele szomszédos államok többsége. Az ezzel együtt járó attitűd az 1945 után nagy előszeretettel restaurált és reaktivált hagyomány része. Mindezenközben a kis köztársaságot megmosolyogják és megcsodálják. Mivel a (rejtett) mosoly országa mindig tartalmaz egy gesztust is, egy nyelvi vagy testi természetűt, mindennél jobban alkalmas klisé képződésre. A maga részéről állandóan gyártja a kliséket, és ez a foglalatosság lett itt az egyik legfontosabb iparággá. Belpolitikailag ez a pompázó viselkedés bénító hatású volt, olyasmihez vezetett, amit halogatott modernizálásnak lehetne nevezni.
  Ausztria útja Brüsszel felé is egy kísérlet e modernizálás hiányzó belső dinamikájának kívülről jövő nyomással való kompenzálására. Ausztria sosem volt a felvilágosodás országa, és legjelentősebb reformere egy végül is kudarcot valló császár. Az osztrákok m int keleti nyugat-európaiak olyan országban éltek, amelyik konfrontálódott a felvilágosodás dialektikus átcsapásaival és hátulütőivel, mielőtt , ahogy E.T. A. Hoffmann ironikusan kifejezte, az országban a felvilágosodást egyáltalán bevezették volna.
  Az öreg földrész újkori átalakulásának logikájában Ausztria mint központi hatalom visszahúzó (retardáló) funkciót töltött be. Egy következetes konzervatív vagy egy derűs történelempozitivista szemével nézve hosszú ideig szívósan és körültekintően védelmezte a földrészt még összetartó régi kötelékeket az 1848-as demokraták ellenében, akik nagy többségükben integrista nacionálliberálisokká ha nem éppen nacionalistákká váltak.
  Ausztria fennmaradása 1848 után egyet jelentett az 1918-ig,, részben 1989-ig elhalasztott forradalommal Közép- és Kelet-Európában. A Szent Szövetség folytonossága 1848 után teremtette meg azt a kiegyensúlyozott, befelé megbízhatóan reakciós rendszert, amelyet a többi népek, de a német 48-asok sem tudtak másként, csak "a népek börtönének" nevezni.
  Az 1848-as ellenforradalom győzelme, amely majd egy egész évszázadnak megadta restauratív jellegét (1815-től 1914-ig), a forradalmat Németországban és a szomszédos államokban büntetésre ítélte. De elejét vette az olyan típusú háborúknak, amelyeket az abszolút szuverenitás és a történelmi hősiesség nevében vívtak azelőtt (és manapság újfent). Az európai zsidóság szisztematikus kiirtása és a kommunizmus győzelme után úgy látszott, mintha megtört volna mind a demokratikus mind az antidemokratikus nacionalizmus történetfilozófiai logikája lázító és romboló szenvedélyeivel egyetemben. A "létező szocializmus" kudarca, amely hosszú ideje beleszövődött egy nacionalista folklórral és egy antifasizmussal legitimált hazafias tudattal, azt mutatja, hogy a fejlődés dinamikája - ismétcsak - takarékra volt állítva, ezúttal egy baloldali autoritarizmus által. A második világháború borzalmas tapasztalatai, amelyik európai-nemzeti polgárháború is volt , sem voltak elegendőek ahhoz hogy teljesen véget vessenek Európa nacionalizálásának. Mély vérnyomot hagyott hátra, amely mélyen rögződött az egyes népek emlékezetében, anélkül, hogy képesek volnának kimenekülni a nemzetet abszolutizáló logika szorításából.
  El lehet képzelni, mi történt volna, ha az 1848-as forradalom fenn tudott volna maradni Közép-Európában. Szomszédok közötti helyi háborúk egész sorának valószínűségét aligha lehet kizárni a 20. századi tapasztalatok alapján, sem pedig a kisebb népek, magyarok, csehek, szlovákok vagy akár a lengyelek marginalizálódását, a velsziek, katalánok, bretonok vagy írek helyzetéhez hasonló státuszba kerülését. Az biztos, hogy egy állam eltűnt volna a térképről: Ausztria. Ami 1848-ban nem történt meg, azt 1918 után és pervertált formában 1933 után tűzte műsorára a történelem. Eldöntött kérdés volt, hogy az ellenszenves, nevetséges operettállamnak el kell tűnnie. A "német szabadságmozgalom" osztrák führerének leszámolási listáján az elsők között szerepelt.

Európa tükre

  A mai Ausztria ezek szerint egy halogatott forradalom gyermeke, és elbukott majd eltorzult újabb kiadásáé. Ettől kezdve az, ami megmaradt belőle, nemcsak ökológiai megfontolásokból számít megóvásra méltónak. Közel negyven évig játszotta Ausztria a hideg háború Svájcának szerepét. A "semlegesség" új fejezetet nyitott a történelemtől megsértett állam számára. 1989 óta a semlegességnek csökkent a valódi jelentősége, de az ezt kísérő identitásteremtő történet mit sem veszített vonzerejéből (bár azt szívesen kifelejtik, hogy annak idején, 1955-ben a győztes nagyhatalmakkal kötött szerződés nem állta ki a népszavazás próbáját). A semlegesség, amire esküsznek, a kívülmaradás logikáját követi, a tartózkodás és pártatlanság ellenében úgy látszik, végre ki lehet menekülni a történelem pusztító menetéből. Ami a nagyságból megmaradt, azt megmentették - ez a mitikus történet a boldogok szigetéről: a semlegesség mint óvszer. Ezt a mitikus nemzeti értéket most láthatólag megint komoly veszély fenyegeti, majd meglátjuk, hogy az osztrák politika nem evez-e újból végzetes vizekre.
  Ausztria, a "maradék" nemcsak idegenforgalmi nagyüzemként fontos, amely természeti látványosságai mellett történelmi különlegességeit is mutogathatja. Amennyiben ugyanis magában foglalja a rémületet és a reményt, a banálisat és a gonoszt, a régit és az újat, Eichmannt és Mozartot, Ausztriában az ember a kontinentális történelem magaslesén találhatja magát. Sosem lehetett és sosem lehet innen megérteni a világtörténelmet, Európa és az európai princípium elterjesztésének történetét az egész földgolyón, és az ész útjaként és de facto világítéletként értelmezni. A történelmet revideálják, és ez a katolikus-szkeptikus ország mintha az európai történelem ítélőszéke volna.
  Innen nézve közeli volt minden európai háború. A mostani is az. Itt megérezni az európai kontinens legkisebb atmoszférikus klímaváltozását is. Ausztriával szemben az ú.n. utódállamok többsége kevésbé érzi magát egy tiszteletreméltó birodalom jelentős maradványának, inkább levegő után kapkodó történelmi szereplőknek, akik 150 évnyi szünet után gyors ütemben kapcsolódnak az 1848-as évhez, az ígért szuverenitás évéhez. Ennek a nyomasztó különbségnek a figyelmen kívül hagyása kardinális félreértés volt az 1989 előtti osztrák és nem osztrák Közép-Európa-vitában. A történelmileg lehetséges legjobb esetben Európa és nemzetállamai a középső országhoz fognak hasonlítani, éppen mivel az európai nemzetállam éppolyan kényszerítően szükséges, mint amilyen lehetetlen.
  Ausztriát komolyan venni annyi, mint megérteni, milyen nehéz éppen Európában összeegyeztetni az integritást és az integrációt. Ami Európában különleges, a legszorosabban összefügg az osztrák jelenség-komplexummal. A felvilágosodás utáni nacionalizmus érthető de eltúlzott válasz volt a fenyegetett etnikai identitásra. A modern integracionizmus, két világháború tapasztalatainak eredménye, arra tragikus tényállásra reagál, hogy 1848 alapelvei, az európai nemzetállamok "alkotmánya" magukban rejtik a modern háború, a teljes mozgósítás csíráit.
  A biztonság világaként írta le Stefan Zweig az első világháború évtizedeit, olyan védett ifjúságként, amely elképzelni sem tudta, hogy Európában még egyszer háború lehetne. Egy ilyen biztonság világa van ismét mögöttünk, és hogy a világ 1989 óta gyökeresen megváltozott, ez a felismerés kezd Ausztriában is lassan és fáradságosan utat törni magának. Túl kényelmes volt az élet a történelmi védettségben, és az észrevenni nem akarás mintegy védekező reflexként működött, hogy az éppen elavulót, elmúlót, ami nem volt mindig jó, de legalább biztos volt, mint még mindig érvényben lévőt megőrizze.
  Ausztria egyike lehet azoknak a nyugati országoknak, amelyeket a leginkább érintettek az 1989-es változások. Nem maguk a határok változtak meg, hanem a jelentőségük. Európa közepén a szegénység határvonala jelenik meg,amelyik olcsó bérű országokká alakítja az egykori kommunista államokat, mindazokkal a következményekkel, amelyekkel ez együtt jár. A mi mexikóiaink Prágából jönnek, Varsóból és Sopronból. Azzal a lényeges különbséggel, hogy akik egykor kommunista uralom alatt álltak, aligha rendelkeznek ugyanolyan társadalmi tapasztalatokkal, mint a mexikóiak.
  A második világháború eredményei megfordultak, a győztesek váltak kérelmezőkké. A házmester a bécsi 23. kerületből Znojmóban nagyurat játszhat, mert ez szó szerint nem kerül semmibe. Nacionalista, de nem a hősies fajtából, idegengyűlölő. Mint minden egyenlőtlen határ, ez is csak egy irányban nyitott: az ember befelé kívánkozik az országba, ahol minden, nem utolsó sorban a mesés átszámítási kulcs miatt, nevetségesen olcsó, de ki ne jöjjön onnan lehetőleg senki, még ha kórházi nővérekből és segédszemélyzetből hiány van is mindenütt Ausztriában. Az osztrák nacionalizmust azonban nem annyira a német nacionalizmus kényes közelsége fékezi, mint inkább a bátorság hiánya, ami - horribile dictu - egy menekültszállás megtámadásához szükségeltetik. Az önmérséklet mint a mértékletesség művészete osztrák stílus- és életelv, amelyből nem csak a gyávaság, hanem a tapasztalat is beszél. Az ember uralkodik magán, mert mégiscsak tisztességes ember szeretne lenni, hogy legalább valamelyest kedveljék a szomszédai, és mert a világ szeme (azt hiszik) még mindig Ausztrián csügg , ami pedig maga a világ.
  A Kelet megnyitása felgyorsította az utat a Nyugat felé, mert a szegény szomszédoktól el kell határolódni, és bekapcsolódni az összeurópai modernizációs folyamatba, s ez megkérdőjelezi az osztrák sajátosságokat, melyek a legszorosabban összefüggnek a konzervatív mentalitással és a fundamentum regnorum hoz tartoznak. (..)

A háború utáni köztársaság

  A második köztársaság nem azonos a lecsengő monarchia melankolikus korszakával, amelyik ha titokban is, de mégiscsak számolt a hatalom elvesztésének lehetőségével. A strukturális tradíciók mindenesetre félreismerhetetlenek, és nem véletlen, hogy Robert Musil regénye Bruno Kreisky számára mintegy állampolitikai kalauzzá vált.
  Ez a mérsékelt ésszerűség és gyámkodó tartózkodás, ez a programatikus középszerűség (amelyik érthető módon konfliktuskerülő) ma is a politikai cselekvés és gondolkodás lényegi jegyei közé tartozik. Tudatában lenni a helyünknek a kontinens közepén. Az óvatosság kötelező a történelem végén, és a Musil leírta mechanizmusokat nem nehéz fölismerni az 1955-ös államszerződéssel szankcionált és köztiszteletben álló köztársaságban: az ellentétek kiegyensúlyozásának művészete, hogy elejét vegyék a konfliktusoknak, a taktikázás és egyáltalán a politikai kézivezérlés öröme, az enyhe cinizmus, a továbbmachinálás programszerűsége és az ezzel járó beszédesség, annak tudata, hogy romlott minden kompromisszum. Olyan, mint az Ezeregyéjszaka meséiben, a hercegnő tudja, hogy a tovább beszélés, a mesélés segít. Amíg beszélnek, a katasztrófa elhárítható, elhúzható, megkerülhető. Az osztrákok a késleltetés világbajnokai.
  A bürokratikusan kicentizendő és ellensúlyozandó feszültségek ma mások mint a monarchia idejében. Az 1934-es polgárháborús pártok közti történelmi kompromisszumot kellett életre hívni, és ennek kapcsán a bérmunka és tőke közti megegyezést. Megválni a rendi államtól és a tanácsállamtól. Áthidalni való azonban a fölmérhetetlen ellentét is, amelyik a nagy birodalomhoz mérten eredetileg arányos, a kis ország számára azonban túldimenzionált metropolisz urbanitása és a paraszti jellegű vidék között feszül, amely utóbbi 1945 után virágzásnak indult, és nem utolsó sorban a keletről jövő turizmusnak hála gazdaságilag felülmúlta Ausztria történelmi részét. Legalábbis 1989-ig Ausztrián belül is érvényes volt a jelszó: " Let's go west". A nyugati népességnövekedés nagyjából megfelelt a keleti népességcsökkenésnek.
  A modern metropolisz és az agrár-paraszti kultúra ellentéte tipikus az osztrák-közép-európai térségben, és eltér a sokkal decentralizáltabb struktúráktól Németországban, amelyik csak nagyon későn kapott Berlinnel modern, urbánus centrumot. Budapest és Magyarország, Prága és cseh vidék, Pozsony és Szlovákia, mindig egy város áll szemben az érintetlen paraszti környezettel, kiemelkedve abból, csodálat és gyanakvás tárgyaként: ez a központi állam logikája, amely csupa al-központi-államokból állt, s közöttük Bécs mint prima inter pares . Ezt a monarchia végeztével nem lehetett többé fönntartani: Bécs továbbra is az érinthetetlen fix , kikristályosodási pont maradt ugyan, de az osztrák vidékekből mégiscsak önálló szövetségi államok alakultak öntudatos területi államfőkkel, akik nélkül nem megy semmi. Bölcsen egyesül itt a francia centralizmus a német föderalizmussal.
  Az állampolitikai bölcsességnek mindig törődnie kell azzal is, hogy lekösse vagy elterelje az esetleges nagyosztrák vagy nagynémet eredetű revizionisztikus energiákat. Nem utolsó sorban emiatt tartozott a saját közelmúlt óvatos kezelése a nagy politikai pártok közös repertoárjába. Állampolitikailag ajánlatos sőt kötelező volt Hitler áldozatának színében mutatkozni, már csak Ausztria területi biztonsága érdekében is.
  Az osztrák államiság nem híján az esztétikai kvalitásnak. Ez a művi képződmény sok pénzt költ a művészetre, arányosan sokkal többet mint Németország. Ez segíti az imázst, hangsúlyozza a polgár művészi érzékét, aki még mindig ad arra, hogy legyen neki egy igazija, és az idegenforgalmat is erősen föllendíti. A Salzburgi Ünnepi Játékokat, elmélkedett erről nemrégiben az ország egy vezető kultúrpolitikusa, voltaképpen az idegenforgalom bevételeiből kellene finanszírozni.
  Ennyi művészet, ennyi állami politikai gondoskodás, ennyi konzervatív kulturális érzék. Ahol maga az igazgatás avanzsál művészetté, a politikai rendszer csak úgy mellékesen szökkent szárba mindenféle különcöket, kötekedőket és misszionáriusokat. És írókat és művészeket, akik halálos gyűlöletet éreznek a hazájuk iránt, gyűlöletet, amely szeret, de nem könyörül. Intellektuel körökben ez a konformizmus parancsolata: az állampolitikai ésszerűség osztrák változatának elutasítása. A játékszabályok előírják, a német 68-asok elvi távolságtartásától eltérően, hogy semmiféle kívülről jövő kritika nem kívánatos. Ausztria bírálata a bennszülöttek előjoga. Nem igazán könnyű akárcsak felsorolni is ennek a traumatikus szerelmes gyűlöletnek minden aspektusát. Grillparzer és Stifter példájának tanúsága szerint ez az ambivalens viszony régebbi keletű. A katolikus Ausztria szereti a művészetet, mert tisztában van annak reprezentativitásával. De mihez kezdjenek a művészet nemreprezentatív, nemjózan termelőivel, akik nem képesek beilleszkedni a jól olajozott masinériába? A modern esztétikai reflexióhoz ezzel szemben hozzátartozik az ellenérzés a reprezentatív látszattal szemben, pedig éppen ez az, amiből az osztrák politika olyan előszeretettel merít.

Provincializmus és modernség

  Az intellektueleknek a hazájuk iránti elvi averziói más okokból is táplálkoznak: utólagos igény az antifasiszta tisztázásra például vagy a köztes helyzettől való kínlódás. Így például jól kivehető a fiatalabb nemzedékhez tartozó két szerző, Robert Menasse és Josef Haslinger esszéiből, milyen rossz néven veszik, hogy Ausztria nem egy félreérthetetlen történelem egyértelmű politikai szimbólumaival rendelkező normális náció. A svájci intellektueltől eltérően az osztrák, még ha kritikus honi szerző volna, akkor sem dalolja a kicsinység nagyszerűségét, inkább szenved tőle, ugyanakkor elhatárolja magát Németországtól - szemben az apák és nagyapák 1938-as nemzedékével.
  Sem a modern államot, sem a modern művészetet, sem a modern szubjektumot nem Bécsben találták föl: Freud ellenére sem. A bécsi századforduló olyasmi volt, mint valami mérsékelt utánérzés. (..) Ezt fémjelzik az olyan nevek mint: Hofmannsthal, Bahr, Schnitzler. Nem kellett abszolút modernnek lenni, csak éppen úgy, mértékkel. Egyébként teljes ellentétben Prágával, amelyik még az első világháború előtt kifejlesztette a modernizmus sajátos cseh formanyelvét.
  Ausztria saját összetéveszthetetlen hozzájárulása az esztétikai modernizmushoz jórészt a perifériáján keletkezett, azokon a topográfiai pontokon, ahol a modernitást külső eseményként észlelték, ami megesik az emberekkel, a Monarchia német és németnyelvű zugaiban. Mi volna az osztrák modernizmus Roth, Musil, Kaffka, Werfel, Rilke, Canetti nélkül. A provinciák látják el a nagyvárost esztétikai tehetségekkel, akik egészen specifikus tapasztalatokkal bírnak, amelyek a tradicionális élet és egy exterritoriális modernitás összecsapásából fakadnak. (...)
  Ausztria perifériája 1918 után kisebb lett, a keleti nyelvi szigetekről a paraszti nyugatra vándorolt. Mi volna a háború utáni osztrák irodalom Bachmann, Handke és Bernhard nélkül, három vidéki szerző nélkül? éppen a vidéknek ez a radikalizmusa az, amely őszintén szólva, antiurbánus resszentimentet is hordoz, s amely olyan nehezen fér össze a bécsi maradék polgárság előkelő tartózkodásával. A konfliktus be van programozva, prolongálására számítani lehet. Urbánus szerzőkből, akik nem kötődnek a bármilyen kritikusan is szemlélt szűkebb pátriájukhoz, gyér a termés: Elfriede Jelinek, Robert Menasse és Franz Schuh, akit említhetnénk. Továbbra is meglepő, a hagyomány milyen vékony szálai kötik a háború utáni irodalmat a klasszikus osztrák modernizmushoz.
  Politikailag rá lehetne kérdezni, hogy vajon az írók vehemens bírálata a csúnyácska-maradvány Ausztria fölött nem része-e maga is annak a betegségnek, amelyet kritizál: a modernitás felmérhetetlen hiányának, amin legalább a médiumok, a rádió és a televízió túljutott. Hogy Ausztriát áthatotta a nácizmus, jobban mint bármelyik másik országot, ez vitathatatlan, hogy - demokratikus mivoltában - fennmaradt (valamelyes önállóságban), ez akkor is csodálatra méltó teljesítmény, ha az ország politikusai a kelleténél jobban hangsúlyozzák.
  Ausztria emlékezés valamire, ami csődöt mondott, ami azonban modern demokratikus alapon nem mondhat csődöt: a kontinens integrációja, amelyik korlátozza minden európai nemzetállam szuverenitását, és szankcionálja a maguk felállította játékszabályok megsértését. Ennyiben az integracionizmus, amelyik elfogulatlanul vitába száll a predemokratikus univerzalizmussal, ésszerű korrekciója lehet az európai népek 1848-ban megindult nemzeti (nacionalista) politikájának.

A diplomaták iskolája

  Integráció és integritás, szabadság és béke nem ritkán áthidalhatatlan ellentétnek számított az európai történelemben, és ennek megfelelően is kezelték. Egy olyan figyelemreméltó figura mint Metternich, akit egyöntetűen gyűlölnek mindmáig, akit kínosan kerülnek még az osztrák monarchisták is, mindenkinél jobban megszemélyesítette Európa nehézségeit. Ilyen nagy bürokratikus nyomás volt látszólag szükséges ahhoz, hogy a széttartót, ami nem volt hajlandó magától "multikulturálisan" összeilleszkedni, össze lehessen fogni, hogy az ancien régime uralmát még egyszer meg lehessen menteni és - amiről szívesen elfeledkeznek - hogy garantálni lehessen egy európai békét.
  Még ha Ausztria nem valódi soknemzetiségű állam is többé, integritásáért az integráció szelleme kezeskedik, míg minden következetes integrizmus politikai kiüresedést hoz magával. Fegyvertelen, minden aurát nélkülöző ésszerűségében a félcipő a kontinens közepén hasonlít az európai összesség komplexumához, és a mindent mesterségesen összetartó bürokrácia arányaiban sokkal kiterjedtebb mint az a sokat szidott brüsszeli. Európának osztrák típusú diplomáciára volna szüksége, nem az etnikai hanem az átvitt értelemben. Az osztrákok nem a szabadság feltalálói, de mindenesetre az integráció mesterei. A világ minden diplomatáját Ausztriában kellene kiképezni.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret