WOLFGANG MÜLER-FUNK
AUSZTRIA
- EGY FÉLCIPő EURÓPA KÖZEPÉN
TÉRKÉP
ÉS TERRITÓRIUM
Térkép és territórium
két különböző dolog - mind az ismeretelmélet
mind egy európai topológia értelmében. Felcserélésük
kifejezetten komikus hatású, ismeretelméletileg is
rossz vicc. A térkép nem a terület leképezése,
hanem sűrített képzetkomplexum, előregyártott
útbaigazító, mely elkísér minket történeti
tájak bejárása, beutazása során. Szemléletesen
elénktárja azt, ami a maga territoriális egészében
szemlélhetetlen. Ezen alapul a földgömb és a térkép
ellenállhatatlan vonzereje.
A térképhez hozzátartoznak
az utalások és bejegyzések. Egy országot megismerni
annyi, mint a történeteit megismerni, megállapítani,
hogy ezek a neki tulajdonított dolgok egyáltalán nem
felelnek meg az "valóságnak", valamiképpen ennek mégis
részét képezik. Hazugságok, legendák,
operettek hozzák létre a tulajdonításoknak
azt a rendszerét, amelyik jelentést ad egy területnek.
/.../
(A turisták számára
eltűnik a territórium a térkép mögött.
Ez az alapja a modern szabadidő ipar kétes sikereinek.
Ausztria esetében azt lehet
mondani, hogy ennek a különbségnek az eltűnése
régebbi mint az osztrák turizmus sikerei, amelyek viszont
elképzelhetetlenek volnának egy erőltetett önleírás
és önsztereotipizálás esztétikája
nélkül. Ausztria, ez a térkép primátusa
a territórium felett - és az operett feltalálása,
a triviális Gesamtkunstwerk eme korai és művészetfilozófiailag
teljesen elhanyagolt műfajáé, megdönthetetlen
ismérve ennek a primátusnak. Az operett gyanútlansága
mögött az Als-Ob, a Mintha, a kacsingatás rafinériája
rejtőzik, és a nemvalódiság szakadéka.)
Az osztrák félreismerhetetlensége
mindig valami iróniával függ össze, ami annak a
közömbösségnek a pendent-ja, amit a mentális
térképek világában a kínaiaknak tulajdonítanak.
Van azonban ebben az iróniában egy olyan mozzanat, amelyik
túlmegy a sztoikus nyugalmon és a történelemmel
való torkiglevésen: tudatában van az öntematizálásra
való ellenállhatatlan késztetésnek, amely az
idegent, akinek állandóan a szeme előtt érzi
magát, egy kétfenekű operettbe invitálja. A
belföldi kritikus sem kerüli el, inkább reprodukálja
ezt a késztetést. Ez a forrása Musil
Tulajdonságok
nélküli embere
ironikus elbeszélésmódjának,
Joseph Roth börleszkszerű, narratív játékának
Az 1002. éjszaka történetében
, amely már
Herzmanovsky-Orlando előtt keleties képekkel ábrázolta
és törte meg a régi Ausztria világát.
Jelzett táj
Ausztriát a leírások,
elbeszélések és történetek szimbolikus
készletéből kirajzolódó térkép(ek)
állandóságával lehetne meghatározni
a territórium változékonysága mellett. Míg
a legtöbb európai ország földrajzi kontúrja
viszonylag tartós és stabil maradt a sorsváltozások
közepette is, Ausztriát valamiféle ubikvitás,
bárhol-lenni-tudás jellemzi. Anglia, Franciaország
és Skandinávia kivételével sok európai
nép történetét átjárta az osztrák
elem.
Ausztria változó nagyság,
minden és semmi, az eredeti terület az Enns mentén,
amelyet 996-ban említenek először
Ostarichi
néven
írott források valamint V. Károly óriásbirodalma,
amely terjedelmét tekintve a világtörténelemben
a legnagyobb lehetett. (...)
Egy egyedülállóan
kitartó, körültekintő uralkodóház
jóvoltából Ausztria belga és spanyol, német
és előnémet, cseh és magyar, galíciai
és balkáni alakban is föltűnik, protektorátusai
Holsteintől Bosznia-Hercegovináig terjednek. Ebből az
ubikvitásból, bárhol-lenni-tudásból
táplálkozik mindmáig a "Közép-Európának"
nevezett történet-komplexum.
(Ez a valódi magva Diotima
emelkedett kijelentésének
A tulajdonságok nélküli
ember
ben, miszerint Ausztria a világ, amit Musil, egy mindmáig
érvényes osztrák tipológia megalkotója
csak iróniával és gúnnyal tudott kommentálni.)
Ausztriát nem lehet térbelileg-geográfiailag
megragadni, inkább időben-történetileg. Szimbolikus
jelentése túllép a mai kisállam keretein. Ilyen
szempontból nézve nem territórium a szokásos
értelemben, az európai kontextusban mégis valami olyasmi,
mint a megtestesült territorialitás. A csehek, akik tetszik-nemtetszik
a
mundus austricus
örökösei, mindmáig az "ahoj"
lezser tengerészköszöntést kedvelik, talán
mert sosem volt tengerük. Az "ahoj" a vágyódás
hangja a közel s távolban fellelhetetlen tenger után.
Az "Österreich" jelenségnek
mindenekelőtt a területszerzés és a territoriális
uralom stratégiáival van dolga, a tengerészethez az
osztrákoknak, uralmon levőknek és uralom alatt állóknak
egyaránt kevéssé volt érzékük a
kései alapítású kereskedelmi kikötő,
Trieszt ellenére sem, amelyik ma nosztalgiával néz
vissza Itáliából a régi Monarchiára.
Az ismert kivételektől eltekintve (mint Juan D'Austria vagy
Tegethoff) ez a birodalom nemigen termett tengeri kalandorokat és
hősöket - hajósokat, admirálisokat, kalózokat
és felfedezőket. Ez a 'földetlépők', nem
a 'habrakelők' hazája. Amikor a protestáns hatalmak
színreléptek, és a tengerek uraivá nőtték
ki magukat, a római katolikus császár világuralma
volt a tét a
kath'olon
, az egész, mindent átfogó
kereszténység nevében. Ausztria mindazonáltal
fennmaradt európai nagyhatalomként, bámulatos szívóssággal
túlélve reformáció és forradalom minden
zűrzavarát.
A territorialitás princípiuma,
a földi történelembe való befalazottság
leolvasható a földfoglalás szimbólumaiból,
a rengeteg várból, út menti keresztből, a hidak
szentjeiből és mártírjaiból, melyeket
a protestantizmus szellemével vívott szívós
utóvédharc során állítottak. A tájban
bennevan itt valami, amit a sok némethez hasonlóan ausztrofil
emigráns Theodor W. Adorno Amerikában annyira hiányolt:
a történelem.
Terra cognita
, feltérképezett
táj, egészen a legtávolabbfekvő területekig.
Közép-Európa a magva, a szubsztrátuma a kontinensnek,
ennek az Európa nevű összefüggő valaminek,
ahol minden kartografálva és kataszterekben rögzítve
van. Itt állandóan foglaltak és fölmértek
földeket - egy ügybuzgó bürokrácia gondos
felügyelete mellett. Kaffka műve egy másodfokú
föltérképezés gyanánt is olvasható,
egy kulturális földterület leírásaként,
amelyik állandóan a saját fölmérésével
van elfoglalva.
Meglehetősen makacs képződmény
az országok atlaszán, bár bizonyosan nem esztétikai
megfontolásból jött létre. A határvonalak
a fantázia szabad játékának illúzióját
keltik, mintha egyetlen szellemes ceruzavonással húzták
volna meg őket, hogy kialakítsák Európa kontinentális
felületét: olyan talányos blokkokat, mint Franciaország
vagy az Ibér-félsziget, mely két igen egyenlőtlen
részre oszlik, a Peloponnézoszi kezet és az olasz
csizmát. A mai Ausztria, melyet lakói nap mint nap láthatnak
Európa térképén, egy félcipőre
hasonlít, amit elveszítettek Európa közepén.
Az európai határvonalakat
hatalom és jog, erőszak és kompromisszum egymásnakfeszülése
nyomán húzták meg. A térképek keltette
esztétikai hatás megfelel a határok kimódoltságának.
A félcipőt egy francia politikus mértéke után
szabták, aki életidegennek és romantikusnak tartott,
utált mindent, ami német. Soviniszta lévén
híve volt ugyan a nemzetállamnak, de semmiképpen nem
egy olyan anakronisztikusnak látszó képződménynek,
mint a soknemzetiségű Habsburg állam.
(Ezen az ítéleten
az a sajátos osztrák becsületmentő gesztus sem
sokat változtat, amelyet Clemenceau javára Joseph Roth tett,
aki 1933 után a régi Ausztria lángoló hívévé,
dühödt germanofóbbá és protestánsellenessé
vált.)
Ausztria: "A maradék"
Clemenceau képlete közismert:
"
Autriche, c'est le rest"
- merő gúny és találó
leírás egyszerre. Ausztria, a maradék, az, ami megmaradt
a Monarchiából és Közép-Európából.
Hitler 1938-ban a maradékot
a maradéknak adta, amennyiben a helybeli zsidó polgárságot
és a prominens értelmiség tekintélyes részét
örökre elűzte az osztrák vidékről,
és a kicsivé lett országot a Nagynémet Birodalom
egyik provinciájává degradálta. Nem utolsósorban
azóta él a valaha nagynak a maradéka abban a traumában,
hogy valami nagynak a függeléke, nyúlványa. Ausztria
évszázadokon át integrált, de marginalizált
is más etnikumokat, ebben az évszázadban utolérte
a végzet, amivel addig maga fenyegetett más népeket:
az elmerülés a jelentéktelenségbe.
Hitler tette komolyan legyengítette
Ausztriát, és siettette a történelmi aurájú
maradvány átvedlését látszólag
ártalmatlan alpesi állammá. Ez a hiteles magva annak
a legendának, miszerint Hitler áldozata lett volna az ország.
(Ez elhallgatja azt a körülményt, hogy az ország
többségében önkéntes áldozatnak bizonyult,
és tettestársként készséggel állt
rendelkezésre.) A belsőosztrák periféria gyermeke
ebben a tekintetben is modern reakciósnak bizonyul, akinek semmi
nem olyan fontos, mint hogy Ausztriát, ezt a képtelen konstrukciót
grandiózus Habsburg emlékeivel egyetemben nacionalizálja,
normalizálja, modernizálja és hegemonizálja.
Ezidőtől fogva az ország
megoszlik, félig bajor, félig bizánci. Míg
a telefonkönyvek az ország keleti részében úgy
hatnak, mint egy egymással eleven összefonódásban
élő Európa imaginárius névsora (különösen
persze Bécsben, de Burgenlandban és Alsóausztria északi
részén is), a nyugati rész teljesen megtisztítottnak
látszik, sajátosan történelem nélkülinek
a maga takaros parasztiasságában, ami szószerint elnyelt
minden rémséget, de a kontinens közepén való
uralkodás és történelmi nagyság minden
emlékezetét is. A táj barátságosan,
impertinensen hívogató módon mosolyog, tele történelmi
ártatlansággal és alattomossággal - ez az az
Ausztria, amelyet Joseph Roth, a kákániai nagybirodalom keleti
perifériájának költője, és Thomas
Bernhard, az osztrák kisállamiság nyugati perifériájáról
származó irodalmi protagonista és antagonista egyaránt
engesztelhetetlenül gyűlölt. "
Autriche, c'est le rest".
A félcipő.
A territóriumok a geometria
logikája, síkok és vonalak viszonya szerint is különböznek
egymástól. A kiterített Osztrák Köztársaságnak
tekintélyes kiterjedésű határa van, nagyobb
mint másnak, ezek szárazföldi határok, nem víziek,
mint Olaszországnak, Spanyolországnak és Németországnak.
Fél Európa mint szomszédság: a német
nyelvűek: svájciak, németek, déltiroliak, a
másnyelvűek: olaszok, szlovének, magyarok, csehek és
szlovákok. A "maradék" keletje a Nyugatnak és nyugatja
a Keletnek. Bregenzből egy macskaugrásnyira van Franciaország
keleti része, és Bécsből tudni lehet, hogy nincs
messze Krakkó, Szarajevó és Agram (Zagreb). - Ausztria
a történelmi Közép-Európa utolsó,
egyre inkább eltűnő maradványa. A szomszédos
országokban, amelyeknek egyébként sem volt felhőtlen
a viszonya ehhez a történelmi komplexumhoz, Közép-Európát
maguk alá temették a kommunizmus romjai. Az osztrák
maradványállamban, ebben a katolikus-újkori Bizáncban
voltaképpen csak egyetlen tantárgyat kellene tanulni és
tanítani: történelmet, pontosabban történelmi
szkepszist. Ezen az országon az európai történelem
centrális "mitikus" momentumait lehet ábrázolni vagy
"feldolgozni". Ausztria posztmodern (és poszthisztorikus) volt még
e fogalmak fölbukkanása előtt, bár soha nem volt
modern a szó emfatikus értelmében. Történelme
izgató aktualitással bír, mint egy autoriter soknemzetiségű
állam közép-európai államok modern, többé-kevésbé
békés közösségévé való
sikertelen transzformálásának története.
Ez a kudarc következményekben dús volt, elég,
ha felidézzük az 1918 és 1989 közötti évek
történetét. A történelmi visszapillantással
mintha a jelen tükrébe tekintnénk.
Legkésőbb 1848-tól
Európát egy megfordíthatatlannak tűnő
transzformációs folyamat jellemzi, nem volt történelmi
erő, amelyik ezt föltartóztathatta volna. Demokratikus
játékszabályok életbeléptetésével
a politikában és a társadalomban együtt jár
kompakt nemzeti államok érvényrejuttatásának
féktelen akarása is.
Szuverenitás és nacionalizmus
A szuverenitás politikai imperatívuszában
Közép-Európában teljességgel összefonódott
demokrácia és nacionalizmus. A régi "multikulturális"
alapon, az ancien rezsimek (Ausztria, Magyarország, Szovjetunió,
Jugoszlávia) örökségével nem lehetett, és
láthatólag ma sem lehet államot alkotni, éppen
mivel demokratikus államról volna szó.
Több
etnikai csoportnak
egyetlen
szabad társulásban való
nehéz demokratikus együttélését elviselhetetlen,
nyomasztó túlzott követelésnek érzik.
Kiélezve így mondhatnók: Hitler is inkább 1848
gyermeke semmint tradicionalista, a legvisszataszítóbb alakja
annak a forradalmi fonákságnak, amit Horkheimer és
Adorno
A felvilágosodás dialektikája
címen
vizsgál.
Hannah Arendt ezt a "dialektikát"
átvitte az európai állam modern koncepciójára,
amikor kritikailag kifogásolja a nemzeti függetlenség
és szuverenitás azonosítását "
a külpolitikai
ügyekben való kontrollálatlan és korlátlan
hatalommal".
Arra utal, hogy a szuverenitás fogalma az amerikai
alkotmányban teljességgel ismeretlen.(..)
Integritás és integráció
Az európai topográfia
specifikuma és problematikája az
integritás és
integráció
kibékíthetetlenként föllépő
ellentétében lelhető fel. Ausztria ebben a feszültségi
mezőben helyezkedik el sajátos módon - ebben áll
"centrális" pozíciója. Történetileg nézve
Ausztria az integráció alternatív princípiumának
és elutasított modelljének utolsó bástyája,
amit a többi etnikum 1848-tól kezdve fenyegetőnek vagy
korlátozónak tartott saját identitására
és szuverenitására nézve és ezért
küzdött ellene.
Ausztria, a régi Habsburg
birodalom de még a kis köztársaság államisága
sem hivatkozhat modernizálásra és forradalomra. Mert
még a - formája szerint nemzetállamként megkonstruált
- Osztrák Köztársaság sem nemzetállam
Fichte vagy Rousseau mércéje szerint. Nem egy demokratikus
forradalom vagy egy nemzeti felkelés eredménye, inkább
makacs maradvány, amelyik a múltból átnyúlik
a jelenbe. Ausztria a klasszikus példája egy olyan európai
államnak, amelyik nem illik bele a képbe. Retrospektíve
érthető az a dühöngő politikai buzgalom, amellyel
1848 örökösei (és idetartozik az a "német
szabadságmozgalom" is, amelyik egy elvileg antinacionális,
tehát saját államiságra alkalmatlannak ítélt
etnikum megsemmisítésére való törekvésben
csúcsosodott ki) megpróbálták ezt a nevetségesnek,
anakronisztikusnak és visszataszítónak talált
"maradványt" eltüntetni.(..) 1933-ig ezek közé
tartoztak a konzervatív és a monarchista pártok kivételével
a Németország részeként alapított első
köztársaság demokratikus pártjai is. Csak az
1945-ös katasztrófa eredményeképpen barátkoztak
meg az osztrákok fokozatosan a saját önálló
államiságukkal, és tanulták meg többségükben
azt megbecsülni is.
Ausztria azon kevés európai
államok közé tartozik, amelyek számára
a radikális nacionalizmus életveszélyes. Mindmáig
mindenfajta programszintű nacionalizmusnak észrevehetően
német mellékzöngéje volt Ausztriában.
Az ország nem (párt)politikailag értelmezendő
konzervativizmusa arra emlékeztet, hogy Ausztria történelmileg
nézve más és voltaképpen teljesen lehetetlen
alapelvekre épült mint a vele szomszédos államok
többsége. Az ezzel együtt járó attitűd
az 1945 után nagy előszeretettel restaurált és
reaktivált hagyomány része. Mindezenközben a
kis köztársaságot megmosolyogják és megcsodálják.
Mivel a (rejtett) mosoly országa mindig tartalmaz egy gesztust is,
egy nyelvi vagy testi természetűt, mindennél jobban
alkalmas klisé képződésre. A maga részéről
állandóan gyártja a kliséket, és ez
a foglalatosság lett itt az egyik legfontosabb iparággá.
Belpolitikailag ez a pompázó viselkedés bénító
hatású volt, olyasmihez vezetett, amit halogatott modernizálásnak
lehetne nevezni.
Ausztria útja Brüsszel
felé is egy kísérlet e modernizálás
hiányzó belső dinamikájának kívülről
jövő nyomással való kompenzálására.
Ausztria sosem volt a felvilágosodás országa, és
legjelentősebb reformere egy végül is kudarcot valló
császár. Az osztrákok m int keleti nyugat-európaiak
olyan országban éltek, amelyik konfrontálódott
a felvilágosodás dialektikus átcsapásaival
és hátulütőivel, mielőtt , ahogy E.T. A.
Hoffmann ironikusan kifejezte, az országban a felvilágosodást
egyáltalán bevezették volna.
Az öreg földrész
újkori átalakulásának logikájában
Ausztria mint központi hatalom visszahúzó (retardáló)
funkciót töltött be. Egy következetes konzervatív
vagy egy derűs történelempozitivista szemével
nézve hosszú ideig szívósan és körültekintően
védelmezte a földrészt még összetartó
régi kötelékeket az 1848-as demokraták ellenében,
akik nagy többségükben integrista nacionálliberálisokká
ha nem éppen nacionalistákká váltak.
Ausztria fennmaradása 1848
után egyet jelentett az 1918-ig,, részben 1989-ig elhalasztott
forradalommal Közép- és Kelet-Európában.
A Szent Szövetség folytonossága 1848 után teremtette
meg azt a kiegyensúlyozott, befelé megbízhatóan
reakciós rendszert, amelyet a többi népek, de a német
48-asok sem tudtak másként, csak "a népek börtönének"
nevezni.
Az 1848-as ellenforradalom győzelme,
amely majd egy egész évszázadnak megadta restauratív
jellegét (1815-től 1914-ig), a forradalmat Németországban
és a szomszédos államokban büntetésre
ítélte. De elejét vette az olyan típusú
háborúknak, amelyeket az abszolút szuverenitás
és a történelmi hősiesség nevében
vívtak azelőtt (és manapság újfent).
Az európai zsidóság szisztematikus kiirtása
és a kommunizmus győzelme után úgy látszott,
mintha megtört volna mind a demokratikus mind az antidemokratikus
nacionalizmus történetfilozófiai logikája lázító
és romboló szenvedélyeivel egyetemben. A "létező
szocializmus" kudarca, amely hosszú ideje beleszövődött
egy nacionalista folklórral és egy antifasizmussal legitimált
hazafias tudattal, azt mutatja, hogy a fejlődés dinamikája
- ismétcsak - takarékra volt állítva, ezúttal
egy baloldali autoritarizmus által. A második világháború
borzalmas tapasztalatai, amelyik európai-nemzeti polgárháború
is volt , sem voltak elegendőek ahhoz hogy teljesen véget
vessenek Európa nacionalizálásának. Mély
vérnyomot hagyott hátra, amely mélyen rögződött
az egyes népek emlékezetében, anélkül,
hogy képesek volnának kimenekülni a nemzetet abszolutizáló
logika szorításából.
El lehet képzelni, mi történt
volna, ha az 1848-as forradalom fenn tudott volna maradni Közép-Európában.
Szomszédok közötti helyi háborúk egész
sorának valószínűségét aligha
lehet kizárni a 20. századi tapasztalatok alapján,
sem pedig a kisebb népek, magyarok, csehek, szlovákok vagy
akár a lengyelek marginalizálódását,
a velsziek, katalánok, bretonok vagy írek helyzetéhez
hasonló státuszba kerülését. Az biztos,
hogy egy állam eltűnt volna a térképről:
Ausztria. Ami 1848-ban nem történt meg, azt 1918 után
és pervertált formában 1933 után tűzte
műsorára a történelem. Eldöntött kérdés
volt, hogy az ellenszenves, nevetséges operettállamnak el
kell tűnnie. A "német szabadságmozgalom" osztrák
führerének leszámolási listáján
az elsők között szerepelt.
Európa tükre
A mai Ausztria ezek szerint egy halogatott
forradalom gyermeke, és elbukott majd eltorzult újabb kiadásáé.
Ettől kezdve az, ami megmaradt belőle, nemcsak ökológiai
megfontolásokból számít megóvásra
méltónak. Közel negyven évig játszotta
Ausztria a hideg háború Svájcának szerepét.
A "semlegesség" új fejezetet nyitott a történelemtől
megsértett állam számára. 1989 óta a
semlegességnek csökkent a valódi jelentősége,
de az ezt kísérő identitásteremtő történet
mit sem veszített vonzerejéből (bár azt szívesen
kifelejtik, hogy annak idején, 1955-ben a győztes nagyhatalmakkal
kötött szerződés nem állta ki a népszavazás
próbáját). A semlegesség, amire esküsznek,
a kívülmaradás logikáját követi,
a tartózkodás és pártatlanság ellenében
úgy látszik, végre ki lehet menekülni a történelem
pusztító menetéből. Ami a nagyságból
megmaradt, azt megmentették - ez a mitikus történet
a boldogok szigetéről: a semlegesség mint óvszer.
Ezt a mitikus nemzeti értéket most láthatólag
megint komoly veszély fenyegeti, majd meglátjuk, hogy az
osztrák politika nem evez-e újból végzetes
vizekre.
Ausztria, a "maradék" nemcsak
idegenforgalmi nagyüzemként fontos, amely természeti
látványosságai mellett történelmi különlegességeit
is mutogathatja. Amennyiben ugyanis magában foglalja a rémületet
és a reményt, a banálisat és a gonoszt, a régit
és az újat, Eichmannt és Mozartot, Ausztriában
az ember a kontinentális történelem magaslesén
találhatja magát. Sosem lehetett és sosem lehet innen
megérteni a világtörténelmet, Európa és
az európai princípium elterjesztésének történetét
az egész földgolyón, és az ész útjaként
és de facto világítéletként értelmezni.
A történelmet revideálják, és ez a katolikus-szkeptikus
ország mintha az európai történelem ítélőszéke
volna.
Innen nézve közeli volt
minden európai háború. A mostani is az. Itt megérezni
az európai kontinens legkisebb atmoszférikus klímaváltozását
is. Ausztriával szemben az ú.n. utódállamok
többsége kevésbé érzi magát egy
tiszteletreméltó birodalom jelentős maradványának,
inkább levegő után kapkodó történelmi
szereplőknek, akik 150 évnyi szünet után gyors
ütemben kapcsolódnak az 1848-as évhez, az ígért
szuverenitás évéhez. Ennek a nyomasztó különbségnek
a figyelmen kívül hagyása kardinális félreértés
volt az 1989 előtti osztrák és nem osztrák Közép-Európa-vitában.
A történelmileg lehetséges legjobb esetben Európa
és nemzetállamai a középső országhoz
fognak hasonlítani, éppen mivel az európai nemzetállam
éppolyan kényszerítően szükséges,
mint amilyen lehetetlen.
Ausztriát komolyan venni
annyi, mint megérteni, milyen nehéz éppen Európában
összeegyeztetni az integritást és az integrációt.
Ami Európában különleges, a legszorosabban összefügg
az osztrák jelenség-komplexummal. A felvilágosodás
utáni nacionalizmus érthető de eltúlzott válasz
volt a fenyegetett etnikai identitásra. A modern integracionizmus,
két világháború tapasztalatainak eredménye,
arra tragikus tényállásra reagál, hogy 1848
alapelvei, az európai nemzetállamok "alkotmánya" magukban
rejtik a modern háború, a teljes mozgósítás
csíráit.
A biztonság világaként
írta le Stefan Zweig az első világháború
évtizedeit, olyan védett ifjúságként,
amely elképzelni sem tudta, hogy Európában még
egyszer háború lehetne. Egy ilyen biztonság világa
van ismét mögöttünk, és hogy a világ
1989 óta gyökeresen megváltozott, ez a felismerés
kezd Ausztriában is lassan és fáradságosan
utat törni magának. Túl kényelmes volt az élet
a történelmi védettségben, és az észrevenni
nem akarás mintegy védekező reflexként működött,
hogy az éppen elavulót, elmúlót, ami nem volt
mindig jó, de legalább biztos volt, mint még mindig
érvényben lévőt megőrizze.
Ausztria egyike lehet azoknak a
nyugati országoknak, amelyeket a leginkább érintettek
az 1989-es változások. Nem maguk a határok változtak
meg, hanem a jelentőségük. Európa közepén
a szegénység határvonala jelenik meg,amelyik olcsó
bérű országokká alakítja az egykori kommunista
államokat, mindazokkal a következményekkel, amelyekkel
ez együtt jár. A mi mexikóiaink Prágából
jönnek, Varsóból és Sopronból. Azzal a
lényeges különbséggel, hogy akik egykor kommunista
uralom alatt álltak, aligha rendelkeznek ugyanolyan társadalmi
tapasztalatokkal, mint a mexikóiak.
A második világháború
eredményei megfordultak, a győztesek váltak kérelmezőkké.
A házmester a bécsi 23. kerületből Znojmóban
nagyurat játszhat, mert ez szó szerint nem kerül semmibe.
Nacionalista, de nem a hősies fajtából, idegengyűlölő.
Mint minden egyenlőtlen határ, ez is csak egy irányban
nyitott: az ember befelé kívánkozik az országba,
ahol minden, nem utolsó sorban a mesés átszámítási
kulcs miatt, nevetségesen olcsó, de ki ne jöjjön
onnan lehetőleg senki, még ha kórházi nővérekből
és segédszemélyzetből hiány van is mindenütt
Ausztriában. Az osztrák nacionalizmust azonban nem annyira
a német nacionalizmus kényes közelsége fékezi,
mint inkább a bátorság hiánya, ami -
horribile
dictu
- egy menekültszállás megtámadásához
szükségeltetik. Az önmérséklet mint a mértékletesség
művészete osztrák stílus- és életelv,
amelyből nem csak a gyávaság, hanem a tapasztalat is
beszél. Az ember uralkodik magán, mert mégiscsak tisztességes
ember szeretne lenni, hogy legalább valamelyest kedveljék
a szomszédai, és mert a világ szeme (azt hiszik) még
mindig Ausztrián csügg , ami pedig maga a világ.
A Kelet megnyitása felgyorsította
az utat a Nyugat felé, mert a szegény szomszédoktól
el kell határolódni, és bekapcsolódni az összeurópai
modernizációs folyamatba, s ez megkérdőjelezi
az osztrák sajátosságokat, melyek a legszorosabban
összefüggnek a konzervatív mentalitással és
a
fundamentum regnorum
hoz tartoznak. (..)
A háború utáni köztársaság
A második köztársaság
nem azonos a lecsengő monarchia melankolikus korszakával,
amelyik ha titokban is, de mégiscsak számolt a hatalom elvesztésének
lehetőségével. A strukturális tradíciók
mindenesetre félreismerhetetlenek, és nem véletlen,
hogy Robert Musil regénye Bruno Kreisky számára mintegy
állampolitikai kalauzzá vált.
Ez a mérsékelt ésszerűség
és gyámkodó tartózkodás, ez a programatikus
középszerűség (amelyik érthető módon
konfliktuskerülő) ma is a politikai cselekvés és
gondolkodás lényegi jegyei közé tartozik. Tudatában
lenni a helyünknek a kontinens közepén. Az óvatosság
kötelező a történelem végén, és
a Musil leírta mechanizmusokat nem nehéz fölismerni
az 1955-ös államszerződéssel szankcionált
és köztiszteletben álló köztársaságban:
az ellentétek kiegyensúlyozásának művészete,
hogy elejét vegyék a konfliktusoknak, a taktikázás
és egyáltalán a politikai kézivezérlés
öröme, az enyhe cinizmus, a továbbmachinálás
programszerűsége és az ezzel járó beszédesség,
annak tudata, hogy romlott minden kompromisszum. Olyan, mint az Ezeregyéjszaka
meséiben, a hercegnő tudja, hogy a tovább beszélés,
a mesélés segít. Amíg beszélnek, a katasztrófa
elhárítható, elhúzható, megkerülhető.
Az osztrákok a késleltetés világbajnokai.
A bürokratikusan kicentizendő
és ellensúlyozandó feszültségek ma mások
mint a monarchia idejében. Az 1934-es polgárháborús
pártok közti történelmi kompromisszumot kellett
életre hívni, és ennek kapcsán a bérmunka
és tőke közti megegyezést. Megválni a rendi
államtól és a tanácsállamtól.
Áthidalni való azonban a fölmérhetetlen ellentét
is, amelyik a nagy birodalomhoz mérten eredetileg arányos,
a kis ország számára azonban túldimenzionált
metropolisz urbanitása és a paraszti jellegű vidék
között feszül, amely utóbbi 1945 után virágzásnak
indult, és nem utolsó sorban a keletről jövő
turizmusnak hála gazdaságilag felülmúlta Ausztria
történelmi részét. Legalábbis 1989-ig
Ausztrián belül is érvényes volt a jelszó:
"
Let's go west".
A nyugati népességnövekedés
nagyjából megfelelt a keleti népességcsökkenésnek.
A modern metropolisz és az
agrár-paraszti kultúra ellentéte tipikus az osztrák-közép-európai
térségben, és eltér a sokkal decentralizáltabb
struktúráktól Németországban, amelyik
csak nagyon későn kapott Berlinnel modern, urbánus
centrumot. Budapest és Magyarország, Prága és
cseh vidék, Pozsony és Szlovákia, mindig egy város
áll szemben az érintetlen paraszti környezettel, kiemelkedve
abból, csodálat és gyanakvás tárgyaként:
ez a központi állam logikája, amely csupa al-központi-államokból
állt, s közöttük Bécs mint
prima inter
pares
. Ezt a monarchia végeztével nem lehetett többé
fönntartani: Bécs továbbra is az érinthetetlen
fix , kikristályosodási pont maradt ugyan, de az osztrák
vidékekből mégiscsak önálló szövetségi
államok alakultak öntudatos területi államfőkkel,
akik nélkül nem megy semmi. Bölcsen egyesül itt a
francia centralizmus a német föderalizmussal.
Az állampolitikai bölcsességnek
mindig törődnie kell azzal is, hogy lekösse vagy elterelje
az esetleges nagyosztrák vagy nagynémet eredetű revizionisztikus
energiákat. Nem utolsó sorban emiatt tartozott a saját
közelmúlt óvatos kezelése a nagy politikai pártok
közös repertoárjába. Állampolitikailag ajánlatos
sőt kötelező volt Hitler áldozatának színében
mutatkozni, már csak Ausztria területi biztonsága érdekében
is.
Az osztrák államiság
nem híján az esztétikai kvalitásnak. Ez a művi
képződmény sok pénzt költ a művészetre,
arányosan sokkal többet mint Németország. Ez
segíti az imázst, hangsúlyozza a polgár művészi
érzékét, aki még mindig ad arra, hogy legyen
neki egy igazija, és az idegenforgalmat is erősen föllendíti.
A Salzburgi Ünnepi Játékokat, elmélkedett erről
nemrégiben az ország egy vezető kultúrpolitikusa,
voltaképpen az idegenforgalom bevételeiből kellene
finanszírozni.
Ennyi művészet, ennyi
állami politikai gondoskodás, ennyi konzervatív kulturális
érzék. Ahol maga az igazgatás avanzsál művészetté,
a politikai rendszer csak úgy mellékesen szökkent szárba
mindenféle különcöket, kötekedőket és
misszionáriusokat. És írókat és művészeket,
akik halálos gyűlöletet éreznek a hazájuk
iránt, gyűlöletet, amely szeret, de nem könyörül.
Intellektuel körökben ez a konformizmus parancsolata: az állampolitikai
ésszerűség osztrák változatának
elutasítása. A játékszabályok előírják,
a német 68-asok elvi távolságtartásától
eltérően, hogy semmiféle kívülről
jövő kritika nem kívánatos. Ausztria bírálata
a bennszülöttek előjoga. Nem igazán könnyű
akárcsak felsorolni is ennek a traumatikus szerelmes gyűlöletnek
minden aspektusát. Grillparzer és Stifter példájának
tanúsága szerint ez az ambivalens viszony régebbi
keletű. A katolikus Ausztria szereti a művészetet, mert
tisztában van annak reprezentativitásával. De mihez
kezdjenek a művészet nemreprezentatív, nemjózan
termelőivel, akik nem képesek beilleszkedni a jól olajozott
masinériába? A modern esztétikai reflexióhoz
ezzel szemben hozzátartozik az ellenérzés a reprezentatív
látszattal szemben, pedig éppen ez az, amiből az osztrák
politika olyan előszeretettel merít.
Provincializmus és modernség
Az intellektueleknek a hazájuk
iránti elvi averziói más okokból is táplálkoznak:
utólagos igény az antifasiszta tisztázásra
például vagy a köztes helyzettől való kínlódás.
Így például jól kivehető a fiatalabb
nemzedékhez tartozó két szerző, Robert Menasse
és Josef Haslinger esszéiből, milyen rossz néven
veszik, hogy Ausztria nem egy félreérthetetlen történelem
egyértelmű politikai szimbólumaival rendelkező
normális náció. A svájci intellektueltől
eltérően az osztrák, még ha kritikus honi szerző
volna, akkor sem dalolja a kicsinység nagyszerűségét,
inkább szenved tőle, ugyanakkor elhatárolja magát
Németországtól - szemben az apák és
nagyapák 1938-as nemzedékével.
Sem a modern államot, sem
a modern művészetet, sem a modern szubjektumot nem Bécsben
találták föl: Freud ellenére sem. A bécsi
századforduló olyasmi volt, mint valami mérsékelt
utánérzés. (..) Ezt fémjelzik az olyan nevek
mint: Hofmannsthal, Bahr, Schnitzler. Nem kellett abszolút modernnek
lenni, csak éppen úgy, mértékkel. Egyébként
teljes ellentétben Prágával, amelyik még az
első világháború előtt kifejlesztette
a modernizmus sajátos cseh formanyelvét.
Ausztria saját összetéveszthetetlen
hozzájárulása az esztétikai modernizmushoz
jórészt a perifériáján keletkezett,
azokon a topográfiai pontokon, ahol a modernitást külső
eseményként észlelték, ami megesik az emberekkel,
a Monarchia német és németnyelvű zugaiban. Mi
volna az osztrák modernizmus Roth, Musil, Kaffka, Werfel, Rilke,
Canetti nélkül. A provinciák látják el
a nagyvárost esztétikai tehetségekkel, akik egészen
specifikus tapasztalatokkal bírnak, amelyek a tradicionális
élet és egy exterritoriális modernitás összecsapásából
fakadnak. (...)
Ausztria perifériája
1918 után kisebb lett, a keleti nyelvi szigetekről a paraszti
nyugatra vándorolt. Mi volna a háború utáni
osztrák irodalom Bachmann, Handke és Bernhard nélkül,
három vidéki szerző nélkül? éppen
a vidéknek ez a radikalizmusa az, amely őszintén szólva,
antiurbánus resszentimentet is hordoz, s amely olyan nehezen fér
össze a bécsi maradék polgárság előkelő
tartózkodásával. A konfliktus be van programozva,
prolongálására számítani lehet. Urbánus
szerzőkből, akik nem kötődnek a bármilyen
kritikusan is szemlélt szűkebb pátriájukhoz,
gyér a termés: Elfriede Jelinek, Robert Menasse és
Franz Schuh, akit említhetnénk. Továbbra is meglepő,
a hagyomány milyen vékony szálai kötik a háború
utáni irodalmat a klasszikus osztrák modernizmushoz.
Politikailag rá lehetne kérdezni,
hogy vajon az írók vehemens bírálata a csúnyácska-maradvány
Ausztria fölött nem része-e maga is annak a betegségnek,
amelyet kritizál: a modernitás felmérhetetlen hiányának,
amin legalább a médiumok, a rádió és
a televízió túljutott. Hogy Ausztriát áthatotta
a nácizmus, jobban mint bármelyik másik országot,
ez vitathatatlan, hogy - demokratikus mivoltában - fennmaradt (valamelyes
önállóságban), ez akkor is csodálatra
méltó teljesítmény, ha az ország politikusai
a kelleténél jobban hangsúlyozzák.
Ausztria emlékezés
valamire, ami csődöt mondott, ami azonban modern demokratikus
alapon nem mondhat csődöt: a kontinens integrációja,
amelyik korlátozza minden európai nemzetállam szuverenitását,
és szankcionálja a maguk felállította játékszabályok
megsértését. Ennyiben az integracionizmus, amelyik
elfogulatlanul vitába száll a predemokratikus univerzalizmussal,
ésszerű korrekciója lehet az európai népek
1848-ban megindult nemzeti (nacionalista) politikájának.
A diplomaták iskolája
Integráció és
integritás, szabadság és béke nem ritkán
áthidalhatatlan ellentétnek számított az európai
történelemben, és ennek megfelelően is kezelték.
Egy olyan figyelemreméltó figura mint Metternich, akit egyöntetűen
gyűlölnek mindmáig, akit kínosan kerülnek
még az osztrák monarchisták is, mindenkinél
jobban megszemélyesítette Európa nehézségeit.
Ilyen nagy bürokratikus nyomás volt látszólag
szükséges ahhoz, hogy a széttartót, ami nem volt
hajlandó magától "multikulturálisan" összeilleszkedni,
össze lehessen fogni, hogy az
ancien régime
uralmát
még egyszer meg lehessen menteni és - amiről szívesen
elfeledkeznek - hogy garantálni lehessen egy európai békét.
Még ha Ausztria nem valódi
soknemzetiségű állam is többé, integritásáért
az integráció szelleme kezeskedik, míg minden következetes
integrizmus politikai kiüresedést hoz magával. Fegyvertelen,
minden aurát nélkülöző ésszerűségében
a félcipő a kontinens közepén hasonlít
az európai összesség komplexumához, és
a mindent mesterségesen összetartó bürokrácia
arányaiban sokkal kiterjedtebb mint az a sokat szidott brüsszeli.
Európának osztrák típusú diplomáciára
volna szüksége, nem az etnikai hanem az átvitt értelemben.
Az osztrákok nem a szabadság feltalálói, de
mindenesetre az integráció mesterei. A világ minden
diplomatáját Ausztriában kellene kiképezni.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu