Tartalomjegyzék [Lettre 17. szám, 1995. Nyár] Kezdőlap
stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |
GEERT VAN ISTENDAEL
AZ ART NOUVEAU SZÁZ ÉVE BRÜSSZELBEN
1993. Az építészek
arra emlékeznek, hogy az art nouveau 1893-ban jelent meg Brüsszelben.
Victor Horta volt az, aki elsőként szakított radikálisan
a történeti stílusokkal, melyektől még
legeredetibb eklektikus elődei sem szabadultak meg teljesen. Az írók
arra emlékeznek, hogy száz évvel ezelőtt jelent
meg az irodalmi avantgarde-folyóirat , a
Van
Nu en Straks
(Itt és Most), s ez is Brüsszelben. A két születésnapnak
több köze van egymáshoz, mint ahogy hirtelenjében
gondolnánk.
Az előző század
90-es éveiben forrt és pezsgett az élet Brüsszelben.
A város csodaszámba menő gyorsasággal rázta
le magáról legendás kényelmességét,
bornírtságát, jóltáplált csiszolatlanságát.
Már 1883-tól kezdve elhozza a legendás ügyvéd,
Octave Maus vezette csoport, a
Les XX
(A Huszak), a legeslegújabb
művészeti irányzatok képviselőit Brüsszelbe:
Rodint, Whistlert, Liebermannt, Renoirt, Monet-t, Odilon Redont, Toulouse-Lautrecet,
Gauguint, Van Gogh-ot, sőt még a svéd festőt,
Carl Larssont is. Ensor, Khnopff és Theo van Rijsselberghe is ebbe
a társaságba tartoznak. Mallarmé tart előadásokat
náluk és Verhaeren Ensorral szövetkezik. A
Les XX
határozottan kiáll a modern francia zene mellett a túlontúl
divatba jött wagneriánusokkal szemben: nemcsak Gabriel Faurét
és César Franckot szólaltatják meg Brüsszelben,
hanem olyan igazi újítókat is, mint Henri Duparc és
Claude Debussy. Röviden szólva: költséget, fáradságot
nem kímélve Brüsszelbe hozzák mindenből
a legeslegjobbat, mielőtt az másutt is lehetőséget
kapna, vagy legalábbis azt, amit az utánuk következők
a legeslegjobbnak fognak ítélni.
Tíz év múltán
a
Les XX
feloszlik; tagjai úgy vélik, hogy egy avantgarde-csoportnak
nem szabad túl sokáig fennmaradnia és átalakulnak
La Libre Esthétique
(Szabad Esztétika) néven,
amely kiválóan gondoskodik arról, hogy Brüsszel
Európa művészi fejlődésének élén
maradjon. A 90-es évek elején Victor Horta és Henry
van de Velde alkotásaikkal részt vesznek a Maus-csoport kiállításain.
Van de Velde lesz az, aki majd a
Van Nu en Straks
borítólapjait
rajzolja.
1893-ban Horta lakást tervez
Tassel mérnöknek, aki a brüsszeli
Université
Libre-
en tanított ábrázoló geometriát.
A
Fondation pour l'Architecture
(Alapítvány az Építészet
javára) ennek a háznak a tervrajzával nyitotta meg
az art nouveau 100. évfordulójára rendezett kiállítását.
Egyszerre csak megjelennek az ismerős, kígyózó
ostornyúlványok, amelyeket én az art nouveau-hoz kapcsolok;
"
style poelink"
(angolna-stílus), ahogyan azt a brüsszeliek
plasztikusan mondják. Horta itt valami valóban forradalmi
dolgot hoz létre, megszabadul mindattól, amit tanulmányai
alatt látott. Horta köztiszteletben álló mestere,
Balat, aki például nem sokkal azelőtt a "Koninklijke
Serres" (Királyi Üvegházak) káprázatos
vasszerkezetét tervezte meg, dühöng tehetséges
tanítványa hóbortjain. Horta formanyelve azonban,
csakúgy mint Van de Veldéé vagy Hankaré vagy
azon sokaké, akik ezt a stílust átveszik, tulajdonképpen
nem a semmiből bukkan elő.
1891-ben és 1892-ben azokon
a borítólapokon, amelyeket Georges Lemmen rajzol a
Les
XX
katalógusaihoz, már használ olyasvalamit, ami
Horta hajlékony vonalaira hasonlít, de Lemmen nem éri
el Horta színvonalát, s az egész kissé csiszolatlan
és kidolgozatlan marad. 1889-ben már kígyózó
kezdeményeket találhatunk Constand de Montald, egy kevéssé
ismert, brüsszeli művész fantasztikus, japanizáló
falfestményén. S a brüsszeli művészek jól
ismerték William Morris munkásságát, aki már
1850 körül szorgalmazta, hogy térjenek vissza a középkori
kézművességhez, s ismerték Morrisnak és
a Morrisszal szoros kapcsolatban álló Walter Crane-nek
Arts
Crafts-
ját, azaz iparművészetét. Henry van
de Veldének például Walter Crane könyvei állandóan
a kezeügyében voltak. Ha Crane gyerekdalokhoz ("The baby's
opera" és "The baby's bouquęt" sic!) készített
illusztrációit alaposabban megvizsgáljuk, rögtön
feltűnik, hogy például az
A,B,C, die Katze lief
im Schnee
vagy a
King Cole
margóját díszítő
vonalak igencsak megközelítik az art nouveau stílust.
E könyvek 1877-ben jelentek meg. A Morris által tervezett anyagminták,
liliomok, lonc-ábrázolások is ehhez közelítenek.
Mindez azonban csak kísérletezgetés
marad. De továbbmegyek. A neogótika a 19. században
Belgiumban igen kedvelt stílus volt. A neogótika díszítő
motívumai csalóka módon szintén erősen
hasonlítanak az art nouveau ornamentumaira. És ha a középkori
kéziratok illusztrációit közelebbről vesszük
szemügyre, láthatjuk, hogy a letűnt korok szerzetesei
éppen olyan díszesen hagyták kacskaringózni
vonalaikat, mint ahogy azt Horta és Van de Velde tették sokkal
később. Csak nem tudom bebizonyítani, hogy Horta tőlük
leste el.
Horta egyszersmind kiindulópontja
és végállomása egy fejlődésnek.
Tanulóévei idején az építészek
már régóta nem csak egyetlen historizáló
stílusra mint például a neogótikára
vagy a reneszánszra korlátozták működésüket.
Igen egyéni módon dolgozták fel a legkülönbözőbb
stílusokat, építészetük szélsőségesen
eklektikus volt. Horta is csupán egy kicsit lép előre,
amikor 1889-ben egyik legkorábbi épülete, a brüsszeli
Jubelpark kis templomának építésekor elveti
a létező formákat. Éppen csak egyetlen, meghatározó
lépéssel tesz többet, mint "legeklektikusabb" elődei,
de még messze van a Frisonhuis liánszerű lépcsőkorlátjától,
amit öt évvel később rajzol majd meg. A döntő
lépés még hátra van.
1893-tól azután szabad
a pálya. Tassel háza mellett, azzal csaknem egyidőben,
tervezi meg Autrique házát is Horta. Hankar a Defacqzstraaton
épít magának lakást. Egy évre rá
nő ki a földből a gazdag különc és filantróp
Otlet háza, amelyet Octave van Rijsslberghe tervez. 1895-ben építik
fel a Bloemenwerfet, Henry van de Velde angol minták alapján
megálmodott házát. A következő években
a brüsszeli utcákat kevésbé ismert, de nagyon
tehetséges építészek egész sora gazdagítja
az art nouveau legkülönfélébb megjelenési
formáival: közéjük tartozott Cauchie, Govaerts,
Hamesse térjünk csak be egyszer egy italra az "Utolsó
Hallucináció" nevet viselő bárba , aztán
ott volt Hemelsoet, aki a maga "hemelsoete" (azaz: mennyeien édes)
művészetével mind a mai napig erőteljesen jelen
van Schaarbeekben, Rosenboom és Blrot, az ízig-vérig
spekuláns, akit az art nouveau leginkább extravagáns
darabjai érdekeltek; Jacobs néhány nagyszerű
iskolát épít, ahová manapság főként
marokkói és török gyerekek járnak; Van Waesberghe
megpróbálja egymással kibékíteni a szigorú
gótikát és az elszabadult új stílust,
Saintenoynak pedig sikerül felépíteni majdnem egészen
egymás mellett a (manapság szánalmasan lepusztult)
art nouveau stílusú Old Englandet és egy neogótikus
patikát.
Brüsszel és környéke
nagy lendülettel terjeszkedett. 1865-ben, II. Lipót trónralépésekor,
a brüsszeli agglomerációnak 250 000 lakosa volt. Az
első világháború előestéjén
már csaknem háromszor annyian, nyolcszázezren voltak.
1890 és 1900 között mintegy százezerrel nő
a brüsszeliek száma, s közülük a jobb módúak
meg tudták maguknak szerezni az 57 méter széles, de
igen mély, tipikus belga telkeket, amelyekre azután az új
idők követelményeinek megfelelő, divatos házakat
építettek. Brüsszel akkoriban a vagyonosabb rétegek
számára modern luxusváros volt; ezért is rendelkezett
Brüsszel területéhez képest a legsűrűbb
villamos- és buszhálózattal egész Európában.
Szintén ekkortájt
kerül bele Brüsszel a világ körforgásába
is. A belga, de különösen a vallon ipar a technológiai
fejlődés élén áll. II. Lipót szégyellnivaló
könyörtelenséggel kezdi meg Kongó mérhetetlen
kincseinek kiaknázását. Belgium ezekben az években
a világ öt legfontosabb ipari országa közé
tartozik. A kizsákmányolt proletariátusnak több
évig tartó véres harc és kemény elnyomás
után sikerül megszerveznie önmagát, és 1894-ben
diadalmenetben vonulnak be az első szocialista képviselők
a belga parlamentbe.
A szocialisták nemcsak a
munkásosztály érdekeit képviselik, hanem kezdettől
fogva az antiklerikális és szabadelvű eszmeiséget
is; Csar de Paepe, aki első perctől fogva élharcosuk,
tagja például a szabadgondolkodók szövetségének
(
Les Solidaires
) és polgári temetéseket szorgalmaz.
A fiatal szocialista vezetők, mint Emile Vandervelde vagy Max Hallet,
valamint a
Les XX
és a
La Libre Esthtique
vonzáskörében
élő fiatal, radikális liberális gondolkodók
és művészek ismerik, nagyra értékelik
egymást, s meg vannak róla győződve, hogy politikai
és művészi munkájuk révén új,
gazdagabb, szebb és igazságosabb korszakot hoznak létre.
Teljes tudatossággal szegülnek szembe mind a katolikus, mind
a régimódi, polgári Belgiummal.
Az art nouveau-t nemcsak azért
nevezik újnak, mert a régi formákat lerázta
magáról, hanem mert építészek, művészek,
politikusok és értelmiségiek ebben látták
kifejeződni mindazt, ami előremutató volt és
új idők kezdetét jelezte. Így nem lepődhetünk
meg azon, hogy Horta többek között Emile Vanderveldétől
megbízást kap, hogy a frissen megalakult munkásmozgalom
számára palotát építsen, amely a Brusselse
Volkshuis ( Brüsszeli Népház) nevet kapja. Ugyanez a
munkásmozgalom hetven évvel később már
öregnek számít, és vezetői lebontatják
Horta szépreményű palotáját. Az a csúf
torony, ami most a helyén látható, a csüggedt
reménytelenséget szimbolizálja.
1894-ben Henry van de Velde a jóhangzású
La Socit Nouvelle
(Új Társadalom) című
folyóiratban azt írja:
'L'espoir en un avenir heureux
et galitaire est la
source des oeuvres dcoratives nouvelles.'
(A boldog és egyenlőségen alapuló jövőbe
vetett reménység a forrása az új díszítőművészet
alkotásainak.) A
La Socit Nouvelle
pártonkívüli
újság volt, amelyben éppúgy jelentek meg cikkek
a szocialista vezető, Emile Vandervelde, mint az anarchista Kropotkin
és Reclus tollából, vagy az új, francia nyelvű,
belga íróktól, mint Verhaeren vagy Eekhoud. August
Vermeylen anarchista jóbarátja, Jacques Mesnil is dolgozott
ennek az újságnak; Vermeylen később szívesen
közli Mesnil cikkeit a
Van Nu en Straks
-ban.
Bár a Belga Munkáspárt
felmenőágban van, és a szocialista szervezetekhez tömegesen
csatlakoznak új tagok, a politikai választóvonalak
nem mindig rajzolódnak ki élesen. Nem szabad elfelejtenünk,
hogy olyanok, mint például Vandervelde, Destre és
Hallet a progresszív, liberális polgárságból
származtak; a szocializmusra csak azért váltottak
át, mert sokkolta őket, mennyire kegyetlen módon verték
le 1886-ban a munkásfelkeléseket.
Horta magát vörösnek
nevezte, de nem marxistának. Egyébként pedig a Belga
Munkáspárt művészeti szekciójában
tartott előadásokat. Henry van de Velde az orosz anarchista
herceg, Kropotkin
La conquęte du pain
(Kenyérharc)
című művével a hóna alatt járkált.
August Vermeylen lelkesedett ezért a könyvért. Folyóirata,
a
Van Nu en
Straks
különben leplezetlenül
anarchista volt. És Jacques Mesnil a
Cercle des Etudiants
Socialistes
(Szocialista Diákok Köre) tagjaként
előadásokat tartott a Brusselse Volkshuis épületében.
Minden lehetséges volt. A BWP ( Belga Munkáspárt)
még éveken keresztül (1914-ig) az ellenzék soraiban
foglal helyet, s így nem kell vesződnie azokkal a kompromisszumokkal,
amelyek a vezetés felelősségének és a
koalíciónak elkerülhetetlen velejárói.
Az optimizmus és a közös lelkesedés mindent elsöprő
hulláma elmossa a doktriner és teoretikus különbségeket.
Fontos találkozóhely
volt a
Les Amis Philanthropes
nevű szabadkőműves
páholy, ahol szocialisták, anarchista értelmiségiek,
baloldali liberálisok, progresszív gyárosok és
művészek vitattak meg egyes kérdéseket. Amikor
a brüsszeli Universit Libre a heves diáktüntetések
ellenére sem engedélyezte, hogy a francia földrajztudós
és anarchista, Elise Reclus szemináriumot tartson, többek
között Emile Vandervelde és a radikál-liberális
Paul Janson megalapítják az
Universit Nouvelle
-t;
ennek az ellenegyetemnek a szemináriumait a
Les Amis Philanthropes
szabadkőművességének jegyében tartják.
Destre, Vandervelde és Janson tartanak itt előadásokat,
Verhaeren és Eekhoud, s a Van Nu en Straks szellemének követői,
Henry van de Velde és Alfred Hegenscheidt.
Horta a
Les Amis Philanthropes
műhelyében Autrique-kel és Tassellel találkozott;
Tassel barátja és munkatársa volt Ernest Solvay-nak,
aki pedig Emile Vanderveldével volt barátságban. A
dúsgazdag vállalkozó, Solvay vezeti be többek
között a 8 órás munkanapot, a nyugdíjat
és a fizetett szabadságot, jóval korábban annál,
hogy bármelyik törvénykezés erre kötelezte
volna a munkaadókat. Már említettem, hogy Horta 1893-ban
Autrique és Tassel megbízásait teljesítette.
Solvay számára munkásságának egyik legcsodálatosabb
épületét alkotja meg.
Az
Art Nouveau in Belgi. Architectuur
en interieurs
(Az art nouveau Belgiumban. Architektúra és
belsőépítészet; Tielt, 1992) című
könyvbe Jos Vandenbreeden felvette azt a fényképet,
amely a Balat tervezte Királyi Üvegházakat (Koninklijke
Serres) ábrázolja. A képen csúcsíveket
látunk, tehát neogótikus elemeket, rózsaablakokat,
íveket, oszlopocskákat és sok értelmetlen csavarodó
elemet. Hogy értelmetlenek lennének? Ott kell hogy legyenek,
hogy össze- és megtartsák a vas- és üvegszerkezeteket.
Balat már régen megtanulta ezt a pályaudvarok tetőszerkezeteiből,
ezekből a jellegzetesen 19. századi építményekből;
Horta pedig Balat óráin jegyezte meg ezt magának,
és nem is félt az alkalmazásuktól. Az ipari
vasat és a szegecset elképesztő polgáriatlan
módon együtt használja a legnemesebb márványfajtákkal
és a legdrágább faanyaggal. Ilyesmi Horta idejében
minden bizonnyal éppolyan forradalmi tett volt, mint elvetni a történeti
formanyelvet.
A néhai Jean Delhaye, aki
Hortának tanítványa és egész életében
csodálója volt, egyszer azt mondta nekem, hogy az újítást
nem annyira a vas vagy a díszítések jelentették,
mint inkább Horta alaprajzai. Az art nouveau építészei
Brüsszelben általában teljesen szokványos keskeny
és mély telkekre építettek. A hagyományos
brüsszeli háznak csaknem mindig van belső folyosója,
mellette három egymás mögötti szobával,
en enfilade,
így nevezik... A sorház oldalfalrészén
természetesen soha nincs ablak, ennek az az elkerülhetetlen
következménye, hogy a középső szoba sötét
marad. Így van ez az én lakásomban is, és számtalan
hasonló brüsszeli lakásban, ahol megfordultam.
Horta megváltoztatja ezt
az alaprajzot. A Tassel-házat egy öntöttvasból,
acélból és üvegből való szerkezet
köré építi. Ily módon nemcsak fényt
enged be fentről a ház közepébe ami már
önmagában is zseniális újítás ,
hanem a tipikus brüsszeli polgárház szigorú elrendezését
is felrúgja; az ő beosztása már nem a konvencióknak,
hanem a lakó igényeinek felel meg, és minden egyes
új tervében más és más, igen eredeti
elrendezést gondol ki.
Horta, Hankar, Henry van de Velde
ők az art nouveau úttörői Brüsszelben. Van
de Velde Németországba költözik és 1902-ben
Weimarban telepszik le. Hankar korán hal meg, túl korán,
1901-ben. Horta lesz a hivatalos építésze többek
között a Szépművészeti Palotának (Paleis
voor Schone Kunsten) és a Központi Pályaudvarnak (Centraal
Station). Báró Horta 1947-ben hal meg. Hármójuk
példájának nyomán dolgozik számos kevésbé
ismert építőmester: Francisco Borsi
Bruxelles 1900
(Brüsszel, 1974) című könyve huszonnyolcról
számol be, de meggyőződésem, hogy többen
vannak. A Corregiostraaton áll például Eduard Ramaekers
egyik figyelemreméltó háza, a flamand gótika
és az új stílus merész, sokszínű
kombinációja, de Borsi nem vette fel listájára
Ramaekers nevét. Ugyanebben az utcában található
még Paul Grade-nak egy szerény, de elegáns háza;
az ő neve is hiányzik Borsinál.
A három nagy egyéniség
sok követője főleg az ornamentikát utánozta
néha nagyon önfejűen, de mindig találékonyan
és szinte soha nem változtatott a tradicionális alaprajzon.
Divatot követtek ezzel, olyat, amit egy jobb módú, liberális
polgárréteg ízlése alakított ki. És
amint ez a polgárréteg valami mást akart, könnyedén
váltottak át rá, lett légyen az akár
a XVI. Lajos korabeli művészet. A Sint-Lukasarchiefban (Szent
Lukács Archívum) egyszer megmutatták nekem Léon
de Lune öt homlokzatrajzának egy sorozatát; tisztességes,
hagyományos belga homlokzatok, valódi eklektika. De Lune-től
eddig csak egy Elsenében lévő, kissé őrült
art nouveau homlokzatát ismertem. De Lune, Blérot és
a többiek mindenekelőtt tehetséges homlokzattervezők
voltak; nem kevesebbek, de nem is többek ennél.
Mindenekelőtt Brüsszel
centrumában, Elsenében, Schaarbeekben, Sint-Joost-ten-Nodéban,
Sint Gillisben, Ukkelben és Vorstban építettek az
új stílusban, az elszegényedett ipari elővárosokban,
mint Anderlecht vagy Molenbeek, illetve a csak később városiasodott
negyedekben, mint Sint-Lambrechts- és Sint-Pieters-Woluwe, sokkal
kevesebbet építettek így, bár sokszor a legváratlanabb
helyeken érnek újra meg újra kellemes meglepetések.
Így például az én utcámban, Sint-Lambrechts-Woluwében
található egy csodálatos épület; sajnos
a Sint-Lukasarchief lajstroma nem jelzi az alkotóját.
Brüsszel egész területén
az art nouveau névtelen elemeinek tömkelegét fedezhetjük
fel olyan házakon, amelyek többi részükön
teljesen más stílusúak. Ezen vehető észre,
hogy Brüsszel valóban az art nouveau fővárosa.
Számtalan névtelen üveges, kovács, fafaragó
és szobrász készített postaládát,
csengőgombot, ajtókilincset, balkont, szögletes támasztékot,
ólomüvegezésű ablakot, lépcsőkorlátot,
kétszárnyú ajtót, sőt még egyszerű
lábtörlő vasat is az 1890-es évek divatjának
megfelelően. Azok, akik meg tudták fizetni, valami lenyűgözően
új dolgot szerettek volna a házukba vagy a házukra,
bármennyire konzervatívak voltak is különben. Természetesen
a pénz volt különösen fontos, a tekintély
és a forma; de az, hogy szépséget szerettek volna
tudni a közvetlen környezetükben, bármi volt is az
okuk rá, a műveltség jele volt.
Az első világháború
kitörésének idején az álom már
elszállt. A második világháború után
pedig Brüsszel pompaszerető polgárainak leszármazottai
inkább szerénységük hiányával,
romboló hajlandóságukkal, rossz ízlésükkel
és féktelen nyereségvágyukkal tűnnek
ki. Nem sokkal ezelőtt Sint-Pieters-Woluwe egyik szégyentelen
elöljárója meg merte tenni, hogy egy hosszú hétvégén
gyorsan lebontassa Hamesse egy csodálatos alkotását.
Ó, Brüsszel polgárai, vigyázzatok értékeitekre!
1993. szeptember
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu