stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



N. KUHNERT beszélget REM KOOLHAAS-szal

BERLIN, NYITOTT VÁROS

MODERNIZÁLÁS, MAGASSÁGISZONY, POTEMKIN-FALVAK


N. KUHNERT: A berlini Potsdamer Platzra beérkezett építészeti pályázatokat rendkívül változóan kommentálták. Az első reagálások a Sony-pályázat nyertes modelljére még "Az Amerikaiak győzelmét" emlegették, a Daimler-Benz-pályázat után már "Az európai városépítészet egyik tervéről" beszéltek. Napjaink Berlinében az ilyen vita két építészeti koncepció megítélésénél nem új. De fatálisan emlékeztet azokra az előítéletekre, amelyekkel Richar Rogers Potsdamer Platz-tervét bírálták. A berlini közigazgatási apparátus nagy része, de a kritikusok is, az amerikai kommersz építészet előrenyomulását látták benne, amivel szemben nemcsak meg kell védeni az európai várost, hanem a folyamatban lévő pályázatokat is mozgósítani kell ellene. Koolhaas úr, ön zsűritag volt a Potsdamer Platzra kiírt ötletpályázaton, és miután a többiek vonakodtak jegyzőkönyvbe venni a különvéleményét, ön azt nyilvánosságra hozta. Ebben azt állította, hogy az intelligencia, a képzelőerő, a realizmus szörnyű pazarlása folyik; meggondolatlanul eljátsszák az esélyeket ennél a 21. század számára készülő egyedülálló vállalkozásnál. Berlin, olyan pillanatban, amikor a város minden alkotói lehetőséggel rendelkezik, provincialitásba, nyárspolgáriasságba, dilettantizmusba süllyed.

REM KOOLHAAS: A nyolcvanas és a kilencvenes évek egyik nagy paradoxona, hogy az amerikai építészek Európában óriási alkalomra leltek, hogy kihasználják a kontextuális tudat konjunktúráját ötleteik megvalósítására. Ez világosan látható Frankfurtban vagy akár Hágában is. Amerikában kiterjedt vita folyik a kontextusról - minden amerikai írás a "kontextussal" kezdődik -, és így fantasztikus vérátömlesztésre kerül sor; az amerikaiak átveszik az európai kontextuális tudatot és propaganda illetve reklámérvet csinálnak belőle. Ez úgy hat, mint egy vírus, amely ellen nincs orvosság. És azoknak az európaiaknak, akik elgondolkodnak a kontextusról - mint Kolhoff, Jean Nouvel stb. - és Európát ennek ellenére modernnek képzelik el, szinte semmi esélyük sincs többé ezzel a rohammal szemben. Ma Európában minden építész külön-külön dolgozik, az amerikai konkurencia-modell szerint. Az európai építészeknek jobban össze kellene fogniok egymással, és meg kellene fogalmazniuk közös érdekeiket, hogy kulturális ellenoffenzívát indíthassanak. Másként aligha lehet ellenállni az amerikaiak kommerciális és esztétikai nyomásának. *

N.K.: Angliában Károly herceg beavatkozása óta a klasszicizmus felé, a 19. század felé forduló design érvényesül. Németországban - és ez az érdekes - ugyanekkor hasonló kulturális konszenzus alakul ki: A modernekkel szemben, bizonyos értelemben nosztalgikusan, a 19. század városáért szállnak síkra. Olyasmit élünk át, hogy az alkotmányos monarchiák konzervatív ízlése konvergál egy demokratikus, kritikus nyilvánosság elképzeléseivel. Ennek az alapja a modernizálásból való nagy kiábrándulás. Németországban az olyan építészek, mint Hans Kolhoff és mások, akik elkötelezve érzik magukat a modernitás mellett, akik súlyt helyeznek a problémákra és a mélyükre akarnak hatolni, marginalizálódnak, a legjobb értelemben vett kivitelezhetőségi tanulmányokat készítenek, de csak ritkán kivitelezhetnek. Az építést az úgynevezett gyakorlati emberek végzik, mert hiszen minden más csak irodalom. Milyennek kell ma lennie egy várostervnek, ha az nem fordul el iszonyattal a jövőtől és nem a múlt felé néz, mint Walter Benjamin angyala, hanem előre fordulva szembenéz a jövővel?

R.K.:Az egyik legfontosabb kérdés az, helyes-e a Potsdamer Platz, a centrum beépítésével kezdeni. Ez a legfontosabb vállalkozás, és nekem úgy tűnik, elsietett, koraérett dolog ezzel kezdeni. A centrum Berlinben viszonylag jól funkcionál, ezzel szemben a periféria, különösen Kelet-Berliné, például Marzahn, szörnyű állapotban van. Éppen ott lenne szükség sürgősen újradefiniálásra, abba kellene új lelkületet önteni, ott kellene koncepcionális rehabilitálást végrehajtani. *

N.K.: De hiszen a kijelölt centrum már nem a régi - ma csak attól közép, hogy a két rész ott csatlakozik egymáshoz. Történelmileg két centrum alakult ki - a Kurfürstendamm és a régi történelmi város a kormányzati és a reprezentációs funkciókkal. Ez a polaritás már a húszas években kifejlődött, nem csak a fal hozta létre. A forradás helyének régi hagyománya van. Mi tulajdonképpen egy város? Mindig csak a történelmi városról kell beszélnünk? Nem kell-e ma a várost a környezettel, a közlekedési struktúrákkal komplex összefüggésben megragadni? Nem kell-e a város fogalmát a régióéval helyettesíteni vagy legalábbis sokkal tágabban felfogni? - A Berlinről folyó egész vitában tipikus, hogy csak történelmi kategóriákban gondolkodnak a városról - a periféria például alig jön tekintetbe; mintha a fejekben a régi Nyugat-Berlin élne tovább. Pedig hát Európa új modernizációs fázisba lépett, és az ember egészen új tervezési feladatok előtt áll. Milyen jelentősége lehet ebben az összefüggésben Berlinnek a maga nyitottságával, definiálatlanságával? Mit jelenthet ez: Berlin - nyitott város?

R.K.: Berlin lehetőségét éppen az adja, hogy szerepének meghatározása teljesen nyitott. Nagyon félek, hogy ezt az óriási potenciált a centrumról hozott elsietett döntésekkel elvesztegetjük. Európában alapvető újrastrukturálódás, a modernizálás új, második szakasza megy végbe. Ma még a legfontosabb meghatározó elemek gyökerei a középkorba nyúlnak vissza. De a geográfia és az infrastrukturális topológia szoros, természetadta kapcsolata most mindinkább kezd feloldódni, teljességgel szintetikus beavatkozások révén. Autópályák, alagutak, nagysebességű vonatok, új médiatechnológiák jönnek létre, a reális időben áradnak az információk, mesterséges hálók feszülnek ki az országok és a régiók fölé. Mindennek a változásnak az urbanisták és az építészek csak egy szerény részét képviselik, de ez jelentős dimenzió, mert a legszembeötlőbb. Európának ez a részben öntudatlan, részben tudatos újrafogalmazódása gyaníthatólag ellenőrizhetetlen, és inkább mesterséges természetre hasonlít, mint olyasmire, amit tudatosan mi teremtettünk meg. Ez az akaratunktól független folyamat arra kényszerít, hogy minden fontos hely szerepét és a fejlődéshez való viszonyát újból meghatározzuk. Új stratégiák fejlődnek ki és ezek a tájat betű szerinti és képi értelemben teljesen megváltoztatják. - Hogy Berlin elég közel vagy túl távol fekszik-e ennek a folyamatnak a gyújtópontjaitól? Része lesz-e Berlin az új modernizációs folyamatnak? Berlin egyedülálló eset. A legfontosabb az volna, hogy időt engedjünk a városnak. Berlin azonban olyan, mint egy narkós - Nyugat-Berlinnek mesterséges gazdasága volt és állandó pénzinjekciók tartották életben. Most a pénz heroinjáról áttért a methadonra - arra az ajzószerre, hogy főváros lesz. De ha a modernizálódó Európát nézzük, még nem tudjuk megmondani, hogy Berlin valóban fontos város lesz-e, vagy sem. Természetesen történelmi-politikai kontextusban Berlin taktikailag jelentős - de stratégiailag...? A legjobb volna Berlinben egyelőre semmit sem tenni, vagy lassan, nagyon óvatosan előrehaladni. *

N.K.: Miért nem vették észre Berlinben a modernizálásnak ezt az elmozdulását? A Berlin helyzetéről szóló legújabb irodalom nagy része inkább történelmi analógiák és a múltat átfestő vágyképek alapján próbálja meghatározni a város jövőbeli szerepét. Pedig hát nézzük csak józanul, mondjuk, a közlekedést. A harmincas és a negyvenes években a vasúti közlekedés csillagalakban sugárzott szét Berlinből; 1945-ben Németországban szinte már csak az észak-déli összeköttetések és némi kelet-nyugati összeköttetés maradt meg. A Varsóba, Prágába, Budapestre, Moszkvába irányuló vonalak lezüllöttek. 1991-ben azután meghozták a döntést: Ez a város ismét a centrum lesz, Németország fővárosa. A centralitás visszaállításának mércéje Európa topológiája volt, az, hogy Berlin középen helyezkedik el. Ezzel szemben Nyugat-Európában új tendencia figyelhető meg: a policentralizálás, illetve a gazdasági régiókra oszlás.

R.K.: A legintenzívebb modernizálási zónák egy észak-déli sávban összpontosulnak, amely Londontól Turinig ér. Ebben a pompás fejlődési "banánban" igazi integrációk történnek és hibridek alakulnak ki. Itt Londontól Észak-Franciaországon, Karlsruhén, Strassburgon, Baselen, Észak-Olaszországon át mindenféle transznacionális - német-francia, francia-svájci, olasz-német - kooperációk valósulnak meg a kutatásban, a termelésben és a szolgáltatásban. Minden definíciót revideálnak, és az olyan meghatározásoknak, mint "német" vagy "francia", ott már nincs értelmük. Ezek a régiók ismétcsak kisugároznak, és beszívnak más, szomszédos régiókat is a fejlődésbe, például Dél-Franciaországot Toulouse-ig. Ugyanez a jelenség játszódik le az USA keleti részén, miután ott a nehézipar elvesztette korábbi központi jelentőségét, és hasonló folyamat zajlik ma Lyon, Toulouse, Limoges körzetében, Genf közelében. Ezekkel a folyamatokkal Berlin egyáltalán nincs kapcsolatban, és ez az izoláltság az ottani történéseket szinte szürreálisnak tünteti fel. Önszuggeráló, majdnem mitikus módon kapaszkodnak bele a németek a közép dominanciájának modelljébe - de kit érdekel ma már, mi az a közép? A közép geometriai definíciója társadalmilag ma már semmit sem mond. Ma percekben, időegységekben mérik, mi a közép. - A centrum egész fogalmát újra kell tehát definiálni. *

N.K.: Azok a gazdasági folyamatok, amelyeket ez a "banán" behatárol, pillanatnyilag ex negativo zajlanak le az NDK-ban. Az egykori NDK dezindusztrializálódik, minden, ami az Elbától keletre még a 19. századi ipari potenciálból jött létre, eltűnik, és megmarad ez az óriás tér, Berlin - mint egy nagy kastély, amin egy falu uralkodik. Torz szimultaneitás jellemzi Európát: globalizálódás nyugaton, balkanizálódás keleten - és mindkettő lecsapódik Berlin helyzetében és közhangulatában is.

R.K.: Az új fejlődési térséget kialakító folyamatok nem kormányozhatók. A banánforma egy kissé biztosan módosulni fog, de München térségében; Bajorországon át Csehországba és Morvaországba hatol, Magyarországra vagy az Alpok északi területeire terjed ki. Ebben a helyzetben Berlint fővárossá nyilvánítani, szuggesztív művelet. Bár elméletileg elgondolható, hogy ez lesz az egyik katalitikus esemény, amely a folyamatok irányát megváltoztatja, de ez nagyon valószínűtlen. Berlin valószínűleg Potemkin-város lesz - az első ténylegesen felépített város, amely mégis Potemkin-város marad. - Érdekes kategória: megépített Potemkin-városok. *

N.K.: Mi történik, ha felépítik a Potemkin-falut és a Berlinre vonatkozó gazdasági remények nem teljesednek be? Mindenképpen azt jelenti ez, hogy a döntés politikailag téves volt?

R.K.: A politikai döntés érdekes és talán pozitívan is kell értékelni. De senki nem tudja, hogyan lehet megvalósítani. Ezért tűnik nekem olyan fontosnak a várakozás, a kivárás. Párizs mint város kínálja a legérdekesebb összehasonlításokat Berlinnel. Párizsnak van egy centruma és maga is centrális város. Elővárosok gyűrűje övezi. Kb. 10 millió lakosa közül csak cca 1.6 millió lakik a centrumban, az összes többi a "Banlieu"-ben, az elővárosokban él. Erről senki sem beszél; Párizson a centrumot értik, miközben számbeli vagy térbeli szempontból az elővárosok sokkal fontosabbak. Én dolgoztam Franciaországban, a melun-sénart-i terven. Egy terület megnyitását kellett megtervezni. Csodálatos tájrészről volt szó, gyönyörű erdővel, a Szajnának egy kellemes szakaszával, kis ligetekkel, tisztásokkal. Egy autópálya és egy vasútvonal keresztezte a tájat és elszórtan néhány kisebb falu terült el. Egy város, egy terület valódi megtervezése Nyugat-Európában ma már nem lehetséges, hiszen senkinek nincsenek már meg a szükséges eszközei, hogy a koherenciát biztosítsa. Ezért aztán így gondolkoztunk: Ezt átalakítjuk, és az első lépés annak eldöntése, mit akarunk megőrizni és hol nem csinálunk semmit. Ott inkább redukálunk, mint tervezünk. A városnak nem adhatunk alakot úgy, hogy szubsztanciálisan megépítjük, ehelyett egy sor, a már felépített állományt nem érintő beavatkozást hajtunk végre. Üres terek rendszerében kínaiírásjel-féléket helyezünk el, a többit érintetlenül hagyjuk; és minél közelebb kerül a meglévő ahhoz, amit a franciák "merde"-nek neveznek, annál könnyedebben hat a többi terület üressége. Mindenfajta ideológia ellenére, amely szerint módot lehet találni fragmentumok koherens összekapcsolására, ma arra kényszerülünk, hogy koherencia nélküli összképekből fragmentumokat hagyjunk kialakulni. A melun-sénart-i eljárás számomra sokatmondó példa arra, mit jelent a "kivárás". Az építészek és a várostervezők roppant tehetetlensége kapcsolatban áll azzal, hogy nincs pontos leltár, mit tehetünk és mire nem törekedhetünk többé. Ezért teszünk mindig úgy, mintha lennének bizonyos lehetőségeink, jóllehet de facto nem rendelkezünk velük. Például mára elveszett az a lehetőség, hogy háromdimenziós szubsztanciális formában tervezzünk meg egy várost, hogy látványként, modellként szemléljük. Az az idő egyszer s mindenkorra elmúlt. Ma már semmit nem szabhatunk ki, nem határozhatunk meg, csak azokat a folyamatokat szabályozhatjuk, módosíthatjuk, fordíthatjuk egy kissé más irányba, amelyek amúgyis megvannak. Folyamatokat nem gátolhatunk meg és nem adhatunk nekik teljesen más irányt. A tervező és az építész szerepe három okból üresedett ki ennyire. Az első ok a centrum és a centrum jelentőségének gondolatát illető intellektuális gyengeségünk. A hatvanas és a hetvenes években Európában újra felfedezték a történelmi városközpontot. Fontos újrafelfedezés ez, mert a centrum valóságosan veszélyeztetett species volt. A retrospektív felfedezés azonban prospektív leírássá változott át. Természetesen vannak csodálatos terek, bulvárok és utcák, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy mi most, a mai körülmények között csodálatos tereket építhetünk. Azután itt van a politikai gyengeség. A politikusok nemigen rendelkeznek pénzzel, ezért ha építeni akarnak, messzemenően rá vannak utalva harmadik személyekre. A finanszírozási problémáktól eltekintve is - a politikusok majdnem mindig konszenzuskeresők és ritkán tűnnek ki merészségükkel és kockázatkészségükkel. Egy további tényező: a fejlődő ország figurája. Ezek az immobil társadalmak mindig primitívebben reagálnak; intuitív alapon és lankadatlanul ellenszegülnek minden kísérletnek, hogy az ő terveiket egy programatikus koncepcióba integrálják. Ma már az embernek nem a polgárral, egy város felelős lakosával van dolga, aki polgár-szerepét a városát szolgáló építményben juttatja kifejezésre. A developer többé nem egy város lakosa; a vándorló tőke, a transznacionális korporációk kutatnak fel mindenfajta befektetési esélyt, profitábilis lehetőséget, szinte már biológiai-ösztönszerű módon, a legvulgárisabb szinten is. Ezek működnek Berlinben, azután felfedezik Prágát, már útban vannak Sanghaj, Észak-Kína vagy Afrika felé, és csak az érdekli őket, hogy kihasználják az alkalmakat. Logikus folyamatok ezek, de sohasem teremtik meg a programatikus munkához szükséges stabilitást. *

N.K.: De szabad-e ilyen egyszerűen feladnunk a centrum eszméjét? Hiszen a centrum nemcsak urbanisztikai objektum. Minden társadalomnak szüksége van bizonyos centralitásra. Ezenkívül a centrum az elképzelt kollektív identitás kivetülési helye is. Társadalmi önmeghatározást reprezentál szimbólumokba sűrített formában. És központi térsége - egy tér vagy egymáshoz kapcsolódó utcák sora - ebben a gondolkodásban sűrített formában a népszuverenitást reprezentálja; ma ráadásul azzal az elvárással, hogy a társadalom demokratizmusát is kifejezze.

R.K.: Az egyesülés után kialakult egy láncreakció, amely a megteremtendő metropolisnak erre a képére fut ki. A hidegháború óta, sőt talán az 1933 óta felgyülemlett frusztrációt vezetik így le. Ezzel szemben én hangsúlyozom: Az, ami jelenleg Berlinben már megvan, a mai metropolis-élet tökéletes reprezentációja. A döntő tévedés Berlinben nyilvánvaló: Azt mondják, a kettéválasztottságnak vége, az utóbbi 40-50 évet figyelmen kívül hagyhatjuk és ismét kezdhetjük annál az időpontnál, amikor Berlin főváros volt. Olyan modellhez kötődnek, amely ma már tarthatatlan. Az értelmiségiek gyenge oldala, hogy a centrum fogalmát és a centrum modifikációit nem megfelelően fogják fel. Egy új Walter Benjaminra van szükségünk, aki leírja az Alexanderplatz szépségét olyannak, amilyen ma; szükségünk van valakire, akinek van bátorsága kimondani, hogy az Unter den Linden a berlini centrum része, ez lesz a jövőben a nyilvános fellépések tere. A kollektivitás reprezentációjával már az építészeti dekonstruktivizmus is foglalkozott. Ez utóbbi egészen mást jelent, mint a filozófiai terminus. Az építészetben a filozófiai megközelítésnek szinte csak a karikatúrája jelent meg, itt dekonstruktivizmuson mindenekelőtt egyszerűen töredékességet értenek, a derékszög feloldását 87 fokos szöggé, robbanásszerű elrendezéseket, a káoszelmélet igen felületes alkalmazását. Hihetetlenül nagy erővel támadják manapság a nyilvános tér klasszikus értelmezését, és ebben talán az elektronikus média jár elől. Úgy tűnik, a fejlődés sok szférája elsorvasztja a nyilvánosság dimenzióját és ezzel együtt jár a politikum lebecsülése; figyelmünket elterelik a politikáról. De a nyilvánosság terének újra-meghatározása rendkívül fontos feladat. Valószínűleg a centrumnak teátrálisabb, operettszerűbb értelmezést kell adni. A centrum sok szempontból a színház tulajdonságaival kell, hogy rendelkezzék. Ez azonban paradox módon csak akkor lenne lehetséges, ha a belvárosi irodák, minisztériumok vagy vállalati székhelyek "lumpen"-injekcióit távol tartanák onnan és ha csak a reprezentánsok, a "szereplők", a színészek ill. a reálisan cselekvők képviseltetnék ott magukat: A "front office"-nak kellene itt képviseltetnie magát, a "fehérgallérosok törzskarának", pl. egy vállalat kihelyezett őrségeként, csupán negyven gondolkodó fővel vagy a cég legfontosabb reprezentánsaival, és a többi a peremterületen lévő "back office"-ban működne. A centrum természetesen nagy attraktivitással rendelkezik, de a törekvés, hogy ott óriási számban legyenek jelen, minden attraktivitást megöl. De természetesen van még néhány ritkaság, múzeumok, börzék, parlamentek vagy egyetemek, és az ember el tud képzelni valamiféle minőségileg intenzívebbé tett szimbolikus terepet, ahol a reprezentánsok találkoznak. Egyrészről tehát arról van szó, hogy jobban akceptáljuk a nyilvános szféra realitását úgy, ahogyan ténylegesen kifejlődött: Nyilvános tér lehet mindenütt, még ha nem is találjuk mindegyiket szépnek; realisztikusabbnak kell lennünk és kevesebbet kell moralizálnunk. Másrészről pedig keresnünk kell az intenzívvé tétel új formáját. Újra kell fogalmaznunk a közösség lehetőségének eszméjét az elektronikus média nyilvánvaló homogenizálásával szemben, a töredékesség győzelemre segítése ellen, a nyilvános fórum szükségességének tagadásával szemben. *

N.K.: 1989 után az első fázis nálunk a szorongás fázisa volt; felidéztük Berlin képzelt múltbeli jelentőségét, ezen az alapon pedig kiderülhet, hogy az amerikai kommersz építészet rossz helyre jön. Elképzelhetőnek tűnik, hogy 1995-96-ban megbukik ez a koncepció. Milyennek kellene lennie az elkövetkező második urbanisztikai, esztétikai, politikai fázisnak? Egy olyan második fázisnak, amelyik nem sikkasztja el a tényt, hogy Berlin két különböző társadalom összekapcsolódása; amelyik nem sikkasztja el, hogy a városnak nincs másképp esélye, csak ha Kelet-Európával összefüggésben határozza meg magát; nem sikkasztja el, hogy Berlin a Nyugat első városa Keleten?

R.K.: Talán a Potsdamer Platz-ot nem tragédiának kell tekinteni, hanem egy kísérletnek a sok közül. Jóllehet Berlin ma már a világ minden részéből jövő entellektüelek találkozóhelye - de nagyon védett és izolált értelemben. Mintha cinizmus-tabu vagy realizmus-tabu volna érvényben. Berlinnek virágzó szubvencionált kultúrája van, de a műviség minden szinten hamis tudattal párosul, az intellektuális miliőben is. Berlinben nemigen található meg például a párizsi, a londoni élet csúfsága és vitalitása. Berlin még mindig olyan hely, ahol az ember idealista módon morális lény lehet. Ennek megvan a jó oldala, de van benne valami hamis is. *

N.K.: Annak, ami a szorongás folytán megkérgesedik és megszilárdul, fel kell törnie. Azt, ami Berlinben a Potsdamer Platz-on történik, vagyis az amerikai kommersz építészet melletti döntést, végeredményben csak pszichoanalitikai fogalmakkal lehet megfogalmazni. Amitől az ember retteg, a konszern, elképzelhetetlen mértékben tért hódit. Amikor korábban foglalkoztak a konszernekkel, pl. a Kollhoff-féle változatban, rábírhatták őket, hogy minimális helyfoglalásra tartsanak igényt. Mihelyt azonban a híres berlini ereszcsatorna-magasság és a blokk-struktúra felé fordulnak, a konszernek építményei óriási területet használnak fel. Így végül megkapjuk a legrosszabb amerikai architektúrát, cserélhető burkolatokat, egyfajta ízléstelen ál-egyiptomi, historizáló designt.

R.K.: Olyan ez, mint egy Prokrusztész-ágy. A "back office"-ok kitelepítésére nem gondolnak, félnek a magasságtól. A magasságiszony miatt, a modern megoldástól való félelem miatt a beruházó nagyobb területek beépítésére kényszerül. Így a konszernek gigantikus "lábnyomokat" hagynak maguk után a városban. Nem foglalkozunk alaposan és idejében a konszern, a korporáció törekvésével, úgy tekintjük, mint azt az idegen világot, amely a 19. század módján gondolkodik, jóllehet annak sohasem kellett ilyen feladatokkal foglalkoznia. Blokképítést óhajtunk, és egyszerre csak egy konszern 15 blokkot foglal el - ezzel pedig minden a visszájára fordul. Szélsőséges amerikanizálás; Amerika minden hátránya az előnyei nélkül - ez lesz az így értelmezett Európából. *

N.K.: Úgy teszünk, mint Don Quichote, megrohanjuk a szélmalmokat, ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni őket. Így a legszörnyűbb álmok valósággá válnak.

R.K.: Engem érdekelnek az amerikai tapasztalatok végeredményei. A "culture of congestion" fogalmával megpróbáltam ezt kifejezni. Ma már nincs világos különbség a privát és a nyilvános tér között. Az előzőleg említett helyzetre bizonyos mértékig az egyszerű koncentráció ad feleletet. A rendkívül nagy koncentráció magától létrehozza a valódi helyettesítőt, a klasszikus nyilvános tér alternatíváit. A modernizálás egész folyamata alatt értelmetlenség a kontextualizmus követelménye. Meg kell találnunk a módját, hogy igen nagy tömegben nagy épületeket tervezzünk, amelyek mindegyike önmagában is rendkívüli méretű; el kell fogadnunk, hogy ilyen méretek Európában sohasem voltak, akkor sem, ha bekalkuláljuk a környező tájakat, és ezért a kontextusról nekünk másfajta vitát kell lefolytatnunk. Amíg ez a döntő diskurzus nem bontakozik ki, nem jutunk tovább. *

N.K.: Milyen jelentőségük van az ön számára az esztétikai nézőpontoknak? Írásaiban olykor az építészeti konstellációk költészetéről beszél... Mit kell ma értenünk egy város csúfságán vagy szépségén?

R.K.: Az egyedi esztétikai rendszer eszméjéről le kell mondanunk. Olyan észlelésformákat kell kifejlesztenünk, hogy képesek legyünk különböző rendszereken keresztül látni a szépséget. Prága vagy Párizs központjának szépségére bizonyára mindenki fogékony, de képesnek kell lennünk arra is, hogy szépnek lássunk vadabb, esetlegesebb, újszerűbb komplexumokat is. Egy olyan amerikai városban, mint pl. Atlanta - ez a város a modernitás széles kiterjedésű, alacsony építésű eredeti formáinak és magas épületek alkalmi csoportjainak keveréke; inkább régió, mint város - egészen sajátos fajta szépséget élhet át az ember. A város kiterjedése és technikai berendezése új városteret hoz létre. A belváros mintegy szétrobbant, ezer szilánkra tört, amelyek egy őserdőben vannak szétszórva. Ennek a városnak a struktúrája formátlan, ritkán tűnik fel egy utcahálózat ortogonális formája. Alapjában véve ennek a városnak a formája egy utcákból álló kereszt, amelynek elágazásait kör alakú autópálya köti össze egymással. A főútvonalak mentén kibontakozik egy modern városi táj újszerű szépsége, az érintetlen természet és gigantikus építmények bizarr kombinációja. Néhány magasépület - modern és posztmodern stílusú - koegzisztenciájának szépsége a húszas és a harmincas évek szürrealizmusának szépségét idézi, annak szépségét, amikor egy esernyő véletlenül találkozik egy varrógéppel a boncasztalon. Számomra a berlini Alexanderplatz úgy, ahogy van, a TV-torony lábazatával, a tér előtti ürességgel, esztétikai minőséget közvetít; meglehet, tragikus esztétikát. Tele van történelemmel, és majdnem bűn városrészeket elítélni azáltal, hogy az ember visszautasítja ezeket a még létező, zavarba ejtő és nagyon komplex esztétikai érzületeket. Ugyanez érvényes Berlin sok más helyére is. Még Marzahn is nagyon szép ebben a tragikus értelemben. Nem arról van szó, hogy ezeket az esztétikai minőségeket pozitívan értékeljük, hogy egyszerűen elfogadjuk őket, hanem arról, hogy az embernek velük kell dolgoznia és meg kell találnia a velük együttélésnek azt a módját, amely nemcsak elvetésükön alapszik. Az Alexanderplatz-ot vagy Marzahnt a város legitim részeiként kell elfogadni, éppúgy, mint a város más részeit is.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a kövtekező címre: lettre@c3.hu
 


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret