stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



DRAGO JANCAR

MIÉRT PONT SZARAJEVÓ?
(RÉSZLET)


  őrzök egy színházi fotót, rajta két színész, egyikük a belügyérek bőrkabátjában gyötri nyitott ingben verejtékező kopaszodó társát. A pillanat nevetséges és kínos. Kötelet kerít a társa nyakába. A hurok kegyetlenül megszorul. Az egyik színész merő véletlenségből szerb, a másik, ugyancsak véletlenül muzulmán. Persze hogy véletlen az egész, de a színpadi akcióról készült fénykép most az egyszer nélkülözi az egykori iróniát, és fájó, bizarr jelképiséggel töltődik tele.
  1988 decemberének elején a szarajevói Kamaraszínházban játszották a Godot-témára írott szerény parafrázisomat, a Godot-ra lesve című darabot. A premier előtti izgatott éjszakákat próbák és hosszú, lázas beszélgetések közepette töltöttük a különböző szarajevói bárokban és lakásokban, a napokat pedig lucidus kijózanodásokkal a Bascarsiján és fönt a Trebevicen. Eljött az izgalmas és persze mint mindig, csodálatos primus noctae. Zvone Sedlbauer a helyi spiclik és belügyérek szánalmasan halódó, de még mindig mulatságosan eleven világára építette az előadást. Tébolyult, ostobán nevetséges és ugyanakkor veszélyesen emberi, társadalmi groteszket állítottak színpadra, melynek kevés vagy éppen semmi köze nem volt a Beckettel való színpadi polémiává stilizált ljubljanai produkcióhoz, még kevésbé a washingtoni komikus előadáshoz Abbott és Costello stílusához. Itt a tükör volt a fontos, az atmoszféráról, és a végén Sors asszony a szarajevói kávénénike képében érkezett, slafrokban, vörössarkú papucsban klaffogva végig a színpadon. A közönség tapsolt, a színészek boldogok voltak és fáradtak, a bennfentesek azt mondták, hogy az előadásban benne volt a szarajevói lehallgatások kora, amely éppen most van elmúlóban, hogy benne volt a korszellem.

*

  Többé semmiféle ironikus hangsúlyt nem érzek a hat évvel ezelőtti Godot-ra lesve reminiszcenciáiban: a két pitiáner spicli, aki távcsővel kémlelte az ablakot az utca másik oldalán, most az orvlövészek távcsövének lencséjén keresztül figyeli tulajdon városának ablakait, az utcákon mozgó eleven célpontokat; a szerbek meghúzták a kötelet a muzulmánok nyaka körül; a mulatságos ördög többé nem a színpadon sántikál, hanem egész éjszaka az elsötétített város terein és romjai között bódorog; a megsárgult színlapon furcsán formált angol szavak, melyeket a tervező ugyanezen előadás amerikai plakátjáról másolt ide:

Hey, Mr. Godot, this stake out continoues until we get our hands on you.

  A képen látható szerb színész Szarajevóban maradt, és ottjártunkkor találkoztunk, valahogy szomorúan; a muzulmán színész emigrált, Ljubljanában él, de még nem találkoztunk. A szerb színházigazgató, aki a darabot műsorra vette, most Paléban tartózkodik és ostromolja a várost.
  Még két évig játszották a darabot, úgy látszik, nézőben nem volt hiány, és a végén, ahogy a színházakban lenni szokott, elnyelte a lyukas emlékezet. Ahogy lenni szokott, csak a régi színlapok és fényképek maradtak utána. Ezúttal azonban minden teljesen szertefoszlott, mintha valami régmúlt időben lett volna az előadás. Olyan események következtek utána, amelyekben nem volt helye semmiféle parafrázisnak, játéknak vagy gúnynak.

*

  Eljött az igazi Godot ideje. Ugyanabba a színházba röpke öt évvel később eljött Beckett Godot-ja a bátor Susan Sontag rendezésében. És ez is csak színház volt. Hiszen Godot megint valahol másutt tartózkodott. Talán ott, ahol egy bosnyák katona várt reá, és aki Sontag kísérlete alkalmával azt mondta: "A saját Godot-mat várom minden nap a város fölött a lövészárokban." Ott várta Z.T. drámaíró is, de ez mit sem von le az arra irányuló hatalmas erőfeszítésből, hogy a korábbinál is abszurdabb valóság közepette fennmaradjon az abszurd alkotóművészet. Megfosztani ettől azok próbálták, akik nem többet és nem kevesebbet róttak fel Susan Sontagnak, mint hogy önreklámot művel. A Spiegelben olvastam a maliciózus és gunyoros írást Sontag Szarajevóban végzett munkájáról. Hamburgból talán ilyennek tűnhetett. Szarajevóból azonban nem. Szarajevóban, az abszurd valóság közepette, ami a haldoklás, és a relatív valóságban, ami talán az élet, éppen az alkotás áll az élet pártján. Az alkotás azt mondja: létezem, még létezem, még van értelme. A művészet nem halál, az élet erősebb. Ha ugyanis elfogadjuk a valóság abszolutizálását, amelyben nincs reflexió és művészi relativitás és képzelőerő és alkotó játék, akkor meg kell barátkoznunk azzal, hogy többé nincs semmi, csak a lövészárkok a város fölött, a torokszorító érzés és az abszurd haldoklás. Éppen ezzel száll szembe paradox módon az abszurd művészet. Ahogy ezt felismeri, felismeri az értelmét is. Susan Sontag és a szarajevói színészek "értelmetlen", abszurd cselekedete, ahogy az ostromlott, megfigyelt város közepén színre viszik a Godot-t, védőbeszéd az értelem és az élet mellett.
  Maga a cselekedet, az alkotás e körülmények között és ezek ellenére a Camus-i lázadó értelem elvét hordozta és hozta létre.

*

  Habár Susan Sontag a médiumok számára kissé leegyszerűsítette a dolgot. Azt mondta, azért van itt, mert azért harcol, hogy a város és annak kultúrája visszatérjen eredeti állapotába. Az előző állapot úgymond, az eszményi együttélés, a türelem, a kozmopolitizmus, a multikulturalitás állapota volt. Ezt mostanra lerombolták, és Susan Sontag másokkal együtt, akik csatlakoztak gondolatához, azért jött ide, hogy a világ idilli képe újrateremtődjék. Szarajevó tehát mindig multietnikumú, multikulturális és multitoleráns volt. Szarajevo ezen ideális képe azután megsokszorozódott: az egyetemes multikulturális, multitoleráns multiművészet lihegni kezdett e felfújt sztereotípia láttán. Csak hát mire volt jó ez ideológiai púder, ez a szekundér interpretáció, az újabb működ, amin keresztül nem látni semmit.
  A multikulti, az újabb üres frázis, amely pár éve az európai áramlatok felszínén tartja magát. Ezt rágják, csócsálják a szimpóziumokon és a politikai gyűléseken, többnyire azért, hogy leplezzék a páneurópai ostobaságot és kulturálatlanságot. A kultúrát, tehát alkotó vagy legalábbis kíváncsi ember a definíció szerint multikulturális lény. A kultúra, ha az valóban kultúra, sohasem monokultúra. A monokultúra az agronómusok dolga, nem az alkotóké. És Szarajevóban nem egyik kultúrának a másik elleni támadása megy végbe, nem az, hogy a monokultúra megsemmisíti a multikultúrát. Szarajevóban a privitimizmusról van szó, a minden fajta, de főként politikai privitimizmusról, az erőszakos politikai akarat meghosszabbításáról, amely miután elvesztette az erejét ahhoz, hogy uralkodjék, orozzon, rendelkezzék és manipuláljon, a brutális, gyilkos erőszakhoz nyúlt. A monokultúrák, melyek most egymással szemben állnak, és fognak majd egyre inkább, a zárt és erőszakos rendszer szülöttei, következmények, nem pedig okok. A kultúra esetében - vagy pedig kultúra nem is létezik, - fölösleges az összes multi- vagy mono- előtag. És nem a kultúra, a szerb, a horvát vagy a muzulmán kultúra volt az, amely elindította ezt a tragédiát, hanem az érzéketlen politikusok, akik a kultúrát mindig puszta eszköznek tekintették, akár a kihallgatók a gumibotot és végül az ágyúkat.
  Akkor tehát miért pont Szarajevo? Miért a rák, miért a pusztítás, miért a korai haldoklás? Valóban csak azért, mivel pont Szarajevó volt a multietnikus, a multikulturális toleráns együttélés példája, ahogy a jó szándékú nyilatkozatok újabb áradatai hangoztatják? Mivel itt éppen a kultúrálatlanság és a barbárság nevében a kultúrát és a civilizációt akarják megsemmisíteni? Ha Szarajevó valóban a toleráns együttélés oázisa volt, miként történhetett mégis, hogy ilyen mérvű erőszak és káosz robbant ki benne? Mert hát hogy is követhetne el a tisztán multikulturális és világfias és toleráns szellem etnikai tisztogatást, viselhetne hegyi martalóc háborút és nyilváníthatna erőszakos intoleranciát?

*

  Valóban, a felületes látogatót Szarajevó külsőségeiben is megragadta a három kultúra, a három nép és három vallás vonzó, különböző és bizonyos értelemben idilli együttélésének képe: mecsetek és minaretek, pravoszláv templomok kupolái és a katolikus székesegyház tornyai, egymás mellett. Együtt volt az úgynevezett "rája", a köznép urbánus életmódjában, a popzene eredeti és Jugoszlávia szerte közkedvelt áramaiban, főként a fiatal nemzedéket alakította át az új, városias melting pot, Kusturica filmjei, a színház, a sport... mindez és sok egyéb más valóban azt az érzést keltette, hogy itt megszületik az együttélés modellje. De aki egy kicsit is megvakarta a vékony kérget, alatta másfajta képet talált: az emberek között láthatatlan határok húzódtak. A közös kulturális határok felmagasodtak és a különbségek elmélyültek egyszerűen azért, mert nem lehetett őket szabadon kifejezni. Szarajevó fölött sztálinista hatalmasságok súlyos keze dirigált, akik vigyáztak, hogy a "multikulturalitás" szigorúan ellenőrzött keretek között érvényesülhessen. A monolitikus társadalmi rend egységesítésére törekedett, a különbségek, ha már nem lehetett azokat eltüntetni, az úgynevezett "nemzeti megoszlás", illetve a "paritás" elvében intézményesültek. Ez azt jelentette, hogy a kiadóban a főszerkesztőnek horvátnak kellett lennie, ha az igazgató szerb volt, és a felelős szerkesztő vagy legalább a kereskedelmi igazgató muzulmán kellett hogy legyen, vagy tetszőlegesen fölcserélve. Az Oslobodjenje című újság másnaponta cirill- illetve latin betűs lapfejjel jelent meg, és ugyanígy szerepeltek elegyesen, ki tudja, miféle logika szerint a cikkek is az oldalakon. És ugyanígy az összes intézményben, a gazdaságban, mindenütt. Akik Szarajevóba jártunk, mind tudtuk és megéltük ezt, éjszakai beszélgetéseken megtudtuk, ki van éppen ellehetetlenítve nemzeti hovatartozása miatt, és hogy tulajdonképpen mind el vannak nyomva. Szarajevóban nem a multikulturális, mindent átitató tolerancia létezett, hanem a három kultúra elegye. Három kultúra elegye még nem ad multikultúrát, hanem csak paritást, silány pótlékát a szabadságnak és a demokráciának, melyben szabadon kiélheti magát minden kultúra és minden vallás. Az urbánus életmód, az ars vivendi, a nyájas élcelődés művészete, a popzene, a sport, az élet csak megpróbálta átlépni a láthatatlan határokat és különbségeket, és ez sokszor sikerült is. Az intézményesített kanalizáció, melybe a pártideológusok megpróbálták beterelni ezt a sokféleséget, a félelem, az irigység, a gyanakvás, a monokulturális és vallási rivalizálás légkörét idézte elő. Az élet és a múlt súlyos hordalékainak tehetetlensége, az effajta körülmények miatt feszültségek keletkeztek, melyekről úgy sejtettük, és ki is mondtuk, hogy veszélyesek. De senki sem tudta elképzelni, hogy ennyire, hogy halálos veszélyt hordoznak.
  Hogy milyen viszonyok uralkodtak ebben az idilli multikultirális pasztoráléban, jól érzékelteti a muzulmán mondás, amit annak idején Abdulah Sidran költőtől hallottam: "Nehéz időket élünk. Ha szólok, fejemet vesztem. Ha nem szólok, elvesztem emberi arcomat." Elveszteni a tulajdon arcunkat egyet jelent a becsület, a méltóság és az egyéni integritás elvesztésével. És mindezt Szarajevóban egész idő alatt veszély fenyegette. Végül sokan elvesztették mindkettőt: a fejüket és az arcukat is. Nem egyszerre mindkettőt, hanem először az arcukat és utána a fejüket.

*

  I.L. szarajevói horvát költő, aki most Zágrábban él és a Grbavicán ottmaradt kiégve a lakása az összes könyvével és kéziratával, minden nap azon töpreng, mi volt a baj, hogy is történhetett meg mindez? Az urbánus életforma volt az, ami egyesített bennünket. Szarajevóban sohasem élt igazán az a tényleges identitás, amely szabadon támaszkodik a hagyományra, merít belőle és felkínálja ugyanolyan szabad megértésre mindenki másnak. Ezért volt egész idő alatt könnyen kisajátítható, és most prédájául esett az erőszaknak. Nem lehetett és nem szabadott elfogadni tulajdon mélyebb identitását, ezért maradt védtelen előbb az ideológiai és végül a fizikai erőszak előtt. Sem a horvát irodalmi tradíció sem a közkedvelt boszniai ferencesek, sem a kortársi alkotóművészet, semmi sem élhetett szabadon a központi bizottság által ellenőrzött paritás és nemzeti megoszlás nélkül. A szarajevói muzulmánok az odalátogató számára sohasem jelenthettek többet mint a Bascarsija folklórja, a dzsámik pedig mint a régi idők maradványai - valójában pedig, ahogy mondani szokás, ez volt és ma is ez jelenti az európai muzulmánságot. Amikor többek lettek folklórnál, ott találták magukat a rács mögött, a "fundamentalista" Izetbegovichoz és sok társához hasonlóan, akiknek mi is védelmére keltünk annak idején a szlovén PEN határozataiban. Semmi kétség, hasonló sorsra jutottak a szerb nacionalisták is, akik közül sokan elköltöztek Belgrádba. D. K. muzulmán író sem érti, miként lettek egyszerre Európa indiánjai, akik mintha rezervátumban élnének, és akiket szisztematikusan öldösnek. Sohasem figyelt föl arra, hogy Szarajevóban tulajdonképpen egyetlen utcát sem neveztek el muzulmán szellemi emberekről, vagy legalább a városalapítóról. A fontosabb utcák ma is Stepe vajda, Putnik vajda és a Jugoszláv Néphadsereg nevét viselik. Ilyen értelemben Szarajevónak valóban több volt a szerb és a meghatározhatatlan jugoszláv identitása (ma is van Tito marsallról elnevezett utcája), mint az a tényleges identitás, amely visszatükrözte volna a város tényleges kulturális gazdagságát és szövevényes különféleségét.
  A muzulmánság fatalisztikusan türelmes volt, a horvátság frusztrált, a szerbség ellenőrzött. A valóban multikulturális Szarajevó nem létezett. Urbánus életközösség volt ez és a mindenki számára elfogadható tömegkultúra életközössége. Egyik sem volt elég erős a pártideológusi és a nacionalista erőszakkal szemben.

*

  Mielőtt még igazán elkezdődött volna az egész, a szarajevói utcákon éjszakánként új és új nacionalista feliratok jelentek meg. Valaki ezt írta fel a posta falára: Ez itt Szerbia! Egy másik kéz odaírta: Hülye, ez itt a posta! Ma nehezen írna oda bárki bármit is, mivel a postából alig maradt valami. Ma keményebb viccek köröznek a monokultúráról és s mitikus primitivizmusról. Ez például: a Holdon összetalálkozik a monokulturális horvát, a muzulmán és két szerb. A horvát azt mondja: ez a sok kő itt Dalmácia. A muzulmán nem ért vele egyet: ennyire sziklás csak Hercegovina lehet. Ez itt Bosznia és Hercegovina. Az egyik szerb meg előveszi a pisztolyát, lelövi a másik szerbet, és azt mondja: itt egy szerb sír. Ez itt Szerbia.
  Ami Szarajevóban történt, annak semmi köze a monokultúrához vagy a multikultúrához, legkevésbé a kultúrához, sokkal inkább a kulturálatlan politikai gondolkodáshoz, a rurális észjáráshoz, az öntelt, ostoba demagógokhoz, akik annyi éven át tartották kordában a népet, és próbáltak meg kézben tartani mindenfajta alkotótevékenységet. Mikor a demokrácia mégoly gyöngéd leheletére megrendültek patriarchális gazdaságuk alapjai, a fenyegetettség pánikjában, az őket fenntartó hatalom és az előjogok páni féltésében, tehetetlen dühükben a végső eszközhöz, az erőszakhoz folyamodtak. A Jugoszláv Néphadsereg volt az eszköz, amit e célra kezükben tartottak, Boszniában felhalmozott, felmérhetetlen tömegű fegyverével, "a szerb szabadságharcosokkal", akiknek megzavarták a fejét. A kultúra, annak fenyegetettsége, a szent szerb ügy, annak tradíciói, mítoszai, irodalma, amit úgymond, mind-mind veszély fenyegetett - ez lett az ideológiai és a propagandafedezéke az erőszaknak valamint a hatalom, az erő és a néppel való rendelkezés visszaszerzésére irányuló kísérletnek. A szerb kultúrának és a szerb alkotóművészetnek sincs ehhez semmi köze, még akkor sem, ha az egész tébolynak az élén egy költő áll, oldalán egy irodalomprofesszorral, a német irodalom szakértőjével.
  Persze minden a kultúra és az alkotótevékenység nevében történik. Ennek jegyében űzik tréfáikat, nemcsak a házfalakon és nemcsak a Holdon. A Trebevicen is, közvetlenül a város fölött, ahonnan a szláv ügy, a pravoszláv ügy nevében űzte tréfáit Limonov orosz író, akinek egészen sajátos a humora.
  Limonov a pravoszlávia és a szláv testvériség nevében jelképesen, a kamerák előtt kilőtt egy géppuska-sorozatot a városra és annak polgári lakosságára. Bizonyára azért, mert ahol ártatlan városokra lőnek, az Oroszország. Itt vannak a szarajevói törökök sírjai. Ez itt Oroszország.

GÁLLOS ORSOLYA fordítása
Drago Jancar: Augsburg (Lettre: 1992/7. tél - 1994 májusában)
Németországban elnyerte a legjobb európai kispróza díját.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret