Tizennegyedik évfolyam, 1915    |   Ötödik szám    |    p. 270-272.    |    Facsimile
 

 

SZTRAKONICZKY KÁROLY

A magyar kritika Benjáminja, szép, biztató, férfias reménysége volt. A múlt év augusztusának történelmi napjai, egy redakcióból szólították el, a losonci 25. gyalogezredhez vonult be, mint egyéves önkéntes. Az idén májusban a harctérre került s mindaz a bizakodás, amit hozzáfűztek, képességeinek az a jelessége, amire joggal épített főként a művészi élet: szétzúzva ért véget örökre mozdulatlan testével egy telhetetlen föld porában. Hársfák alatt, a gács mezőn.

Kitől vagy mitől kérjük számon azt, ami így megsemmisült, hirtelen és teljesen, mint valami drága, remekbe formált váza, amelyre vasdorongot ejtenek?

SZTRAKONICZKY KÁROLY
SZTRAKONICZKY KÁROLY

Az első, aki az ily számonkérés ellen, arcán bizonyára rózsaszín pirral tiltakozna, ő lenne maga. Sztrakoniczky Károly, aki előtt az anyaföld, amelyből való, s amelylyel még egy hazafelé vivő út végén egyesülni fog: nem ekzisztálásának közömbös szintere volt. Sztrakoniczky Károly, akinek számunkra annyira becses élete, neki egy élet volt a sok közül, abban a pillanatban, amikor oly emberek közt találta magát, akiknek szivével a szive összedobbant, épen e föld iránt égő szeretetben, s érte mindent kockára tevő feladatban. Sztrakoniczky Károly, aki nem kereste ugyan a sorsot, amely érte, de habozás és kitérés nélkül ment eléje, azzal az egyenességgel és természetes bátorsággal, amely lényének más téren is, tollal a kezében sajátja volt.

A híradás azt mondja róla, hogy néhány lépésre az orosz drótsövénytől, csapata élén érte fejlövés, Radymnonál, a májusi offenzíva egyik legvéresebb, győzelmes ütközetében.

*

A Felvidékről származott el, ahol kis városok sokban még őrzik egy régi magyar kultúra nyomait. Besztercebányán született (1889. jan. 30.), itt végezte a gimnáziumot, még pedig — erről egy volt tanulótársa informált — a lehető legtökéletesebben: a professzorok jelesen érettnek nyilvánították.

Budapestre, a vágyak és karrierek fővárosába kétségkívül úgy jött, ahcgy általában a vidék fiai érkeznek: tizennyolc esztendős lelkében romlatlanul s a nagyratörés hevével. Mig azonban épen a vidék fiai közül sokan, rövid királykodás után tépett álmokkal utaznak ismét szűkebb, pátriájukba s ha ittmaradnak, elmerülnek vagy csak nagysokára választódik ki belőlük az arany: Sztrakoniczky, mindjárt az első félénk próba után, valóságos galopban ment előre. A kozmopolita szédület nem ejtette meg. De ép így mentes maradt attól is, ami egyébként a rokonszenvünkhöz annyira közelálló kúriák, tornácos udvarok nagyvárosba kerülő embereinél, olykor jó ideig ballaszt: a kicsinyesebb látószög, a modern gondolkodással, haladó vívmányokkal való lassúbb megbarátkozás.

Egy novellairó talán a szerencse gyermekének nevezhetné Sztrakoniczky Károlyt, amiért pillanatig se kellett járnia a céljától eltérítő úton. Amiért egyszere több ponton, kétféle minőségben is — újságíró volt és a Szépművészeti Múzeum segédőre — érvényesíthette munkakedvét és tudását, amiért rövid idő alatt azok közül, akik vele korban egyívásúak és hasonló mesterségűek voltak, határozottan kimagaslott. Ám az ily megnevezés egyoldalú, tökéletlen volna, ha nem tenné rögtön hozzá, hogy a szerencsének oka volt habozás nélkül megtalálni e kék szemű, fogékony érzésű, tiszta szándéktól sarkalt, nem közönséges cél felé törekvő gyermekét, Sztrakoniczky Károlyt.

Helyesebben azt mondhatnánk, hogy azért a névért és pozícióért, amely igazában még csak ezután lett volna tisztán teljesebb és értékre csillogóbb, de máris pozíció volt, azért a megbecsülésért, amiben részesítették újságírók, művészek és múzeumi emberek: Sztrakoniczky reálisan megszolgált. Külső és belső tulajdonságaival egyaránt stílusos árt adott érte. Karcsú és elegáns alakja, amelyre jól esett pillantani, vonzó lénye és megnyerő modora ebben szintén közreműködött ugyan. De a mérleget javára előbb döntötte el, hogy homlokán félreismerhetetienül viselte a hivatottság bélyegét, hogy bár ifjú derekán nem viselt cingulust, mégis a holtig tanuló jó pap példájának indult, hogy lendületes és fordulatos írásain művészi volt a veret, s hogy fegyelmezett természete, világos értelme és ízlése oly munkabírással párosult, ami egyenest ritka.

1911 eleje óta az Alkotmány c. napilap művészeti és színházi rovatszerkesztője. Azt a munkakört kapja meg annál az asztalnál, amelynél azelőtt Márkus László végzett vitézi tornákat a gyönge művészek és dilettáns drámaírók kényelmetlenségére, de a kritika múzsájának örömére. Lobogó kedvvel, friss realgálóképességgel kiséri a művészi élet eseményeit. Beszámolókat ír a Nemzeti Szinház premierjeiről, kiállításokról, megbeszéléseket egy-egy fölmerülő akcióról, vezércikket kulturális kérdésekről, írásai, amelyek a tudósítás kötelességét a a kritika szempontjaival egyeztették össze, egyre több figyelmet keltenek. Eleinte csak szűkebb körben, egy József-körúti kávéháznak már meglehetős múltra néző művészasztalánál, később azonban az összes ilynemű kolóniák számolnak vele, azok is, akiknek politikai és társadalmi irányánál fogva az Alkotmány nem házi közlőnyük. Szinte szezonról szezonra fejlődött. Egy-egy premier után már nem lehetett közömbös és mellékes a benfentesek, a különböző irodalmi és színházi vezérkarok s azok segédcsapatai részére, hogy mit mond «a Sztrakoniczky» a különben mérsékelt elterjedtségű Alkotmányban. Még inkább respektálták azonban állásfoglalását és szavait, amelyeket könnyen perdülő magyar prózává szerkesztett, a képzőművészet alkotó munkásai és intézői, mint ahogy tényleg itt volt ő tehetségének speciális jellegével leginkább otthon, efajta írásaiban volt a legtöbb verve és gerinces mondanivaló. Abban az évben, amikor az Alkotmány kritikusaként jelenik meg a művészeti bemutatókon: a Magyar Iparművészet segédszerkesztője lesz, majd a Hét-ben mint Jean Preux ír kritikai szemléket. Ezenkívül más lapoknak is ír (Budapesti Hirlap, Az Est) újságcikket, folyóiratoknak (Magyar Figyelő, Művészet, Élet) kisebb-nagyobb tanulmányokat. A hiány, ami támad utána, elsősorban itt fog érződni, azon a területen, ahol előre nézve, a publicitás erejével, a magyar művészeti kultúráért dolgozott.

A Szépművészeti Múzeum közlése alapján megemlíthetjük, hogy ide 1912 áprilisában került, segédőrré a múlt évben nevezték ki, s hogy főleg a modern grafikai gyűjtemény katalogizálásával foglalkozott. Megemlíthetjük azt is, hogy sokfelé ágazó újságírói tevékenysége s múzeumi elfoglaltsága mellett műtörténeti doktorátusra készülődött. Nevének dr. címe ugyanis jogtudományi doktoratust jelentett, ami egy esztétikus és múzeumi ember biográfiájában esetleg meglepő. Sztrakoniczkynál azonban, s a hozzá hasonló tőből származóknál (az apja főszolgabíró) a jogi stúdium — nem dicstelen — magyar hagyomány, ami, ha az ő esetében bizonyít valamit, akkor az ismét tehetsége s a nehézségeket játszva győző vitalitása, amely a kellő időben végzett alapvizsgák és szigorlatok ellenére vagy ezeken felül fejlődött a megfelelő irányban s tudott érvényesülni késedelem nélkül. Múlt évben a Fraknói-díjat kapta meg, ami módot adott volna, hogy valami nagyobb, komprimált munkába szorítsa azt az energiát és tudást, amit minden huszonnégy órában frissen támadó kedvvel pazarolt a felvetődő eseményekre és kérdésekre, mint a nap lovagja.

A krónikásnak e sorok közben, le kellett fojtani érzelmeit. Most már nem parancsolhat velük. A távolban egy elnémult csatatér mélyén a kritikus alakjára fájdalommal gondol. De lelkesedve is. Emlékét büszkén és gyászolva idézi

Di.


TICHY GYULA  HALÁLTÁNC
TICHY GYULA HALÁLTÁNC

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003