Tizennegyedik évfolyam, 1915    |   Negyedik szám    |    p. 193-199.    |    Facsimile
 

 

SZINYEI-MERSE PÁL

A Képzőművészeti Társulat választmányának április 15-iki díszülésén elmondotta gróf Andrássy Gyula:

Jólesik a jelen borzalmai, öldöklése és élethalál tusai között a kultúráról, a szépről, az igazról és a művészetről beszélni. Jólesik ezt tenni, mert az embernek ilyenkor különösen szüksége van nemesítő és békés szellemi táplálékra is, amit pedig a legjobban a művészet képes nyújtani. De jól esik az olyan ünnepnap, mint aminő a mai, azért is, mert a magyar géniusz alkotóképességgel való foglalkozás erőt ad azon titáni harcra, amely ma minden jóra-való magyar hazafi legfőbb gondját képezi.

A magyar kultúra ereje, önállósága igazolja, mintegy megszenteli harcunkat, amennyiben bizonyítja, hogy az emberiség és a haladás érdekében is van önálló és erőteljes fejlődésünk és hogy mi is egyik munkás és hasznos tagja vagyunk az emberiségnek.

Mi érezzük, tudjuk ezt úgyis, tudjuk, hogy a magyar többre is képes, mint amit eddig mostoha viszonyok között elérni birt, de biztatóan hat fajunk szellemi képességéről újból meggyőződni épen a mostani kemény megpróbáltatások és gálád támadások perceiben, amikor a világ legnagyobb hatalmai át akarnak rajtunk gázolni.

És a mai ünnep, Szinyei-Merse egyéniségével való foglalkozás valóban alkalmas arra, hogy önérzetünket fokozza. Szinyei-Merse a képzőművészet terén való hivatottságunknak egyik élő bizonyítéka. Egyénisége s pályafutása egyaránt érdekes, tartalmas és bíztató. Erősítő és becses, amit elért, munkásságának pozitiv eredménye, egyéniségének művészi értéke ; s bíztató és tanulságos életének történelme is.

Szinyei-Merse minden ízében egészséges, erőteljes festői tehetség. A legelsők közül való olyan, akit a Gondviselés csak jókedvében teremthetett. Milyen irányhoz tartozik, milyen iskolának tagja? Azt hiszem nem lehet őt egykönnyen beosztani a táborok közé. Közel áll a barbizoniakhoz, különösen Bastien Lepagehez, közel áll Böcklinhez, közel Manethez, az impresszionizmus megteremtőjéhez, de egyiknek se utánzója. Színesebb és világosabb, mint a barbizoniak, akik nagyrésze még a sötétszürke és barnaszínű palettákat használta. Többet rajzol, több részletet lát, mint Manet, akire a ter-mészet főleg szín és fényfoltokban hat. Több az eleven, élénk szine, couleur localeja, mint az impresszionistáknak, akik a formákat és színeket egybeolvasztó, kiegyenlítő atmoszféra és napsugarak tanulmányozásába merültek. Sokkal intimebb és világosabb, mint Böcklin, ez a dramatikus és dekorativ óriás és nagy colorista, a mély és erős színek e ritka virtuóza.

Egyszóval Szinyei olyan sarkcsillaghoz hasonlít, amely a maga tengelye körött forog. Nem egy impulzust nyer ugyan nagy kortársaitól, közel áll egyes iskolákhoz, de nem olvad beléjük. Önálló, egyöntetű és egyéni marad mindig. Azon iskola ellentétjévé vált, amelyben tanult, másrészt maga nem alapított új irányt. Ehhez hetven éve ellenére nagyon is keveset festett, nagyon is kevéssé volt harcias és lármás, úgy, hogy a kort megelőzve, belső összhangban több más nagy reformátorral, ő nevét a művészet történelmének egész külön lapjára írta.

Szinyei naturalista, mert csak azt festi, amit lát és ahogy látja; mint Courbet, egyik első eszményképe, ő is a természetben látja művészetének alapjait, de idealista is, mert látása erős művészi egyénisége által és a természetnek, s különösen a vele homogén tájképnek, intenzív szeretete által van befolyásolva. S mint az idealista Corot vagy Diaz, ő is csak azt festi, ami tetszik neki, ami érdekli, ami lelkében visszhangot kelt, s ezzel ő is ideáljaihoz alkalmazza a külvilágot. Ebben nem olyan, mint Courbet, aki csak azért, hogy egy nehéz problémával megbirkózzék, ízléstelent is fest.

Kedves mesterünk látása, egész lénye egészséges, üde, friss, józan, tiszta. Ment minden elméleti okoskodástól és kereséstől, a dramatikus mélységtől és a póztól, A magyar faj józansága, még primitív fiatalsága, egyensúlyozott volta, nyilvánul meg benne, az, ami egy Benczúrban, egy Mészölyben van, semmi sem látható benne a magyar másik jellemvonásából, abból a komor mélységből és szomorúságból, amely Paált, vagy Munkácsyt jellemzi, semmi a franciák sokszor már a dekadenciáig nüanszirozott tülfinomságából. Képei életkedvre és jó humorra vallanak. Tiszta levegő, tiszta, ép, friss, zöld fák, üde, élénk virágokat ecsetelnek, olyan milieut, amelyben az élet kellemes és egészséges, ahol a levegő éltet és ózonos, a föld termékeny és kies ; nincs képeiben sehol vészt hozó felhő, nincs meglepően érdekes világítás, ritka színhatás, borongós fantáziára ható napkelte vagy tragikus naplemente. Művészete nem izgat, nem nyugtalanít, hanem békít, erősít, üdít.

Melyik művészet tökéletesebb: az ő derűje, egészséges egyensúlya, vagy egy Munkácsy dramatikus ereje? Talán nehezebb a nyugodt és harmonikus természetet megeleveníteni, érdekessé tenni, mint a mozgása, rendkívüli hatások által megkapóvá tett természetet vonzóan ecsetelni, de semmiesetre se kisebb művészet a természet jótevő, normális erejét, frissítő és üdítő tulajdonságait jellemezni tudni, mint a fantáziára ható rendellenességeit. Az egyszerűből kevés eszközzel nagyot alkotni, a művészet netovábbja. S mindenesetre szerencséje a magyar nemzetnek, kedvező jel reá nézve, hogy az egyensúlyban levő, egészséges, józan művészet nála egyik legkitűnőbb képviselőjére talált, mert ez a nemzetnek magának ifjú és egészséges erejéről tanúskodik.

De elég volt Szinyei-Merse egyéniségéről, s nézzük pályafutását.

Szinyei élete a festészet történetének tanulságos és érdekes lapja marad mindenkor. Biztató, lelkesítő lapja a történelemnek, mert bizonyítja, hogy az igazi erő győz a közöny felett.

És Szinyei életpályája érdekes, mert belsőbb összeköttetésben áll az európai művészet történetének egy nagy horderejű átalakulásával, amelynek Szinyei nem úttörője, nem előharcosa, de talán legelső hírnöke volt.

Szinyei az atelierviiágítás, a barna, sötét alaphang korában és iskolájában tanult. De a természetet ő nem látta sötétnek, hanem világosnak, színesnek és ezért csak így akarta, és tudta azt festeni. A közönség a régi iskola nagymestereinek varázsa alatt állt és nem méltányolta az újat, a szokatlant, a természet ölében élt ugyan, de hangját még sem érti meg

Szinyei a sikertelenségek sorozatán megy át, míg végül a nagy művész elvesztette kedvét, amint később mondta, aprehendált és letette az ecsetet. Stílszerűen cselekszik ebben is. Az a derűs életkedv, mely nála mutatkozik, nem bírná el azt a küzdelmet, azt az állandó visszautasítta-tást, eredménytelenséget, amellyel reá nézve az ár ellen való úszás járna. A küzdelemben elvesztené művészetének alaphangját, az életkedvét. Ezért inkább visszavonul. De azért nem szűnik meg művészien látni, érezni, Ítélkezni és a pihenés közben is csak megszilárdul művészi krédója. A természet mindig színes maradt előtte, bármit tartson, bármit mondjon a kritika, bármint festettek légyen a hollandiak, bármit tanítson az iskola. S ő csak azt tartotta érdemesnek s érdekesnek festeni, amit lát, ami neki tetszik, nem pedig, amit mások már megfestettek és ami másoknak tetszett. A sikertelenségek hatása alatt nem keres új utat, nem veszti el önbizalmát, nem vesz erőt rajta a kétely, az alkotás e nagy ellensége, nem lesz bússá ; érzi, hogy másképpen és jobban sohase tudna festeni, mint ahogy tette. S ezért az marad, ami volt, s mikor kitavaszodik számára a világ, ott folytatja munkáját, ahol abbahagyta előbb.

A mese világából valónak látszik Szinyei esete. A jószívű tündér megjutalmazta, mert becsületes maradt, hű volt szive választottjához: a színhez és a naphoz, s ezért fáradtság és küzdelem nélkül győzelemhez segítette. Míg ő pihent, a kor szelleme dolgozott, az ő érdekében is. A művészet átalakult: a szín, a nap, a világosság győzedelmeskedett. Szinyei ősere-deti tehetségéből merítette meggyőződését, de meggyőződése lassú, de biztos folyamatban a kor meggyőződésévé is vált.

Festészetét a nálánál erélyesebbek, ha nem is hűbben és következetesebben, érvényre juttatták. Az atelier ablakait betörték mindenütt ; a plüsöket, a sötét bársonyokat félretolták és műhelyeikbe a festők bebocsátották a napfényt, a melegítő, az éltető sugarakat. S a közönség szeme is átalakult, megértette, hogy máskép is lehet festeni, mint ahogy festettek a múlt nagyjai. Szinyei győzelmesen vonult be abba a birodalomba, amelyet nem hódított meg, amely azonban meghódolt előtte. Derűs jókedvvel magbocsátott az ellene vétkezőknek, szuverén biztossággal folytatta abbahagyott munkáját s kezdte meg újólag alkotásainak sorát. Annyi sikere lett, mint előbb kudarca volt, egyik elismerés a másik után következett. Vele örült, neki tapsolt mindenki.

Miben áll ez érdekes pályafutás tanúsága, s nagy győzelmének állandó nagy áldása! Talán abban, hogy győzedelmeskedett a művészi igazság, az ő iránya, hogy győzött a világosság és igazabb szín az atelier felett? Hitem szerint nem, mert abszolút igaz művészi irány nincs. A művészetnek vannak abszolút értékű és teljesen értéktelen egyes alkotásai ; vannak egyes határozott kellékei, de legjobb, egyetlen jó iránya és egyedül üdvözítő iskolája nincs. Minden őszinte művészi érzés és látás kifejezése jogosult és haladást jelent. Helyes, ha minden művész a maga egyéni látását csalhatatlannak hiszi, azonban kétségtelen, hogy a legkülönbözőbb és legellentátesebb művészi korokban és irányokban mérhetetlen sok érték és kvalitás van az értő számára elraktározva és hogy azért végtelen a művészet, mert végtelenül sokféle és gazdag. A fő azt tartom, mindig a művész egyénisége, tehetsége, őszintesége, tudása ; mellékesebb az irány, amelyet követ, az elmélet, amelyet hirdet.

Ne felejtsük el, hogy a sötétfestésben is nagy érzéseket és nagy igazságokat lehetett kifejezni. Rembrandtnak tájképei barnával és szürkével megkapóan fantasztikusak és igazak. Rousseau Millet, Munkácsy sötétek voltak s mégis megértették a természet fölségét és úgy tudták a maguk komor nyelvezetével azt kifejezni, hogy más is tanult belőle.

Kétségtelen, hogy éppen Szinyei korában a világosnak, a színnek renaissanceára nagy szükség volt, mert túltengett az atelier-világítás. És kétségtelen, hogy az ő korában szükség volt forradalomra, új igére, mert több volt az etikai elmélet, mint originális alkotó tehetség és a művészet a múlt nagyságának békója alatt görnyedezett.

Böcklinre, Claude Monetra, Segantinire és a többi szines mesterre nagy szükség volt, nélkülük szegényebb maradt volna a művészet, tökéletlenebb lett volna a természet látása. A plein-air és világos festészet egyes alkotásait örök érdemeiknek tartom. De azért mégse a világosság uralmában és győzelmében látom a Szinyeire nézve olyan szerencsés átalakulás lényegét. A szín renaissancejában nem látom a modernség győzelmét a maradiság fölött, hisz a colorismus, a szinesség nem a modern kornak specialitása. Minden korban küzdöttek egymással azok, akik a színben látták a természet legérdekesebb és legmegkapóbb vonását, azokkal, akik az érzés kifejezését könnyebben és jobban vélték a sötéttel elérhetni, mint a sok színnel. Nemrég voltam Berlinben és élveztem az odavaló gyönyörű múzeumokat és azt a megfigyelést tettem, hogy a nagy kolorista, a modern Böcklin ottani remekművei tulajdonképpen színtelenek Boticelli mellett, akinél tisztább és erősebb színeket senki sem mert használni.

Csaknem minden kornak voltak nagy koloristái, a Dávidok és Prud'homok mellett is voltak Dela-croixok, a legmodernebb Manet nem teremtett új fölfogást, hanem Velasquezt és Goyát folytatta. Egyáltalában egy iskola, egy irány, egy uralkodó nézet.megbukása s egy újnak uralma legfeljebb csak momentán előnyt jelenthetne és nem biztosíthatná a művészi haladás alapfeltételeit. A klasszikus festészet, a modern irány, a sötétség, vagy a világos festészet egyaránfjogosult, ha a festő egyéniségének, látásának szabad és természetes megnyilvánulása, de egyaránt akadályozó és káros kolonc, ha kívülről reá erőszakolt dolog. A művészet lényege az egyén érvényesülése, a belső, őszinte, igazi izlés, látás, érzés kifejezése. Amint a sötét uralmát a világos uralma váltaná akként fel, hogy az új divat megkövezné azokat, akik eltérnek tőle, hogy a.mesterek és nagy művészek átérzéséből és bámulatából levont szabályokat a hozzá nem értő közönség kegyetlen szigorral alkalmazná minden új kísérlettel szemben, akkor legfeljebb zsarnokot cserélnénk, legfeljebb azt lehetne mondani, hogy le roi est mort, vive le roi, de igazi javulásról szólni nem lehetne.

A Szinyei korában való átalakulás csak akkor lesz valóban üdvössé, ha az azzal a következménnyel jár, hogy megtörött az egyeduralmi rendszer, megtörött a nagyközönség, a laikus, a hozzá nem értő művészietlenek uralma a művész önállósága, szabadsága felett s ha az a nagy veszteség, amelyet a világ művészete azáltal szenvedett, hogy Szinyeit a sablon uralma húsz évig tétlenségre kárhoztatta, azt a meggyőződést teszi általánossá, hogy a kemény ítélkezés, a szabályokhoz való merev ragaszkodás, az új és szokatlan üldözése vandalizmus lehet, művészetirtás lehet.

De végzem szavaimat, végzem azzal, hogy a választmány nevében üdvözlöm Szinyei mestert, művészetünk díszét és indítványozom a t. Választmánynak, hogy a közgyűlésnek javasolja, hogy a Képzőművészeti Társulat dísztagjának válassza meg.

A HETVENÉVES SZINYEI FERENCZY KÁROLY RAJZA
A HETVENÉVES SZINYEI
FERENCZY KÁROLY RAJZA

MADONNA SOLVENS KACZIÁNY ÖDÖN KIÁLLÍTÁSÁBÓL
MADONNA SOLVENS
KACZIÁNY ÖDÖN KIÁLLÍTÁSÁBÓL

NŐI ARCKÉP KACZIÁNY ÖDÖN KIÁLLÍTÁSÁBÓL
NŐI ARCKÉP
KACZIÁNY ÖDÖN KIÁLLÍTÁSÁBÓL

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003