FELJEGYZÉSEK KOZINA FESTŐRŐL
Szemere Bertalan naplóiban különböző feljegyzéseket találunk Kozina Sándor festőről. E feljegyzések részben életrajzi, részben jellemrajzi természetűek s arra szolgálnak, hogy a Kozinára vonatkozó, meglehetősen hiányos és hézagos ismeretünket néhány új vonással kiegészítsék. Szemére először 1851 július haváról Parisban vezetett naplójában (Szemere B. ösz-szegyüjtött munkái. Naplóm. 1869. Ráth M. kiadása) emlékezik meg Kozináról s a 125-ik lapon ezeket írja róla:
«Itt van (Paris) Kozina, az, aki Dinám arcképét festette. Magyarországban bizonyosan a legjelesebb arcképfestő, azonkívül önzetlen ember. 10 év előtt, utazásaiban, mintegy 100.000 francot keresvén, egy faluban, ahol Dina tolte leánykorát, Pulyán megvonult és élt tanulmányainak. Azóta már százezerrel szaporodott volna vagyona, de ő öreg szülőit vette magához s élt a természetben a művészetnek és philosophiának. Részint, mivel vagyoni viszonyát az utóbbi események szinte megingatták, részint, mivel, mint republikánus, irtózik despo-tizmus alatt élni, megy É.-Amerikába keresni és élni szabadon. Egyszerű, naiv, eszes, gondolkodó és nemes lelkületű ember.
Dinám (Szemere B. felesége) akarta, hogy engem és Mimit (Szemere leánya) fessen ; mert ő Dinámat akarta kiképezni, de útlevelének ideje kitelvén és attól tartván, hogy nem kap mást s nem kapván Dinám sorait, épen, midőn Dinám Badenbe ért, ő kijőve.
Engem lefestett. Nagy kedvvel dolgozott a képen, mivel van irántam sympathiája és már 1848. novemberben emiatt Budára leutazott (de én akkor Schlick ellen valék kénytelen menni), de az időjárás igen kedvezőtlen volt, változó, esős, felleges, mely oly sárgává változtatta az arcot. És ez időjárás így tartott 14 napig.
Dinám ezt nem tudja. Ez meglepetés lesz. Sok ideig azt hívé, Kozina meg fogja várni, a telet itt töltendi és hagytam ezt hinnie, hogy ne nyugtalankodjék, majd csak augusztus végén irandom meg neki. hogy kénytelen elutazni Amerikába, hanem tavaszkor visszajövend.»
A következő feljegyzés 1855 november haváról (Paris) való és a napló 345. lapján található.
«... Kedves vendégeink érkeztek, Feri és nevelője Angliából, őket vártuk, - Kozina, a festesz, Magyarországból, Weber Ausztriából, ezeket nem vártuk. E két utóbbit Dina (Szemere felesége) igen kedveli, amaz gyermeksége óta barátja s ott lakik Pulyán, hol Dina tolte szüleivel a nyarakat, emez egyik legjelesebb dilettáns-tenor volt Bécsben, Dina anyjával gyakran énekelt...»
«Kozinát mi hívtuk, hogy telepednék meg ideiglenesen Parisban, részint, mivel utálja az osztrák rendszert otthon, részint, mivel az egyetemes képkiállítás, mint művésznek, tanulságos és élvezetes, de különben is itt ő sokat szerezhet. Azonban kijövetele véletlen volt, mert eleve nem értesített. Ő Magyarország legjelesebb arcképfestésze, de Pestre soha nem akart menni, ezért Barabás monopolizálja ott a hírt. Mi tőle négy arcképet bírunk. Ha neve volna, mint Dubuffenek, 2000—3000 fr.-ot kérhetne, így kevesebbel megelégedvén, sok munkát kaphat. Először is dr. Duboist, ki doyen de la fakulté, első szülész, a császárné orvosa, báró, fia azon Duboisnak, ki Mária Louiset lebete-gíté, először is őt festi. Csakhogy Kozina, amint szerény, elves, becsületes ember, úgy különös is és inpraktikus, különben dolgát sokra vihetne. Hiában halmozzuk elébe az alkalmat, nem tud vele élni. Sok munkát csinált ő nekünk, de szívesen szolgálunk. - - talán nem lesz hálátlan, mint annyi más.»
A harmadik feljegyzés dátuma 1856 február (Paris) és a napló második kötetének 9-ik lapján kezdődik a következő jellemrajzzal:
«... (Boldin) akarta, hogy nála ebédeljek, vagy legalább, hogy vasárnaponként fogadjam el meghívását, Kozinát is kedvemért meg-hivandja...»
«Én magányomban inkább Kozinára számíték. Hogy dolga legyen, nyakra-főre tettem látogatásokat, mik annyira ellenemre vannak, a jó és olcsó éthelyeket igyekeztem fölkeresni neki, magam előbb azokat megkísértvén, eljártam hozzá ülni azokkal, kiket festett, szóval mindenben tettem, szolgáltam neki, fáradtam ügyeiben, mint egy szolga... De mihamar meggyőződtem, hogy amint becsületes ember egyrészről, olyan gondtalan, pedáns másrészről és fukar. Ő a maga szokásaitól senki kedvéért nem tér el. ő minden szívességet elfogad, de semmit nem viszonoz, ő mindig eljön, ha meghívod dohányozni, ebédelni, theázni, de nála se szivarra, se semmire ne számíts, ha nincs veled, enged elmenned a boltba, hogy ott végy. Mit nem tevénk érte Dina és én, munkát szereztünk neki, mulattattuk, vendégeltük, hetenként háromszor ült asztalunknál, mert az asszony őt régóta ismeri és kedveli és én is becsülöm, főleg republikánus elvei miatt. Dina elmenvén, inkább vele óhajték lenni, mint másokkal, de mihamar vettem észre, hogy ha én nem keresem fel, ő nem fog fáradozni utánam... Gondoltam volna pedig, hogy most ő rajta is volna a sor tenni néhány lépést értem, annyival inkább, mivel Dina is kérte, mint jószívü, szerető asszony, hogy ne hagyjon magánosán... Próbára akartam tenni. Két hétig nem mentem hozzá és ő sem jött. Azt sem kérdezte, élek-e? Ötkor ment enni oda, amely helyet neki én ajánlottam, 6-kor a café a la régence-ba, hol a sakkozókat l1-ig nézte s ez így ment naponként. Sőt azokkal járt oda, kikkel én nem társalkodom, mit ő jól tud s az okát is tudja... Nem mondhatom, mennyire fájt nekem e barátságtalanság oly emberben, kit becsülök, - - sőt ez több volt, szívtelenség. hálátlanság. Kezdetben ingerült voltam s Nagy Károly-féle jellemnek tartam, kivel járt is s újra feltevém magamban, nem tenni senkiért semmit, mert csak így nem csalódunk. Csak később, de sok szenvedés, belküzködés után győződtem meg arról, hogy ez nála nem rosz-szaság, hanem csupa önzés, összekötve fösvénységgel s ragaszkodással ahhoz, amit megszokott. Az ilyen ember másért nem tesz semmit, figyelemből, csak ha rá egyenesen felhivatik. Ő nem tagad meg valamit, - de kérni kell, maga ki nem találja. Ő eljön szivesen, ha meghívod s jól is mulatja magát, de eszébe nem jut eljönni hivatlanul, arra gondolva, hogy talán te is akarnád őt élvezni. Ő szereti, ha vele teszed, amiben neki kedve telik, de ő nem lesi ki, miben telnék neked is kedved. Mindig becsületesen cselekszik, teszi is azt, ami a kötelesség, de azontúl semmit, azt, mit figyelemnek, szívességnek, szolgálatnak nevezünk. Kozina nekem sok belső fájdalmat, tűnődést okozott magaviseletével, hajlandó valék rosszaságnak tartani, mi csak gyöngeség, szívtelenségnek tartani a gondtalanságot, hálátlanságnak az ügyetlenséget, részvétlenségnek a saját szokásaihoz való ragaszkodást... mindezek testvérek, annyi mégis igaz, hogy önzésből, fukarságból jó adag van benne, de hozzáteszem, hogy e gyöngeség inkább mutatkozik nála az élet apróbb részleteiben, mint nagy eseményekben, ekkor kész mindent tenni, de kell, hogy szólítsd fel...»
Kozinára vonatkozólag, mint már említettük a bibliográfiai feljegyzések meglehetősen hiányosak. Szinnyey József repertóriumában neve még csak megemlítve sincs, a lexikonok pedig meg sem emlékeznek róla. Az érdeklődőket a Szemere jegyzetein kívül utaljuk még a «Honművész» 1835. évf. 103. és az 1836. évfolyam 20. és 104. számaira, melyekben el van mondva, hogy felső-pulai Kozina Sándor a sopronmegyei Ságh községben. 1808-ban született. Atyja Piliscsabán a nádori uradalom tiszttartója volt. Tanulmányai végeztével Pestre jött Peschky József festő mellé, innen Bécsbe ment és az akadémián Krafft keze alatt tanult. Olaszországban több évet töltvén, 1834-ben visszatért Magyarországba s a következő évben Pesten telepedett le. Budán lakott, «a híd irányában, a Cross Jakab fűszeres háza második emeletében hátul». 1836 vége felé Felső-Magyarországba utazott, miután Pesten léte alatt a sajtó elismerése mellett elég sok arcképet festett.
