Munkácsyn kívül nincs művészünk, akinek a helyzete a társadalmunkban oly kivételes lett volna, mint Feszty Árpádé. Tüzes tehetségével vívta azt ki s ezzel nem csekély hasznot hajtott művésztársainak. Mert ő volt jóidéig a nagykövetük a magyar társadalom elitjében. Azokban az időkben a magyar művész társaságbeli helyzete még teljesen kialakulatlan volt. Igaz, Munkácsyt ünnepelték, mint valami csodát, mint egy Jókai-regényből hirtelenül az életbe pottyant valószínűtlen diadalmas hőst, akinél nemcsak művészetének nagysága volt jelentős, hanem az is, hogy asztalosinasból lett Paris szalonjainak kedvencévé. Zichy e tekintetben nem jöhet számba, mert hisz ő született nagyúr volt, még mielőtt a walesi herceg és a cárok barátságukba fogadták. A többi festőt a «társaság» nem tartotta integráns részének. Érdeklődéssel hallgattak egy-egy történetkét a «bohémek» életéről, de alig vették őket komolyan. Képeiket vásárolták ugyan, de csak részben benső szükségletből, nagyrészt bizonyos dekórum kedvéért és inkább a művészet «támogatása» céljából. A támogató és a támogatott közt rendesen meg szokott billenni a társaséletbeli egyensúly s az így beállított viszonynak mindig van valami fanyar íze. Hogy a művészet mint foglalkozás társaságbeli ranghoz jutott az leginkább a nyolcvanas években szereplő festő-nemzedéknek köszönhető s e nemzedék sorában Feszty Árpádnak. Magában véve a dolog nem fontos s inkább csak jellemző kortörténeti adat maradna, ha ezzel a szerepléssel nem járt volna még egyéb is, aminek aztán nagy lett a hatása. A társaság közelebb jutott a személyes érintkezés révén a művészekhez, bepillanthatott műhelyükbe, felismerhette a nehéz, fáradságos, komoly munka menetét: tisztába jött vele, hogy a festés nem léha atelier-játék, hanem lehet az minden idegszálat megerőltető tanulmány és harc. Rájött, hogy a művésznek vannak problémai, különleges és izgató feladatai, amelyek épp úgy egész embert kivannak, mint a tudomány bármely diszciplínája vagy az akkor még mód felett becsült politikai munkálkodás minden stratégiája és elméssége. Ilyesmire terelni a társasélet szereplőinek figyelmét kevés ember volt alkalmas. Akkor javában dolgozó festőink, például Lotz, Székely részben elvonult, zárkózott, részben csöndesen munkálkodó férfiak voltak, akik életüket vásznaikon élték ki. A Vágó Pálok, a Spányi Bélák, a Feszty Árpádok nemzedéke volt hivatva megtörni a jeget. S főképp Feszty Árpádnak jutott ki rész ebből a munkából, amely, mint említettük, nagy hatással volt művészeink sorsára.

FESZTY ÁRPÁD

Feszty Árpád festői tehetségét tetézte elragadó izzó vére, elméssége, tősgyökeres magyar zamatú eszejárása. Szinte arra született, hogy kapcsa legyen a «bohémek»-nek és a társaságbelieknek. Amazok köréből került ki a fiatal festő, emezek körébe jutott csakhamar, rövid pesti szereplés után. A Tisza Kálmán korszakában, amely egyike a magyar társasélet legérdekesebb korszakának, a gentry-virtus minden árnyalata, amely teljességében megvolt Fesztyben, érvényre juthatott. A kluboknak, színházaknak, vadászatoknak és áldomásoknak ragyogó kedvű vendége hamar megmutatta a gentrynek és a gentryhez simulni kezdő pesti társaságbelieknek, hogy a piktor kitűnő s egészen odaülő akvizíció. Magyaros tüze és zamatja, rajongó szeretete a tanya élete és a tanya nótái iránt duplán érvényesült abban az időben, amidőn a népszínmű virágkorát élte és a baboskendős Blaháné hintája elől a Népszínház előadásai után az aranyifjúság kifogta a lovakat. Óh, e pillangóröptű magyar farsang, mily naiv örömmel engedte át magát a korlátlan fantáziának! És ebben az időben és ezek közt a viszonyok közt került Feszty Árpád a magyar fantázia királyának, Jókai Mórnak házi tűzhelye mellé, feleségül vevén Jókai lányát, Rózát, egy ritka fenkölt lelkű s telivér művész hölgyet. A Jókaikörnek Feszty Árpád volt egyik ékessége. Ott az írók, a politikusok, a társaságbeliek tarka vendégseregében ő képviselte a magyar festő temperamentumát, elmésségét, szivárványszín képességeit. Másrészt a bohém-tanyáktól sem idegenedéit el. A régi hírű Kis Pipa, a Pósa-asztal, majd meg az új Nemzeti Szalon művésznépe is a magáénak mondhatta őt. A festők legjobb pajtásuknak ismerték. De ismerték egy másik oldaláról is. Ha a ménesi és gyoroki poharazások és nótázások elhangzottak, a víg éjszaka után következett a munkás nappal. És Feszty műhelyében egymásután támadtak olyan képek, melyek a «bohémek», a piktorok körében a pajtási szereteten túl a nagy művésztehetség iránt való tiszteletet is költögették és ébren tartották. Valóban, a mulatozások daliás hőse akkor meg tudta markolni minden erélyét s meg tudta teremteni a Golgotát, a legtöbb reményt ébresztő magyar képek egyikét. Ez hatalmasan nekilendülő kezdés volt, erővel, majdnem daccal született kép, amelyet egy sajátos, mélyen érzett hangulat jár át. A «bohémek» úgy vélték, hogy az esték nem ártottak a nappaloknak. Egész szívvel örültek a jó barát, az önfeláldozó pajtás gyönyörű festő-buzgalmának. Érezték, hogy olyan ember festi ezeket a képeket, aki bár otthon van Pest minden szalonjában, mégis egészen a művészeté, egészen az övék. Bohémnek ismerték, hisz már életrajza: az iskolával való konfliktus, a vándorszínész-epizód, a pongyola tanulmányi menet egészen erre az útra térítette. A bohémeknek igazuk volt: vérbeli művész volt Feszty Árpád. S nem volt igazuk: az esték megártottak a nappaloknak, vagy helyesebben: Feszty Árpád erélyé-nek egy része nem a vásznakon csapódott le, hanem egy oly élet forgatagában foszlott fel, amely hasznot hozott társainak és utódainak, de megnyirbálta a tiszta művészi munkára fordított időt és erőt. Most már tudjuk, hogy volt ennek is eredménye, szociális és művészeti, de ezt drága áron, egy nagy tehetség munkájának felére apasztásával lehetett csak elérni. Valamikor meg fogják látni és meg fogják érteni, hogy Feszty Árpád művészeti pályafutása éppen ezért egyúttal tragikus is volt.

Valaminthogy megértik azt is, hogy Feszty Árpád, akinek legelső, ifjúkori zsengéi, oly képek, mint például egy alkonyi táj, a pusztai találkozás télen, tehát a kis alföldi magyar világból vett élmények, miért kereste később a nagy, a még nagyobb méretet, miért tért közvetlen impressziói köréből, ifjúsága emlékei közül oly tárgyakhoz, mint a Krisztust sirató asszonyok, vagy mint a Zsolt vezér eljegyzése. Ama régibb képeknek talaja az ógyallai róna, amelyen ifjúkora lefolyt, -- a nagy képek viszont Pest számára készültek, ahol az akkori előkelő társaság esztétikája még rangbéli fokozatot látott a tájkép, életkép, történelmi kép és vallásos kép közt. Feszty Árpád tulajdonképpen csupa-tűz líra volt, de ő is abban a felfogásban nevelkedett és élt, amely az epikában látja a legmagasabb rangot. Lám, a Golgota nem nagy méretű kép s benne nem a tárgy a döntő, hanem a táj, amelynek hangulatát a három feszület, mint három óriási 'felkiáltójel, csak éppen jelentősebbé, súlyossabbá teszi. A millenium ünnepi éve körül támadt képek viszont felette terjedelmesek, sőt van köztük egy körkép is, de egyikök sem adja szerzőjük bensőjének velős diagnózisát. A pesti elité-társaság a kedvenc festőjétől a legszebbet, a legnagyobbat várta: a gyallai puszták költője, a nádas vadásza, a tanyák magyarja itt Pesten ünnepi ditirambusokat festett millenáris tárgyakról. Megfelelt vele a kívánságoknak, eleget tett a nagy politikusok, a nagy szónokok és nagy publicisták várakozásának: a kis bohém-festők inkább a Golgotára, inkább a Bányaszerencsétlenségre függesztették tekintetüket. Feszty Árpád a literátusok és szónokok elitjét odavezette ugyan a festő műhelyébe és megízleltette velük ennek a különleges világnak értékes savát-borsát: de a hosszú kalauzoló-úton maga is önkéntelenül átvett valamit e művelt elit esztétikájából. Túlságosan bőkezű volt s a kicserélt értékek nem voltak egyformák.

Jöttek a megrendelések falképekre, templomi képekre. Feszty Árpád megfestette s ünnepelték értük, így követték egymást a terjedelmes képek azon időkig, amidőn a művész lassan kivonulva régi társaságából, egész erejével megint a szívéhez nőtt témákhoz fordult. Hányszor kisérthették e drága ifjúkori emlékek, hányszor fogott tollat is, hogy megrajzolja őket, impulziv vérmérséke egész frisseségével. Egy sor paraszttipus, egy sor magyar tájkép keletkezett így, oeuvreje befejezéséül.

Visszatért övéihez. Haza ment egy világból, amely azóta nagyon elváltozott. Hazament a gyallai nádaskunyhók közé, hogy még egyszer, utoljára, egészen a maga nagy szíve szerint fessen.

Feszty Árpád 1856 december 24-kén született Ó-Gyallán, Komárom-megyében. Eleven eszü, csapongó fantáziájú gyermek volt s érthető, hogy ennélfogva nem egy konfliktusa támadt diák-korában a szigorú iskolai renddel Tizenhat éves korában egy ilyen eset miatt otthagyta a budai gimnáziumot. De, minthogy nem mert az apai házba, visszatérni: elgyalogolt Kecskemétre, ahol vándorszínészek közé állt. Mondják, hogy már akkor ügyesen festett -egyelőre persze csak dekorációkat. A színházból ismét az iskolába került. Pozsonyban tanult tizennyolc éves koráig s ekkor, 1874-ben, beiratkozott a müncheni képzőművészeti akadémiába. Ennek sem volt valami nagyon rendszeres látogatója, inkább a müvésztársai, a gyűjtemények szemlélete és szorgalmas vázolgatás révén gyarapodott a tudása. Két év múlt el így. 1877-ben Budapesten találjuk, ahol egy alföldi motívumot ki is állított a Nemzeti Múzeumban. Ipolyi Arnoldnak, a művészetet kedvelő főpapnak feltűnt a tehetséges fiatal festő, nyárra magához vette Szentkeresztre, ahol Feszty megfestette a parknak egy szép részletét. 1878. a telet Gyallán töltötte, ott keletkezett a «Pusztai találkozás télen» ; miután előzetesen rövid látogatóban volt Velencében. A következő évben a király által alapított egyik ösztöndíjat, 420 frtosat kapta s ezzel a bécsi akadémiára ment, ahol szorgalmasan festegetett. Bécsben festette meg 1880-ban a Golgotát, amely később a Szépművészeti Múzeumba került. Újabb olasz út után 1884-ben Budapesten telepedett le s még ez évben kiállította egyik zamatos képét, a «Kenderáztatókat», de már hozzáfogott két nagyobbméretű bibliai kép festéséhez is, az egyik a «Hazatérés a Golgotáról», a másik: «Az angyal Krisztus születését hirdeti a pásztoroknak». Egy harmadik tárgy, amely e termékeny időkben foglalkoztatja: «A rokkant honvéd». Meg is festi s kiállítja Budapesten 1885-ben. Ekkor már ismert volt a neve, mindenütt sokat tartottak művészetéről s az állam is megbízásokat juttatott neki. Megrendelést kapott a Nemzeti Színház első emeleti csarnoka számára készítendő diszito képekre s Feszty 1885-ben hozzáfogott az ideszánt motivumoknak (Homérosz, Szaffó, amorettek stb.) kartonvázlataihoz. Míg ezek a müvek készültek, ismét visszanyúlt a magyar vidéki életbe s megfestette 1886-ban a «Kárvallottakat», De ekkor már egy újabb nagyméretű bibliai kép tervével foglalkozott: két év alatt el is készült vele s kiállította 1889-ben a budapesti Műcsarnokban «Sirató asszonyok Krisztus sírjánál» címen s állami aranyérmet kapott rá. Ettől fogva minden erejét nagy vallásostárgyú és történeti kompozíciókra fordította, amelyek közül országos népszerűséget szerzett neki az az igen nagy művészeti körkép, amelyet «A magyarok bejövetele» cimmel a millenáris kiállítás alkalmával mutatott be Budapesten s amelynek egyes részletei a Könyves Kálmán reprodukciói révén országszerte elterjedtek. Nagyobbméretű kompozíciókat előtte is, utána is festett, ilyenek a « Keresztlevétel», a «Szent Gellért vértanúsága», a «Krisztus temetése» (triptichon a Szegedi Múzeumban) az Operaház néhány kisebb diszítő képe, hasonló természetű festmények a Törvénykezési Palotában, «Szent Erzsébet alamizsnát oszt» és «Csatatér sebesültekkel» a budai Vöröskereszt-kórházban, a «Bánhidi csata» (Komárom, megyeháza), «Zsolt vezér eljegyzése» (Nagyvárad, megyeháza). Hire ekkor állt delelőjén.

1899-ben Budapestről Firenzébe költözködött, ahol hosszabb időt töltött s nagyritkán állított ki valamit itthon. Inkább irodalmi műveivel adott életjelt magáról: tárcarajzai, novellisztikus leírásai hamar megszerezték neki az irodalmi hírt is. Már 1897-ben kiadta «Az én parasztjaim» cím alatt e zamatos tárcák egy részét, 1908-ban pedig terjedelmes, mélyen átérzett költői elbeszélése jelent meg a Magyarország karácsonyi számában «Árva Bandi» címen. Miután Firenzéből Budapestre tért vissza, 1912-ben kiállította újabb munkáinak gyűjteményét a Nemzeti Szalonban: tájképek, életképek, tipikus parasztfejek sorozata volt ez, csupa vonatkozás arra az alföldi világra, amely leginkább a szívéhez nőtt, amelyet leginkább szeretett. Egészsége ekkor már megtört volt. Még nagy tervekkel foglalkozott ugyan, még komponálgatott egy nagy állami megrendelésen s dolgozgatott a budapest-lipótvárosi templom néhány kisebb képén (apostolok alakjai), de ereje egyre fogyott és veszedelmes, súlyos kór támadta meg. Hónapokon át lebegett élet és halál közt, állapota ez évben mégis annyira javult, hogy elutazhatott a quarnero-melléki Lovranába, ahol némi megkönnyebbülést szerzett neki a friss tengeri levegő. Életkedve is visszatérőben volt, sőt végre már ecsetje után is nyúlhatott s tanulmányokat, vázlatokat kezdett festeni, jövendő képek motívumait. A sors azonban másként határozott. Június elsején hirtelen vége szakadt életének s a tüzes lélek békés nyugalomra tért.

A GOLGOTA
FESZTY ÁRPÁD FESTMÉNYE
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

SIRATÓ ASSZONYOK KRISZTUS SÍRJÁNÁL
FESZTY ÁRPÁD FESTMÉNYE
A KIRÁLY TULAJDONA

PIETA
FESZTY ÁRPÁD FESTMÉNYE

ZSOLT VEZÉR ELJEGYZÉSE
FESZTY ÁRPÁD FESTMÉNYE

OLVASÓ LÁNY
FERENCZY VALÉR RÉZKARCA

ÁLLÓ AKT
FERENCZY VALÉR RÉZKARCA

PIHENÉS
FERENCZY VALÉR RÉZKARCA