Hetedik évfolyam, 1908    |   Hatodik szám    |    p. 378-383.
 

 

SZLÁNYI LAJOS

Szlányi Lajos a másokkal együtt elindultak és magukban megérkezők közül való. Az ilyen vándorról azt tudakolhatnók, hogy vajjon lemaradt-e, előre törtetett-e, vagy félre állt-e? Ilyenfajta kíváncsisággal tudakolja Nietzsche az egyedüljárók magában-maradottságának okát. Ilyenfajta kíváncsisággal nézünk végig minden olyan művész pályáján, akiről tudvalevő volt, hogy nemcsak útnak indult másokkal együtt, hanem jó ideig velük együtt maradt, egyre velük együtt járt, s akit egyszerre csak magában járni látunk. A maga útján és a maga lábán. Szlányi Lajos a Műcsarnokban rendezett külön kiállításával megzavarta azokat, akik őt máris berubrikázták. A maga csoportjába, három-négy társa mellé, akikkel folyton együtt emlegették, s akik közül már egy sem tartozik a másikhoz. Már valamennyi más-más útra tért, ki a magáéra, ki igen előkelő országúira, ki még csak keresi a külön úton járás lehetőségét. Mégis együvé valóknak tartják őket. Ha egyéb nem, a szokás fűzi egymásmellé az ő nevüket.

A Szlányi-kiállításnak valósággal meg kellett küzdenie ezzel a szokással. Ki kellett vívnia a művész külön érvényesülését. Az a híres tárgyilagosság, amely a dolgok megvizsgálását és megismerését kerülve kerüli, hogy az elfogulatlanságát megőrizze: a Szlányi-kiállítás megítélésénél is jelentkezett, s a készen hozott jelszavakkal akarta a festő újabb vallomástételét elintézni. De a kiállítás legyűrte azt a sajátságos és hatalommá lett tárgyilagosságot. A közönséget a megismerésre rákényszerítette, s a megismerés nyomán a tárgyilagossághoz címzett elfogultság félreállt. Szlányi Lajosnak ez a kiállítás megszerezte azt az elégtételt, hogy megítéltetésének megrögzött körülményeit leromboltaknak láthatja. Nálunk nagy művészi siker az, amikor a művész a közvéleményt az ő megállapodottságából kitudja ragadni. Mert ez a megállapodottság hamarosan és többnyire meggondolatlanul szokott kialakulni, de a művész érvényesülését akárhányszor megakasztja. A közvéleménynek ez a megállapodottsága sokszor olyan nagy hatalom, hogy a művésznek a művészetben való előretörtetését is megtudja gátolni. Amikor vagy a maga kegyetlenségével elkeseríti a művészt, vagy pedig a maga bőven ontott kegyeivel a művészt visszatartja attól, hogy a nagy kegyen túl egyebet is keressen. Szlányi Lajos kiállításának szenzációját abban látom, hogy a közvélemény megállapodottságát és az elfogultság megrögzöttségét megdöntötte. A kiállításban Szlányi az ő festésének minden alakulását bemutatta, s a közönséget arról, hogy a művész új utakon jár, talán éppen az győzte meg, hogy a régi utak és régi állomások dokumentumait is maga előtt láthatta. A szemléltetés mindig jó meggyőzés, kivált akkor, amikor meggyőződéseket kell legyőzni. Szlányi Lajos festésében is megismétlődött a kialakulásnak az a sajátságos folyamata, hogy addig, amig valaki a maga igazát akarta kifejezni, mások útján járt, s akkor, amikor a mások igazát kutatta: a maga útjára tért. Amig Szlányi itthon a magáénak vallott festői meggyőződéseket vallotta: e meggyőződései csak beléje plántáltak voltak, a kifejezésük módja pedig megtanult volt. Nem végig iskolai, hanem néhány társával együtt sajátossá módosítóit volt ez az ő kifejezése, de az, hogy az a módosítás szándékolt volt: a módosított formát nem függetlenítette az iskolaiságtól. Az új iskolaiságtól, amely szakasztott úgy hat a művész egyéni energiáira, mint akár a régi, az akadémiainak nevezett iskolaiság. Amikor Szlányi kint Franciaországban az impresz-szionista tájképfestés igazát vizsgálgatta, amikor Angliában az angol hangulatkép s a skót dekorációs tájkép festésének mivoltát kutatgatta: mások meggyőződéseinek nyomán járván, saját meggyőződésre tett szert. Azelőtt nem a helyes megismerés, hanem az eltökélt szándék volt festésének mozgatója, buzdítója, most pusztán a megismerés eredményeit érvényesíti. Attól, hogy azt vizsgálgatta, hogy a tanulmányozta festők hogyan is nyilvánítják művészi akaratukat, megismerte magát a művészi akaratot. A látás szabadságának és függetlenségének akaratát és a művésznek ahhoz való akaratát, hogy a meglátott és megsejtett dolgokat nekik megfelelő de az ő dolgokról és összefüggéseikről vallott hitének is legjobban megfelelően ábrázolja. Nem a "hogyan"-t tanulta meg tanulgatása közben, hanem azt, hogy ezt a "hogyan"-t neki magának kell megállapítania, s hogy nem is állapíthatja meg más, csakis a látottak hatása alatt álló művész.

Ilyennek képzelem el azt a megismerést, amely Szlányi Lajost az ő festésének új állomására vitte. Nem tőle tudom, hogy a hatások hogyan érték és hogy mit érleltek benne, hanem csak azokból a képekből, amelyek gyűjteményes kiállításában az ő kialakulásáról számot adtak, íme most az egyszerre és egynek meglátott tájékot festi. Egy uralkodó tónust lát benne, s erre a tónusra fokozza a helyi színeket. Harmonizál; ott is, ahol a kontraszt adja meg a festőiséget. Amitől a kontraszt festői értéke nem vész el, hanem csak a diszharmóniára alkalmas volta csökken. Színei valamikor zsíros barnás-szürkeségbe vesztek, majd bátortalan ibolyás szürkeségben sorva-doztak. Ma sem gyújtja meg a színek lángját, de most finom, harmonikus lefokozássá nemesítette színektől való fázékonyságát. Volt olyan idő, amikor nagy bátran nekiindult a lokáltónusoknak s dekorációs foltokká akarta széttagolni a tájékot, de félúton meggondol-ta magát, eszébe jutott a kép hangulatbeli tartalma, s ennek is eleget akart tenni. Még pedig a dekorációtól függetlenül, különállón. Egyszerre két képet is festett, minden részletét kétszer látta, s a kétszer látástól nagyon is a részleteket látta. A két festésnek egyesítése egy harmadik festés dolga lett, s ez a festés a képet belefullasztotta a barnás szürkeségbe.

Majd az ibolyás szürkeség kora következett. Ugyanaz a kétféle látás, a külön dekoráció s a külön hangulatlátás érvényesült ennek a korszaknak képeiben is. De már nem a részletet, hanem a foltot tették uralkodóvá. Hanem ez a folt, a két urat szolgálván, bizonytalanul lebzselt a vásznon. Bizonytalanul és bátortalanul. A dekorációs szándék a forma és a szín között nem tudott választani, a hangulatlátáson pedig az érzelgés uralkodott el. Néha a forma diadalmaskodott, s ilyenkor a dekorációsnak szánt tájkép sajátságos naturalisztikus tájképpé lett, néha meg az érzelgés minden egyéb szándék fölé kerekedett, s a naturalisz-tikusnak szánt tájkép gyöngéd hangulatképpé lett. Szlányinak éppen ezek a képei a szándék és az eredmény ellentétét dokumentáló tájképei voltak az ő második korszakának legérdekesebb, talán legértékesebb képei is. Hiszen művészeti küzködésről tanúskodnak, már pedig ez a küzködés a legizgatóbb, talán a legnemesebb emberi nyilvánulások egyike.

A harmadik korszaknak, Szlányi mai festésének, éppen az a jellemzetessége, hogy a művész a szándék és a kifejezés eszközei dolgában tudatos. A szándéka megállapodott s a kifejezés módján uralkodik. Tudja, hogy mit akar és azt is, hogy az akaratát hogyan érvényesítse. A művész a hatást már nem bizza a véletlenre s képein nem hagy megoldatlanul egyetlen felületrészt sem. Azok a festők, akik a véletlentől meglepetést várnak maguk és a közönség számára, éppen az ilyen megoldatlan részekben szoktak bizakodni. Ezek a megoldatlan részek az a leplezgetett semmi, amelyből minden fakadhat. Aszerint, hogy ki hogyan nézi őket. A legszélesebben festő, a legnagyobb foltokban egyesítő vagy foltokra tagoló festő impresszionista vagy dekoráló mesterek is kerülve-kerülik a képrészek megoldatlanságát. Egy-egy folt a maga struktiv voltával, a maga mozgást s mélységet éreztetésével annak a helynek, amelyet a képen betölt, határozott megoldását jelenti. Szlányi Lajos új képein örömmel konstatálom ezt a megoldásra való törekvést s a törekvésnek legtöbbször sikerültét is. Pedig ezek a képek jórészt szélesen festett képek. Jórészt megrögzített impressziók, jórészt nagy felületekbe egyesített észleletek, jórészt foltokká stilizált valószerűségek. Nagy nyugalomnak élettel teljes elevenségét, mozgalomnak a nyugalomba behelyezését, egyes tónusoknak egész tájékokon uralkodását, a verőfénynek párás levegőben rezgését, árnyékoknak és fényfoltoknak formaalakító hatását és színeket egymáshoz édesgető erejét ábrázolják. A természet tartal-misága megnyilvánul bennük, s a kép tartalmas lesz tőle. Nem baj, ha a képeknek ilyen tartalmát képtárgynak hívjuk, s ha azt valljuk, hogy a képnek tárgya első sorban érdekel bennünket. Csak az ilyen tárgya, amely csakis a festői kifejezés adta tartalmiságával tud hozzánk szólni. Az ilyen képtárgy csak úgy lett, hogy a festőiség.szuverénül érvényesült. Szlányi új hangulatképei és úgynevezett poétikus festményei annak köszönhetik hangulatosságukat és költői voltukat, hogy minden részükben és mindenképpen -festőiek.

A véletlentől való tartózkodás és az eszközökön való tudatosság szinte beszédesen nyilvánul meg a "Hangulat" cimű zöldre hangolt ködös, párás képben. Ez a kép kinálgatta a festőnek a megoldatlansághoz s a véletlennel való éléshez az engedelmet. De ő nem élt vele, nem bízta rá képét a nagy, mindenen eláradó zöldes ködre, hanem a ködnek s a tájéknak minden ponton való találkozását energikusan megoldotta. A nyugalom mint az elevenség nyilvánulása a festői ábrázolásnak nagyon nehéz témája lehet, hiszen az ábrázolása csak nagy ritkán sikerül. Szlányinak egy kis képe, az "Ezüstös párák a Temzén" című néhány arasznyi festménye, a nyugalomnak azt az eleven voltát finoman ábrázolja.

S a mozgás festése, a tájékba beleilleszkedő mozgásnak festése, még pedig érdekes festése az a néhány londoni kép, amely sétaterek, kertek, utcák szépséges tájékát és elevenségük mozgalmát egyszerre meglátottan és egyszerre kifejezetten ábrázolja. Ezek a kis londoni képek, s az egy tónusra harmonizált kis őszi és tavaszi tájképek, de meg a pompás havas képek annak a megismerésnek legmarkánsabb hirdetői, amely Szlányit másokat kutatása közben érte, s amelytől minden eddig bírt meg-állapítottsága egyszeriben idegen lett számára. Mindaz, amit szándéka és eltökéltsége parancsoltak reája, s amik miatt mindent előre eltökélten látott és ábrázolt.

Azoknak a képeknek egy része még jó franciákra és jó angolokra emlékeztet, de már nem emlékeztet az iskolára, a csoportra, a megtanultságra és a betanultságra. A francia és angol emlékeztetésen kívül megszólal bennük a festőnek önmagára emlékeztetése is. Nem olyan ő, mint azok az emlékeztetők, csak éppen hatott raja az a nagyszerű magától-értetődés, amellyel ők az önmagukhoz való jogukat, tudatosságukat, tudásukat kifejezik. Csak éppen a magátólértetődése emlékeztet rájuk. Ez a magátólértetődés annak a megismerésnektulajdonképpen való tartalma, amely útközben érte; amely fölrázta megszokottságából, s amely a magához való jogára, de az önmaga iránt való. kötelességére is figyelmeztette. Ezt a magátólértetődést igyekszik most a képeiben megszólaltatni.

Szlányi Lajos különben még fiatal ember. A művészek kialakulásának történelmében az ő életkora a legjava korok közt szerepel. Mint a végleges kialakulást dokumentáló kornak kezdete. Szlányi még csak harminckilenc esztendős. 1869 augusztus 4-ikén született. Itt Budapesten, s itt is kezdte meg művészetre készülődését. Ő is a mintarajziskola tanítványa volt. Harmadfél évig Székely Bertalannak és Greguss Jánosnak volt a növendéke. Huszonegy évvel ezelőtt. A fiú a rajziskola tanterve szerint tanult. A mesterek neki is csak tanárai lehettek, nem a tanítói voltak. Valami nagy és irányító impresszió neki nem juthatott tőlük. Még talán Lotz Károlytól sem, akinek a mesteriskolában három évig volt a tanítványa. A nagy kompozíció, a figurális festés, a freskó pátosza környékezte ott, a mester mellett. De már meg-megpróbálkozott a tájképfestéssel. Talán az ellentét érdekessége izgatta. Nem a tájék festőisége csábítgathatta, nem a tájkép pátosza érdekelte, hiszen hogy 1892-ben a karlsruhei akadémiára ment, Bockel-mann és Baisch Hermann professzorok tanítványa lett. Amaz a figurális festés tanára volt, emez pedig az állatfestői iskolát végezte. Náluk is, tőlük is, csak úgy, mint Székely Bertalantól és Lotztól a rajzolás megbecsülését tanulta. Abban a pikturában, amely a színt a forma fölé helyezi, s amannak juttat minden dicsőséget: a rajzban való biztosság a festésben való biztosság föltétele. Szlányi pedig jó ideig azután, hogy az iskolából kikerült, s hogy az iskolaiságból is kiszabadult, s a dekorációs tájképfestészettel kacérkodott, a két irány között ingadozott. Hol az abszolút szín, hol a szent forma híve volt, de ingadozásához az erőt és a kedvet a rajzában való bizakodása adott neki.

Németországból hazajött és tájképfestő lett. A vizek vonzották. A vízszín csillogásában a mozgás elemét látta. Elevenné lesz tőle a nyugodt tájék. És kezdetben a tájképeiben dominálón érvényesítette figurális és állatfestői tanulmányait. Ebből a korszakából is volt képe a műcsarnoki kiállításban. Lelkiismeretes tanulás dokumentuma volt ez a nagy festmény, s noha a naturalisztikus valószerűséget szolgálta, már a dekorációs szépség sejtése is megnyilvánult benne. A Balaton, a Velencei-tó, a Csallóköz tájékai közül válogatta ki motívumait. S eleintén a természet nagy pátoszát szólaltatta meg e képekben. Nem úgy, ahogyan neki közvetetlenül megnyilatkozott, hanem az uralkodóvá lett természet-áhitaton átszűrtén. 1900-ban Parisba s onnan Olaszországba ment. Ez a párisi út vitte festésének második állomására. Oda, ahol sokféle szándék és sokféle új hatás fogalmaztatta meg vele képeit. Ahol a dekoráció érzelgésbe olvadt, s az érzelgés a csakis festőiségre való gondolattal ütközött össze. Néhány képe ettől az összetűzéstől izgalmasan zavaros, s ezzel sajátságosán érdekes lett. De vannak e korszakának képei között olyanok is, amelyekben a dekoráció uralkodik, még pedig olyannyira, hogy azok a képek egyenesen stilizáltak és olyanok is, amelyekben a hangulat dominál, még pedig annyira, hogy egyenesen az irodalmi hatásukkal hatnak. Ezek azok a képei, amelyek költői voltuk révén lettek népszerűvé. 1902-ben Szolnokra kerül, s azóta a szolnoki művésztelepnek tagja. Csudálatos, hogy a lokálszíneket érvényesítő, a tűző alföldi verőfényben hogyan alakult ki Szlányiban az összeolvasztó tónus kedvelése. A kemény foltokat, merev árnyékokat kihasító világosságban, a fölhevített vibráló magyar levegőben hogyan látta meg a párás, szinte nyirkos levegőben járó fénynek harmonizáló, finom tónusokat formáló sajátságát. Odalent az Alföldön szerezte meg — az angol tájfestés megértésének tehetségét. Háromszor is kint járt Angliában. És London utcáin, kertjeiben, sétaterein, vizei mentén ez a. megértés megszerezte számára a jellemeztem megismerést. Megértette az angol képeket az angol tájékban, az angol levegőben, az angliai világosságban, s a megértett képek nyomán magukat festőiket. Az ő készségük titkát: a magátólértetődést a látásban és ábrázolásban. Szlányi Lajost idehaza is elismerték, kint is megbecsülték. Itthon a közönség is, a művészet adminisztrációja is, amely a gr. Andrássy Dénes-féle nagy ösztöndíjat juttatta neki. A közönség érdeklődéssel látta legújabb állomásán, a mostanin. A kiállításnak nagy sikere volt. Már pedig a kiállítási sikernek buzdító hatása van a művészre. Minden művészre, mert a megértést jelenti számára. Csak Nietzsche-féle alkotók mondják nagy büszkén, hogy nem akarják, hogy megértsék őket. De ebben a büszkeségben sok a keserűség. Szlányi külföldön is aratott sikert, s a londoni nemzetközi kiállításban, a The International Society of Sculptors, Painters & Gravers tárlataiban osztályául jutott sikerei bizonyára jobban buzdították, mint reflexiói.

GERŐ ÖDÖN

TAVASZ A SZOLNOKI LIGETBEN SZLÁNYI LAJOS FESTMÉNYE
TAVASZ A SZOLNOKI LIGETBEN
SZLÁNYI LAJOS FESTMÉNYE

ZUZMARÁS REGGEL SZLÁNYI LAJOS FESTMÉNYE
ZUZMARÁS REGGEL
SZLÁNYI LAJOS FESTMÉNYE

SERPENTIN-RIVER A KENSINGTON-PARKBAN SZLÁNYI LAJOS FESTMÉNYE
SERPENTIN-RIVER A KENSINGTON-PARKBAN
SZLÁNYI LAJOS FESTMÉNYE

KÜLVÁROSI HÁZAK. LONDON SZLÁNYI LAJOS FESTMÉNYE
KÜLVÁROSI HÁZAK. LONDON
SZLÁNYI LAJOS FESTMÉNYE

EZÜSTÖS PÁRÁK A TEMZÉN SZLÁNYI LAJOS FESTMÉNYE
EZÜSTÖS PÁRÁK A TEMZÉN
SZLÁNYI LAJOS FESTMÉNYE

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003