Hetedik évfolyam, 1908    |   Ötödik szám    |    p. 322-330.
 

 

KITAGAWA UTAMARO

Szó lesz szokatlanul finom asszonykákról, akiknek élete szelíd mozdulatokban fejeződik ki, selymes ruhájuk ráncvonala bő lendülettel iramodjk a piciny test idomain végig, a hajlásuk ujjszerűen bájos és a járásuk hasonlatos a fehér holdfényhez, mely végigsuhan a virágokon, hogy szirmuk sem görbül. Olykor gitáron játszanak karcsú ujjakkal, mialatt a tekintetük az elénekelt mese tovatűnt idejébe száll és a lehetetlenségek csodái közt kalandozik. Máskor különös szobák négy fala közt tesznek-vesznek, miknek ablakai egy darab kék eget hasítanak ki és engedik, hogy a cseresznyefa odakünn bizalmasan bólogasson befelé. Fésülködnek, babát öltöztetnek, vagy parányi kezekkel találják a tealevél forráza-tát. Avagy szeretnek. Nem azzal az indulatossággal, mely a mienk: az ábrándok szelíd-sége van az ő szerelmükben, csupa halk szó és csitító odaadás. Örömeik tele vannak a sze-mérmesség bájaival és a hála fényével. Nemzeti ünnepek tömkelegében látni őket azzal a mosolylyal az ajkon, melyet évszázadok művészserege áhitatos egyformasággal rögzített és látni őket mesés tájak sétaútjain, gazdag ruházatban, gondos hajékkel, a kultivált semmittevés aranykorszakában. Egy múló ötlet tartamáig ama finomlelkű nyugati nép rokokó-hangulata szitái le. a nyesett kerti fák virágdús háttere fejlik ki, mulató párok sétálnak, női kacagás hallszik s ami marad - - mesterséges nehéz illat a levegőben s egy elejtett selyemszalag a földön... Szó lesz asszonyokról, akiket ismerünk s kik mégis annyira újak nekünk. És szó lesz állatokról is. Recés szárnyú, színes bogarakról, nyílsebes, evező madarakról, amik függni látszanak a levegőben és a tarka kagylók sokféleségéről. Törékeny holmi mind, amit páratlan lapokon összehordott egy szorgos művész keze; ami benyitót talált az ő leikébe és végül kisugárzott, mint örökszép alkotás.

A japán Utamaro művészetében megszerettük azt a finom jelenséget, mely legapróbb munkájában is megvan és elárulja az ő eleven közelségét. Amikor munkálkodni kezdett, a fametszés művészete másfélszázados hagyományokból pompázott. Függetlenné vált már kiinduló szakában a kakemonók szellemétől és Moronobú személyében oly művészre akadt, aki az anyagkezelés nehézségein diadalmaskodva, megsejtette a hozzáfűzött formavilág-minden új lehetőségét. Egyszerű dúcokkal dolgozott, feketékkel, és döntő súlyt helyezett a vonalra, mely magába vette a mozdulatok lendületét és egyben befoglalta a térbeli vonatkozásokat is. Amit a rajzolók és ecsetelők szaggatott, idegesen töredezett vonalkákkal elevenítettek meg, az a vésőnek szánt motívumokban hirtelen szűkszavú futammá zsugorodott össze és az egyszerűség látszata mellett mégis magában rejthette a lényeg ezer szépségét. Morunobu xilografiai erényei másban is erősek. A kifejezésmód újszerűsége dacára művészhite szorosan kapcsolódott a hagyományok szelleméhez és annak sugalmára építette rajzbeli vízióit nemzete fogékony leikébe. Megszokás szentesítette típusok voltak azok, miknek vallásos áhítat adta meg a hieratikus merevséget. Az a gyönyörű hit, mely az ősök szellemét a köznapiság minden sarkában és tárgyában tudta, mely megérezte egy elhunyt világ determináló erejét, a művészetekben is követelte irányító vezérszerepét. Az élők országa nem mozdult, nem rebbent, anélkül, hogy a már létezettek tömege suhogó szárnyalásával elméjében ne érintette volna. Az egyen minden tettében az istenség akaratát látta és amikor maga is eltűnt a testiesen létezők sorából, egyszeriben a fontos szellemek rendjébe illeszkedett és épp annyira döntővé vált a jövőre nézve, mint volt maga determinálva a múlt által. A japán szemében az emberiség ily módon egy csodásán sok-szoros lánccá nyúlt, melynek minden külön szeme a maga helyén döntővé vált e végtelen sor szilárdságában, de a környezetétől elvonatkoztatva el is veszítette minden érthetőségét. A mi európai józanságunk ezt a lángeszű álmot az "átöröklés" fogalmával szeretné kivetkőztetni sejtelmes hüvelyével, de álbölcsessége csak sikamlós fogalmat ragad az energikusan szemléltető kép helyett. Művészetünk sem látott belőle hasznot, képzelő-ereje megfogyott e természettudományi fikciókon, míg a japán művészet fantasztikus hitével a művészi révedezés buja légkörébe száll.

Dicsérő szó tehát, ha Morunobu alkotásaiban a tradíció szellemének jelenvalósága szembeötlő. Ez megmarad az egyre fiatalabb művésznemzedékekben is, akik a fametszet tökéle-tesbítésében eljutottak a két- és többszínű lenyomatok sikeréhez, az egyre gyérülő és merészen összefoglaló vonalakig, a színfoltok összecsendüléséig, az átszelések és rövidítések problémájáig és végül a tónusok titkos harmóniájáig. A technikai készség fokról-fokra finomodott, pazarabb játékokba fogott, de az eszmei rész évszázados hiterős üdeséget őrzött meg. Nem is használta ám senki azt a vészes szót, melylyel mi nyugatiak a művészi érték végső súlyát adjuk, az "egyéni"-t. Nem álmodott egyéniségről a legkiválóbb sem, mert bölcsességének ártott volna. Viszont az önérzet lüktetéséről sem mondott le. Ami értéket érzett, arról tudomást vett művészi higgadtsága, de óvakodott attól, hogy átlépje a nemzet szokott érzelmi körét. Világos, hogy a japán lélek nem jutott a benső tények ama differenciálásáig, mely az "én" fogalmát értékessé emelte, nem is kérkedhetett tisztán egyéni kiválóságokkal. Utarnaro, kiben a japán nemzet utolsó nagy művészgyermekét nevelte, a büszkeség tetőpontján sem tudott magáról mást mondani, mint: "Én japán festő vagyok"...

Előkelő család sarja volt. Államhivatalnoki pályára nevelkedett, bár művészösztöneit már a cseperedés éveiben elárulta. Mondják róla, hogy sokat járt künn a szabadban és figyelte az állatország érdekes életét. Lehet, hogy már akkor gyűjtötte pazar dekorativ emlékképeit: a kiterjesztett szárnyú madarakat és a virágszirmokon csüngő rovarokat. Ha bogarat fogott, figyelmesen nézte alkatát, ornamentális ötle-tességű izeltségét és színét. Utamaro egyideig a dilettáns kedvtelésével űzte a farnetszés művészetét, közben hivatalnokoskodott, míg lassan rájöttek kiválóságára. Természetes, hogy minden iránt fogékony lelke kezdetben szívesen simult a már megerősödött derekú idegen művészekhez. Az a tárgykör, amely főleg érdekelte, nem őt ihlette meg először. Sokan mesterkedtek már benne és körülbelül ki is építették jelentős részét. Az asszonyt, a nőt, mint festői ingert kiváltót ismerte Morunobu. Tisztában volt vele, hogy a test idomaiban, a bő ruházat omlatagában, a mozdulatok parázs lepergésében a művész számára a vonalbeli megnyilatkozások kincsesbányája rejlik és tudta, hogy a hagyományos adatok szerint lejátszódó akciókban, az imádkozásban, a családi tűzhely gondozásában, mindennemű helyzet előírt testtartásában, a japán szemnek ismerős és tetszetős formaalakulatok fejlenek ki, miket csak a kézianyag durvaságán' túl kell tessékelni, hogy érthető hatásra ébredjenek. Morunobu munkájában a nő nem vált másmivé, csak egy pompás, kiaknázhatatlan ornamentális dísszé, bensejével azonban szóhoz nem jutott. Művészi felfedezésnek mindamellett jelentőséges a fel- avagy külszínnek engedékennyé való tétele és a fiatalabb mesterek hálája meg is nyilvánult abban, hogy Morunobu útmutatását megszívlelték. Többen voltak, akik Utamaro asszonytípusainak szándékát sugalmazták. Kezdetben a Torii-iskola negyedik feje, Kiyonaga hatott Utamaróra a legnyomatékosabban. Kiyonaga asszonyaiban a realisztikus szélesség uralja a vonalak frázisát és az érzéki, fiatalos hevü Utamaro inyenckedett az érettség eme mintái láttára.

Később, a megelégülés idejében, mikor már a magasabbrendű és finomabb érintkezések örömeit, a sejtelmes teázásokat virágzó lugasokban, avagy az éjjeli csónakázásokat halottcsendes vizeken, sorozta mindennapi élvezetei közé, eltért az erősen földízű Kiyonaganők típusától és Harunobu szentimentális, karcsú asszonyaiért rajongott. Nyilván a végletet érintette és meghódolt oly művésznek, akinek ideálja — a szemlélhetőség kedvéért mondom a hasonlatot - rokon volt a prerafaeliták nőeszményével. Burne-Yones sápatag asszonyai száz évvel előbb ott kisértettek a távol-keleten és egy álmodozó, világotkerülő művész lelkében árnyéktáncba fűződtek. Harunobu csendes idegzetének megfeleltek és volt annyi vitális erejük még, hogy átszármazhattak Utamaro csintalan rajzaiba, gáláns vonaltörténeteibe. A két végleten belül érintkezett Utamaro ötletessége Yeishi főúri női arcaival, valamint Shunsho és Shigemasa szerelmi hősnőivel. Az első, kissé kényeskedő művész mesterséges szépei és az utolsó kettő kedélyes félvilági tónusa megadta neki a módot, hogy magára találjon. Bár mindenből kóstolgatott Utamaro egy csipetnyit, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy a képpé átformálódott asszony lehetőleg megtartsa az ösztöneinket érintő közvetlenséget. Utamarónál a nő sohasem alakul szín- és vonalbeli vázzá, nem hasonul át dekorativ életevesztett alakká, hanem folton és vonalon túl érezteti érzéki jelenvalóságát. Ez áll a bárminő társadalmi rétegből Utamaro művészetének pódiumára került asszonyokról. Egy gazdag, élveteg világ főúri szeszélyében álmodta meg ő a nőt, akinek mosolya hálára és hódolatra késztő. A kegyet egyforma örömmel veszi a Yoshiwara delnői-től, a "zöld teaházak" bájos kicsinyeitől, a színpad szépeitől és a rangos hölgyközönségtől. Van Utamarónak egy páratlan lapja, melyen a félvilág egy díszes koszorúja veszi körül őt. A szerelmes leányok művészének mondta magát és van benne egy szemernyi reklám, mikor ilyfajta metszetek szövegébe belevette, hogy szívesen vállal e tárgykörbe eső munkát. Növeli a művész jellembeli értékét az, hogy őszinte gondossággal élők alakjait csoportosította a jelzett lapon maga körül.

Tetszett Utamarónak ez a légkör, ahol a fesz-telenség dacára valósággal tüntethetett finomságával, mely egy fényes kultiváltság virághajtásaként pompázott. Rajongtak is érte a nők, mint kiről tudták, hogy derék barátjuk nekik. Ama metszetei között, mik dokumentumai életének, egy másik arról szól, miként festette meg Utamaro a Yoshiwara leghíresebb házikójának falát. A "Hoo" nevű csodamadár groteszk és felborzolt mesealakját rögzíti a falon. A mester keresztbe vetett lábakkal ott ecsetel a kép lábán s mialatt serénykedik, a háttér nyitott ajtajánál leány leány mellett tolong és gyönyörködik a jeleneten. A szin közepén egy apró inaska pepecsel a szerszámokkal. Az élet közvetlensége és derűje sugárzik ezekből a metszetekből és Utamarónak ama sajátos éleslátása a köznapiság múló tényei körül, miben a japán művészek egyike sem érte utói. A nép asszonyai is érdekelték. Látta őket szorgos munkájuk közepette, az élet terhét viselve. Híresek az ő gyöngyhalászó Awabi-asszonyai.

Az asszonylélek pajzán ismerője más felfedezéshez is jutott, melynek lelki mélységét Utamaro ritka munkákban járta át. A gyermek világát előtte még európai művész sem tárta fel annyi kedélylyel és a megértés okos adataival, mint tette Utamaro. Az apró szentek örömét, csintalanságát a művész fogékonyságával megértette és egy életbölcs optimizmusával szerette. Egyébként a japán nép lelkében mindig megvolt a gyermekek iránti rajongó szeretet. Lafcadio Hearn-ben, aki a nyugatiak sorából a japán sajátosságokat gyökeresen ismerte, olvasunk egy megrendítő történetet a gyermek sejtelmes hatalmáról a nagyok lelke fölött. Egy gyilkos vezekelő önvádját meséli, kit a meggyilkolt család árván maradt gyermeke tettének iszonyára ébreszti. Hearn-nek apró novellája izzó színeit viseli egy nekünk szokatlanul mély jelenetnek. A gyéren maradt életrajzi adatokból tudják, hogy Utamarónak gyermekei nem voltak. Férfikora delét túllépte már, mikor megházasodott. Igen boldogan élt asszonyával, akiről mondják, hogy urát munkájában segíteni tudta és művészi hitét megértette. Ez újra tanujele annak, hogy Utamarót köre nagyrabecsülte és egyéniségének sugárzó szeretetreméltóságát hódolva elismerte. A kiadója saját lakásában, házában tartotta, ami nem írandó azonban tisztán az üzleti érdek számlájára. Az élők vonzalma jutott részül neki, aki mindent megértett és közel vitt a leikéhez.

Utamaro művészete élményekből szövődött. Választékos ízlése az öröm és bánat halk képei felé vitték el és ilyenkor egy arisztokratikus élvezőnek diszkrét hangján mesélt. Vonalai és színei ritka tartózkodással az eltompult lángok melegében találkoztak. De nem mindig. Nagy volt benne az érzékek daca és túlfinomodott lényének korlátlan erotikuma beleárasztotta művészetébe tüzet. Ámde azokban a rajzokban is, melyeket egy nagy iskola hagyományai szerint a szerelem dicsőségére erőszakolt nyomtató-dúcaiba, a vaskosság határától távol maradt. Sikerült ez Utamarónak eredeti, tüzes és mélységetjáróképzeleterévén. Benne a japán lélek szokatlan formaviziókkal küzködő világa szűzies nemességében nyilatkozott meg és olykor közeljárt a képzelet ősforrásához annyira, hogy szimbólumaiban az ellentétek dacára érintkezik nyugati művésztársaival. Azokon a fametszeteken, mikre most gondolunk, az erotikum és fantazmagória kísérteties párosulása van jelen. Hadd említsük meg futólag kettőnek tárgyát. Az egyik egy tengerparti tájat mutat; egy kagylót gyűjtő leány utánamered társnőjének, aki a víz alá bukott halászó kedvében és kit egy ijesztő viziszörny hirtelen megtámad. Teknősbéka a teste és lemurfeje van, babonás nézése megbénítón hat a kiszemelt áldozatra. Egy másik rajzon a kobold támadását a színtér jelzése nélkül vetette oda Utamaro. Egy szőrös manó merészsége úgy hathat a leányzóra, mint egy kínos, nyomasztó álom. Az alom játékának rögzítését látják Utamaro eme fametszetein és keresik a jelenet lélektani tisztázását. Úgy rémlik, hogy a boncoló bírálat, dacára minden ügyeskedésének, sohasem fog behatolni az effajta fojtott levegőjű fantáziák rejtelmeibe, mert nem nyílhat meg neki az alkotó organizmusának minden titkos ideg-rezdülése. Utamaro erotikus színezetű álomképei tartalmazzák a hatás ama fejthetetlen energiáit, melyeket a rokontárgyú Goya-, de még inkább Klinger-metszetek felénk sugároznak. Klinger "Handschuh"-sorozatában különben van egy lap, melyben a vizió tárgyi fogalmazásában az Utamaróéval meglepő azonosság tüntet.

Az élők világának művészi feltüntetésében nem apadt ki Utamaro témaköre. Említettük fiatalkori érdeklődését a növény- és állatvilág iránt. Tanulmányszámba mehettek a szabadba való kirándulásai és csakugyan mesterhírének legelső éveiben három nagy metszetsorozatban publikálja művészi megfigyeléseit. E munkák értékéről kortársai nagy véleménnyel voltak, sőt az első sorozat, "A rovarok könyvé " -nek utószavául ősz tanítómestere, Toriyama Sekiyen, Utamaro dicshimnuszát írja meg. Az ujdonszerüség varázsa lepte meg e sorozat forgatóit. Nyilván érezték, hogy a tárgy kiművelésében egy, a hagyományoktól függetlenné vált művészhit szólalt meg. Megfigyelései nyomán Utamaro a rajz- és színbeli ötletek oly tömegét vette be, annyi felfedezetlenül maradt döntő nyomatékú részletet látott, hogy csupán a mestersége nyelvezetére kellett azokat lefordítani, hogy a megnyilatkozás erejével hassanak. Tanítójának rajongó szava álljon itt:

"Megrabolta a tűzbogár fényét és megrendítette ezzel a régi festészetet, és a prücsök vékony csápjaival indult hadba ellene. A giliszta bölcsességével élt, hogy alávájó tudását megmutassa; az álca tapintó ügyességével nyomul be a természet rejtelmes homályába, mialatt útját a fénybogár deríti és csak akkor szünetel, ha a pókhálózat utolsó szálát elérte."1

Szebben és művészibb gondolatfűzéssel a rovarkönyv hírét emelni nem lehet. Utamaro az iskolák szellemét s az adott formakánon szabályait mellőzve, a természet valóságos képét sürgette ki, színekben és vonalakban tisztára újat mutatott és ily módon egyenge-tője volt ama naturalizmusnak, mely utóbb Hokuszai és Hiroshige munkáiban végső következetességgel tört ki. Szapora egymásutánban kiadásra került a "Száz rikoltók" és a "Kagylók könyve". Amit Utamaro az izeltek világában már tüntető bravorral megcsinált, azt a madarak könyvében utolérhetetlenné fokozta. A mozdulatok grafikáját az egymásba alakuló, egyre változó formák összegyűjtő vonalát, a változó helyzetek rövidszavú viszonyát a japán művészet számára mindenkor érvényes tökéletességben adta meg. A kagylók könyvében jobbára színimpressziókat gyűjt. Megadja a formák pontos adatait, a színek tarkaságát és egyben apró, finoman levegős tájakat kerekít hozzájuk. Egyelőre csak próbák az utóbbiak, de csakhamar itt is kiválót, fejtegetni méltót művel.

Utamarónál szokatlanul új a háttér kiépítése. Bár a mesterség szabályaihoz híven nem tévesztette el a dekorativ hangsúlyt, mégis mondhatni, hogy a perspektíva meghódításaban felülmúlta elődjeit. Még Harunobu, kinek tárgykörét nem egy ízben átszelte, a térbeli adatok egymásra való vonatkoztatásában lehetőleg csekély elmélyítésre szorítkozott és egy indifierens, tagolatlan háttér megteremtésével megakasztotta a képzelet térbetöltő szárnyalását. Utamaro optikai érzékenysége nem állt meg a mesterségesen állított fal előtt. Azokban a fametszetekben, melyeket Harunobu és Utamaro "feketehát-terűek"-nek neveztek el, az ellentét szembeötlő. Harunobu egyszínű feketére festett dúccal zárja el a képet és a figurális téma határozott, bár finoman latolgatott színeivel oly ornamentális összecsendülést váltott ki, mely páratlan volt az addigi műtermékek sorában. Utamaro a háttér feketéjét a tónusok gazdag futamán keresztül siettette és az egyhangúságot eloszlatta, úgyannyira, hogy a mélység érzetét felkelthette, mint előtte senki. Nála a tér kibővült és alakjainak fesztelen-sége nemcsak lelki, de valósággal fizikai is volt. Segítségére volt rajzbeli tudása, mely átszelések és rövidítések segélyével a vonalak kifejező erejét a lehelőség határáig kiaknázta. Egyrészt tónusos érzéke, mely a konturnélküli kép megkísérléséig vitte, másrészt rajzoló készsége a japán tájkép nagy mesterévé tette. Hokuszái nagyszerűségét Utamaro ingeniuma nélkül méltányosan értékelni nem lehet.

Utamaro a művészete kedvéért élt és dolgozott. Kritikusai nem mulasztják el az ellentétet, hogy nappal kiadója házában szorgoskodott és éjjel mulatni indult a zöld teaházak felé. Elevenen megőrzött emlékképeket, átélt és izgalmas létükben megmaradt dús benyomásokat vetített munkáiba. A gyönyör országában járt ő. Virág és asszony volt körülötte és csupa mosolylyal kínálkozott minden. Fajának örömet szemelő sajátossága kiválasztódott benne és Utamaro hajszolta a gyönyör élményeit. A művész egoizmusa volt benne, mely követelt az élettől annyit, hogy túlostúl megteljék és egy nemzedék minden lelki rebbe-nését a maga bensejében végiglássa. A siker melegében lett nagygyá, terebélyessé. Később kissé elhamarkodta már a dolgát, de tőrőlmetszett művészereje a félmunkában is kitört. Úgy van, hogy ami ránk maradt tőle, a kultúra összegéhez tartozik: színes foltba, alakba szorult élet, az, mely minden' érzékünkkel megragadható, a miénk és a másé az ösztönök közössége folytán. Az Isten kegyelméből való művészet eltörli a faji határokat.

EISLER MIHÁLY JÓZSEF DR.

 

1 Ez az idézet: Kurth: "Útmutató" c. könyvéből való, melynek japán forrásokból merített életrajzi adatait fel is használtuk.

 

UTAMARO MŰVEIBŐL
UTAMARO MŰVEIBŐL

UTAMARO MŰVEIBŐL
UTAMARO MŰVEIBŐL

UTAMARO MŰVEIBŐL
UTAMARO MŰVEIBŐL

UTAMARO MŰVEIBŐL
UTAMARO MŰVEIBŐL

 

KOBER LEO RAJZA
KOBER LEO RAJZA

GARAY ÁKOS VÁZLATKÖNYVÉBŐL
GARAY ÁKOS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003