Hetedik évfolyam, 1908    |   Első szám    |    p. 051-56.
 

 

RÉGI KÉPEKRŐL

Hadd mondjak el egyet-mást kapcsolatban új kincsünkkel, a művészetek városligeti új házával, amely nem is olyan régen nyitotta meg előttünk az ajtóit. Nem a képtárról akarok beszélni, csak egy-egy képünkről. Itt sem a műhistóriailag fontos dolgokat hangsúlyozom; azon tényezői, amelyek révén a mondani valómba beleillik: a tisztán-művésziek. Úgy akarom nézni a hogy most látjuk, minden tapasztalatunkon át, nem pedig ahogy születésekor látták. Azt hallgatom, hogy a mi lelkünkhöz mit szól és nem azt, hogy az akkori emberek lelkéből mennyit beszél. Világos, hogy a szemlélés ilyen módjánál sok oly értéke jut szerephez egy képnek, amely annak nem eredendő értéke: a patinája, az hogy "naiv" stb. Olyan tulajdonságok esnek a latba a kép javára, amiket eddig hátrányainak tekintettek és fordítva. Egyik kép mellett dönt, teszem, hogy fáradtak vagyunk; a másik mellett, hogy színszomjasak: a harmadik mellett talán, hogy a másik kettőt unjuk: nem tehetnek róla. — Mindig csak azt fogjuk megkeresni a régi képben amire nekünk, új embereknek éppen szükségünk van: színharmóniákat, vagy formabizarrériákat, együgyű lélek virágos csendjét: sohase nézve, hogy ez-e a lényeges (vagyis az intencionált) abban a képben. A lényeges mindig a mi szükségletünk és ez alkotja meg, válogatja ki ama tényezőket, amik kitudják elégíteni. A modern piktura épp ezen szükségletekből eredt egyenes-közvetlenül, ezért nagyobb a valószínűség, hogy modern képben azt fogjuk értékelni, ami abban lényeges, amire a piktor a fősúlyt fektette.

A régiek nem ismerték a japánokat és mi őket a japánok után, a japánokon át látjuk, íme csak egy példa.

Históriai igazságosságról itt szó nem igen lehet. Csak élvezésről - - elfogult élvezésről.

Van kinn egy képünk: Filippino Lippi Madonna Páduai Szt. Antallal. Kint ül a Madonna feketezöld virágos réten; ölében áll a fia, a lábainál jobbra két ember, Szt. Antal és egy térdelő barát, akire a szent rámutat kezével hogy fogadja kegyelmébe őt is a madonna. Rózsaszín meg kék a ruha Márián, a férfiak csuhája szürke és szürkés-barnás. Mária alakja majd másfélszer akkora, mint a férfiaké, monumen-tálisabbá teszi még a köpeny szigorú széles ráncomlása. Annál asszonyibb, bensőségesebb az arca; bánatos, önmagába tekintő.

És a gyermek arcán ott van minden, ami számára eljövend. Ennél megragadóbb képet sohse láttam.

Most, miután hangsúlyoztam egy kép mű-történelmi eszközökkel való megértésének valószinűtlenégét, ellenem szólna, ha a képről előadnám, hogy minemű iskola, hogy festőjének korai műve stb. De megmondhatom, hogy mivel keltette bennem az érzést. A tónusával. És ez a legtöbbnek nem mond semmit. Meg kell a képet nézniök.

Memlingtől is van egy képünk: Krisztus keresztrefeszítese. Előttünk van egy kis darabja annak a hosszú életmunkának, amit az ő nagyszerűségében csak a rengeteg hit büszkesége és a rengeteg tudás alázatossága szülhetett meg. — Olyan ez a képe egészen, mint a többi mind. És ez sokat jelent, ha a művészt, a kort keressük mögötte. Mert az, aki a Megváltó keresztrefeszítését nem látja szomorúbb színekben, mint akármely más jelenetet, a melyről a bibliában szó van, kell hogy vagy ne lásson benne egyebet színpompás spektákulumnál, vagy lásson benne annyi mást és annyira mást minden testitől elválottat, hogy annak sehol helyetavalós ábrázolásban nem keríthet, sehol még nem is sejtetheti, hogy mi is az örök értelme ama istentelen órának. — Úgy viseli el Krisztus kínjait, mint egy martir; az arca sem rándul meg; hiszen ő tudja azt, a mit nem tudnak a kínzók. - - A képeire senki se tudja rámondani, szomorúak-e vagy vígak. Úgy tűnik, mint ha az ember-érzés mértékével mérni őket nem is lehetne, hanem csak az artisztikus skálákon. Fájdalom, öröm: Memling kikapcsolta őket. És néz. És abban, amit meglátott, amit a képébe belevett, fontosságra nézve nem tesz többé különbséget. Középen Krisztus a keresztfán, az előtérben a zsoldosok, akik koczkát vetnek a köpenyeért. A madonna haja nem fontosabb egy kis virág szirmainál vagy ama zsoldos kabátja ráncainál. Úgy érezzük: ha finoman lekaparnók valamelyiknek a haját, alatta talán mégegyszer annyi szál lenne.

Pogányul láttak ezek a keresztények, pantheistikus szemekkel. De csak relatíve jól: a nagymérvű tényezőket elhibázták, nincsen perspectivájuk és nem esik meg, hogy valamelyik embernek ott lenne és akkora keze-lába, ahol amekkora kellene. De a hibáikban oly következetesek egész a legkisebb részletig, hogy a hibáik organikus voltát pontról pontra érezzük és ha az abszolút tévedést levonjuk, megmarad a csodálatos tudásuk maga. Azt, ami fő vonzereje ezeknek a csöndes nagyhitű munkásoknak, a színezetüket szintén csak nagy elvonás árán tudjuk értékelni, csakhogy amíg a formájukat a nagy tévedéseik dacára csodáljuk, addig a színharmóniákat talán éppen e tévedésük kedveért. Éppen a nagy irrealitásuk, az hogy a mi természetszemléletünknek nyomát sem találjuk meg bennük, teszi lehetővé, hogy abszolúte tisztán dekorativ, mondhatnék muzsikális értelmükben tudjuk őket élvezni. Mint valami szép szőnyeget úgy nézzük a primitívek képeit. Ha körültekintünk abban a kis teremben, amelyikben ez a kép lóg, a többi kép is mind ezt a benyomásunkat fogja fokozni. Azok, akik színakkordra vannak "beállítva", itt várhatják a legpikánsab szenzációkat. És még valami furcsát tapasztaltam. Azt mondtam elébb, hogy a formalátásukat, mint az övéket elfogadjuk, bár látjuk a hibákat. Azonban máskép is lehet a dolog: Úgy, ahogy a színeiket érzékeljük: értelmüktől elválasztva úgy fogjuk, ha sokáig nézzük, átérezni a vonalaikat is. Az a tendenciánk, hogy műbenyomásokat magunkból kiegészítsünk, olyan irányba fogja terelni nézésünket, hogy egy rosszul megrajzolt karon, egy távlattanilag lehetetlen csoporton, nemcsak hogy megakadni nem fogunk, hanem az így keletkezett bizarr vonal-ideodát mint önmagáért értékes vonalgondolatot fogjuk befogadni. Memlinget mint decorativ viccet.

Hogy ily látás-perverzióknak van-e művészi jogosultságuk, azt a műtörténészek talán nagyon kétségbe 'vonnák, de bizonyítja az, hogy létrejönnek és főleg, hogy művészekben jönnek létre. Hogy azonban fejlődéstanilag is van nagy jelentőségük, és mifajta, azt kimutatni remélhetőleg lesz még alkalmam.

De komolyan: nézzük meg Memlinget és a kortársait és nézzük meg mindnyájan, mert van neki ajándéka mindenki számára: akinek ő nem lesz festői inger, az majd elmélázik a szorgalmán, a tudásán; akire ez sem hat, azt legalább, hogy is mondják? - - "felemeli".

*

Kikiáltunk egy jelszót: tónus, végig szaladunk vele a műhistórián, kik jelentkeznek?

Baj van. Jelentkeznek mind. Azok, akik életükben soha sem ismerték a fogalmat, jelentkeznek épp úgy, mint azok, akiknek ez volt a fogásuk: tónusa minden képnek van. Kérdés: szabad-e tónusra megvizsgálni a műhistóriát, főkérdés: szabad e egyáltalán akármilyen jelszóval végigszaladni akármilyen histórián?

Talán nem szabad, mindenesetre tanulságos.

Mulatságos, mert új megvilágításokatkapunk. Nem azokat legtöbbnyire, amelyek minden egyes esetben a legelőnyösebbek, de unifor-misakat és ebben meglesz minden uniformálás legbelsőbb komikuma: ki hogyan mutat.

Tanulságos, mert az új megvilágításban látottakat művészileg fel tudjuk használni, a mű így nézve, esetleg új mű vagy idea ilyenhez.

Talán nem szabad, mert az új megvilágítás brutalizálása a,réginek, annak, amelyik a dolognak való. Nem fogjuk többé megérteni; és ez teszi ki minden uniformálás tragikumát.

Próbáljuk meg tehát jelszó nélkül. Minden képet nézzünk meg, úgy ahogy azt meg kell nézni: értsük meg a keletkezése körülményeiből a lényegéből, ahogy mondani szokás. Nézzük meg úgy, ahogy a piktor nézte meg, vagy azok akiknek festette: No nézzük! Ki volt a festő, mikor élt? Pár sovány szóban áll előttünk a személye. Épp így vagyunk ami a korát illeti. Könyvből nem lehet tehát megismerni se kort, se művészt, csak a — művészetéből. Igen, csakhogy hiszen mi épp fordítva akartuk: a művészetet a korból, a művészből; a műben megakartuk találni igazolását annak, amit a művészről már tudunk - - a művészt pedig csak a műből ismerjük. A művet illetőleg pedig saját magunkra, a látásunkra, tudásunkra, azaz minden lehető eredendő és szerzett hibával és tévedéssel átitatott énünkre szorulunk.

Nézzünk tehát a magunk erejéből. De mit nézzünk? azt, ami éppen legjobban érdekel. És azt tesszük meg jelszónak. - - Kikiáltottuk tehát: tónus.

Jó lesz megállapodni, hogy ez alatt mi értendő. Minden színnek megfelel a fekete és fehér között mozgó skálán egy fok: ez a tónusa. Népszerűen: hogy milyen sötét. Ez pedig ugyan annyira függ a "saját" sötétségétől mint a fényforrástól való távolságától és a levegőrétegtől, mely köztünk és közte van, tehát lehet egy világos tárgy sötétebb hatású egy nála sötétebbnél (ha t. i. kevésbbé van világítva). A tónusok aránylagos értéke a "valőr". Népszerűen: hogy milyen sötét azon a képen. Példa: Ha egy képen minden tárgy olyan sötét vagy világos hatást tesz, mint azon, amiről lefestették akkor mondjuk, hogy "valőr-ben jó, ha valami túlvilágos vagy sötét, akkor a képbe nem fog beilleszkedni "kiesik", nincs "valőrben". Valőrben jó kép természetszerűen hat: fényei és árnyékai között fennálló bizonyos egységesség,összhangzás következtében. A kép ezen összhangját mondjuk a tónusának. Mire jó most már a tónus? Láttuk: a festészet igaz voltának éppen a tónus az egyik alapfeltétele és kritériuma.

Van azonban még egyéb tulajdonsága. És pedig olyan, amit a laikusnak is érdekes lesz megismerni. Egy képben a "hangulatot" legtöbb esetben a tónus okozza. Már a festői hangulatot. Ha éjjelt látunk, vagy délutánt, vagy napsütést jól megfestve, azt fogjuk érezni, amit olyankor. Ezt pedig nemcsak a szinek teszik, - - mert reprodukcióval, vagy karccal ugyanígy vagyunk hanem a tónus egyedül is. Ez pedig a "hangulat". Azt gondolhatnók azonban hogy nem is lehet azt olyan biztosra eldönteni, vajjon csakugyan a "tónus" keltette-e azt; mert hiszen azon a képen vagy karcon ábrázolva is volt valami és hogy nem ez keltette-e, ki tudná megmondani, ki tudná széjjeltartani a két tényezőt? Hátha az emlékeztetett engem valamire és így ennek ulajdoníthatom az érzést; talán valami fa vagy felhő, ami elég tiszta festőérték és picit se "novella". Mi az a próba, amelyik bizonyítana az önálló tónus mellett? Elhagyjuk a másik tényezőt. Kapunk egy képet szín nélkül, forma nélkül, minden nélkül, de tónussal. De sajna ennyire differenciáltak még nem vagyunk. A tónus magában még nem érték. Tónust tárgy nélkül hangulatosnak elképzelni nem tudunk. De tudunk igenis elképzelni tónust olyan tárgyon megjelenítve, amelyik semmitmondó és a hangulat, a tónus hangulata érvényesülni fog. Elképzelhetünk egy akár színtelen fözelékcsendéletet, - - hogy példát mondjak, - - amelyik hangulatot, igenis: poétikus hangulatot kelt. Ebből tehát nyilvánvaló, hogy van a tónusnak hangulat ereje önmagában is csak ürügyre van szüksége, hogy megjelenhessen. És a hogy - tudjuk - - a téma lehet csak ürügy egy festői folt elérésére, a jelenségek csak ürügyek egy szinösszhang megalkotására, úgy lehet egy képen minden csak ürügy, amely alatt valami nagyhatású, jelentős tónus keletkezik. Tónus, amely zeneileg hat, ahogyan hatnak folt és szín.

Vannak most, akiket ez köt le legjobban, piktorok, akik ez időszerint csak tónusra "utaznak". És kezdik őket megérteni elkövetni a nézésükben, mert tényleg: van henne valami.

És most ha ezek elmennek a régi képeket megnézni, meg fogják látni, hogy nagy változás esett azokon, amióta nem látták őket: mint valami öreg fák új rügyet hajtottak; megtanultak az új nyelven szólani. Ha elmegyünk régi képet nézni - - új képet fogunk látni.

Nincs régi kép.

Mert a kép maga: abstrakció.

A mit a kép alatt érzünk az: mi vagyunk és a kép.

És mi változunk, mindig újak vagyunk, hogyan állhatna meg a kép? Hiszen az, ami belőlünk benne van, változtatja, újítja.

Tónust eddig nem kerestünk; most hogy keressük, új képek lesznek azok a régi képek, amelyeken megtaláljuk.

Kicsi kis képtárakba ha elmegyünk, ha az ajtó előtt megállunk, csak bepislantunk, rögtön látjuk: nincs egyetlen érdemes kép; és ugyanama percben meglep bennünket az a kiváltságos delikát érzés, a mit az egész nagy képtárak nyújtanak első összbenyomásukban: megereztük a képek hangját. Hálás dolog, képet tónusra nézni, mert a legocsmányabb régi képnek ez mégis élvezhető oldala: tovább azután nem is kell néznünk, mit beszél: ha csak szép a hangja, elnézzük neki; vagy tán éppen szépnek fogjuk találni azt is; tudjuk, milyen megvesztegető a szép hang.

Legmélyebben meglepő a tónus a primitíveknél, úgy az olasz praerafaelitáknál, mint a német és németalföldi egyszerűeknél. Azért, mert célját nem látjuk (egyszersmind okát sem, mely kettő egy a művészetben). Mert mi a tónus célja - oka minálunk? A természetszerű hatás, a levegő, ezt pedig egyiket se találjuk a primitíveknél. Őnáluk azt találjuk meg, a mit "önálló tónus" alatt említettünk fentebb. Dekorativ és misztikus a képeik tónusa. Önmagá-ban; tárgyíalanul kelt érzéseket, reminiszcenciákat (azaz anélkül, hogy az, amit ábrázol, ezeket igazolná): ezért dekorativ. Es mert az "ábrázolt" által nincs megokolva, sem célszerűnek nincs feltüntetve, mert nem tudjuk miért van és minek? - - azért misztikus.

A képek másik fajtáját épp az jellemzi, hogy a tónusuknak értelme van: a velenceiektől kezdve a mai napig kevés kivétellel esti tónust csakugyan esti képnek festettek és az alakok a térben csakugyan azon helyen is állanak, amelyet a valőrjük nekik megszab, nem mint a primitíveknél, a hol egy alakról sohse tudjuk, hogy tulajdonképen hol van: a perspektíva azt mutatja, hogy hátul, a valőrje azt hogy elől. (Ez - - részben - - a "misztikus" benne).

Lehet úgy disztingválni: a primitívek tónusa szép, a többieké, a velenceiektől kezdve sok esetben jó és szép. Azoké: dekorativ öncél, ezeké: realisztikus eszköz. Azoké: hangulat; ezeké: levegő.

Ez persze mind csak nagyjában áll: az egyes kategóriák mint mindenütt, itt is egymásba folynak. (Kivétel: a primitívek tónusa sohase realisztikus eszköz).

Velazquez "Meninas"-ait kell megnézniök, Rembrandt Emmausi vacsoráját, ha reprodukcióban is, vagy Rembrandt itteni két képét, Palma Vecchiót az itteni nőportréjában, ha világos példát aláírnak azokra, akiknek tónusa, ahogy mondtuk, szép is, jó is. Filippino Lippi Madonnáját mindenekelőtt, Lukas Cranachét, azután Memling képét, a Verocchio-iskola nagy képét (mind Budapesten), hogy megértsék, mi a szép tónus önmagában (amely egyúttal nem jó tónus is).

Ezek az egészen kiválóak és ilyeneket csak esetről-esetre lehet találni. Mert nagy szerepel játszik a patina.

Most a végén látom: jelszóval kerestünk a műhistóriában és jelentkezett az egész (tónusa minden képnek van). Tónus volt a szempontunk: Ínyenc, exclusiv szempont -- és belefért minden. Ami a legkevesebbnek kell, abból van a legtöbb.

Lám minő nagy társadalmi simbolumot találhat az ember csak úgy mellesleg.

És ha lesz megint jelszó, végigszaladunk vele újra.

P—r L.

DEFINITOR DAMKÓ JÓZSEF SZOBORMŰVE A MŰCSARNOK KIS ÁLLAMI ARANYÉRMÉNEK NYERTESE
DEFINITOR
DAMKÓ JÓZSEF SZOBORMŰVE
A MŰCSARNOK KIS ÁLLAMI ARANYÉRMÉNEK NYERTESE

II. SZILVESZTER PÁPA ÁTADJA ASZTRIKNAK A KORONÁT DAMKÓ JÓZSEF DOMBORMŰVE A MŰCSARNOK TÉLI TÁRLATÁN AZ IPOLYI-DÍJ NYERTESE
II. SZILVESZTER PÁPA ÁTADJA ASZTRIKNAK A KORONÁT
DAMKÓ JÓZSEF DOMBORMŰVE A MŰCSARNOK TÉLI TÁRLATÁN
AZ IPOLYI-DÍJ NYERTESE

VASÁRNAP NYILASSY SÁNDOR FESTMÉNYE A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM ÚJ SZERZEMÉNYE A NEMZETI KÉPCSARNOK-EGYLET ALAPÍTVÁNYÁBÓL
VASÁRNAP
NYILASSY SÁNDOR FESTMÉNYE
A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM ÚJ SZERZEMÉNYE
A NEMZETI KÉPCSARNOK-EGYLET ALAPÍTVÁNYÁBÓL

ESTI MUNKA GARZÓ BERTOLD VÍZFESTMÉNYE A MŰCSARNOK ESTERHÁZY-DÍJÁNAK NYERTESE
ESTI MUNKA
GARZÓ BERTOLD VÍZFESTMÉNYE
A MŰCSARNOK ESTERHÁZY-DÍJÁNAK NYERTESE

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003