Negyedik évfolyam, 1905    |   Második szám    |    p. 107-112.
 

 


MARCZINKEY ELEK

Irodalmunkban először 1807-ben történik róla említés. Az azon esztendőben keletkezett Hazai Tudósítások (II. 20. sz.) ír első ízben "Marczinkei képíró, borsodmegyei fi"-ról.1 Részletesebb és eddig nem említett tudósítás róla a Tudományos Gyűjteményben található (1819. IX. k. 115—6.) s ezek nyomán a következő adatokat tudjuk meg művészi életpályájáról.

Borsodmegyében született ő is, mint a Mányoky Ádám. Szülőhelye Szendrő. Pártfogói tolnai gróf Festetich János és bazini gróf Keglevich Ágoston voltak, kiknek buzdítására és segedelmével a bécsi Szépművészeti Akadémiát látogathatta. Négy évet töltött el ott, mint Maurer Hubert tanítványa. Az ő útmutatása szerint szerényen másolgatta mind az akadémia remekjeit, mind az Udvari-, Lichtenstein-, Fries-, Lamberg-képtárak nevezetesebb darabjait. Főképpen a németalföldi iskola képeiben gyönyörködött s annak a festő-modorát tanulgatva törekedett elérni. "S azért Rubens ecsetjének mindenkor hódolt és nevének említésére szinte elragadtatott".

De épp akkor, midőn művészi tehetségét idegen országokban is tökéletesíteni óhajtotta volna, "egy részről meghalálozott s eltűnt pártfogója miatt a szükséges segedelmekben fogyatkozván", másrészt egészségének gyöngülése és helyreállítása okáért, kénytelen volt hazájába visszatérni, így ért véget művészi pályafutása, mielőtt tehetségét teljesen kifejleszthette volna Olaszország remekein. Pestre került 1817-ben s azóta "mint a rajzolat és festés oktató mestere folytatja míves életét, nemcsak a régiség mesterséges míveinek hív másolásában, hanem eredeti ábrázolásokban is (portrait), melyeket alapos színekkel fest".

Forrásunk megemlíti, hogy a hazai történet nevezetesebb hősei közül a következőknek "élő színekkel festett és közönségesen két nyomdok magas táblákra rajzolt, mellképei találtatnak, melyeket nála a reggeli órákban szemlélni és jutalmas áron megszerezni lehet": 1. Etele. 2 Hunyadi Mátyás. 3. Hunyadi László. 4. Ifjú Frangepán. 5. Drakula vajda. 6. II. Rákóczi György. 7. II. Rákóczi Ferenc. 8. II. Rákóczi Ferenc hitvese, a hes-sen-darmstadti hercegasszony. 9. Verantz Antal. 10. Martinuzzi György. 11. Ziska. 12. Wallenstein stb. Tudósítónk művésztörténeti szempontból fontos adatként - külön megemlíti, hogy ezen történeti arcképek nem puszta "képzelésből" készültek vagy tán fa- vagy rézmetszés után kinyomtatott képekről, "hanem valóságos és hajdani eredeti festések" után, tőle a legnagyobb szorgalommal lemásolva.2 A Tudományos Gyűjt, tudatta egyúttal olvasóival, hogy Marczinkey ,.nem kívánja tudós és művész igyekezeteit a tisztelt hazafiaktól megvonni, hanem mind az ábrázolásban késégét, mind pedig a mesterség hív közlésében oktatását azoknak, kik szándékjaikról tudósítani fognák, szívesen ajánlja".....

E figyelmeztetés abból a szempontból figyelemreméltó, mert fogalmat ad arról, hogy minő ízű volt nálunk a XIX. évszázad elején a - reklám, mely napjainkban nem is sejtett magaslatot ért el.

Marczinkey Elek mint író is szerepel. Első műve 1817-ben jelent meg ily címen: Boldog emlékezete Gr. Csáky Josefának, Pest. Egy másik műve: Buda és Pest örömérzetei. Pest 1818, s költeményeket foglal magában.

Művészettörténeti szempontból legfontosabb a következő munkája: Kérelme egy hazafi képírónak már régen kívánt olaszországi utazása végrehajtásának felsegítéseért. Pest, Bőj-telőhava 16. 1826.3

Ez az év, úgy látszik, fordulópontot jelentett Marczinkey művészi pályáján. Ezt sejtjük a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőjének Thaisz Andrásnak következő "Művészi Jelentés "-éből is.4

"Hazánkfija Marczinkey Elek Úr Borsod Vármegyefi lefestette Ő Cs. K. Fő Hercegsége József, szeretett Nádor Ispánunk képét, a mint az alcsuti, általa paradicsommá változtatott kertjében áll.

Napóleont, mint első consult, midőn seregét az Alpeseken keresztül vezeti, ágaskodó lován, Dávid után, mely nagy kép ezelőtt a párisi invalidusok házában volt kitéve, félnagyságú formában. "Mi e két képet, a szép művet szerető hazánkfijainak a képíróval együtt ajánljuk". Egy dolog bizonyos ezen ajánlatból az, hogy Marczinkey Elek 1826. év végén még mindig Pesten volt.

Marczinkeynek föntebb említett "kérelme" oly jellegzetes adalék művészi egyéniségének, a kor gondolkozása módjának, művészi közállapotaink sivárságának rajzához, hogy e hármas szempont teljesen igazolni fogja a belőle adandó bő kivonat tanulságos részleteit.

Már a megszólítás: "Dicső Nemzet!" azt sejteti, hogy írója a nemzeti dicsőség emelé-désére gondol, midőn pártfogókat keres, kik elősegítenék, lehetővé tennék Olaszországba tervezett utazását. A kérelmező nem a kol-dulónak alamizsnát kicsikarni akaró siralmas hangján beszél, hanem a nemzete dicsőségét emelni akaró férfiúén, ki önerejét érezve, fölajánlja szolgálatait és nemzete támogatását kéri hazafias lelkesedésből.

Szépnek, hasznosnak és dicséretesnek tartja a hazafias igyekezetet serkenteni, tisztelni, megjutalmazni, mivel enélkül a nagyra termett elmék ellankadnának és soha többé életre nem kelnének. De ha ily nemes indító okból ösztönöztetnek, nemcsak azt tanulják meg, ami szép, jó és hasznos, hanem igyekezni fognak a tökéletesség legmagasabb lépcsőfokát elérni: "innét háramlik mind ő magokra a becsület és megkülönböztetés, mind hazájukra és annak nagyjaira a dicsőség és halhatatlan hír". Szerinte nem lehet nagyobb gyönyörűsége és megelégedése egy hazafinak, mint mikor hazájának dicsőségét és hírét mindenben terjedni és öregbedni látja. Ez legfőképpen a jelen korra vonatkozik, midőn a "magas és erős lelkek" e kívánságtól lel-kesíttetve tántoríthatatlan buzgósággal azon igyekeznek, hogy fáradozásaikkal a "magyart a mai század csinosabb leikével előreléptetvén", úgy a tudományos, mint a művészi pályákon más nemzetekkel vetélkedővé tegyék is, így annak fényeit annál inkább neveljék, minél nagyobb a lelkes pártfogók száma, "kik a munkás hazafiak igyekezeteit segedelmeikkel támogatnák és serkentgetnék".

Ilyennek tartja a művészi pályát is, mint amely "a csinosabb nemzetek ízlését képezvén", a nemzeti lelket magasabb és' nemesebb érzésekkel gyullasztja, ébresztgeti és a szépnek megismerésére vezeti. A képfaragásban "dicséretesen esmeretes" Ferenczy Istvánra hivatkozik" kiről épp oly örömmel és dicsekedő részvéttel emlékezünk meg,' mint magas pártfogóiról. Épp ezen pártfogolás révén sikerült neki, hogy a római "műhelyekben", más nemzetekkel vetélkedve "a magyar nevet becsülni és tisztelni tanította s így a művész-ség ezen nemében nagy hijjánosságát dicséretesen kipótolta".

Azt hiszi, hogy amiként a nagyra született elme az alkalomtól és önön vágyaitól föltüzesedve a remek példányokat azért keresi, hogy lelke teljes erejével azoknak tökéletességeit másolván, ha azt el sem érheti, legalább megközelítse: azonképpen a távollévő, a széphez vezető utakat megismerni és kitanulni igyekszik; "mert a ki azok után nem vágyódik és a maga középszerűségébe valami tökéletest és végrehajtottat képzel, soha át nem hághat azon lépcsőn, mely őtet a maga keskeny köréből a művészség gazdagabb mezejére vezetné."

Mily szép megnyilatkozásai ezek egy tanulni, emelkedni vágyó művész-léleknek! Írója érzi, tudja, hogy a középszerűség mocsarában kell elvesznie, ha itthon marad, ha nem akad pártfogója, ki olaszországi tanulmányútját lehetővé teendi. És mintha attól félne, hogy a Ferenczy István pályafutása csak a szobrászat művelői felé terelné a pártfogók figyelmét, kijelenti, hogy a képfaragás ki nem állja a versenyt a képírással, mert amaz "tartandósbsága" mellett se léphet a "képzelt világ bájoló országába, a hol pedig a képírás az átlátás és megvilágítással s a színeknek az elragadtatásig való meglépésével csábít".

Míg kiváló képfaragónk alig van, addig a képírás terén elsőrendű erők Kupetzky, Má-nyoky és Oeser, kik közül az első gróf Czo-bornak, a másik pedig Rákóczy Ferencnek mint pártfogóiknak, nagy dicsőségükre váltak. A mai korban is kellenének ilyen pártfogók, kik a fiatal művészek utazásait elősegítvén, azok képesekké válnának arra, hogy itthon tökéletes műveket készítsenek. Marczinkey azt vallja, hogy "bár mennyi idegeneket fogadjon is szívesen a magyar vendégszerető keble, de mégis csak azt s annak munkáit lehet magyarnak mondani és tartani, aki a magyar földön termett és tenyészett".

Már ezért az egy szép gondolatért is, hogy csak a hazai talajból fejlődhetik ki a jellegzetes nemzeti művészet, megérdemli Marczinkey, hogy egyéniségéről nagy tisztelettel emlékezzék meg a magyar szépművészetek története. De ha saját vallomásából megtudjuk saját pályafutása keserves korszakait, nem fogunk túlságba esni, midőn őt is a kor azon sajnálatraméltó áldozatjai közé számítjuk, kiknek a természet csak átkul adta a művészi hivatottságot, mert pártfogók híjában félúton kellett neki is megállani s művészi egész pályafutása épp abba a középszerűségbe vész el, melytől ő maga legjobban félt.

"Kérelme", saját bevallása, szerint azért került a Hazai és Külföldi Tudósítások révén a nagy nyilvánosság elé, mert belefáradt "a magános pártfogók keresésébe". De nem fáradt bele a munkásságba és igyekezetbe sohasem. "Legszebb idejének s ecejének, a hiú reménység és puszta biztatások által történt majd csaknem kipótolhatatlan veszteségén, fájdalommal és igazságos panaszszal búsla-kodva szeretett nemzetéhez bátorkodik folyamodni, mely sohasem tagadta meg mint kegyes szülő anya az ő jó gyermekei iránt vonzó szeretetét s ott, a hol a nemzeti becsület és dicsőség szava hozzá szólott, azonnal kész volt nála a segedelem és oltalom".

Nem említi szemrehányólag azt, hogy más nemzeteknek intézetei vannak Rómában, hol országos költségen neveltetnek a művésznövendékek - - de megemlíti, hogy egyes pártfogók nagylelkűségéből is sokan tanulnak Olaszországban, így Ponyatovszky herceg a lengyel képírók számára Florenzben állított fel ily intézetet. Többi nagyurai: a Czartoriszkyak, a Radziwillek, a Lyubomirszkyak igazi pártfogói a honi csinosodásnak és művészetnek. Prágában a Cerninek, Lobkowitzok, Nosztit-zok hazafisága létesítette a Művészetek Akadémiáját és a képes gyűjteményt. Nemzetünk áldozatkészségénekjele a Ludovika-Akadémia; a felállítani szándékolt Nyelvmívelő-társaság; a Magyar Nemzeti Múzeum. Rudnay Sándort "a jövendő századok csudálni fogják" az Esztergomban emelt "nemzeti" Egyházáért.

E példákra hivatkozás után kijelenti Marczinkey, hogy környülállásához képest magát semmi nagyobb munkákban jelesleg ki nem mutathatta, ámbátor mindig igyekezett a tökéletességre jutni és azt elérni. Emez igyekezete bizonyítására felsorolja műveit, melyek sajnos nagyon is egyoldalú működési kör mellett bizonyítanak, de egyúttal azt is igazolják, hogy e korban az arcképfestészet volt azon foglalkozás, mely a művészt legalább az. éhenhalástól mentette meg. E jegyzék egyúttal leghitelesebb kimutatása Marczinkey festményeinek 1826-ig.5

Szerénykedve megjegyzi, hogy "ezen egyes tárgyakból is az ahhoz értő szem észreveheti egy olyannak természetes hajlandóságát, ki soha semmi pártfogóval és mesterrel nem dicsekedhetett,6 s aki abba tartotta volna legfőbb gyönyörűségét, ha nemzetének, melynek dicsőségéért egyedül buzgott szíve a művészi pályán, melyre legalkalmatosabb-nak érzette magát lenni, úgy szolgálhatott volna, amint azt a nemzet méltósága megkívánta volna.

A magyar nemzetbe helyezett nagy bizalomtól fölgerjesztve s elcsüggedhetetlen reménységtől élesztve, fölkéri azon hazafiakat, "kik dicső őseik árnyékait szemek előtt tartván, azoknak szívükkel és hazaszeretetükkel bírván, készek az olyan hazafiakat segíteni, kik a nemzet javát, hírét és dicsőségét akarják keresni és terjeszteni", segítsék-elő olaszországi útját, hogy ekként a "képírásban való tökéletesítése mellett fölkereshesse mindazon méltó alakjait a magyar hősi világnak, melyeket a tudós nagy világ becsben tart, s melyeket a nemzeti háladatosság megszerezvén, eredeti mivoltukban született földjükön tisztelhesse".

Hivatkozik aztán Vasari ismert munkájára, mely szerint Corvin Mátyásnak, Nagy Lajosnak, II. Lajosnak, Attilának arcképei megvolnának a firenzei képtárban. Kérdi aztán, hátha még más "nagy magyarnak" is ráakadhatna az arcképeire Olaszországban? "Mily szép volna - - írja, - - hogy ha már ezen ritka tárgyakat eredeti voltukban meg nem lehetne is szerezni, legalább is jó másolásokban a nemzet tulajdonává tenni, amelyek idehaza, hol nagy emlékezetükkel a hazafit megtöltik, nemzeti képes folyosóinkban tétetnének".

A nemzeti szempont ismételt hangsúlyozásával hozzáteszi: "fesse és faragja a magyar maga az ő hőseit és jeles férfiait, mint a nemzeti háladatosság méltó tárgyait, a késő unokáknak követésül, mivel idegenek készítményeivel dicsekedni még a magános tettek-ben is illetlen s a nemzet tehetetlenségét vagy saját fiai iránt való hidegségét mutatná. Minden nemzetnek volna annyi értéke és vagyona, hogy idegen művészek által ékesítse fel képes folyosóit, de ez a nemzeti méltósággal ellenkezik és semmi nemes vetélkedést és iparkodást a hazafiak közt nem gerjeszt, mert csak azt lehet honnyinak tartani, amit a magyar kéz készített és teremtett, de az előbbi csak olyan nemzet sorsához illene, mely sem erejére, sem gazdagságára, sem elméjére nézve más nagyobb és csinosabb nemzetekkel semmiben sem mérkőzhet"...

Midőn végül fölsorolja azon magyar előkelőségeket, kik "szíves részvéttel nézik a nemzet igyekezetét s nem késnek azon dicsőséget, melynek sugara reájok ragyogtatja fényét, azáltal is nevelni, hogy a honi csinosodás sebes lépéseit maguk nagy példái által siettetik"... ekként fejezi be kérő levelét: "ha valamely nagylelkű hazafi, amint reményű, találkozna, ki az ő szép feltételeit hazafiúi buzgósággal támogatni s felsegíteni kívánná, annak örök háladatossága mellett, melylyel a nemzeti lélek méltó becsét s magas gondolkozását hirdetné és magasztalná — különös köszönetét és szolgálatát ajánlja és igéri". E lekötelező nagylelkű ajánlatot, vagy másféle utasítását Karats Ferenc rézmetszőhöz kéri eljuttatni.

Záradékul: "Magát a nemesszivű magyar Nemzet nagylelkűségébe alázatosan ajánlván, annak fentartó örök dicsőségét, hírét és nagy nevét tehetsége szerint öregbíteni s terjeszteni kívánja".

Íme ilyen reményekkel volt eltelve Marczinkey Elek "Borsod Vármegyei Fi" az 1826 év elején. Ez év vége meghozta a keserű csalódást. Itthon maradt rajztanítónak. Pályafutása további éveiről eddig nem tudtunk semmit felkutatni. Amiként születési évét se tudjuk, akként halála éve is ismeretlen. Hiába vágyódott ki a "maga középszerűségéből". A szerencsés véletlen neki nem kedvezett úgy, mint "képfaragó" művésztársának Fe-renczy Istvánnak.

BAYER JÓZSEF

1 Közölve a Művészet 1904. évi 3. szám 208. lapján, 118. számú adat.

2 Vő. M.űvészet 1903. 5. sz. 349. 1. 70. adatával.

3 Melléklet a Ház. és Külf. Tudósításokhoz. 1826. L 8 negyedrét lapon. Vő. Szinnyei József: Magyar írók. VIII. k. 550—551. hasáb.

4 Tud. Gyűjt. 1826. XII. k. 126. lap.

5 íme saját adatai: 1. I. Ferenc király nagy képe, "amint Paris városa előtt felséges szövetségeseit elfogadja". (Az ország hercegprímásának budai palotájában.) 2 József főherceg nádor, 3. Hgprimás Rudnai Sánd., 4. VI. Pius pápa, 5. Pázmány Péter, 6. Kolonits Leopold, 7. Széchenyi Pál, 8. Martinuzzi György, 9. Szelepcsényi György, 10. Hg. Eszterházy Pál, 11. Gr. Pálfy Pál, 11. Gr. Pálfy János, 13. Hunyadi János, 14. Hunyadi László, 15. Mátyás király, 16. Gr. Zrínyi Miklós, 17. Gr. Zrinyi Péter, 18. Frangepán Kristóf, 19. Bethlen Gábor, 20. Tököly Imre, 21. I. Rákóczy Ferenc és a fia arcképe. 22. II. Rákóczy Ferenc feleségével. "És több másokkal együtt" — jegyzi meg.

6 Ez ellenmondásban látszik állani a Tudományos Gyűjtemény föntidézett adatával.


 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003