Harmadik évfolyam, 1904    |   Harmadik szám    |    p. 163-168.    |   Facsimile
 

 

RAJZMŰVELTSÉG

A címbe írt szó bizonyára nem mutatós, sőt talán híjján van minden zengzetességnek is: mégis eléggé tömören fejezi ki azt, hogy elképzelhető az emberi művelődésnek, az emberi nevelkedésnek oly módja is, amely a rajz egészséges alapjain épül. A rajz ezúttal a képzelhető legtágabb értelemben veendő, alája sommázandó tehát az emberi kéz munkálkodásának legtöbb fajtája, mind az a neme, amit kézimunkával, kéziügyességgel, művészettel, házi- és kéziiparral szoktunk jelölni, így állítva fel a tételt, nyilvánvaló, hog}' a rajzművészetnek és a kéziiparnak rokonságát, sőt elválaszthatatlan egységét valljuk. Ipar - - amennyiben ez nem jelenti a gépeknek az emberi kormányzástól is független, önálló, automatikus működését - és művészet a legbensőbb atyafiságot tartják.

Ennek a benső viszonynak homályos ismerete megvan a köztudatban is, hisz a nagy festőt, a nagy szobrászt oly jelzővel szoktuk kitüntetni, amely egyenest a patriarkális iparvilágból ered. Azt mondjuk róla, hogy "mester". Már maga ez a körülmény is hirtelen fénynyel világítja meg az iparnak talán öntudatlan becsülését. De ez esetleg csak szólásforma, csak nyelvszokás, amely, mint a sűrűn forgó pénzdarab, kissé megkopott. Tovább adjuk, anélkül, hogy betűinek mélyebb értelmét kutat-nók. A gyakorlati életben sokkalta jobban ismerik e viszonynak azt az eredményét, hogy a művészi feldolgozás nagyban emeli az iparcikk piaci értékét. Nagy iparosok azon vannak, hogy művészi csínnal díszítsék portékájukat, mert tudják, hogy a közönség így szívesebben vásárolja. Sőt kiterjesztik a művészi díszt a portékák hirdetésére is s ezzel egy meglehetősen új s ma már nagyrafejlett művészi ágnak, a plakátnak felvirágzásához járultak. Mindez általában ismert dolog s nem igényel bővebb fejtegetést. Van azonban az ipar és művészet testvéries kapcsolatában egy oly mozzanat is, amely nem vonatkozik ily külsőségre. Tekintsünk kissé a felszín alá, hámozzuk ki a dolgok velejét: nagyszabású tanulságokra bukkanhatunk, amelyek valósággal programmot adnak nekünk úgy az ipar, mint a művészet, sőt bizonyos értelemben egész nevelkedésünk kormányzására.

Szeretnők részletesen bemutatni a mi néprajzi múzeumunk gyönyörű gyűjteményeit, azokat a pompás gyűjteményeket, amelyek úgynevezett vademberek házi művészkedésé-nek termékei. Egy főzőkanál, egy lándzsa nyele, egy fabögre, egy ladiknak orra, azután gyékényből és faháncsból fonott terítő, takaró, ruhadarab, a fafaragás és gyékényfonás megannyi apró remekművei. Hosszas kézügyességi gyakorlat eredményei ezek s éppen nem vad ízűek: ellenkezőleg, megcsodáljuk e faragott és szőtt tárgyakon nemcsak a kéz megdöbbentő ügyességét, a technika ravasz tökéletességét, hanem egyúttal azt, amit e vadnak mondott törzseknél legkevésbbé vártunk volna : a leszűrt, finom ízlést is. Van de Velde, a nagy művész nem ok nélkül mondotta ezekről, hogy mesterművek s a maguk nemében tökéletesek. A fejlettebb ízlés csak akkor talál kifogásolni valót, ha ugyanezeknek az embereknek oly faragásait tekinti meg, amelyek istenített ősök vagy istenségek képét mutatják. Ezek valósággal torzalakok, a mi ízlésünk a legtávolabbról sem érthet egyet velük, sőt egyenest visszautasítja kellemetlen formáikat. Honnan ered ez a kirívó különbség, holott ugyanaz a kéz faragta ama megcsodált s ezt a tökéletlen holmit? Valaki talán azt mondhatná, hogy a kanál, a bögre, a lándzsanyél díszítése alacsony rangú s könnyű feladat, holott egy állat- vagy emberalak kifaragása, megrajzolása oly nehéz probléma, amelylyel ezek a barbár népek sehogy sem képesek megbirkózni. Az ilyen magyarázatra azonban rácáfolnak bizonyos tények. A kőkorszakból, tehát sok tíz, talán százezer évvel ezelőtti időkből ugyanis oly állat- s itt-ott emberrajzok maradtak ránk, amelyek végtelenül magasabb fokán állanak a formatudásnak, mint ezek a bálványképek. Mi több: némelyikük a maga nemében tökéletesnek mondható. A magyarázatot tehát másutt kell keresnünk. Elfogadhatónak látszik nekünk az a nézet, hogy e barbárok leginkább akkor remekelnek, amidőn a legszükségesebb háziholmi díszítéséről van szó, minden egyéb munkánál cserben hagyja őket a tudásuk. Csakugyan : a kanál, a bögre, a lándzsa, a takaró ama népek körében megannyi nélkülözhetetlen eszköz. Aki ezeket készíti, teljesen ismeri hasznosságukat, rendeltetésüket s minden formát úgy fejleszt, ahogy azt neki a hosszas, régóta megszokott gyakorlat diktálja. A hatvágást tehát a házi holmin, a napi szükséglet tárgyain vágja ki, mert azok a legközelebb állanak szűk korlátok közt mozgó életéhez, íme, e népek ipari munkásságának tere, szerény bár, de rajta nyíltak aztán későbbi fejlődés révén a művészet legszebb virágai. A vallási ceremónia, a kultusz tárgyai nem foglalkoztatták ezeket az embereket napestig. Sőt bizonyos fokig távol is kellett tartani a tömeget a ceremóniák sűrű ismétlésétől, a bálványképek szakadatlan kultuszától, hogy ezek aztán fontos alkalom adtán egyúttal a ritkaság varázsával is hassanak. Mindebből első sorban az érdekelhet minket, hogy a házi művészkedés, a kezdetleges ipar gyakorlásánál azokon a tárgyakon jutott szóhoz leginkább a fejlettebb művészet, amelyek legközelebb állottak az emberi élet érdekeihez, tehát igazi szükségletet jelentettek. S ez a lehető legtermészetesebb. Az iparcikk helyes és jó előállításának egyik legfontosabb feltétele, hogy az iparos tökéletesen ismerje a célt, amelyet készítménye szolgál és az anyagot, amelyet megmunkál. Az ős-iparos hosszú gyakorlatból szűrhette le azt a tapasztalatát, hogy például a merőkanalat csak olyan fából célszerű faragni, amelyet nem bánt a nedvesség, amely nem görbül, nem hasad meg a gyakori megnedvesítéstől. Csakhogy ennek az e célra éppen alkalmas fának bizonyára vannak oly tulajdonságai, amelyek minden más fától megkülönböztetik s ezt a fát e tulajdonságainál fogva bizonyára másként kell megmunkálni, mint a többi fát. Ez a "másként" itt a döntő mozzanat s ennek a "másként"-nek igen fontos szerepe van a művészet egész történetében is. íme, az anyag, amely beleszól a munkába s azt mondja a mesternek : velem nem így, hanem amolyan módon kell bánnod. Az anyag az értelmes mester kezében nemcsak érthetően tiltakozik ilyen vagy olyan megmunkálás ellen, hanem egyúttal rábeszéli a mestert, hogy minő módon kezelje, íme, az anyag, amely új technikát, új ötletet ad a mesternek, inspirálja erre vagy arra a fogásra s ebből aztán új, az anyaghoz s a célhoz legjobban illő formák támadnak. Ilyen tanulságokkal szolgál nekünk ama barbárok fakanala, de ilyennel szolgál Michel Angelo márványszobra, Rafael freskója és Lionardo da Vinci olajfestménye is. íme, egy pont, amelyen az ipar tökéletesen összeforr a legmagasabb művészettel, egy pont, amelyen soha senki sem fogja e kettőt egymástól elválaszthatni. Ezen a ponton az iparos és a művész lelke egyazon törvényre hallgat.

Ennek a világos és egyszerű törvénynek vérré kell válnia úgy az iparosban, mint a művészben, -- mellőzésével igazi eredményre sohasem juthat sem az egyik, sem a másik.

Természetes, hogy a mondottak sokkal világosabban tűnnek elénk oly iparos munkálkodásánál, aki közvetlenül kezével vagy egészen egyszerű eszközökkel dolgozza meg anyagát. Ha a munkás és az anyaga közé egy bonyolult gép szerkezete kerül, e törvény is csak közvetve fejthető le.

Igaz, hogy a különböző anyagok ipari feldolgozásánál egyre több szerep jut a gépeknek. Különböző okok mégis, azt bizonyítják, hogy az emberi kéz közvetlen mukálá-sának a jövőben is igen bőséges tér nyílik. S ennélfogva a művészettel való ősi és benső kapcsolat sem fog valaha is megszakadni. A kézimunkával foglalkozó iparos a jövőben is a legalkalmasabb formát fogja alakítani az anyagából s szeme előtt fogja tartani a készítendő tárgy célját. E kettőt együttvéve stílusnak nevezzük, íme, az első testvén kapocs : biztos és meglazithatatlan.

Az ősi stílusérzéken kívül még egy igen fontos elem köti össze a művészettel az ipart. Az a valami, amit a festők és szobrászok műhelyeiben rövidesen "érzésnek" neveznek. Ez a lelki mozzanatoknak gazdag sorát rejti magában s tanulmányozása ritka élvezettel jár.

Figyejünk meg egy szobrászt, amint a nyirkos, puha agyagot formálja. Mélyen belenyomja az ujját, majd hozzátesz egy csipetnyi agyagot, míg végre előáll a forma, de az még nyers, még durva, még véletlenekkel teljes. De amint az ujj továbbsiklik rajta, otthagyván finom nyomát, egyre tökéletesebb lesz, míg végre a pillanat hevületében még egy parányi gyengéd és gyors simítás megadja neki a végleges alakot. Ki tudná e fürge mozdulatot, ezt a másodpercnyi nyomást erő és tartam dolgában tudományosan megállapítani? A szobrász, ha azt kérdezzük tőle, hogy miféle rendszer szerint végzi ezt a fürge alakítást, legfeljebb azt feleli: érzésem szerint. A rajzoló ugyanerre hivatkozik, ha számon kérjük tőle, hogy az a gyors futam, amelylyel egy alak körvonalát minden lendülésével egyetlen rántásra odahúzza, miképen támadt. De kérdezzük meg a gölöncsért, hogy a sebesen forgó korongon miként formálja bögréjét szép-vonalúra, a szabót, hogy miképpen tudja egy derék íves hajlását egyetlen vonallal biztosan megjelölni, a kőfaragót, hogy minő számítással állapítja meg a kalapácsütés erejét, nehogy a véső nagyobb darabot hasítson le a kőről, mint kellene, — válaszuk az lesz, hogy mindez "a kezükben van". S ez a válasz helyes, tényleg a kézben van meg az erre való készség s e kiszámíthatatlan formálási készség a kézimunka legszebb diadala. Ezt a bravúrosan alakító érzést csak az anyag intelligens megmunkálása közben lehet megszerezni. Hány vonalat kellett a rajzolónak hehatóan tanulmányoznia, hányszor kellett a rajzolószén és a papiros sajátságait kipróbálnia, míg végre abba ez egy vonalba bele tudta rögzíteni egy emberi alak körvonalának temérdek hajlását, átmetszeteit, puhaságát és keménységeit! Hányszor kellett a vésőnek a kőtestet bontogatnia, míg ama kéz végleg megismerte az anyag rejtett sajátságait!

De azt mondhatná valaki, hogy mindez pusztán a gyakorlat dolga és bárki megtanulhatja, ha egészen mechanikusan, de sűrűn ismétli. Azt hiszszük, hogy ez a vélekedés téves. Láttunk ugyanis olyan rajzokat, amelyeken szintén megvolt amaz emberi alaknak körvonala, roppant pontosan, beható tanulmányozás révén odarajzolva. A kéz fáradhatatlanul követte az előtte álló modell vonalait s darabról-darabra, porcikáról-porcikára ismételte papiroson azt, amit a természetben látott. S a rajz még sem tetszett egyetlen műértő embernek sem. Azt mondták rá, hogy száraz, érzéstelen. Igazuk volt. Hisz az hiányzott belőle, amit az imént mint fontos lelki tényezőt, mint a kézimunka diádat emeltünk ki. Hiányzott belőle a friss hirtelenség s megvolt benne az anyagával nem egészen ösmerős ember félénk óvatossága. Ha a gölöncsér ily tartózkodással akarná a bögrét formálni, vagy a kőfaragó ily aprólékosan nyiszálná le márványát, szintén száraz, élettelen, érzéstelen munkát adna. Mert hisz épp az hiányzanék róla, ami az emberi kéz mindenható diadalát hirdeti: a kéz munkálkodásának biztos nyoma, azok az apró sebhelyek, amelyeket a kéz az anyagon urasága jeléül ejtett. Szóval hiányzanék róla az igazi emberi manuprópria.

Mindaz, amit itt az anyag megmunkálásának e nemes kellékeiről mondottunk, Walter Crane nyomán egy szóba foglalható össze, ebbe: rajz. Mert mindennek végelemzésben a rajz az alapja, mindezt a rajz révén fejleszthetjük. Csekély különbség, hogy valaki az ily értelemben vett rajzot papíron szénnel, vagy vésővel kövön, vagy ujjával agyagon gyakorolja. Ugyanaz az elv érvényesül itt is, ott is. S mert csak ezzel az elvvel boldogulhatunk úgy a művészet, mint minden kézimunka terén, bízvást mondhatjuk, hogy a rajz mind e kulturágak alapja és éltetője.

Az ily értelemben felfogott rajz a másik vérségi kapocs ipar és művészet közt. Benső, szilárd és elpusztíthatatlan. Művelésének helyességétől függ minden kézimunka jövője. Ez éltetője a műélvezetnek, a művészet megértésének. A művészet és ipar viszonyában ez az elem a döntő. Sokkal fontosabb és mélyebb, mint az a merőn pénzügyi véletlen, hogy a művészet fokozza az iparcikk piaci árát.

Megállapítottnak vehetjük a rajz fontossáságát. Látjuk döntő szerepét minden jó emberi kézimunkán. Sőt látjuk, hogy a rajz minden jó emberi kézimunkának nélkülözhetetlen alapja és legegészségesebb kormányzója. Vele mindenre, nélküle semmire sem jutunk művelődésünk igen sokféle terén.

Ha ez meggyőződésünkké vált, bizonyára helyén lesz körültekinteni, vajjon ezt az igen fontos alapot kellőképen műveljük, erősbít-jük-e. Még pedig nemcsak azokon a kulturális mezőkön, amelyeken az így felfogott rajz nélkül boldogulni lehetetlenség, hanem ott is, ahol az ily értelemben vett rajz egész intellektuális életünknek új erősségekkel szolgál. Ertjük itt a rajzot, mint általános nevelőeszközt.

Valaki talán elfogultságot vethetne szemünkre, hogy így az összes emberi ténykedéseket a rajz szűk alapjára igyekszünk helyezni. Erre az ellenvetésre el voltunk készülve, s a gyakorlati életben folytatott szemlélődésünk eléggé fölvértez ellene.

Nagy örömmel tapasztaltuk ugyanis, hogy fővárosunkban nem egy nevelő-intézet (nevezetesen a községi elemi iskolák, az iparrajziskola s még néhány intézet) helyesen appreciálva a rajz fontosságát, mint jelentékeny nevelő-eszközt használja azt fel. Itt tehát szó sem lehet arról, hogy a rajzot azért tanítják, mert a tanítványok későbbi életpályájukon közvetlen hasznát látják. Hisz ki tudná a hat-tíz éves gyermek életpályáját előre meghatározni? A rajz itt általános jellegű nevelőeszköz, de azzá csak úgy lehetett, ahogy a nevezett intézetekben azt most tanítják.

Az elemi iskolában a rajzolás nem függeléke többé a szépírásnak vagy az ábrázoló geometriának. Nem pontokat kell többé szabadkézzel rajzolt egyenes vonalakkal (a törlő-gummi tékozlásával) összekötni, nem a lapmintákról rajzolnak gyermekeknek érthetetlen antik stilizált síkdiszítményeket, hanem rajzolnak girbe-görbe vonalakkal egyszerű természeti tárgyakat, almát, virágot, madarat, vagy egy bögrét, egy kalapot s más efféle köznapi holmit. Nem is az a cél többé, hogy a gyermek tiszta kaligrafiával rajzoljon vonalakat s ezzel oly mesterségre adja magát, melyhez esetleg semmi tehetsége sincsen, hanem a cél az, hogy rajzolás közben hozzászokjék e tárgyak alapos, tökéletes megszemléléséhez, szokjék hozzá a körülötte levő tárgyakat, mindazt, ami az életben környezetünket formálja, a leg-behatóbban megfigyelni, a nagy formáktól el egész a kisebb részletekig. Szóval: tanuljon előbb nézni, aztán látni. Hogy aztán rajzolata nem valami fényesen sikerül: ki bánja? A cél itt nem a hibátlan, tökéletes rajzlap bemutatása, hanem az, hogy rajzolás közben megtanuljon figyelmét mélyrehatón összpontosítani az életében elébe kerülő tárgyakra, szokjék hozzá a gyors és figyelmes szemlélethez, felfogáshoz. Szóval a rajz bizonyos értelemben csak alkalmat, ürügyet szolgáltat eddig neveletlenül hagyott lelki képességek fokozására. Természetes, hogy e rajzok bizony kezdetlegesek, vagy hogy e módszer ellenzőinek kifejezését használjuk: nem egyebek firkálásnál. Ne is legyenek egyebek. Mert, ismételjük, nem Rafaeleket akar a népiskola nevelni, hanem embereket, akik már zsenge gyermekkorukban hozzászoknak ahhoz, hogy a maguk szemével nézzenek és lássanak, hogy felfogó, tájékozódó képességük izmosodjék, hogy jó eleve érezzék azt, hogy a maguk emberségére vannak utalva s csak a maguk pontos, beható megfigyeléseiben bízhatnak.

Hasítsuk ki mindebből a "rajz" szót s íme előttünk áll egy nevelési programm, amelyet szíves-örömest fogadnának el az új rajztanítás ellenzői is. A magunk szemével való nézés, az önálló megfigyelés, felfogó képessegünk fokozása, a magunkra utaltság emberséges érzése nem-e oly tulajdonságok, amelyet lehető magasra igyekezünk fokozni gyermekeinkben? S most csak ezért vessük el ezt az egészséges programmot, mert a rajz, az eddig oly száraz sablonok közt mozgó s most az élet viszonylataiba bekapcsolt rajz az alapja?

Az iparrajziskolában ez a nagyszabású programm még szélesebbkörű fejlesztésre talált, hisz ott a tanulók túl vannak a gyermekéveken. Ebben az intézetben a rajznak ama tágabb értelemben vett művelése van gyakorlatban, melyre -- mint a művészet és ipar vérségi.kapcsára -- föntebb utaltunk. Itt műhelyszerűen folyik a rajz, itt a tanulónak az a becses lehetőség kínálkozik, hogy a legkülönfélébb anyagokon tanuljon rajzolni. Elméje, formáló készsége, önállósága azzal fejlődik', hogy miután lerajzolta az előtte levő virágot vagy levelet, mindjárt módjában áll azt más anyagok természetéhez alkalmazva rajzolni. Ha a liliomot lerajzolta a fehér papirosra, ott van előtte az agyag, amelyet tányérrá, bögrévé formál s amelyet menten feldíszíthet ama liliom-motivumrnal. Mihelyt ehhez a művelethez fog: menten megnyílnak a szemei s látja, hogy azt a liliomot erre az agyagtányérra lehetetlen úgy rajzolni, mint ahogy a papirosára rajzolhatta Az agyagnak más sajátságai vannak, mint a papirosnak: itt az új tényezők egész sorával kell számot vetnie, itt föl kell magát találnia, hogy miként alakítandó át a liliom oly célból, hogy alkalmasan díszítse az agyagot. Egy másik társa lerajzolván ugyanazt a virágot a természet nyomán, jónak látja felhasználni azt a szobafestés céljaira. Ám amint az ehhez szükséges patront vágja: rögtön tisztában van vele, hogy a patronra az a liliom-rajz nem kerülhet eredeti mivoltában: sokat kell rajta változtatnia, hogy az a patronnal való festésre alkalmassá váljék. Új problémák tolulnak eléje, amelyeket a saját eszc; a saját leleményessége segítségével kell megfejtenie. Sehol semmi sablon, amely az önálló gondolkozás alól felmentené a lustaságot : mindenki magára van utalva, íme, az önálló tevékenység egyszerű s gyönyörű fejlesztése. Azokból az emberekből, akik ily tornákon estek által, igazi embereket várhatunk. Ha a rajz vérségi kapocs az ipar és a művészet közt, ha jelenléte, lüktetése nélkülözhetetlen a kézimunka mindennemű technikáiban : épp oly fontossá válik az egészséges módon felfogott rajz az ember-nevelés terén. Az így értelmezett rajz-műveltség nem frázis, hanem nagyon biztos, egészséges programm. Örülünk, hogy ennek a "rajzműveltségnek" immár, lelkes férfiak buzgalma folytán, hazánkban is van egynéhány melegágya. Semmit sem óhajtunk annyira, mint hogy ez a programm kiterjesztessék az ország összes iskoláira, önképzőköreire, művelődési egyesületeire.

LYKA KÁROLY

<P>

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002