Magyarország határánál, mindjárt a Lajtán túl kezdődik az "európai színvonal". Egész Nyugateurópában senki sem tudja, mit jelent ez a két szó. Mi találtuk ki ezt a fogalmat s egészen a magunk számára találtuk ki. Igaz, hogy immár szerencsésen el is koptattuk s hovatovább felismerhetlenné lett. Csak nagyzoló frázis ma már. De azért még mindig uralma alatt állunk. Nem fölösleges tehát, ha eredetét és tulajdonképeni értelmét, kutatjuk s vizsgáljuk, ha vajjon hasznos vagy ártalmas-e? Éveken, évszázadokon át mondogatták: Schwechat mögött kezdődik Ázsia. Valami igaz volt is ebben az állításban. Mi és országunk mindenben különböztünk a többi európai országtól. De különböztünk az ázsiai országoktól is. Úgy földrajzi fekvés, mint lelki tulajdonságok dolgában e kettő között foglaltunk helyet. De ez a szemrehányás mégis bántott minket. Mert bár Kelet népe valánk, mégis a Nyugathoz tartozóknak éreztük magunkat.

Mivelhogy történetünk, a vér, a melyet a Nyugat védelmében ontottunk, érzéseink, éppen nem ázsiai szabadságszeretetünk és éppen nem ázsiai alkalmazkodási képességünk nem volt elégséges arra, hogy ezt a szemrehányást elhárítsuk magunkról: más eszközhöz nyúltunk. Utánozni iparkodtunk az európai népeket, utánoztuk művészetüket, tudományukat, egész műveltségüket. Mindenben "európai színvonalra" iparkodtunk vergődni. S ebből az időszakból, úgy a harmincas, negyvenes évek fordulójáról való ez a két szó.

Eleinte a dolog nem is ment nehezen Igaz ugyan, hogy már akkor sem létezett olyasmi, a mit rövidesen európainak lehetett nevezni, mert a közös áramlatokon belül minden egyes nemzet erősen elkülönődött: mi mégis jól tudtuk, hogy honnan szerezzük be a mi európaiságunkat. A forrás Bécs vala s azon túl Németország és Franciaország.

Bajosabban ment a dolog 1867 idején. A temérdek hazakerült emigráns sokféle új forrásra utalt minket. Különösen Angliára, Olaszországra, Amerikára. Az emigránsok egyúttal szinte kielégíthetetlen kulturszomjúságot hoztak magukkal. Nem lévén egy kultúra máról holnapra megteremthető : legalább külső formáit hajszoltuk és válogatás nélkül vettünk át mindent, a mit a véletlen különféle kultur-nemzettől hozzánk sodort. Megszaporítottuk iskoláinkat, számos tudományos intézetet alapítottunk, múzeumokat rendeztünk be, színházakat építettünk, kicsinosítottuk városainkat, reformáltuk igazságszolgáltatásunkat, szóval annyit tettünk, hogy ha a hozzánk vetődő idegen meglátja az új érában támadt kulturális intézményeket, meglepődik s meg is dicsér minket ilyféle szókkal: akárcsak nálunk.

Mihelyest az ily dicséret elhangzik: belekerül a hírlapokba, a miniszterek büszkén hátravetik fejüket, a képviselők keble dagad, s a kultúra minden munkása hájjal kenegetve érzi magát. Én azonban azt hiszem, hogy az efajta dicsérettől ugyancsak pirulhatunk. Mert ez a dicséret azt bizonyítja, hogy kulturhajszánkban a sietség hevében megfeledkeztünk a legfontosabbról: arról, hogy kulturális intézményeinket magyar nemzeti szellemmel is telítsük. Ennek a hibánknak tudható be az is, hogy oly hosszú, szorgalmas és költséges munka után még ma is nemcsak hogy idegen kultúrák függeléke vagyunk, hanem minden iránt, a mi ezektől az idegen kultúráktól különválaszt minket s mint egészen magyar elem szerepel: bizalmatlanságot, sőt megvetést érzünk. S ez öreg hiba.

De ma még javíthatunk rajta. Sőt talán csak most érkezett el a csorba kiköszörülésének igazi ideje.

A nemzet, a nép hasonlatos a művészhez. Sem ez, sem az nem vonulhat el a nyugodalmas szemlélődés vagy az életöröm meddő élvezésének mezejére, hogy mások fölöslegéből táplálkozzék. Csak teremtés által léteznek és élnek. A művésznek a saját egyéniségéből kell egyéni művet alkotnia, ha nem akar az élet árjába s feledésbe merülni, s a népeknek is hasonlóra kell törekedniök. Egyikük sem ignorálhatja azt, a mi előttük élt s közöttük él, sőt ellenkezőleg magukba kell mindazt szívniok, át kell hasonítaniok, egyéniségükkel teleitatniok, mert különben sohasem jutnak ki az utánzás és utánérzés állapotából és sohasem érik el az önálló teremtés magasságait. Nos, ebben az önálló teremtésben, az egyéniség ez érvényrejuttatásában látom teljes tökéletesen kifejezve a nemzeti elemet.

Igaz, hogy az egyéniség fölismerése és érvényesítése felé vezető utat nehezebben teszi meg egy nép, mint az egyes ember. Mindjárt itt megjegyezzük, hogy egyes külsőségek szemmeltartása magában véve még nem visz célhoz. Ezek a legjobb esetben is csupán segédeszközök. Ily szempontból nem elégedhetünk meg magával a nemzeti nyelvvel. Ez a gondolatkifejezés technikai eszköze. S ha még oly kitűnőn bírja is valaki ennek a technikának fogásait, ha vele csak mások érzéseit, gondolatait fejezi ki: úgy még épenséggel nem jutott el az egyéniséghez. S ha minden művelődési intézményünk magyar nyelvű is, még mindig nem nemzeti, mivelhogy mind telve van osztrák, német, francia, angol s isten tudja, mi másféle érzésekkel, gondolatokkal.

A második fontos kellék az, hogy ne határozzuk meg a priori a nemzeti momentumot, a népegyéniséget, hogy azt aztán egy előírt szabály szerint érvényesítsük. Nem előre meghatározott szabályok szerint teremtették meg az olaszok az ő egészen egyéni, tehát nemzeti renaissance-kulturájukat, sem a franciák az övéket. Épp oly kevéssé dönthetjük el mi a priori, hogy ebben meg abban rejtőzik a magyaros-nemzeti elem s hogy tehát ezt vagy azt a szabványt kövessük. Ellenben jogunkban van más nemzetek fejlődéséből levonni a szükséges tanulságokat.

Az olaszok módfelett megcsodálták az antik művészetet és sokat elsajátítottak belőle; a kisebb elmék gyakran egyenest utánozták is. De ezekre rég ráborult a feledés fátyla. Ellenben a nagy elmék, mint Giotto, Mantegna, Donatello, Michelangelo, Lionardo, Tiziano, Dante, Ariosto, Machiavelli sohasem olvadtak fel teljesen az antik világban. Nem állottak e világ közepébe, hanem vele szemtül-szembe. Tanulmányozták, vizsgálgatták, okultak rajta, de aztán olasz mivoltuk büszke tudatában a maguk útjaira tértek. A franciák I. Ferenc király idejében Olaszországból hozták a maguk renaissance-kulturáját. De bármennyire elmaradtak is szellemileg az akkori olaszok mögött, még sem hódoltak meg neki vakon, hanem ellenkezőleg: áthasonították az olasz renaissancet a saját - talán alsóbbrangú - érzéseikhez, gondolataikhoz. Igazán nemzetivé azonban tulajdonképen akkor lett a francia kultúra, a midőn a franciák egészen szuveréneknek érezték magukat minden idegennel szemben. A nemzeti én megérzése magyarázza meg minden erőteljes kultúra eredetét. Az angolokban századok óta megvan ez. Kultúrájuk régóta tisztán nemzeti. A németalföldiek csak mintegy másfél századon át bírták. Nagyságuk és dicsőségük azokból az időkből való. Az olaszok a XVI. század vége óta, a spanyolok kissé később vesztették el. Azóta csak utánoznak s utánaéreznek. A franciák most e végnek még csak kezdetére jutottak. A német nemzeti mívelődés tört vonalakban haladt, gyakran megszakítva az utánzás korszakaitól. S e tört vonalakkal párhuzamosan emelkedett és hanyatlott nemzeti nagyságuk és hatalmuk.

S mi magyarok?

Szakítsunk végre valahára a régi frázisokkal, az örökös önámítással, nézzünk bátran és nyíltan az igazság szemébe. Mind ez ideig nem volt egyetlenegy nemzeti kulturkorszakunk. Sőt tovább megyek: volt sok fényes hadvezérünk, ügyes politikusunk, temérdek áldozatkész hazafiunk. De volt-e nemzeti kulturgéniuszunk? Szent Istvántól Széchenyi Istvánig s tőle napjainkig nagy űr tátong. Petőfi kitölthette volna ezt az űrt, ha mind az a virág, mely lelkében nyílott, gyümölcscsé válhatott volna.

Szent István óta tárva-nyitva tartottuk kapuinkat az idegennek. Jöttek is, hol egyenkint, hol seregestül. Mindegyikük magával hozott valamit az ő nemzeti kultúrájából. És e kulturtöredékeknek is otthont nyitottunk. De e töredékeket sohasem forrasztottuk egygyé, egyéniségünknek megfelelővé, így hát kultúrtörténetünk körülbelül nagy nemzetközi múzeumnak hat. Temérdek kincs van benne felhalmozva. Minden idők és minden népek szelleme szól onnan hozzánk, de sajátos egyénisége nincs az ilyen múzeumnak.

S mégis, alig akad nép, a melynek oly bőséges, oly határozott, oly jellemző, sajátos egyénisége volna, mint a magyarnak. Nem rabolhatta el tőle ezt az évezredes külföldi áradat, az idegen gondolatok és érzések magyarországi népvándorlása sem. Ma is oly hatalmas ez az egyéniség, hogy magához hasonltja az idekerült idegenek legnagyobb részének eszejárását, szokásait, érzését, akár csak a régibb időkben. Csak egyben esett változás. Ez az egyéniség a szellemileg alacsonyabban fekvő rétegekre húzódott vissza. Ott, a hol az idegennel való érintkezés nem volt teljesen közvetlen, a hol nem ütött tanyát az idegen-imádás, ott tökéletesen nacionalizálódott az idegen kulturelem. Népmondáinkban, népköltészetünkben, népies művészetünkben egyéniséggel teljesek, nemzetiek vagyunk.

Ha egyéniségünket, nemzeti mivoltunkat ki akarjuk emelni e mélységekből, hogy áthassa egész kulturéletünket, akkor mindenek felett mindennel szemben, a mi idegen, erőteljesre kell nevelnünk én-érzetünket. Továbbra is tanulmányoznunk kell ugyan az idegen kultúrákat, de idegeneknek kell azokat éreznünk. Művelődésünk munkásain : íróinkon, tudósainkon, művészeinken ne azt dicsérjük, a mit idegenben tanultak, még kevésbbé bátorítsuk arra, hogy egyszerűen átvegyék az idegen formát és szellemet. Azt szeressük bennük, a mit a magukéból adnak, a hol önmagukéból adnak, a hol önmagukat adják, még akkor is, ha mindez kevésbbé tökéletes, még ki nem forrott. Nálunk azonban rendesen épp ennek az ellenkezőjét cselekszik. A magyar kulturmunkást mindig idegen nagyságok mértékével mérjük. S mentül jobban hasonlít valaki a nagy idegenhez, annál inkább dicsérjük, ítélkezésünk csak akkor válik határozottá és biztossá, ha már a külföld is elmondta a boldogító igent vagy nemet. S még azt mondják rólunk, hogy soviniszta nép vagyunk! Nos, ha kiabálás, tüntetés, zajongás tenné ki a sovinizmust, úgy csakugyan soviniszták volnánk. De mivelhogy nem a szóbeszéd dönt, hanem a cselekvés, be kell ösmernünk, hogy aligha van nálunk kozmopolitább nép.

SZÜRKÜLET
BÁRÓ MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ PASZTELLRAJZA

Ezzel szakítanunk kell. Becsüljük meg magunkat s nyissunk nemzeti kultúránk munkásainak szabad pályát. Ha csak magukból, a maguk lényéből, környezetükből teremtik meg munkáikat, úgy nemsokára eljön az idő, a midőn teljesen érvényesül népünk egyénisége, és kiépül nemzeti kultúránk.

Igaz, hogy ez a tökéletes szabadság sokféle veszedelmet rejt magában. A túlcsapongás, éretlenkedés és szertelenség könnyen hamis világításba helyezheti kulturmunkánkat. De ennek is megvan a maga ellenszere, szabályozója. A tudomány segítségével lassankint megalkothatjuk nemzeti egyéniségünk képét. Egyelőre, igaz, még csak a kezdet kezdetén állunk e részben is. Mert ezen a téren is megszoktuk azt, hogy frázisokra hallgassunk és önmagunkat ámítsuk. Büszkék vagyunk dicsőséges multunkra, kultuszát űzzük a hősöknek, nagyra tartjuk lovagiasságunkat, bátorságunkat, hazaszeretetünket , tanulékonyságunkat, politikai okosságunkat, a helyett, hogy előítélet nélkül való becsületes önismeretre törekednénk. Igaz, hogy a pszichológia, a néprajz, a folklore, a történetkritika, a szociális tudományok nem egy fénysugarat vetettek már népünk egyéniségére, a melyet oly sűrű homály fedett eddig. De nyilvános életünk elzárkózik ezeknek ismerete elől. Jaj annak, a ki a sablonos frázisoknak ellent mer mondani. Megkövezik,- mint afféle hazaárulót, istenkáromlót. Az efajta hazafiaktól, az efajta sovinisztáktól távol állok. Útjaink sem nem kereszteződnek, sem nem érintkeznek. Amazoké a mívelődésnélküliséghez, az általános világáramlatokba való elmerüléshez vezet, az enyém ellenben az igazság, a cselekvés, az új élet felé. Ám elégedjenek meg amazok külsőségekkel. Én mélyebb problémákat látok itt. Népünk egyéniségének felkutatása, felismerése és érvényesítése : íme az én nemzeti-soviniszta hitvallásom.

Nem a kultúra általában, hanem az ily értelemben vett nemzeti kultúra: ez a legégetőbb kérdés. Ebben rejlik jövőnk sorsa. Okos államszerződésekkel, ügyes napi politikával könnyen túltehetjük magunkat a pillanat veszedelmein. De csak az erős nemzeti kultúra lehet az a szikla, a melyen rendületlenül megáll a modem Magyarország. Mi teszi Finnországot oly erőssé az orosz túlerővel szemben, ha nem erős és önálló egyénisége? Elvehetik népképviseletét, elkobozhatják politikai jogait, önállóságát, de minden ház, a mely ott épül, minden berendezési tárgy, a mit ott készítenek, minden könyv, a melyet ott írnak és minden kép, a melyet ott festenek, minden gondolat, a mely ott a tudósok agyában felvillan s a mely ott a művészeket lelkesiti, finn és nemzeti jellemvonású lesz. Mindentől megfoszthatják Finnországot, csak sajátos jellemétől, egyéniségétől nem.

Nekünk is erre kellene törekednünk. Önállóságunk biztosítékai nagyon gyenge alapokra építvék: inkább ellenségeink gyengeségére, semmint saját erőnkre. A veszedelmekkel szemben egyetlen igazi mentsvárunk csak az erősen nemzeti kultúra lehet. Legyen itt is önálló, egyéni minden ház, minden könyv, minden műtárgy, minden gondolat: más legyen, mint egyebütt Európában, magyar nemzeti legyen. Ennek érdekében kell küzdenünk, kiki a maga helyén, a maga keze ügyébe eső fegyverrel. Vehetjük ezeket a fegyvereket a múltból vagy akár a jelenből, idegen vagy magyar gondolkozóktól és művészektől, a fontos az, hogy ezeket a nemzeti kultúra szolgálatába szegődtessük. Nem kell a külföldtől elzárkóznunk: ellenkezőleg, a külföld szellemi és művészeti áramlatait állandóan figyemmel kell kisémünk. Sokat tanulhatunk ily módon, de soha és semmiképen nem szabad ez idegen világban felolvadnunk.

Első és legfontosabb tenni valónk, hogy összes kulturális intézményeinket a felemás vagy nemzetközi alapokról áthelyezzük a nemzeti alapokra. Ezen a helyen csak egyik intézményünkről akarok szólni, a Szépművészeti Múzeumról.

Midőn alkotmányunk helyreállt, nemcsak politikailag, de kultúra dolgában is a "XIX. század eszméinek" hatása alatt állottunk. Nyakig belesüppedtünk a hisztorizmusba, az archeológiába s az ezzel együtt jelentkező gyűjtőszenvedélybe. Ez indított minket akkor arra, hogy megvásároljuk az Esterházy-képtárat. Ha akkor valaki azt kívánta volna, hogy az állam egy millió forintot fordítson a magyar művészet fejlesztésére, bizonyára az őrültek házába csukták volna. Magyar művészet? Hisz még ma is kételkednek a létezésében, hát még harminc évvel ezelőtt! Pedig akkor már javában működött Munkácsy, Zichy, Liezen-Mayer, Wagner, Szinyei-Merse, Madarász, Székely Lotz, Benczúr, Mészöly, Izsó, Klein, a kik még évszázadok múlva is díszére válnak Magyarországnak, a mikor a XIX. század hisztoriko-archeologiai eszméi már rég a lomtárba kerültek. Mindezeket a művészeket elidegenítették Magyarországtól vagy legalább is megkötötték alkotó kezüket, mert hisz szegények valánk. De az Esterházy-képtárat megvásároltuk. Én, egyénileg, korántsem neheztelek e miatt. Hisz ez a képtár oly sok élvezetet nyújtott nekem. De ha magasabb szempontból tekintem ezt az eseményt, mégis az a kérdés tolul elém, hogy minő hatással volt ez a szerzemény a mi egyéniségünk, a mi nemzeti kultúránk fejlődésére? Nos, ez a hatás alig jöhet számba. Fiatal művészeink Bécsben, Düsseldorfban, Parisban, sőt Madridban, a pradobeli Velazquez-képeken művelődtek, de az Esterházy-képtárban egy sem. De meg közönségünk műszeretetére is jóformán semmi befolyást sem gyakorolt. Mint a legtöbb németországi képtár, az Esterházy-féle gyűjtemény is pusztán tudósoknak való intézmény volt, a hol katalógusokat állítottak össze, a melyet szakemberek kerestek fel, különben pedig semmi vonatkozásban nem állott az élettel, a modern kultúrával és a nemzeti törekvésekkel.

ÖREG ASSZONY
FÉNYES ADOLF OLAJFESTMÉNYE

S ez a hisztoriko-archeologiai gyűjtőszenvedély, a melynek semmi nemzeti s csak kevés kulturális alapja van, még tovább hajtott minket. A tudományos divatnak engedve, mi is rendeztünk retrospektív tárlatokat 1879-ben, 1884-ben, 1896-ban s legutóbb tavaly Parisban. De vajjon ezeken a kiállításokon egybegyűjtöttük-e éppen nemzeti kultúránk tanúbizonyságait, hogy a világ s mi magunk is betekintést nyerhessünk nemzeti sajátosságainkba s hogy nemzeti érzésünk megerősbödvén, a mi kultúránk a helyes utakra térjen? Óh, dehogyis! Azokban a könyvekben, a melyek e kiállításokat ösmertették, sok szó esett nemzeti nagyságról, érzésről és kultúráról, de ott a kiállításon édeskeveset láttunk belőle. Oly épületekben, a melyek Franciaország román stílusát, Németország gót stílusát és Ausztria barokstílusát dicsőítették, - a francia, német és osztrák művészkedés termékeit állítottuk ki. A mi ott valósággal magyar vala, eltűnt a külföldi holmi sokaságában. Hasonlók voltunk a parvenűhöz, a ki idegen ősök arcképeivel aggatja tele képtárát: mi is idegen kulturősökkel tetszelegtünk magunknak. De mint a hogy a parvenű nem meríthet erőt és lelkesedést azokból az idegen ősökből, épp oly kevéssé hatottak termékenyítőleg ama történelmi kiállítások a mi kultúránkra, a mi művészetünkre, a mi iparunkra, a mi szellemünkre. A nem hivatalos külföld, tehát a külföld szellemi előkelősége, a mely Németország, Norvégia, Svédország, Finnország műveit megcsodálta, mert minden tárgy, a mit ezek a nemzetek kiállítottak, az ő sajátosságaik tükre volt, ez a külföld, mondom, a mely tőlünk sem tagadta meg az elismerést, a hol nyomát látta egyéniségünknek, nemzeti szellemünknek, - vállat vont az 1896-os és 1900-as "történeti kiállítás" láttára, mondván: "A magyarok hajdan épp oly jó vevői voltak ami árúcikkeinknek, mint ma. Van ugyan otthon ezeknél jóval szebb holmink is, de mégis megdicsérjük egy kissé a magyarokat, mert ezeket a kitűnő vevőket továbbra is biztosítanunk kell magunknak".

Ez az egyoldalún hisztorikus észjárás, a mely a mi multunkban nem a mi speciális jellemvonásainkat keresi, ma is él még és nyomai félre nem ismerhető módon megvannak az Országos Képtáron és a Nemzeti Múzeum képtárán. Ha majd Szépművészeti Múzeummá egyesítik ezeket, akkor valószínűleg oda is beköltözködik ugyanez a felfogás. Hisz már az új képtár megszületésekor mellőzték ezeket a speciálisan nemzeti szempontokat.

A midőn néhány évvel ezelőtt a millennium emlékére elhatározta a törvényhozás, hogy új otthont épít a művészetnek, már akkor csak másodsorban gondoltak a magyar művészetre. Az első lépés az volt, hogy pénzt áldoztak régi műtárgyak vásárlására. Törvényhozóink egyikének sem jutott akkor eszébe, hogy ez nemcsak oktalan dolog a nemzeti kultúra szempontjából, hanem hozzá még ugyancsak nevetséges is. Nevetséges, hogy néhány százezer forinttal kivonultunk egy régi műremekekből összeállítandó nagy múzeum alapítására, holott egyetlen csakugyan nagyszerű régi műremek egymaga is nagyobb pénzértéket képvisel. Ekkora eszközökkel valamely amatőr összeállíthat magának egy helyes kis gyűjteményt, vehet egy sor csinos képet és szobrocskát, a melyek ezt vagy azt a korszakot, esetleg talán valamely mestert is hozzávetőleg jól jellemeznek, de egy múzeumnak nem lehet egy amatőr magángyűjteményével azonos célja. Ha azt várjuk a múzeumtól, hogy nevelő hatása legyen, akkor a vásárlásnak rendszeresnek, a vásárolt műtárgyaknak legelső rangúaknak kell lenniük. A mikor a British Museum vagy a berlini Nationalgallerie régi műtárgyakat vásárol, úgy cselekszik, mint a gazdag ember, a ki temérdek pénzű lévén, megengedheti magának azt a fényűzést, hogy a képállomány hézagait betöltögesse. De hát szegény ember nem gondolhat ilyesmire. Országos Képtárunknak van nem egy kincse, de itt szó sem lehet hézagpótlásról. Annyi elsőrangú mester, sőt egész iskola hiányzik belőle, hogy ha ezt a képtárt nagy, rendszeres gyűjteménynyé akarnók fejleszteni, még néhány millió forint is kevés volna. Legfeljebb egy Napóleon-fajtájú hódító szerezhetné meg a még hiányzó műveket nagyszabású hadjáratok révén.

Nos, ha a Szépművészeti Múzeumnak csakugyan az a feladata, hogy a magyar művészet fejlődésében a vezető szerepét játszsza, hogy középpontja legyen művészetünknek, akkor nem szabad tudós-intézménynyé válnia, le kell mondania archeológiái becsvágyáról, ellenben erőteljesen bele kell nyúlnia az életbe, magyar kultúránk, magvar művészetünk menetébe, népünk egyéniségébe. Szóval mindenestül nemzeti alapokra kell térnie. Az idegen művészet, legyen bár régi vagy új, csak segédeszköz gyanánt szerepeljen ott a hazai művészet előmozdítására, öncéllá csakis és egyesegyedül a magyar művészet válhat. S itt a legradikálisabb eljárás ajánlatos. Mindaddig, míg nem vagyunk oly gazdagok, hogy kielégítsük az összes követelményeket, a melyek teljesítését a magyar művészet jogosan elvárja ettől a magyar múzeumtól, mindaddig nem szabad egy fillért sem költenünk külföldi műtárgyakra, akár régiek azok, akár újak.

Talán barbár, talán soviniszta-okoskodásnak fogják ezt bélyegezni. Nos, tessék ezt bárminek nevezni, - egyre megy. A mit itt mondottunk, annak megvalósítását kulturális önfentartási ösztönünk parancsolja. Tehát meg kell lennie.

Gondoljunk csak vissza azokra a borzalmasan szomorú eseményekre, melyeket az itt kifejtett elvekkel ellentétes művészeti politikával értünk el a legutóbbi harminc évben. Nemzeti Múzeumunk meglehetősen gazdag modern külföldi gyűjteményt tartalmaz, a mely szép összeg pénzbe került. Ha kissé kritikus szemmel nézzük, valósággal megdöbbenünk. Van ott négy-öt elsőrangú kép, valamivel több elsőrangú név (de rossz művekkel képviselve), a többi csupa közepes és rossz munka, közepes és jelentéktelen művészek alkotásai.

S még csak nem is tehetünk szemrehányást azoknak, kik annak idején ezeket a képeket vásárolták. Ők nem tettek egyebet, mint hogy válogattak azokban a képekben, a melyeket a véletlen szele sodort egy-egy budapesti kiállításra. S válogattak a napi ízlés és a maguk egyénisége szerint, így történt, hogy Besnard, Moreau, Böcklin, Segantini, Israels, Leibl, Liebermann gyönyörű képei kikerülték figyelmüket, s ezek helyett Sala, Bazzani, Terris, Kuss, Lichtenfels, Sinibaldi, Pio Joris, Richir, Palmié s más hasonlók képei kerültek a múzeumba.

AZ EBÉD
FÉNYES ADOLF OLAJFESTMÉNYE

Megengedjük, hogy újabb időben e részben változás állott be: a vásárlások céljából az állam nemcsak a mi kiállításainkra, hanem külföldi képárverésekre is elküldi megbízottait. De az eredmény itt sem elégíthet ki minket. A Nemzeti Múzeum megvett egy Favrettot, mert ez a mester épp akkor nagyon divatos volt Olaszországban. Vett tehát egy Favretto-képet, de nem azoknak egyikét, a melyeken ez a művész oly pompásan mutatja be a XVIII. századot, hanem egy középszerű anekdota-képet, a milyent 1880 körül Münchenben és nálunk is nem egy festő festett. Vett azután az állam egy Segantini-képet. De nem egyikét azoknak az iránytadó képeknek, a melyekben Segantini végre megtalálta egyéniségét, hanem egy régibb képet, a mely szép ugyan, de a melyet egy más mester is festhetett volna, oly kevéssé jellemzi az igazi Segantinit. Az Országos Képtár - igaz - magasabb álláspontra helyezkedett, a műtörténelem álláspontjára, de az eredmény itt sem kedvezőbb. Megvásárolta Uhde-nek nem éppen fényes "Hegyi beszédét", valószínűleg azért, mert Muther műtörténetében olvasható, hogy ez a kép Uhde legelső bibliai plein-air-képe. Vett azután egy Leibl-féle vázlatot, a mely ennek a festőnek művészetéről éppen nem ad fogalmat. Jóformán csak a nevét vették meg a képben. Vettek továbbá egy szép Böcklin-képet, Canon egy jó művét, Segantini néhány finom rajzát, több régi mestert, köztük például Hanns Sebald Grient, végre pár száz grafikai művet.

Uhdét nagyra becsülöm, Leiblt a XIX. század egyik legnagyobb mesterének tartom, megengedem, hogy Canon egynéhány művében ügyesen alkalmazkodott a Tiziano stílusához, de a mi nemzeti kultúránkra nézve e három művésznek a múzeum számára vásárolt művei semmi értékkel sem bírnak. Ezek német múzeumba valók, vagy még inkább valamely amatőr gyűjteményébe. De még a két nagymesternek, Böcklinnek és Segantininek e művei sem lehetnek a mi művészetünk nemzeti irányának, önállóságának szolgálatára. Az összes külföldről hozott új szerzemények közül az én szempontomból egyedül a grafikai művek jelentenek értékes gyarapodást. Először, mert meglehetősen teljes képet adnak a mai törekvésekről, azután, mert talán arra buzdítják a mi művészeinket, hogy ezen a téren is kivágják a hatvágást. Ez esetben azonban művészeinknek vigyázniok kell arra, hogy ne essenek az idegen szellemű művek utánzásába, hanem e téren is kövessék saját egyéniségüket, illeszkedjenek magyar környezetükhöz, a mi jellemvonásainkhoz, itt is magyarok, nemzetiek legyenek.

A MEGVÁLTÓ
CSÓK ISTVÁN SZÉNRAJZA

De még tovább mehetünk. Minden magyar művészeti alkotás tényezője a mi nemzeti kulturális fejlődésünknek, fegyver a nemzeti létünkért és jövőnkért folytatott küzdelemben. A külföldi műalkotás sohasem jelent nekünk többet esztétikai és - ha ügyesen válogatták meg - talán anyagi értéknél. S ezért még csakugyan kitűnő külföldi műtárgyakat sem volna szabad vásárolnunk mindaddig, mig magyar gyűjteményünk csak egyetlenegy hézagot is mutat. Mennyi időbe telik még, mire ezt elérjük! Mert a magyar osztályok állapota mindkét múzeumunkban csakugyan ijesztő. Ezeket épp úgy a véletlen és a szeszély hordta egybe, mint a külföldieket. Egész sora a kiváló magyar művészeknek nincs is képviselve, vagy rossz művekkel szerepel. - Egy egész soruk pedig felette gyönge. Ha valaki e két képtárból alkotna magának képet a XIX. század magyar művészetéről, ez a kép tökéletesen hamis volna. E két képtárban egyetlenegy korszak, egyetlenegy irány, egyetlenegy mester sincs a maga teljességében képviselve. Mindig mostoha gyermek módjára bántak e két gyűjteményben a magyar művészettel s ez a nemzetietlen szellem azután átáradt a közönségre is. Merem állítani, hogy csak az kicsinyelheti a magyar művészetet, a ki nem ösmeri. Nem kivánom a művészet szeretetének oly fokát, a melylyel a franciák másod-és harmadrangú művészeiket európai hírességekké emelték. Csak mutassuk he egyszer közönségünknek a múlt századbeli művészeinket egy rendszeres retrospektív kiállításon jól és teljesen s megtörtük a közönség előítéletének erejét. Csodálkozni fognak majd, mily sokoldalú a magyar művészet, ha még oly sokat merített is idegen forrásból; csodálkozni fognak, mily gazdag ez az ország kész és nagy művészekben s mily gazdagok vagyunk kitűnő tehetségekben. Hogy képtáraink mindeddig elmulasztották a nagy kulturkincs kiaknázását s nem iparkodtak ezzel megtermékenyíteni a mi nemzeti életünket, az a jelen és a jövő ellen elkövetett súlyos bűn. Óvakodjunk attól, hogy ez efajta bűnök továbbra is rovásunkra kerüljenek. Mi több: iparkodjunk a mult hibáit jóvá tenni.

Ebben az óvó intelemben rejlik a Szépművészeti Múzeum nemzeti alapokra épitett egész programmja.

Csak magyar műtárgyakat vásároljon tehát ez a múzeum. Vegye figyelembe első sorban a most alkotó művésztehetségeket. De e részben ne vezettesse magát attól a szemponttól, hogy anyagi zavarokból mentsen ki egy-egy festőt vagy szobrászt, vagy hogy tekintetbe vegye az épp kiszabott pénzösszegeket. Ellenkezőleg: a múzeum igazgatósága tartson állandó összeköttetést a művészekkel és a műtermekkel. Járjon kezére mindenképen - erkölcsileg és anyagilag egyaránt - a művészeknek s bizonyos tekintetben legyen vezetőjévé a mi művészetünknek. A vásárlásoknál sohase legyen irányadó a napi ízlés vagy amatőr-szeszély. Egy múzeumban egyforma jogot követelhet minden irány, minden iskola, minden teknika és szellemi áramlat. Minden magyar művésznek úgy kell ott képviselve lennie, hogy teljesen megítélhessük művészetét és fejlődése menetét. Ha nagy, sokat felölelő egyéniségről van szó, úgy e célból bizonyára szükséges, hogy sok munkájával legyen képviselve. Kisebb jelentőségű művészeket viszont eléggé jellemez két-három alkotás.

Másodsorban arra kell majd törekedni, hogy lehetőleg betöltessenek azok a nagy hézagok, a melyeket a magyar művek gyűjteménye oly dicstelenül mutat. Ha így megteremtjük a nemzeti alapot, úgy a Szépművészeti Múzeum újabb feladata a közönséget a művészet számára megnyerni. Eszközül kínálkozik e cél elérésére egy-egy speciális kiállítás, ismertető kurzusok, esti előadások s egyéb hasonló alkalmatosság, a miről talán alkalmunk lesz még bővebben szólni. Egy megjegyzést már most kockáztatok: ki kell zárni e propaganda-mutatványokból mindent, a mi száraz tudákosság, a mi puszta történészkedés, a mi merő esztétizálás. A fő az, hogy az élet és művészet szoros kapcsolata és hatása érvényre jusson. Mutassuk be tisztán és világosan szellemi, társadalmi és politikai életünknek kapcsolatait a művészettel s folyton-folyvást kultúránkat, népünk egyéniségét és magyar nemzeti jellemvonásainkat állítsuk előtérbe.

Ösmerem azokat az ellenvetéseket, a melyek ezt a programmot érhetik. Először is bizonyára akad, a ki majd attól tart, hogy ily eljárás után a mi művészeinket majd bojkottálni fogja a külföld. Ettől ugyan ne tartsunk csöppet sem. Nem tekintve azt, hogy a külföld eddig sem bánt keztyűs kézzel a magyar művészekkel, bő kárpótlást ad művészeinknek a múzeum és a közönség. Sőt jó lesz, ha művészeinket függetlenítjük a külföldtől. Idáig az volt a magyar művész legfőbb vágya, hogy a külföldön adja el művét s hogy ott dicséret jusson ki neki, mert csak ez esetben vették számba itthon. E törekvés nem egy művészünket szakította el a hazájától, nem egv hanyagolta el miatta a nemzeti jellemvonásokat, nem egy alkalmazkodott a külföld divatjaihoz. Ha ezt megakadályozzuk, akkor előbbrevisszük a mi művészetünket az egyéni és nemzeti irány felé. Ha majd aztán igazán nemzeti lesz a művészetünk s ha majd a külföld nem fogja többé művészeinket az ő művészei tanítványainak s utánzóinak tekinteni, hanem meglátja bennük az egyéni, önálló mestert, akkor nyugodtak lehetünk a felől, hogy a külföld nem bojkottálja, de szívesen megszerzi a magyar művészek alkotásait.

Azt kérdezhetné valaki, ha vajjon elzárjuk-e magunkat a külföld ragyogó régi és új művészetétől?

Szó sincs róla. Már megszerzett műveink gyűjteményét ám bízzuk egy tudományosan képzett szakférfiú őrizetére. De a mi szépet s nagyot nálunk teremtenek, azt szakadatlanul tanulmányozzák és vizsgálgassák, gyűjtsék és rendezzék művészethez értő férfiak, olyanok, a kik bensőségesen összenőttek a modern élettel s a kikben erősen buzog a magyar nemzeti érzés. Vigyék ezek közelebb nemzeti kincseinket a közönséghez, rendezzenek belőlük speciális kiállításokat, terjeszszék jó sokszorositásokkal. Mindez történjék bő bemutató előadásokkal kapcsolatban, hogy kidomborodjék művészetünk, művelődésünk és nemzeti kultúránk benső kapcsolata.

Ne nézzünk szánakozó, fitymáló tekintettel a magyar művészetre, mint a hogy ezt sok gyűjtő s a művészet sok hivatalos funkcionáriusa teszi. De szeressük a magyar művészetet szivünk minden idegszálával. Ha még nincs is irodalmi pedigréje, a mely minket tájékoztatna értéke vagy értéktelensége felől, mégis: a mi művészetünk, vér a mi vérünkből, nevezetes része létünknek és hatalmas tényezője jövendő fejlődésünknek. Ezért ne alakítsuk a Szépművészeti Múzeumot kozmopoliszszá.