stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Zelnik József

Varjúvár és bagolyvár

John Henry Newman bíboros tragikus sejtése szerint az emberi faj mindjárt kezdetben belekeveredett valami félelmetes szerencsétlenségbe. Ha ezt a sejtést érteni véljük, akkor nincs más dolgunk, mint elgondolkodni az üdvözülés-képesség és -képtelenség mintáin. Mint mai ember, aki mátrixba téved, virtuális világokba vagy "sűrű erdőbe", mint Dante, fogódzókat keres, legalább prímszámokat vagy Beatrice áldott, vezető tiszta kezét, hogy végigbotorkáljon az üdvözülés-képtelenség dzsungelén Simon mágustól Rilke önképangyaláig és Szent Ferencig. Az üdvözülés-képtelenség mintáin keresztül az üdvözülés mintái felé.

Mint mikor Malakiás "találkozik" Szent Bernáttal, és Jézus nyelvhasználatáról beszélgetnek, a példabeszédek isteni nyelvéről, úgy kellene ezekről a dolgokról beszélni egyszerűen, de tudva, hogy minden kiejtett szónak az örök élet a tétje. Az üdvözülés mintáit a lélek valódi atmoszférája lengi körül, az üdvözülés-képtelenséget pedig a légszomja. Az ember képes erre a légszomjra is társadalmi mozgásokat alapozni. Sőt izgalmassá tudja tenni a légszomj állapotát, amiben unalmasnak, elnyűttnek mutatja fel a lélek tiszta és szabad létezésének a mintáit. Magában még a szabadság szóban is a lelki légszomj műszakrális vezéreszméjét teremti meg. Az így behálózott Föld már nem az Égben, csak a csillagok között "szabad". Már ha az anyagokra egyáltalán értelmezhető az a szó, hogy szabadság, ha csak úgy nem, mint a röghöz kötöttség szabadsága. A Föld például a gravitációnak a "szabadja", ami kristálytiszta alkimista elképzelés. Az utolsó és egyik legnagyobb alkimista, Newton viccelte meg a gravitáció elméletével a "tiszta ész" felé menetelő modernkori tudományt. Newton nem közölte, hogy az ő gravitáció elmélete nem tétel, hanem matematizált metafora. Nem véletlen, hogy a gravitáció értelmezése évszázadok óta csapdában van, és költőinél költőibb képekkel próbálják magyarázni vagy relativizálni, mint Einstein. Így megszületett a görbült tér szintén alkimista elképzelése, és lássunk csodát, a gravitációs tér feltételezett energiakvantuma a graviton, aminek nincs se tömege, se töltése, de a fény sebességével halad, és senki nem látta még. Persze azt sem, hogy valójában hogyan halad a fény, mert lehet, hogy a fény nem halad, csak van az örök Kezdetben.

A tömegvonzás elméletét mégsem szabad könnyedén venni, mert van egy diabolikus, félelmetes oldala, az, hogy megfelelő összefüggésben a létezés a tömeg vonzásába kerül, és ennek a világnak is van egy mozdulatlan mozgatója, az anyag kézművese, a Demiurgosz. Uralmát mindenütt a lélek légszomja kíséri. Ezt a Demiurgoszt az egyházatyák a Gonosz szóval helyettesítették, szélsőségesen leegyszerűsítve azt. A leegyszerűsítésnek ez a csapdája vezetett oda, hogy a demiurgoszi erő az európai kultúrában félelmetes hatékonysággal tudott rejtőzködni, újjászerveződni és totális hatalomra jutni. Mély megismeréséhez fel kellene tárni a Gonosz okkult szimbólumrendszerét. Erre tett kísérletet már a patrisztikai irodalom is, de szinte teljesen tévúton haladt főleg akkor, amikor a demonológia szótár szavain keresztül vizsgálta a jelenséget és – egyszerűen mondva – az ördög szarvával és patájával foglalkozott. Holott a lelki légszomjat kihasználva az Álcázás Nagy Mestere az emberi létezés legszentebb szavaiba helyettesítette be magát: a szabadságba, az újjászületésbe, az igazság(osság)ba, a humanizmusba. Majd megalkotta ennek fattyúszavait: haladás, modernség, ésszerűség, emberi jogok stb. A kiürített tartalmat megtöltötte farizeus tételekkel.

Majdnem igaza van Nietzschének: minden érték újraértékelését kell elvégezni. Valójában minden átírt érték újraértékelését, és ennek fényében látni, mi történt velünk, főleg fokozódó mértékben, az elmúlt néhány évszázadban.

A bagoly és a holló

Nincs két különbözőbb és egyszerre hasonlóbb emberi jelensége a múlt századnak, mint Kós Károly és az öreg Jung. Két fészekrakó ember. Két heroikus kísérlet arra, hogy a történelmi hatalmi perverzió két aspektusának frigye idején az ember megőrizze személyisége különleges, szakrális jelentőségét. Két különös és különutas kísérlet arról, hogy milyen nyelv közelíti meg vagy kísérti meg a lélek istenlényegű, Istennel együttrezgő természetét. Talán az alig ismert – sokszor félreismert – szimbolikus, lényegében feltáratlan metanyelv, a papi beavatásokból kiszüremkedő istennyelv.

illusztráció Istent megszólítani merészelő nyelv, az ima, amit talán a kvantummechanikából megismert komplementerlogika képletével közelíthetünk meg. Talán… Talán, ha közben el nem veszítjük a talajt, és hamis, tudományosan alapozott hamis éghez ragadunk. Földhöz kell ragadni. Anteusz tette is ima. Talán ez a felismerés vezette oda ezt a két igazi férfit, született papot, hogy a lélek veszélyes mélységeit kutató gondolkodás közben kézbe kell venni a sarat, a követ, a fát, és házat kell építeni, varjúvárat, bagolyvárat, vízivárat, amit nem tudnak belakni ártó szellemek.

Jung tudta, hogy a tudattalan könnyedén eltörli az értelem nélküli életet. A szellem nyugati, alkonyi tartományait a XIX. és a XX. században a sátáni földi haláltusa földi szellemi halálkoreográfiában kiteljesedő világa lakta be, épített magának pokoli tornyot. Az emberi szellemnek az emberi (emberi?) hübrisszel elhált luciferi kísértet-kísérletét. Darwin, Marx, Freud az antiszakralitás profán szentháromsága. Három zseni a fausti úton. Azon az úton mentek végig, amiről Merlin-Goethe visszafordult. Mert ő nemcsak zseni volt, hanem varázsló is, ezért őt megmentette az örök nő: Margaréta. Ez a nő még nem süllyedt el a negatívan értelmezett szexualitás, faj–nem-beliség primitíven démonikus világában. Sokkal közelebb van Beatricéhez, mint a popdíva Madonnához. Naiv természetességén, tisztaságán Mefisztó sem tud áttörni. Azonban Goethe Faustjában már végképp kinyílt az ajtó, majd bezúdultak rajta a XX. század túltáplált démonai.

Jung Goethe dédunokája volt, vagy az is lehetett, mert a családi hagyomány szerint az ősmama Goethe szeretőjeként szerepel a családi legendáriumban. Ha testileg esetleg nem is, de szellemileg méltó utódja volt Goethének. Mindkettő mágikusan nagy rendszerezője a földi létezés tudati–lelki és nem lélek–tudati oldalának. Jobban mondva: "innen közelít és nem onnan".

Jung 1906-ban beleszeret Freud monomániásan egyszerű és ezért vonzó szellemi képletébe: a szexus, mint "analógiás" mágia, azaz a nemiség, mint a mágia analógiája. Íme itt az igazi isten, igaz, hogy csak a hús földi istene. A porból vagy és porrá leszel részünk, por kezdet és por végzet közötti létünk kloroformja a szexus. A nagy fájdalomcsillapító az ellen, hogy amputálnak bennünket Istenről. Tudatalattinkból is kiűzik, és helyét beszórják a szexualitás édes porával. Ha álmod még véletlenül lenne Istenről, akkor is csak a tudatalatti szexus tékozló képletének hidd.

"Kedves Jung barátom, ígérje meg, hogy soha nem adja fel a szexualitáselméletét. Ez a legfontosabb. Tudja, dogmává kell tennünk, megrendíthetetlen bástyává." – sikoltja Freud testámentumát. Tehát a régi dogmákat ezért az új dogmáért kellett lebontani.

A zsenik lassan kapcsolnak, vannak, akik soha. Jungnak is hét év kellett, hogy kiábránduljon Freudból. Freudnak ezután már csak egy álma maradt: az, hogy Jung őt meg akarja gyilkolni. Nem is tévedett sokat, Jung majdnem minden szellemi lépése ezután egy-egy Freud-gyilkosság. Majdnem...

Jung, mivel józan volt és zseni, megsejtette és látta, hogy Freud maga is neurotikus, és a neurotikusok vizsgálatából vonja le elméletét, világképtelenségét. Az üdvtörténetet szorongástörténetté alakította, és ez nagyon tetszett a Sátánnak, mivel ő is Isten neurotikusa, emberi egónk beteg ikertestvére.

Jung úgy viselkedett Freuddal, mint aki módszeresen, komótosan fát hasogat, majd szíjácsról tüzet gyújt egy bogrács vagy egy ház alá. Végül is Jung nem merte a teljes szellemi Freudhaust felgyújtani. Ezért is kezdte el menekvésként is, öngyógyításul is építeni 1922-től Bollingenben a Junghaust. Saját terv szerint, szinte saját kezűleg és mániákusan tette ezt élete végéig. Vékony gyújtóssá hasogatta a fenyőfát, összekötözte és ráírta az évjáratot, majd elvágólag sorba berakta ezeket a gyújtóskötegeket a féltetős fészerbe. Este ezekkel a száraz gyújtósokkal rakta meg a tüzet a ház előtt. Közvetlen a Zürichi-tó partján. Olyan közel a vízhez, hogy szó szerint belelógathatta a lábát a bogrács mellől a tóba. A megfelelő évjáratú gyújtós mellé jó évjáratú bort kóstolt, és várta, hogy feljöjjenek a csillagok. Látta, amint a Nagy Orion és a Szíriusz uralkodik az égen. Csak egy kicsit másképpen látszódik Bollingenből, mint Sztánáról...

Hozzá kell szoknunk, hogy minden földi történet félig hamis. Az embernek az az örökös házi feladata, hogy felismerje, mi benne a hamis, és mi az igaz. Talán ez a szellemi ocsú-válogatás az igazi emberré válás. Ez persze túl van a majomkodáson. Ha ezt a feladatot nem végezzük el, felhalmozódik a hamis. Fel egészen a csillagokig. A hamis csillagok hamis mítoszaiig. Megtestesül a Nagy Hamisság, amit végül igazán se állítani, se tagadni nem lehet, sőt meg sem szabad nevezni, mint a zsidóknak Jahvét.

illusztráció Jung a kollektív tudattalanba és az abból származó archetípusokba volt szerelmes, Kós Károly bolondja volt a földnek, mint a Strasbourgban francia katonatiszt fiaként született nagyapja. Ha kicsit másként alakul az ősök sorsa, Kós Károly is Zürichben élhetett volna, spekulatív vitákat folytatva Junggal az alkímia földi és égi világáról. Így viszont két ellentétes világkép jellemző, azt a maga teljességében megélő képviselői lettek. Az egyik Gnosztikus lett, a másik Paraszt. Mégsem ilyen egyszerű a dolog, ha nem a csupasz ellentétek felől közeledünk, hanem a szinkronicitásnak (Jung kedves elmélete) is helyt adunk, és főleg annak, hogy identitásunk mélyen mögötte van annak a jelenségnek, amiről azt véljük, hogy mi magunk vagyunk. Ezt a helyzetet Shakespeare nyelve dallamos költőien és játékoson fejezi ki: I am not Me, I am not myself, I am beyond my self.

Kós Károly "nem akarta" érteni ezt a "misztikus" pszichológiai tételt. Teljes egyéniségével belehelyezkedett vállalt identitása centrális magjába, a hazaföld szerelmébe, 1909-ben elkezdte építeni a sztánai varjúvárat, és tudta, lépése végzetes.

Ezt a házat és ezt a földet már akkor se hagyhatja el, ha ez a döntés az életébe kerülne. Ám úgy tűnik, ha meg is szökhetünk a Városból, tudatalattink ősképei kötnek bennünket, és toronyépítővé válunk, mint Nimród Bábelben, mint Jung a Zürichi-tó partján Bollingenben és Kós Károly Kalotaszegen, Sztánán.

Kós Károly 1909-ben – amikor Jung még "szerelmes" diskurzusokat folytatott Freuddal a parapszichológiáról – elkezdte tervezni és építeni a házat. Tanya a hegyen című írásában így emlékezik: "Megszereztem tehát Sztánán, az állomáson is felül egy kicsi-kis darabocska meredek hegyoldalt s oda ragasztottam egy kicsi-kis házacskát. S hogy ezt cselekedtem szabad elhatározásomból, sokan a szemembe mondták, hogy bolond vagyok, de bizonyára még többen a hátam mögött. De én csak nevettem ezeket az embereket, és sajnálom is szegényeket. Mert bizonyára messzebbre látok és többet én innen a hegyről, mint ott lenn a völgyben és szűk utcák között nyüzsgő és egymást taposó emberek."

Mitől van az, hogy Kós Károly fiatalemberként jön rá arra, amire Jung csak öregen, amikor visszatért a svájci vidéki környezetbe és kézműves szeretettel simogatta a vízivárat szerelmetes emberi otthonná. Miért távolít bennünket a szellem tornája, a spekuláció a természettől, így az ember igazi természetétől is, hogy Istenről ne is beszéljünk. Milyen pontos a mondás, hogy valaki ateistává olvasta magát. Sokunkat kísért ez. Baudelaire írt arról a szörnyű orvosi kísérletről, amelyben a hasist az őrültség gyógyítására alkalmazzák. Holott az elme elszabadulásának egyetlen gyógyítója a vissza a földhöz képlet, persze főleg anteuszi ima formájában. Ilyen ima Heideggernek A földút című írása. Ebben öregen, már minden gnosztikus álmán és filozófiáján túl rájön, csak egy út van, a földút. "Az egyszerű megőrzi a maradandónak és nagynak a rejtélyét." Ez az ösvény szántóföldek, legelők mentén csavarog. Alázattal kikerüli a tölgyfát, ami lassú növekedésben alapoz meg mindent, ami gyümölcsöző, mert csak így lehet "megnyílni az égbolt tágasságának és ugyanakkor a föld sötétjébe gyökerezni". Még ha sáros is, még ha göröngyös is ez a földút, általa a lélek szól, a világ szól, az Isten szól. Ez az igazi megtalált idő is, amely az örök élet "idejéből" sugárzik a földi létezésbe. Ehhez képest Marcel Proust megtalált idője csak lebegés a szorongásban. A földút elveszett maradt, Faust és Mefisztó sétájának labirintusa.

Kós Károly ezenközben Sztánán disznóólat tervez és épít. Disznónak és trágyának palotát. Az életnek milyen mély megértése és szeretete kell ahhoz, hogy egy disznóólat ilyen shinto szentéllyé építsünk. És még valami, az a tudat, hogy nem egy szánalmas sors keretében vettettünk bele ebbe a létezésbe. Két világkép harcol közben egymással, az, hogy a Föld rablelkek pokla, illetve köztes lét az örök életben, örök életet termelő idő. De miért kezd két ember Európa szívében a Zürichi-tó partján és Európa szegletében Erdély szélén, Kalotaszegen tornyot, ikerszellemű tornyos házat építeni.

illusztráció A toronyhoz a zsidó-keresztény kultúrában negatív képzet kapcsolódik. Ráadásul a szellemi zűrzavart mára csak fokozta az ikertornyok máig nem tisztázott összeomlása. Babilon és New York tornyai apokaliptikus keretet vonnak a toronyjelenség köré. Pontatlan az a ma erőltetetten használt kifejezés, hogy zsidó-keresztény kultúra. Mutatja ezt többek között a két kultúra viszonya a toronyhoz. A zsidóság, az úgynevezett ószövetségi gondolkodás számára az egyik leggyűlöltebb épület és jelkép a torony. Viszont a keresztények toronyépítők.
A templomaik szinte nélkülözhetetlen kelléke a torony. A zsidók által elítélt és gyűlölt Bábel tornyát Nimród építette, aki – még ők, az ellenfelek is elismerik – nagy vadász volt az Úr előtt. A Gen. 11:1-9-ben elmondott történet és azt megelőző Gen. 10:10 teljes kulturális zavart hordoz. Nem furcsa ez, mert tudvalévő, hogy ezek átvett és "kaserolt" történetek az ősi mezopotámiai mitológiákból. Noé dédunokája volt Nimród, és a középkori magyar krónikák szerint a magyarok ősének, Hunornak és Magornak az apja. Így sikerült őstörténetileg ősvilágháborúba keverednünk a szemitákkal. Pedig a Bábel tornyát lehet, hogy nem is Nimród, hanem felesége, Szemiramisz építtette és függőkertnek használta. Ebben lehet valami, mert ha egy asszony megbolondul, még inkább nagyravágyó tud lenni, mint egy férfi, és képes még szent dolgokból is, mint egy templomtorony, zöldségeskertet barkácsolni és abban kofálkodni.

Bábel tornya azonban más volt. Ezt nevének eredeti jelentése pontosan jelzi. Bábel és az asszírok előtti Babilon a nagy félreértés, a nagy tévedés a Bibliában. Tudom, hogy ez az állítás a metafizikai, deduktív okoskodás megannyi mellékösvényére vezethet, de szabad legyen szabadnak lenni és szellemileg szörfölni az úgynevezett modern gondolkodás, a vallások öreg dogmáinál ma már merevebb tabui között.

A dualizmussal "túlfertőzött" gondolkodásban Babilon lett a negatív város. Meg kellett hogy szégyenüljön, el kellett hogy süllyedjen, hogy az új szent város, Jeruzsálem felemelkedhessen. Wiliam Blake látomása fejezi ki ezt a legteljesebben. Nála Babilon a világiasság, szemben a szellemi és isteni Jeruzsálemmel. Mégis Isten fiának nem Babilonban és nem Rómában, hanem Jeruzsálemben kellett megfeszíttetnie. Pedig ha avatár, földre született isten érkezik közénk, az nem igazán jöhetne máshol, mint isten kapuján keresztül. Jeruzsálem pedig a pokol kapuja felett van. A babilóniaiak Bábelt Báb-Ilu-nak, "Isten kapujának" hívták. Bél isten kapuja volt. A sumir mitológia szerint a torony neve E-temen-an-ki, a ház, amely alapja az égnek és a földnek, tehát abban az értelemben volt égigérő, hogy összekötötte a földet az éggel. Noé és dédunokája istene, Bél (isten) templomát rombolta le Jahve, az új isten. Ezt meg kellett valahogy magyarázni. A király- s főleg az istengyilkosságokat abban az időben még próbálták megmagyarázni. Nem tudtak jobbat kitalálni, így a népetimológiához folyamodtak, kihasználva a Bábel és balal ("összezavarni") szavak közötti kiejtésbeli hasonlóságot. Ebből a trükkből született a bábeli nyelvzavar című világkép-csavar.

Körülbelül ilyesmiről gondolkodhatott Jung és Kós Károly, amikor tornyot tervezett. Gondolkodott a fene, morogják most mindketten abban az égi társaságban, ami azoknak van fenntartva, akik már a földön is a legszentebb és legtitkosabb rend, az Arvales fratres, a mezei testvérek közösségének tagjai. Azonban bárki tagadja is, a toronyépítésben mindig benne van valami nagynak a keresése, és több-kevesebb megalománia. Hódolat Isten nagysága vagy a magunk beképzelt nagysága előtt. Valamint azt se tudjuk pontosan, hogy mi is életünkben valójában mennyire tudatosan tervezünk, vagy terveznek bennünk elhunyt őseink vágyai, mint azt Jung hitte.



illusztráció Kós Károly Erdély borongós történelmi vidékén született. Ám szellemileg – s itt talán jó a szó –, néplelkileg tiszta világot tudott magáénak. Büszkélkedett is vele, hogy Kolozsvár a művésztestvéreket adta a világnak, és ebben a vallási Kánaánban öt vallás hívői élhettek békességben, oly korban, amikor Európa különböző "Krisztus-hitű" kultúrnépei halomra gyilkolták egymást. Az Apáczai Csere János lelkiségét ápoló kollégium őelőtte Szabó Dezsőt, utána pedig Kun Bélát nyilvánította érettnek. A XX. század armageddonos poklában hányatott zsidóság és magyarság viszont külön-külön egyiket sem. Kós Károly varjúvárából csodálkozva szemléli mindkettőt. Olyan ember bölcsességével, aki a fákkal, a házzá összeálló kövekkel és a varjakkal is rokon. A varjak is rokonuknak tisztelték. El is mentek a temetésére, úgy, mint Csete Györggyel Makovecz Imre, aki így emlékezik: "Már eresztették le az öreget a Házsongárdi temetőben, amikor vagy negyven varjú jelent meg a sír fölött, veszettül károgva." Jung ezt is úgy vélné, hogy ez csak Makovecz álma, tudatalatti valóság, pedig ez az igazi szinkronicitás, a létezés mélyebb kapcsolatait jelző csoda.

A varjak nemcsak Kós Károly sírja, hanem a magyar történelem felett is ott kárognak és kákognak, ahogy Zrínyi a Szigeti veszedelemben írta. Ebből látszik, hogy az európai kultúra szimbólumhagyománya menthetetlenül zsidó gyökerű. Ugyanis a zsidó hagyomány emeli ki a varjak dögökkel, tetemekkel való kapcsolatát, ő a halál madara. Adynál már jobb a pozíciójuk, ők a "Trágyás mezők szabad népe". Na, ez már igazi magyaroknak tetsző kép, legalábbis a református lázadó újkori magyarság-mitológiájába, kurucos enciklopédiájába illő szócikk.

Kós Károly azonban véletlenül került kapcsolatba a varjakkal, "akik" tudvalévőleg a hollófélék és az énekes madarak családjába tartoznak. Persze ez az énekes madár-ügy némi eufemisztikus túlzás, mert ők, Ady "szent madarai" valójában soha nem énekelnek, hanem "károgón kacagnak". Imígyen bicsaklik sokszor a tudományos meghatározás igazsága.

Kós Károly tornyos sztánai házára a kolozsvári, úri, nyári nyaraló szomszédok a Varjúvár nevet gazdája zárkózottsága miatt akasztották rá. Amint írja: "bizonyára csúfolkodó szándékkal nevezték el házacskámat: Varjúvárnak. De engem ezzel nem bosszantottak, sőt megállapítottam, hogy az elnevezés egészen helyes, és így házunknak ma is Varjúvár a neve."

illusztráció Az első háború után, a már nemzetközi hírű építész odahagyja Pestet, és leköltözik Sztánára. Vállalja minden pátosz nélkül Erdély keresztrefeszített sorsát. Bizonyítva, hogy ő inkább erdélyi, mint magyar. Ráadásul, amikor a Horthy-Magyarország visszaszerzi Erdély egy részét, okkal, ok nélkül dohog. Neki, akinek szász identitása is volt, Csaba királyfi és annak misztikus népe az igazi, és talán még a kolozsvári születésű Hollós Mátyás. A holló ugyancsak varjúféle, ám sokkal gyanúsabb madár. Legalábbis a szimbólumtörténet virágzó transzcendens ligeteiben. Állandóan ott röpköd, közvetít az istenek és az emberek között. Szellemi szárnycsapásaival ott lebeg beavató és beavatott között. Ovidius szerint fekete színét azért kapta, mert rossz hírt hozott Apollónak. A rossz híreket az istenek sem szerették, mint a földi hatalmasságok, még a jogos károgást sem. A zsidó hagyományban a csalás szimbóluma. Noét is átvágja, mert amikor kiküldi, hogy hozzon hírt a szárazföldről, nem jön vissza. A kereszténység is átveszi, félig, a negatív hagyományt, és a tévtanítók, az ebből fakadó bűnök, sőt az ördög jelképe lesz. De csak félig, mert a római katolikusok kettős természete – amiben megfér egy szertartásban még a szentmisén belül is az Ószövetség sokszor gyűlölködő szövege és Krisztus szeretet-evangéliuma – ismeri a holló pozitív jelképi oldalát is. Ő visz táplálékot Szent Antalnak és Remete Szent Pálnak, aki a magyar alapítású rend, a pálosok védőszentje. A pálosok és Mátyás király mély kapcsolatáról történeti források, régi és új legendák szólnak. Ám a hollót a Hunyadiak és a Nagy Hollós, Mátyás nem tőlük kapta, és nem magyarázza meg az a bugyuta deákos mese sem az anyjától levelet hordó hollóról. Európa misztikus története és az abból napvilágra csorduló, feltáruló, vagy kitalált értelmezések inkább a Hunyadi család holló-beavatottságát emelik ki, azt, hogy birodalmi hercegnek, a császár fiának (ha zabi is) járt a holló-beavatás. Így a Hunyadiaknak Zsigmond után.

Mátyás volt az utolsó magyar birodalomépítő király. Tetszett neki a Nimródig tartó hun-magyar őstörténet. Sőt arra is van adat, hogy spekulált egy Rómától elszakadó egyházról. Heltai Gáspár, aki szinte kortársa volt Mátyás királynak, krónikájában még tudni véli, hogy a gyűrűt tartó hollós címer királyi adomány, s a rajta szereplő gyűrű Hunyadi János Luxemburgi Zsigmondtól való származására utal. Azt, hogy a gyűrű az azonosítás jeleként száll apáról fiúra, Boccaccio Dekameronja is leírja. A holló és a gyűrű összekapcsolása egy címer szimbolikájában rendkívül tudatos szerkesztésre utal. Talán csak a szintén kortárs Agrippa von Nettesheim tudná jól elmagyarázni, aki úgy adott a mágia reneszánsz tanulmányozásának lendületet, hogy közben tudott éles támadást intézni az okkultizmus és minden más tudomány ellen. Hol áll ehhez képest a dogmákba merevedett, kérdéstilalmakkal operáló modern tudomány?

Meglepő fejleménye a magyar szellemtörténetnek is, hogy a magyar őstörténet ügyében hogyan élteti egymást az egymás melletti elbeszéléssel az áltudomány, a féltudomány és a halott tudomány. Persze érthető, mert a témában való elmélyedéshez kevés elolvasni száz könyvet egy-két modern világnyelven. Ezreket kell elolvasni mindenféle régi nyelveken, és az azelőtti időkből, mikor a modern európai történetírás kánonjai kialakultak. Például a magyar történetírás is pszichoanalízisre szorulna, nem freudira, hanem jungira, mert nem szexuális, hanem tudati-félelmi zavarai vannak, amiből (persze) bármikor könnyen születik szellemi impotencia. Például kell annál nagyobb "őrültség", mint amikor a Nobel-díjas fizikus, Pauli és Jung a klasszikus fizikai hármasságba, ami az idő, a tér és a kauzalitás, negyedikként beemeli Jung szinkronicitás tételét. Ráadásul Einstein önigazoló bon mot-jára, hogy Isten nem szerencsejátékos, Jung életében először szerényen válaszolja: lehet, de mi nem tudjuk, mit játszik. Mi ehhez képest egy sumír–magyar nyelvrokonság vita... Hacsak nem egy duplafedelű előítélet-tömeg alatt lapuló, csókra váró varangyos béka.

Világunkat valahogy úgy kellene leírni, mint Venamon az utazását. Venamon a thébai Amon templom tisztségviselője volt, és Egyiptomból a kánaáni Bübloszba utazott, hogy cédrusfát vegyen istene szertartási bárkájához. "Libánus fa, hű libanoni cédrus, címerünk te viseled." Nagy László Venamon (Ven/Amon) "kortársa" volt, avagy fordítva.

Mezei testvérek

Az emberi faj tehát mindjárt kezdetben belekeveredett valami félelmetes szerencsétlenségbe. A mitológiák mintha mind ezt a veszedelmes tényt kerülgetnék. Lehet, hogy ezért működik a világ demitologizálása is. Az embernek valami miatt nem szabad megtudnia, mi történt. És ez valójában nem isteni tiltás, hanem valami más. Más, mert együtt halad a történelemben a demitologizálás, a deszakralizálás és az istentagadás. "Szakrálissá" emelt műszavai a fejlődés, haladás, újjászületés majd modernizáció. Az egyiptomi ehnátoni forradalom már ebben a szellemben működik. Ehnaton kedvenc szava a reneszánsz kifejezésének megfelelő egyiptomi, "whm mswt". A modern európai kultúra számára a mítosz száműzését Platón végezte el, mikor Államából eltávolította azt. Arisztotelész pedig radikális mítosz-gyilkosságot követett el, mikor a müthoszt egyszerűen csak narratív burokként értelmezte, és szellemileg ártalmasnak minősítette az egészséges görög racionalizmus kiteljesedésére. A szellemnek azt a gigantikus világát azonban, amit a mitológiák hordoznak, büntetetlenül nem lehet száműzni, mert emigrál valahová, és fölépül, más, lehet, hogy akár ártó formában is.

Jung kinyomozta, hová emigrált ez a világ. Nem volt ez könnyű utazás. Fiatalabb korában majdnem beleőrült. Öregkorában pedig a tudatalatti styxes, halálfolyós világából visszament a tóhoz, a kőhöz, a házhoz, az otthon száraz fák által táplált tiszta tüzéhez. Valami olyasmi történt vele, mint amikor a gyermekkori nyár egyetlen vakító pillanata beszökik hatvanéves tudatunkba és az idő – ami eddig legborzalmasabb ellenségünk volt – megroggyan. Valami kifejezhetetlen megérinti a lelkünket. Ebben a pillanatban úgy véljük, megkeresett bennünket egy soha nem tapasztalt szabadság, mert rájövünk, hogy az idő csoda. A transzcendens evilági oldala. Nem a bűnbe, hanem a fizikai létbe került életünk kvantummotorja. Vagy ahogyan Tarkovszkij mondja: "Az idő – állapot. Tűz, melyben az emberi lélek szalamandrája él." Földi életünk idejének a tervezése létezésünk legnagyobb feladata. Úgy látszik, a mitikus időkezelés elvesztésével ez a tervezőképesség elkorcsosult. Egészen odáig, hogy létezésünkben a földi élet kivételezett lehetősége negatív képpé vált, evilágba való kelletlen bevetettséggé, amit olyan érzékletesen és félelmetesen írnak körül a gnosztikusoktól Heideggerig. Túlokoskodtuk magunkat, és így a túltáplált hübrisz felnövelte egónkban a demiurgoszi sátánit. Világunk madárfogó hálójába kerültünk.

Az öreg Jungot és Kós Károlyt, aki csodálatosan tervezte életidejét, én arvales fratresnek, mezei testvéreknek tekintem. Az arvales fratres 12 tagú római papi testület, amely Dea Dia istennőt tisztelte. Ez a legkevésbé ismert római titkos társaság. Több jel azt mutatja, Róma úgy örökölte valahonnan, hogy lényegét sohasem fejtette meg. Tanúsítja ezt a megértésükkel próbálkozó Horatius, Varro vagy Cicero. De hát Róma nem megérteni akarta a világot, hanem birtokolni. Így ezt a papi rendet is kiemelte a köztársaság-kor feledéséből és újjászervezte Augustus császár. Tagjai az oligarcha családok és a császár lettek. Ezzel megteremtették a birodalmi lovagrend őstípusát. Elég veszélyes, ha császárok, diktátorok az ősidők misztériumkultúrájában kutakodnak, és ott találva valamit, azt újjászervezik. Veszélyes az, ha a hübrisz a misztikummal elhál, akár egy császárnál, akár egy kutatónál. Napóleon százezreket áldozott fel misztikus ősegyiptomi elképzeléseiért. Rómában a terület elfoglalásánál jobban érdekelte a Vatikán titkos templomos archívuma. El is lopta, Párizsba szállította. Így – minő véletlen – az anyag egyik része el is tűnt. Azt már tapasztalatból tudjuk, hogy a "legértéktelenebb" rész szokott eltűnni. Még egyszer nyomatékosítom, hogy nagyon veszélyes dolog a hübrisz és a misztikum találkozása. Erre az egyik legjellemzőbb képlet volt Hitler is. Ki is robbantotta a történelem utolsó árja–szemita világháborúját. Az emberi jelenség beleroppant a szenvedésbe és a hazugság-felhalmozódásba.

illusztráció A mezei testvérek egy egészen más világot képviseltek. Nekik "csak" olyan feladataik voltak, hogy engesztelő áldozatot mutassanak be, ha a berekben értelmetlenül letörik egy ág, vagy ha vasszerszámmal dolgoztak benne. Ilyenkor magukra öltötték nyers lenvászon ruhájukat, fejükre fehér szalag (infula) és kalászkoszorú került. A berek "templomában" táncoltak, és a rómaiak által nem értett és megfejthetetlen nyelvezetű carment (carmen fratrum arvalium) énekeltek. Talán valami olyan ősi nyelven, amiből az etruszk és esetleg a magyar is született. Ebből is látható, hogy a misztérium eredetileg nem a misztikumot, hanem az életet, pontosabban és mélyebben, a Létezést szolgálta. Szolgálta azelőtt. Mielőtt még meg nem született a papság, mint a jó elv hamis szolgálatának regimentje (Kant). Vagy az az új "papság", amely még a leleplezett réginél is sokkal sátánibb lett.

"Fenét gondoltam én erre. Csináltam és kész. Mind az izgatott, hogy mi kerekedik ki abból, amivel éppen dolgozom. Én nem vagyok spekulatív természet. Gondolat és cselekvés nálam párhuzamos." A kilencven éves Kós Károly mondja ezt egy beszélgetésben Benkő Samunak. Érdemes belegondolni, mitől jönnek létre az üdvözülésnek ilyen-olyan mintái. Milyen minta a jungi és milyen a Kós Károly-i?

Milyen minta Szent Bernáté, aki mindennap megkérdezte magától: Bernát, Bernát, miért is jöttél? Kezében ezért is jól megfért az írótoll mellett az ekeszarv és a kapanyél. Más minták-e ezek, vagy mélyen ugyanazok, vagy mélyen sem?

Igaz-e, hogy valójában mindketten arvales fratresek, mezei testvérek?

Sejtjük-e még ma kétezer év többféle agymosása után, hogy a létezés milyen mélységes kútjaiból merít még az a 12 testvérből (talán ez a 12 apostol ősképe is) álló testület, ami az arvales fratres volt. Későbbi leírásokból, külsőségekből következtetni valaminek a lényegére mindig veszélyes szellemi vállalkozás. Ugyanolyan, mint a gyors párhuzamok és ellentétek felismerése. Ahogyan könnyedén állítottuk, hogy az öreg Jung és Kós Károly (mezei) testvérek, úgy azt is állíthatjuk, hogy az egyik Simon mágus, a másik Péter. Az egyik a katolikus egyház ősellensége, a másik a szentje. Ugye ez már nem akármilyen távolság, pedig mindkettőjük neve eredetileg Simon.

A Simon (Si mon) görög név. Nyers fordítása, népi etimológiája szerint annyit jelent, hogy tömpe orrú. Mivel az orrhoz rassz jegyek is kapcsolódnak, ez akár azt is jelentheti, hogy nem zsidó. Viszont a Simon a görög változata a héber Simeonnak (Sim' é on), ami annyit jelent, az isten meghallgatott. Ez az istent kifejező on szó ugyanaz, ami ott van a Heliopolisz–On megnevezésében, ami Egyiptom beavató központja. Ennek volt főpapja Potifár, akinek a lányát feleségül vette József, és így került a hierarchia élére. A Heliopolisz–On-i beavató központ az egyiptomiak, a zsidók (Mózes beavatása is itt történt) és a szabadkőművesek szent helye. Talán a gyermek Jézust is ide vitték, ezt takarja az Egyiptomba menekülés evangéliumi és apokrif legendája.

Heliopolisz–On-ban még együtt volt a világ, amit azóta "nem értünk" zsidóként, római katolikusként és szabadkőművesként sem. Mindnyájan ezt hordtuk és szerkesztettük szét. Azóta urunk Széth, a hatalom, az erőszak és a káosz istene.

Simon mágusi és Szent Péter-i képlet, jungi és Kós Károly-i képlet. Üdvözülés-kísérletek Krisztus kortársaként és kétezer évvel később. Várható lett volna, hogy Simon mágus, vagy Péter – Krisztus kortársaként – lesz az alternatíva az új vallás alapításánál. Ám valójában egyik sem, hanem Paulus – Pál. Ez az igazi nagy titok.

"Leszálltok újra, ingó képzetek" – mondja Goethe, és vívódik Faust magával. Vívódásának eredménye, hogy megteremti az ördög evolúcióját. Amíg Danténál, Miltonnál és Goethe előtt mindenkinél az ördög félelmetes, magasztos teremtmény, addig Goethénél emberivé válik, szinte a barátunk. Szarvai, bűzös tüzes lehelete, lólába eltűnt. Jólöltözött, finom modorú, nagyvilági ember. Valójában kellemes társ. Goethe-Faust a bukott istenfinek ad egy új esélyt arra, hogy istenné fejlődjön. Cserébe nem kér kevesebbet, mint azt, hogy árulja el, hogyan válhat, fejlődhet az ember, de főleg a választott ember, Goethe-Faust istenné. Ez a legveszélyesebb evolúció. Talán ezért kell az evolúció szónak a modern világban szentté és sérthetetlenné válnia. Elkezdődik a versenyfutás, hogy ki köt jobb üzletet. Az ördög meghatározza az alku formáját és az üzletet. Ez pedig már az ő terepe. Goethe-Faust ezt nem igazán ismeri fel. Valójában csak a XX. század végére derült ki, mekkora ez a csapda. Közben szinte észrevétlenül belemegy a morál és a földi értékteremtés szétválasztásába. Megszületik a modern ember leghazugabb tétele: lehet, hogy valaki amorális, de rendkívül tehetséges. Lucifer mosolyog, tetszenek neki az olyan mondatok a különös erőről, mint a mindig rosszra tör, és mindig jót idéz.

Világunk, úgy tűnik, végképp elfordult az élet megismerésének alázatos mély formáitól. Ráadásul az áldozat bemutatásának formáit együgyű fejletlenségnek tekinti. Megszűnt az életet átható engesztelő áldozat jelentősége. Miért kellene engesztelő áldozatot bemutatni, ha óvatlanul a berekben letört egy ág, vagy ha vasszerszámmal dolgoztak benne. Vaskorban a vas a szent, és szentségtelen a vegetatív élet burjánzása. Mindent digitalizálni kell. Ki mer és egyáltalán minek, keresztet rajzolni a felvágandó kenyérre, amit életnek is neveznek a magyarok. A felszabadult tudatalatti virtuális mátrixai más áldozatot követelnek. Életáldozatot. Közeledünk az emberáldozás barbár újkorához. Ehhez az emberi jelenséget pszicho-"analízissel" lélektelenné, beteg lélekké kell formálni. Rá kell engedni az éjszaka démonjait. Istent le kell váltani. A világteremtő Istent, a mindenség, a minden ember Istenét le kell váltani.

Ehnáton leváltja napistenné, Mózes törzsi istenné, aki csak egy népé, a gnosztikusok jó és rossz istenné, Demiurgosszá, a szabadkőművesek Nagy Építőmesterré, aki csak a titkos beavatottaké, az egzisztencializmus és a nihilizmus emberi megistenüléssé. Egyáltalán ne maradjon a Földön egyetlen liget sem, ahol a mezei testvérek létjavító, engesztelő áldozatként száraz olajfa gallyakból tüzet gyújtanak és a füst egyenesen száll a magasba, ahol a védőszellemek megőrzik a haza fáit és köveit.

A múlt században Freud, Jung, Heidegger mint három – tudatunkkal, lelkünkkel – golfozó szellemi Gólem végső kapukat nyitott ki. Eliphas Lévi mondta azt, hogy Dante zseni volt ahhoz, hogy eretnek legyen. Pedig az eretnek "csak" az igazságok szerves egységét bontja meg. Lehet-e a zseni istentagadó? Kimondhatja-e: "Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo?" (Hogyha pedig nem pártol a menny, fölrázom a poklot!) Freud könyve, az Álomfejtés mottója ez. Ezzel a kijelentéssel Goethe – tétovázó, jobb pillanataiban még az örök értékekre figyelő – Faustját leváltották. Végső lépés ez, mely a Krisztus által felmutatott démonok feletti hatalmat felváltja a démonok által, azok segítségével űzött hatalomra. A hit hatalmát felváltja a hatalom hite. Az emberi hübrisz ebben fürdőzik, és ebben az ellenkeresztségben indul el most már saját démonok segítségével, hogy önmaga a lét evolúciós folyamatában istenné váljon, hogy embert teremthessen saját képére és hasonlatosságára, egy hamis isten hamis emberét. Az így létrejött, a hipotézis által ontológiailag is létrejött emberben már könnyű Freudnak, Jungnak, a pszichoanalízisnek meglátni és "kezelni" a lélek betegségét. De mi van, ha a lélek eredetében és általában egészséges, maga az Egész-ség? Mi van, ha ehhez az egészséges lélekhez betegség módszertannal közeledünk. A vallás "finom mérge" helyett a pszichoanalízis "finom mérgé"-vel. Felszabadul a kollektív tudattalan (mi is az így?) rejtett – de állandóan felszínre törő – adatbankja.

"Életem legszebb óráit a szántás és kaszálás közben éltem át. A szántás, az olyan gusztusos, az olyan csodálatos dolog. Különösen lóval. Jól betanított lovakkal. Ahogy azok mentek, pontosan a barázdán, ahogy befordultak, s nyomukban a gyönyörű, hibátlan barázda... Ezt csak az tudja érzékelni, aki már fogta ekeszarvát, s aki a kezében tartott gyeplő egy-egy pici mozdításával irányítani tudta a ló mozgását."

illusztráció A szép szántás meditációs gyakorlat. A szép szántás közben az ember közelebb van az éghez, mint a földhöz úgy, hogy ennek nagyon örül a föld maga is. Az ÖKOTÁJ című lap 27–28-as számának címoldalára összeszerkesztettem két képet: a távoli horizonton hegynek felfelé szántó ember, aki a hegy tetején vélhetőleg beleszántja magát egy ezoterikus másik világba, egy alkímiai tájba úgy, hogy ebben a mi világunkban már soha többé nem jelenik meg. Ő lesz annak a másvilágnak az örök szántóvevője, mert annak a másvilágnak is örök vágya, hogy megszentelje őt a Föld embere.

Dualizmussal "fertőzött" gondolkodásunknak az a kényszerképzete, hogy az emberi létezésben ez a két világ, a földi és az égi harcosan küzd egymással, vagy nincs is az a másik, csak a tudatunkban és a tudatalattinkban. Vélhetőleg ez az elmúlt kétezer évben kialakult hamis tudatunk hamis képe. Így talán hamis tudatunk hamis barlangjában hamis képeket vetítünk magunknak és egymásnak. "Sikerült" kikerülnünk Platón barlangjából a tapasztalati világ homályos látásából, de hova? Platón sírna, ha ezt látná. Nála a földműves és a filozófus egyenrangú eszményi államában, és ő tudja, mi is sejtjük, miért száműzte onnan Homéroszt. Az isteni államban két főbűn van: a hübrisz és a hazugság.

Valahogy mégis a szántóvető filozófus vagy a filozófus szántóvető a legszebb földi, emberi képlet. Tudva-tudatlanul ezért megy vissza az "ekeszarvához" minden a földi létezéssel megbékélt lélek. Ezért ment vissza a fiatal Kós Károly, és az öreg Jung is. A hübrisz bűnei csak ott oldhatók fel, s csak ott lehet felkészülni a nagy utazásra, házat építve saját kézzel, és lóval szántva. A földi létezés legemberibben nemes állatával, a lóval munkában és meditációban együtt munkálkodva.

A hatalom magasabb, tisztább szintjeit már értelmezni sem tudó modern európai történetírás és -oktatás extrém példaként tanítja Cincinnatus tettét, aki a hatalom csúcsáról dolga végeztével néhány hónap után kétszer is visszatért az ekeszarvához művelni kicsinyke földjét. Cincinnatus az órómai egyszerűség és erkölcsösség példaképe. Nagyon kilóg a hatalom birodalmi elképzeléseinek sorából. Cincinnatus arvalis frater volt. Dea Dia istennő ünnepén kalászkoszorúval és fehér hajszalaggal a fején ott állt falusi birtokának a szélén és nézte, hogyan nől a búza. Az élet Rómánál fontosabb.

Martin Buber, a nagy hatású német zsidó vallásfilozófus – aki izgalmas és gyümölcsöző vitába keveredett Junggal – Theodor Herzl felkérésére 1901-ben a Die Welt című cionista hetilap főszerkesztője lett. Buber – a mindent átfogó szellemi megújulás jegyében – földművestelepek azonnali létrehozását javasolta Palesztinában. Herzl háttérhatalmi struktúrák működtetésének volt a híve. Buber a válságba jutott zsidóság és az emberiség orvosságát a hasszidizmusban látta egy olyan korban, amikor megrendült három alapvető emberi viszony: az ember és Isten, ember és ember, ember és természet viszonya. Buber szerint az egyensúly csak úgy állítható helyre, ha az ember ismét találkozik a másik személlyel, a másik lénnyel. Létrejön az olyan Én–Te viszony, amelybe mindkét fél teljes lényével lép be. A zsidóság, az emberiség örök vágya ez a Szent Tegezés. A zsidóság és a hitetlen emberiség örök tragédiája, hogy nem vette, nem veszi észre, hogy Krisztus meghirdette a Szent Tegezés liturgiáját.

Martin Buber halála előtti éveiben kibuctagok tanácsadója volt. Ők adták ki röviddel a hatnapos háború után a Sihot Lohamin (A hetedik nap) című művét, melyben a béke istenétől kapott tiszta lelkiismerettel vizsgálja a háború és a béke, és benne az izraeli–arab viszony kérdését. Ennek a könyvnek és természetesen életművének köszönhetően jeruzsálemi temetésén példa nélkül álló esemény történt. Az arab diákszervezet delegációja koszorút helyezett el annak az embernek a sírjára, aki a kardból ekevasat kovácsoló ókori békeképlet egyik legnagyobb XX. századi hirdetője volt. Az ilyen ember biztosan nem hal meg még egyszer a túlvilágon, ahogy az egyiptomi Halottak könyve mondja.

A hasszidizmust, a XVII. században született zsidó lelkiségi mozgalmat mélyen feltáró és azt magáévá tévő Buber a Kós Károly-i életfelfogás és élettisztelet édestestvére. Nekik mély vitájuk van Junggal, főleg azzal a Junggal, aki kijelenti, hogy Isten pszichénk számára a tudattalan egyik funkciója. Buber szerint ezzel Jung egyértelműen deklarálja, hogy amit a hívő Istennek tulajdonít, annak forrása saját lelkében van, ezzel nyíltan kimondja, hogy Isten nem létezik az emberen kívül. Jung gondolkodásával Istent kísért, Kós Károly szántásával Istent bizonyít.

illusztráció
Két hosszú életet élt öregember – már nagyon egyedül –, hasogatja a gyújtóst az esti tűzhöz, ami egy kicsi ételt és két nagy lelket melegít.

Az este horizontján már emelkedik a Nagy Orion. Bort nyitnak, az egyik a svájci Sion szélsőségesen meredek, palás hegyoldalairól származó Fendant, a másik Küküllő menti Járdoványt. Talán csak ennyi a különbség már köztük, meg talán az, hogy más szögből látják a Nagy Oriont. Ez a "hajszálnyi" különbség viszont, ha jobban megnézzük, akkora, hogy attól megfordul az oltár...


Ökotáj, 43. sz. 2012.

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret