stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Zelnik József

Nomád nemzedék negyven év után

Kezdetben a kultúra leszállt a földre.
Akkor még nem is kultúra volt, hanem az angyalok által énekelt és táncolt mennyei liturgia. Az emberek csak bámultak, úgy csodálkoztak, ahogy egy gyermek tud, majd szemérmetes igyekezettel elkezdtek ők is énekelni és táncolni, és rájöttek, hogy az jó.

A hetvenes években Magyarországon néhány tucat fiatal arra szerveződött, hogy közösen énekeljen, táncoljon, faragjon, fazekas munkát végezzen, szőjön, mert az jó. Ilyen egyszerű lenne a világ, ha még most is ott élnénk a kezdetek édeni légkörében, és egyáltalán nem is értenék az angyalok, miért olyan nagy vállalás a táncházmozgalom, a néptánc, a népzene, a népművészet szeretete. Csak akkor értenék meg, ha megmagyaráznánk nekik, mi a történelem. Az a történelem, amit mi sem értünk teljesen, és szerencsére először táncolni és énekelni kezdtünk, mert ha először a történelem értelmezésével kezdtük volna, akkor elment volna a kedvünk nemcsak a mulatástól, de az élettől is.

Most negyven év után talán mégis elkerülhetetlen, hogy szembenézzünk azzal, mi volt a mi történelmünk, földi létezésünk elmúlt fél évszázada, és mit jelentett abban életünk és ajándéka, a népművészet újrafelfedezése, benne az ünnep, a tánc és a zene.

illusztráció

A mából nézve talán már jobban látszik, milyen kulturális világkörnyezetben jelent meg ez a népművészeti reneszánsz. Amikor leírjuk a reneszánsz szót, megdöbbenve kell tapasztalnunk, hogy minden modernkori tematizáló divatszavunkat át kell világítanunk: a reneszánsztól a felvilágosodáson keresztül a forradalomig mindet. Először talán azt az elképesztő közmegegyezést, hogy ezeket a szavakat csak pozitív értelemben lehet használni. Totális kérdéstilalom védi őket, mint a legmerevebb vallások legkeményebb dogmáit...

A modernkori materializmus és ateizmus, valamint annak művészettörténet írása a XIV–XVI. századtól a reneszánsz, az újjászületés szót kisajátította és kiemelte a történelem folyamatosságából, és az Itáliában lezajló kulturális mozgalomhoz rögzítette. Egyben először a római katolikus egyház, majd egyre inkább a fő ellenfél, a Krisztus által alapított vallás elleni totális lázadássá szélesítette. Humanizmusnak nevezett központi ideológiáján keresztül meghirdette a leváltott Isten helyébe állított ember felsőbbrendűségét, ahogy Leon Battista Alberti ki is nyilvánította: "az ember mindent meg tud tenni, csak akarnia kell". Szerintük az ember áll a mindenség középpontjában, fejlődésének lehetőségei korlátlanok. Desiderius Erasmus, a legnagyobb humanista A balgaság dicsérete című művében összegezte – innen nézve talán naivan – az új tant, aminek a serkentő hatására indult el a reformáció. Az a deszakralizáló vallási átalakulás, amitől sok humanista és maga Erasmus is visszarettent. Ezen nem csodálkozhatunk, és jelképesnek is tekinthetjük, hogy Luther korának egyik legkeményebb antiszemitája indította el a keresztény vallás talán legerősebb judaizálását az Ószövetség előtérbe helyezésével. Ez a tény ráadásul még csak a kisebb ellentmondások közé tartozott. Az emberiség kultúrtörténetében az újjászületés szónak eleve szakrális jelentése és jelentősége volt. Jól mutatja ezt az óegyiptomi "whm mswt" szó, amelynek jelentése a "Születések Ismétlője", ami nem egyéb, mint "reneszánsz". Óegyiptomban ez a szóösszetétel Hórusz istenhez kapcsolódik, aki Széth isten által a létezés folyamatosságában okozott kárt úgy állítja helyre, hogy lemerül a létezés kezdetéhez, onnan magával hozza a szent hagyományt, hogy annak függvényében szülessen újjá az élet. Az eredeti újjászületés-elképzelés tehát nem a hagyományok elvetése és egy kitüntetett vagy hamisan kiemelt hagyomány kanonizálása, hanem éppen a primordiális hagyomány örök folytonosságának, örök újjászületésének a biztosítása.

Érdemes itt röviden megvizsgálni, hogy ebben az európai reneszánszban mi született újjá. Többen rámutattak, hogy a keresztény világszemléletre való áttérés egyfajta szemiotikai katasztrófát okozott az addigi kulturális világképben. A hatalmában megerősödött, majd egyeduralkodó egyház a krisztusi kinyilatkoztatás, az eucharisztia liturgiájának tisztasága feletti őr szerepét egyre inkább felváltotta a mindennapi életet totálisan befolyásolni akaró hatalmi gépezet. Ennek egyik első lépése volt a pogánynak minősített mitikus világszemlélet elnyomása, kiirtása. Ez főleg azon a tévedésen alapult, hogy azt hitték valójában, a mítosz legalapvetőbb jelentését tekintve elválasztható a racionális gondolkodástól. Így a (Nagy)Egyház különben jogos védekezése a gnoszticizmusnak, a krisztusi hagyományt meghamisító elképzeléseivel szemben oda vezetett, hogy indexre került az emberiség szinte egész mitikus-kultikus hagyománya. Így az elszigetelt ezoterikus iskolákba és nem utolsósorban az emberiség kollektív tudatalattijába süllyedt hagyomány körülbelül ezer évre kiszakadt az európai kulturális hagyományból. Vélhetőleg ennek a szemiotikai tragédiának köszönheti létét, későbbi győzelmét a modernizmusban eluralkodó Egyház- és Isten-ellenes egyoldalúság, a szélsőséges materializmus és ateizmus. Az ezer év rejtőzködése annak a mitikus-kultikus-ezoterikus tudásnak rendkívüli erőt adott azáltal, hogy a rejtőzködésnek olyan áthatolhatatlan struktúráit és metastruktúráit alakította ki, amelyek valójában a mai napig feltáratlanok, megfejthetetlenek, és sem az egyház, sem a tudomány, sem a politikai gondolkodás érdemben nem tudja értelmezni őket. Szükségszerűen várható volt, hogy előbb-utóbb felszínre törnek és követelik elorzott szellemi és anyagi birodalmukat. Az első lépés a Clairvaux-i Szent Bernát lelki és szellemi befolyása alatt álló Templomos Lovagrend megroppantása volt, majd a mélyben átalakítása ellenkező előjelűvé. A Templomos Lovagrend a Közel-Keleten közel került az ott rejtőzködő gnosztikus-ezoterikus hagyomány megértéséhez, és rálátott a mögötte szervezkedő erőkre. Talán alábecsülte annak erejét, és ez lett a veszte. Valamint az, hogy az általa kialakított konszolidált kamattal működő pénzrendszer már nem felelt meg annak az új pénzügyi elképzelésnek, amely a kamatos kamat technikáját kívánta bevezetni, teret nyitva valójában az általánossá tett uzsorakamatnak és mára a már sokak által uzsora-civilizációnak nevezett jelenségnek.

Visszatérve eredeti tételünkhöz, a kérdés az, hogy mi született újjá az európai reneszánszban, és ez az újjászületés mit kezdett elsüllyeszteni. A legújabb ókortudományi, azon belül az Óegyiptommal foglalkozó kutatások – gondolok itt elsősorban Jan Assmann és Eric Hornung munkásságára – egyre inkább kimutatják, hogy Egyiptom elsüllyedt szellemi kultúrája meg-megújuló erővel, hol gyengébben, hol erősebben sugárzik, és folyamatosan, hol a háttérből, hol kevésbé fedetten meghatározza a nyugati kultúra mozgásait, és kikezdi a zsidó-keresztény vallási és kulturális szinkretizmust is. Mikor Mózes megalapította az óegyiptomi hitvilágot tagadó ellenvallását (Jan Assmann kifejezése), úgy vélte, hogy az általa varázsvallásnak hitt egyiptomi vallásra, mint egy felrobbant sugárzó atomerőműre, sikerült egy olyan szellemi szarkofágot betonoznia, hogy annak hatása végleg megtörik. Ám Egyiptom visszavágott az elmúlt kétezer évben Mózes vallásának és a római katolicizmusnak is. A judaizmusban a kabbala a misztikus és ezoterikus tudás csatornája. Gershom Scholem, a kabbala korszakalkotó kutatója például a Merkava-misztikában az egyiptomi gyökerű gnózis zsidó változatát ismerte fel.

Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy amikor a vallási elképzelések misztikus formáit és hatásait kutatjuk, az emberi üdvözülés mintáit próbáljuk megragadni, az üdvözülés és a kárhozat mintáit, aminél nincs nagyobb tét az ember földi életében. Ez az irdatlan tét is teszi talán, hogy ezek a minták egymásba "átlapolódnak". Mindenki biztosra akar menni, ezért sokszor a bizonyosságok helyett a bizonytalanságok adódnak össze. Közben az alázat és a hübrisz válogat a minták között, így az Isten hol a hitnek is elérhetetlen távolságba kerül, hol látszatra olyan közelre, hogy az ember istenülni készül. Heideggernél az istenivé fejlődő lét(ezés) fia és ura lesz, így majd megérkezik a gnosztikus megváltó önmaga megváltására. Ennek a lehetőségnek rendel alá minden földi szellemi és anyagi teljesítményt. A modern kultúra Simon mágusai az elmúlt századokban főpapi palástjukat hímezik okkult álracionalitással. A világ értelmezésének természetesen mindig is voltak csapdái. Nem eshetünk abba a tévképzetbe, hogy napjainkra alakult ki a világ helyes értelmezése, vagy másik oldalról, hogy mára vált szellemileg és lelkileg legbetegebbé a világ. Lehet, hogy menthetetlenül beteg a világunk, és Jungnak van igaza, hogy az utat vesztettség a lelki anarchia határát súrolja. Kérdés, hogy ez a helyzet a történelemben először csak ma van, vagy minden nagy világtörténelmi jelentőségű szellemi, lelki váltás előtt mindig előáll ez a helyzet. És nem jelent mást, mint azt, hogy "totális" és "radikális" fordulatra van szükség (elfordulásra a radikálisoktól), és amikor ezt felfedezzük és megfogalmazzuk, már úgy elkezdődött a fordulat, hogy észre sem vettük. Jézus kimondja a következő tételt: "Ha nem teszitek, hogy a jobb kerüljön a balra és a bal a jobbra, az alsó felülre és a hátulsó elölre, nem ismeritek meg az égi királyságot..."

Mikor kell ezt tenni: most és mindörökké? Akkor ez anarchia. Vagy csak most? Mikor van ez a történelmi most, amikor lelki és szellemi pólusváltásra van szükség? Mondjuk, most van. De tudjuk-e indokolni az időnek ezt a kitüntetett Most-ját. Igazolja-e ezt az eddigi világkép teljes inflációja, vagy olyan felismerés kezd el sugározni, olyan fényesség, amitől a mai "templomok" oszlopai szétporladnak, s így kiderül, hogy hamisak. Vagy csak úgy járunk, mint Caesar kortársa, Nigidius Figulus, aki amikor Caesar átlépte a Rubicont, egy történelmi és kozmikus dráma kezdetét jósolta meg, amely véget vet Rómának és az emberi fajnak is. A végső pusztulás helyett Augustus aranykora következett, és Vergilius az Aeneisben a szellem pecsétjét is ráütötte az aranykoros várakozásra úgy, hogy a keresztények még Jézus eljövetelének megjövendölését is kiolvasták belőle. Nemcsak a katasztrófák, hanem az aranykorok is bekövetkezhetnek váratlanul, ha az istenek akarják. De mit akarnak most az istenek, a segítő és ártó angyalok? Ma mindenesetre a Jelenések könyvében csúcsra jutott, az Újszövetségbe is beemelt zsidó apokaliptika határozza meg a Nyugat gondolkodását, legalábbis a mindennapi kultúrát uraló hollywoodi (holivudu) filmdiktatúra által.

Érdemes megvizsgálni, milyen szellemi mélyáramlatok vezettek ide. Hová vettettünk, hová, akár magunk által is?

De előbb vizsgáljuk meg, mi történt valójában az elmúlt fél évszázadban Magyarországon. Azonban most más szemszögből, mint a főirányú történészek, szociológusok, politológusok szokták. Az elmúlt armageddonos századot rengetegen elemezték már, és átvilágították benne a magyar kultúra vonatkozásait. Szinte az az érzése az embernek, hogy túlelemeztük, és ez a túlelemzés vakít. Persze nem lehet valamit túlelemezni, legfeljebb egyoldalúan túlvizsgálni, mert az igazság keresése örök útkeresés. Ma már bántóan merevek azok a keretek, amelyeket sokszor egyoldalú ókori görög filozófiai elképzelések alapján a reneszánsz, a felvilágosodás és a humanizmus eszmerendszere határoz meg. Az így kialakult kérdéstilalom-rendszer ma már merevebb szellemi szarkofág az emberi gondolkodáson, mint az általa szétrombolt vallási dogmatizmusok. Ráadásul kialakult ellenhatásként az őt támadó tradicionalista iskola, s így gondolkodásunk egy kettős taburendszer össztüzében vergődik. Ám ez nem csak újkori jelenség. Ismert az a régi kínai történet, hogy amikor megkérdezték az egyik császárt, milyen intézkedéseket tenne országa megmentése érdekében, azt válaszolta: "Először is helyreállítanám a szavak jelentését."

A dolgok néven nevezése első látásra nem is lenne olyan nehéz ügy. Főleg, ha figyelembe vesszük azt a bibliai tételt, hogy csak az embernek van az a képessége, hogy megnevezze az állatokat. Ezzel a képességgel még az ördög sem rendelkezik. Tehát az ember képessége a dolgok megnevezése, sőt még a virágokat is ő kereszteli meg. Ezentúl az ördögnek is ő ad nevet, elnevezi Sátánnak, hogy mindenki tudja, ki ő, és hol a helye. Némi túlzás, hogy mindenki tudja, mert valójában szinte senki nem tudja, ki ő, és mi ő. Mert ha mi emberek tudjuk csak megnevezni a dolgokat, a Sátán ugyanazt a jelenséget meg tudja osztani. Ő a nagy Megosztó. Saját képét is megosztja bennünk. Eredetileg tudjuk, ő az Ellenség, mégis sokan úgy hiszik, azt hiteti el magáról, hogy ő Lucifer, a Fényhozó, egy féltékeny isten száműzöttje. Van azonban még egy ennél is nagyobb trükkje: ő a rejtettség, ő a rejtőzködés zsonglőrje. Bennünk is úgy tud rejtőzködni, hogy legrútabb ügyeinket széppé értelmezteti magunkkal magunkban. Így ő lesz a belső szövetséges ellenség, saját leleplezését is legtöbbször ő irányítja. Ezért szinte lehetetlen helyreállítani a szavak jelentését, visszaépíteni a lélek szakrális orientációját.

Az ördögűzés, ha "csak" kulturális is, veszélyes feladat. Mikor Jézus vitatkozott farizeusokkal, vagy a ravasz megalkuvó szadduceusokkal, ő is szembekerült ezzel a helyzettel. Felhívta a figyelmet, hogy nem jó az, ha a Sátánt a Sátán űzi ki. Ráadásul, ha még azt sem tudjuk, kit nevezünk Sátánnak, Belzebubnak. Belzebub a héber Baal-Zebub, annyit jelent, a "legyek ura", ez egy gúnynév, ami a kánaáni isten Baal-Zebul ("Magasztos Baál") kifigurázása. Tehát az ellenségünk istene a mi sátánunk. Démonizáljuk egymás isteneit, így először csak mások isteneit tagadjuk, majd nincs megállás a nagy és általános istentagadásig. A XX. századot valahol mélyen a permanens istentagadás és az abból is következő forradalmiság határozta meg. A két legnagyobb földi szélsőség – a fasizmus és a kommunizmus – százada volt. Ebből született az a hazugság-felhalmozódás, amit létező szocializmusnak nevezünk, s ami a XX. század második felében meghatározta életünket. Innen kezdődik az a hajszálvékony ösvény, amin igazságainkat féltve egyensúlyozgatjuk.

Ott éltünk Kádárkádiában, és most sorba vesszük, amit akkor láttunk, amit akkor nem láttunk, de most már sejtjük, ahogy akkor láttuk magunkat és őket a hatalomban, és ahogy ők láttak, figyeltek, figyeltettek bennünket. Ha ez nem az életünk lett volna, akkor azt is gondolhatnánk, hogy egy sci-fi, egy virtuálisan kitalált zavarosan spekulatív világ, amire ha az ember filmen nézi, könnyen kimondja, hogy ilyen nincs.

illusztráció

Mi volt a nomád nemzedék?

Mivel XX. század végi életünket a nomád nemzedék nézőpontjából vizsgálom, először azt kell leírni, mi volt az a nomád nemzedék. Mi volt az a többszörösen rendszeridegen csodabogár, amitől a magyarországi bolsevik utódok és a csírázó liberálisok is fanyalogtak.

"Vannak mozgalmak, melyeknek mélyén időtlen gesztusok munkálnak." Ezzel a mondattal kezdtem 1981-ben a nomád nemzedék születésének tízéves évfordulójára megjelent kötet előszavát. Az egész előszó ott egyensúlyozott a politikailag kimondható és a kimondhatatlan határmezsgyéjén. Ki lehetett mondani azt az igényt, hogy "a változások által okozott bármilyen törések ellenére tudatában maradjunk életünk folyamatosságának". Nem lehetett azonban arról beszélni, hogy mik voltak a XX. században azok a törések. Például Trianon és az 1945-el kezdődött hosszan tartó szovjet megszállás. Hogy milyen dupla és tripla, sőt többfedelű rendszerben működött a magyar társadalom a szovjet megszállás alatt, azt éppen a Trianon-szindróma jól mutatja. Például az az ENSZ , amely 1947-ben majdnem kétezer év után elkezdte újrakreálni Izrael államot, az a mai napig tabunak tekinti, hogy Magyarország bármilyen kelet-európai változások után, akár egy félbevágott határ menti magyar falut is visszakapjon. Közben Magyarországon – ahol a zsidó származásúak természetesen büszkék voltak az újonnan létrejött zsidó államra – sokszor zsidó származású újságíróknak, szakértőknek kellett elítélniük a cionizmust. Sőt cionista koncepciós pert is kreáltak. De különös volt a sorsa a Szentföldre kivándorló magyar zsidóknak is. Ezek többnyire urbánus kultúrájú emberek, és ott egyszerre bekerültek egy radikális népi közösségi világba a kibucba. Ha azt nem is bírták ki sokáig, és sokan visszajöttek vagy elmentek Nyugatra, azért örök nyomokat hagyott bennük az "otthon zöld füve", az egyszer otthon lenni valahol a Földön testmeleg illata. Mezei András, aki megélte ezt a sorsot, gyönyörű, Temetés című novellájában1 így ír erről: "Csak a kertészetet nem unja meg az ember. A füvekhez, fákhoz nem volt megállója a menetnek, mert minden talpalatnyi földet kosarakban kellett felhordani a dombra. Minden fát ültetni kellett. Minden szál füvet vetni, minden virágot és bokrot külön ültetni. Öntözni. Minden árnyékban benne volt Jákob."

illusztráció De a mi – zsidókról kialakított – sztereotípiáink is többször gellert kaptak. Jól emlékezem arra a jelenetre, ami Mezei András lakásán volt a nyolcvanas évek elején. András körülbelül fele-fele arányban meghívott bennünket "magyar"-magyarokat és zsidó-magyarokat magához azzal, hogy egy tíztagú izraeli delegáció lesz este nála. Mi magyarországiak egy kicsit hamarabb érkeztünk, és egyszer csak elkezdtek bejönni az izraeliek, mint egy tucat szatmári paraszt, vízözön előtti kordbársony nadrágban, tenyeres-talpasan. Lengyel Balázs megdöbbenve szólalt meg mellettem: Te, ezek nem is zsidók. Nem is olyan egyszerű ez a kik vogymuk, mik vogymuk kérdés.

Más oldalról – vagy nem is olyan nagyon másról – de ez izgatta azt a néhány tucat, majd néhány száz, később egyre több fiatalt, akik a hetvenes évek elején megalakították a Fiatalok Népművészeti Stúdióját és a táncházmozgalmat. Ezzel elkezdődött egy furcsa játék a hatalom és köztünk. Mind a két oldal hol jobban, hol kevésbé, de cinkelte a lapokat. A hatalom – ami tudvalévőleg nagyon éber, amíg bele nem fárad – egyből észrevette, hogy itt egy alternatív, szabadabb ifjúsági kezdeményezés indult, ezért kétfrontos harcot (Kádár kedvenc machiavellista kifejezése) indított. Totális belügyi megfigyelést szervezett, valamint utasította a KISZ KB-t, hogy támogassa a kezdeményezést anyagilag úgy, hogy egyre jobban vegye saját befolyás alá. Mi viszont bevonultunk egy kulturális szakmai intézmény, a Népművelési Intézet háttér-szárnyai alá. Ebben az intézetben Aczél György, Kádár kulturális és valódi helyettese már építette azt a bázist, ahol a polgári ellenzék meghúzhatja magát. Erre a "farvízre" kapaszkodtunk mi rá, ún. nemzetiek, népiek. Persze ravaszságunk Aczélnak is jól jött, mert a hozzá közel álló, zsidó polgári világ ellenzéki építkezését sokszor velünk, "nacionalistákkal" elfedhette, amikor őt, mint Moszkva-ellenes, "liberális", nyugatimádó elhajlót Kádár balosai Moszkvában feljelentették. Kádárnak, ha volt zsenialitása, akkor az a proli machiavellizmusa volt. Kitűnő érzékkel egyensúlyozott a Moszkva-hű, ultrabalos antiszemiták (akik között zsidó is volt) és az Aczél vezette rejtetten nyugatos "liberális" zsidó és művelt nem zsidó csoport között. Kádár észrevette, hogy neki, ha hosszú távon hatalmon akar maradni, meg kell adnia a császárnak, ami a császáré. Tehát alapvető kérdésekben mindenáron (bárki bármit mond is utólag, mindenáron) ki kell szolgálni a birodalmat. De azt is észrevette, hogy pilátusi helyzetben van. Nem elég a birodalmat szolgálni, ki kell egyeznie a Szanhedrinnel is, mert a szadduceusok elkaszálják a birodalmak központjaiban, Keleten és Nyugaton egyaránt. Ez adta Aczél György rendkívüli védettségét, és ezzel a kultúrpápa zseniálisan élt is. Kádár szerepéből, krumplistésztás önuralmából talán csak egyszer esett ki. A nyolcvanas évek második felében megbarátkozott Madaras Józseffel, a színésszel. A sűrű találkozások miatt Józsi vette a bátorságot, hogy kultúrpolitizáljon, és naivan elkezdte szidni Kádárnak Aczélt, és ecsetelte ártalmasságát a magyar kultúrára. Nem antiszemita alapon (ezt azért ő sem merte), csak balosan, József Attilá-san. Eleinte Kádár mosolygott ezen, amikor azonban a színész erőszakosan többedszerre is elővette a témát, a főtitkár kiborult, és jellegzetes hangnemében azt mondta: Hát lőjék le Aczél elvtársat! Ezután már nem fogadta Madarast.

Kénytelen vagyok szellemileg csatangolni Kádárkádia bozótos ligeteiben, mert látom másoknál, máshol, hogy a túl egyenesre vágott ösvény nem leleplezi, hanem inkább csak cizellálja azt a hazugság-felhalmozódást, ami a Kádár-rendszer, s benne átkozott és áldott életünk volt. Különben is egy történetnek saját akarata van. Hagyjuk élni, talán úgy kevesebbet tévedünk.

Valamikor a hetvenes években megkerestem Makovecz Imrét, akit akkor még saját szakmája se nagyon ismert, hogy Tokajban építsünk egy alkotóházat fából. Ahogy most felemelkedik emlékeimből ez a ház, úgy érzem, akkor azért kellett megépíteni, hogy most pontosabban, mélyebben tudjam mindazt elmondani, amit szeretnék. Némely sinto templomokat szoktak úgy építeni, hogy szétszedhető legyen, és egy új nemzedéknek újra fel kelljen építenie, és így tanuljon bele a hagyományba: hogy megérintse a hagyományok aranyágának eredeti teljessége minden reformtól, forradalomtól mentesen.

A templomot nem szabad átalakítani, az oltárt nem szabad megfordítani, mert felfordul a világ. Kell az életben egy biztos pont, ahonnan rálát az ember az eredet céljaira, és mérni tudja a változás irányát, s azt, hogy az a változás milyen célt szolgál. Ennek a helyzetnek a felszámolása – hívja az magát akármilyen "jóképű" izmusnak, akár liberalizmusnak és humanizmusnak is – ez az ősbűn. Nincs más ősbűn. Ezért kell a történetet, történetünket elmesélni, mert ez az egyetlen tanulság, és nem az állami történelemoktatás, ami már régóta nem más, mint egymásra hivatkozó vagy egymást egyoldalúan tagadó történelemhamisítások állandó körforgása.

A mi létező szocializmusunk, de a létező kapitalizmus szintúgy, először és legszélsőségesebben ennek a folyamatos emberi történetmesélésnek a lehetőségét szüntette meg, és lebontotta a rá való képességet. De a gyökerek mélyebbek. Talán ott kezdődnek, amikor egy kultúra, mint például az európai, összes történetét vallásos erővel egy nép kreált (melyik őstörténet nem kreált?) őstörténetéhez rögzíti, s ezzel egyirányú, merev sínre tesz egy civilizációt. A haszid zsidók között mesélnek egy történetet a történetmesélés képességéről és képtelenségéről.2 Egy nagyon gazdag ember megfizet egy rabbit – aki nagyszerű mesemondó hírében áll –, hogy az ő családi ünnepségén meséljen. A rabbi sok kilométert utazik a gazdag ember házáig, ám egész este, de még másnap sem jut eszébe egyetlen történet sem. Végül az ünnepség véget ér, és a rabbi erősen szégyenkezve távozik. A hazafelé vezető úton eszébe jut egy történet, visszamegy és elmondja. A gazdag ember megdöbben, rájön, hogy ez az ő története arról, hogy milyen csalárd módon érte el a gazdagságát mások szenvedése árán.

Nehéz kérdés viszont, hogy éppen most, amikor az egész világot már egy általános történetmesélési tilalom sújtja, és szklerotikus a képesség is, mit lehet tenni. Talán házat kell építeni, olyat, mint a tokaji. Vagy inkább azt úgy, ahogy a karok nép tette. Ezek a kaliforniai őslakosok külön házat építettek a régi történetek elmeséléséhez. Ennek a háznak a padozata maga a föld. Középen egy lyuk van, és úgy tartották, hogy a régi történetek ebben a lyukban vannak. A mesemondó énekel ennek a lyuknak, hogy előhívja a történeteket, ám azok rendkívül szégyenlősek, nehezen jönnek elő. Ha véletlenül előjön egy, akkor a mesemondó gyorsan és felfokozott indulattal mondja el, nehogy idejekorán visszacsusszanjon a lyukba. Jöjjenek hát föld alá bújt, szégyenlős történeteink. Minden tisztességesebb mesélő természetesen elöljáróban elmondja: Nem tudom, hogy pontosan így történt-e, de ha elég sokáig hallgatod a történetet, meghallod majd, mennyire igaz.

Politikai árkádok

illusztráció A nomád nemzedék élethelyzetének a megértése szinte lehetetlen a politikai történelmi háttér megvilágítása nélkül. Nem szeretném most a kialakult történelem-értelmezési sémákat felmondani, mert azok mára nagyrészt kiüresedtek. Ráadásul az egyoldalúan marxista értelmezéseket felváltotta az egyoldalúan neoliberális dogmák túlsúlya. Jellemző, hogy az elmúlt húsz év Magyarországára is csak hellyel-közzel jutottak be azok a szerzők, akik világunkat nem ateista, materialista, egzisztencialista nézőpontból szemlélték. Jellemző, hogy Eric Voegelin korszakos politikai filozófiai munkásságából eddig egyetlen könyvet sem fordítottak magyarra. Egy olyan szerzőtől, aki a XX. század megkerülhetetlen politikai filozófusa volt. Természetesen, mint minden nagy ember, elhelyezhetetlen volt a táborok fiókjaiban, nem állt sem jobb-, sem baloldalon, nem volt idealista és materialista sem. De nem ez volt a legnagyobb bűne, hanem a gnózis-probléma, a gnoszticizmus kérdésének a mély feltárása. Voegelin szerint a gnoszticizmus nemcsak az antikvitásban fellépő vallási irányzat volt, hanem egy folyamatosan létező gondolkodásmód, világkép.

Hat jellegzetes vonását sorolta fel:
  1. Elégedetlen a helyzetével, mert azt egy negatív világba vetettségnek fogja fel.
  2. A világ rosszul van teremtve, ebből következik minden baj. Tehát a világ tökéletlen, és nem az ember.
  3. A világ rossz vonásai alól lehetséges a megváltás.
  4. A világ megjavítása, megváltoztatása történelmi folyamat révén érhető el.
  5. A világ megváltoztatása, megváltása az ember saját erőfeszítésétől függ.
  6. Ezért a gnosztikus feladata a változtatás receptjének a kidolgozása (ő a forradalmár alkimista), a rossz alóli megváltás módszerének a megismerése. Ez a gnózis, a tudás. A gnosztikus prófétaként lép fel, megváltó tudását hirdetve az emberiségnek.

Voegelin kimondja az ítéletet: "A gnosztikus gondolkodók – mind az ókoriak, mind a modernek – az elidegenedés nagy pszichológusaiként a prométheuszi lázadás örökösei."

Ezt követi végső igazsága: "a gnosztikus mozgalmak körébe tartozik a progresszivizmus, pozitivizmus, a marxizmus, a pszichoanalízis, a kommunizmus, fasizmus és a nemzeti szocializmus".

Ebből a tételből és könyvei szigorúan pontos bizonyításrendszeréből kiderül, hogy fasizmus és kommunizmus mélyen egylényegű jelenség. Az új gnoszticizmus lényege, hogy tagadja: az Isten és az ember, a világ és a társadalom a lét eredeti közösségét képezi3.

Kádárkádiában való nomád létezésünk a marxista létező szocializmus időszakára esett. Jellemző volt erre az időre, hogy maguk az ideológusok sem tudták, hogy valójában milyen mély szellemi áramlat határozza meg gondolkodásukat és nyelvhasználatukat. Ebben az időszakban jelent meg egy könyv a Második prométheuszi forradalom4 címmel. A szerző észre sem vette, milyen mélyen igaza van, mikor Marxot és izmusát második prométheuszi forradalomnak nevezte. Csak ő azt hitte, hogy az egy pozitív dolog.

illusztráció
Az úgynevezett modern gondolkodás hőse, megkérdőjelezhetetlen szentje lett Prométheusz. "Imádatának" az ókori görögöknél vannak a kezdetei. Hésziodosz, a boiótiai parasztköltő szerint még vétkes az istenek ellen ravaszkodó Prométheusz, mivel Zeusz az értelmes rend őre, aki ellene lázad, az eleve bűnös. Ráadásul ez a lázadás hosszabb távon kudarcot vall. Így többet árt, mint használ az embereknek, akikre pedig többnyire farizeus módon hivatkozik. Tehát ógörög földön a Kr. e. VIII. század végén még az archaikus rend uralkodott, melyben az erkölcsi értékek, jogrend, igazságosság (diké) még az isten(ek) és az ember szövetségéből származtak. A Kr. e. V–IV. században világképfordulat volt. Ekkor lett az istenek ellen ravaszkodó, lázadó emberből, Prométheuszból hős, félisten. Aiszkhülosz műve (valószínűleg nem az övé), A leláncolt Prométheusz jelzi a fordulatot, de legalábbis a fordulat csíráit. A modernkori gondolkodás ennek a Prométheusz-képnek az áhítatában született, és elvégezte az "értékek átértékelését". Nem véletlen, hogy az emberi hübrisszel áthatott művészet legkedveltebb, újra és újra feltűnő motívumai közé tartozik Prométheusz. A klerikalizmus elleni lázadását istentagadássá kiteljesítő felvilágosodásnak egyik központi figurája lesz, természetesen az önállóságáért, saját szellemi szuverenitásáért küzdő személyiség nemes szerepébe öltöztetve, mint Goethe Prométheusz című versében. A modern ember, a fausti ember benne találta meg istentagadásának és mérhetetlen hübriszes önmegvalósítási vágyának igazolását. A marxizmus ateista, materialista utópiájához keresve sem lehetett volna jobb "szentet" találni, mint Prométheuszt, azt a lázadó titánt, aki kimondta: "az ember minden tudása éntőlem való" (Aiszkhülosz).

A létező szocializmusban ezt a világképet permanens forradalomként mutatták fel úgy, hogy duplafedelű hazugságként az emberektől megvonták éppen a szabadsághoz és a személyiség szabad kiteljesedéséhez való jogot. Ráadásul mindent ebben a hazugságfelhalmozó keretben kellett értelmezni, így a művészetet és a népművészetet is.

A létező szocializmus, avagy a vak barlangja

Descartes-nak az Értekezés az értelem helyes használatáról... című művében van egy példázat a vak barlangjáról. Ebben azokról a bölcselkedőkről szól, akik "ahhoz a vak emberhez hasonlítanak, ki, hogy kára nélkül megverekedhessék valakivel, aki lát, azt egy igen sötét barlang aljára vezeti". Így éltünk mi is a létező szocializmusban. Barlangból barlangba kerültünk. Platón barlangjából a vak barlangjába. A vak, egy állandó napi politikai értelmezéssel megerőszakolt újgnosztikus és kabbalista gyökerű ateista dialektikus materializmus fojtogatta a szellemi életet. Ehhez biztosított hátteret Marx állandó racionalitásra hivatkozó, valójában okkult és mélyen hazug eszmerendszere, amely a lázadás és a forradalom szentté avatását szolgálta. Már doktori disszertációjában, amit a démokritoszi és az epikuroszi természetfilozófia különbségéről írt, meghamisította Aiszkhülosz Leláncolt Prométheusz című művének a lényegét. Azt, hogy az eredeti összefüggésben Pométheusz istentagadása lelki betegség, Voegelin mutatja ki Wissenschaft, Politik und Gnosis című könyvében5. Rámutat, hogy Marx, a "spekulatív gnosztikus" a kiszakított idézettel manipulál, tudatosan csal, ráadásul ennek tudatában "démonikusan" ragaszkodik a lázadás pozitív toposzához. Ezzel – főleg a Gazdasági-filozófiai kézirataiban kifejtve – az a célja, hogy a létfolyamatból kizárja a transzcendens létet, és így az embert önnön műveként tüntesse fel.

A létező szocializmusban, a vak barlangjában ez volt az egyik "világítás", a vakítás világítása. Ráadásul ezt a vakítást, ez a rendszer egy totális nyelvi terrorral bástyázta körül. Kialakított egy prométheuszi szótárt, aminek a legszentebb szava a forradalom szó lett, s amiben a beteljesülést, az új teremtését a világforradalom ígérete jelentette.

Második prométheuszi forradalom. Lehet-e ennél hízelgőbb képletet kitalálni az önmaga vakításában is egyik legszélsőségesebb rendszernek. Az ideológia centrumában a forradalom volt. Ezt "ragozta" a szolgáló képzelet permanens forradalommá, mindennapi forradalmisággá, és így tovább. Eme mag körül gravitált a szocialista kultúrának nevezett álvallás. Ezt a beszédet gyorsan elsajátítottuk, és bevontuk játékunkba. Ha valami fontosról akartunk beszélni, csak hogy beszélhessünk a témáról, a végére odabiggyesztettük a hivatkozást a szocialista kultúrára. Ezt neveztük vörös faroknak. A legegzotikusabb és -irracionálisabb témák is átmentek a cenzúrán, ha rajta volt a vörös farok. A legzseniálisabban és egyben legcinikusabban használta ezt a technikát Jancsó Miklós és Hernádi Gyula. Például Égi bárány című filmjükben okkult és ezoterikus szimbólumrendszer mozog nagy vörös farokkal. A nagyközönség, mivel nem volt tisztában ezzel a világgal, egyszerűen zavarosnak tartotta ezt a művet, de a kommunista cenzúra sem értette, vagy nem akarta érteni, vagy az 1945 utáni agymosás után már nem tartotta veszélyesnek. Jellemző – ahogy a korabeli ügynöki jelentésekből kiderül –, hogy veszélyesebbnek találták Konrád Györgyék akkor lázadó rendszerkritikáját, mint Hernádi Gyula ezoterizmusát. Az ügynökökön keresztül ezért különböző kecsegtetési technikákkal (megjelenés, színpad, külföldi bemutató) nyomást gyakoroltak Hernádira, hogy tartsa távol magát Konrádéktól. Eddigre már minden nyomát eltüntették annak, hogy az úgynevezett szocialista kultúra milyen okkult tanokból eredt. Már senki nem tudta, vagy nem merte szóvá tenni, hogy a Gorkij és Lunacsarszkij által megszerkesztett marxista valláspótlék, az empiriokriticizmus, az energetizmus, a teozófia, Nietzsche Dionüszosz-kultusza többnyire okkult interpretációján alapult6. Ők, az istenépítők a kollektív humanitást éltették. A tömegek látens energiájának galvanizálásában reménykedtek. Kollektív halhatatlanságot ígértek, és magasztalták a forradalom érdekében hozott önfeláldozást. Ezeket az árulkodó kezdeti elképzeléseket aztán később elleplezték úgy, hogy például Gorkij megmaradhatott vörös-farkos hivatkozási pontnak. A Nomád nemzedék kötetben Vitányi Iván használja is így a hetvenes évek új népművészeti mozgalmának védelme érdekében. Szerinte a népművészet Bartók és Kodály szellemében kap szerepet a szocialista művelődéspolitikában. Megvédi a két zeneszerzőt, hogy nem a polgári művészethez tartoznak, hanem Gorkijjal és József Attilával együtt "a szocialista művészet első világrangú képviselői". Azt, hogy Vitányi – aki művelt ember – ezt komolyan gondolta, vagy csak a rá jellemző cinizmussal mosolygott is azon, amit írt, azt csak ő tudná megmondani.

Az akkori világunknak azonban ez csak az egyik tudatos vagy tudatlan tévedése volt. Talán nagyobb hiba volt (és most is az) az utópizmus mérge és állandóan csábító kísértete. A szellemileg védtelen tömegeket könnyű elvarázsolni egy szép új világ ígéretével. Pedig történelmi tapasztalat, hogy ez a szép új világ mindig "állatok farmjává" változott. Legegyértelműbben a nácik mellett a szovjet kommunizmusban. Ezt a világot is a nyelve leplezi le. Már ennek a világnak az elnevezéseiben is látható (lenne), miről van szó. Morus Tamás Utópia elnevezése a görög u-fosztóképző és a toposz (hely) összetételéből származik, és valami olyasmit jelent, hogy "Seholsincsország". William Morris, a másik nagy utópista művének címe: News from Nowhere (Hírek Seholországból). Hogy elérjünk Utópiába, természetesen mindennek fejlődnie kell, az embernek, a társadalomnak, a tudománynak, a művészetnek és a népművészetnek is, új közösségi művészetté. "Új közösségi művészet természetesen csak olyan társadalomban lehetséges, amely maga is közösségi, tehát a szocialista és különösképpen a kommunista társadalomban, mely a közösség eszméjét kiteljesíti" – legalábbis Vitányi szerint. Mi ezt akkor nem vártuk ki, hanem énekeltünk és táncoltunk tovább, egészen addig, amíg meg nem öregedtünk, mint a fű, a fa, a virág és mint az ember.

A táncházmozgalom igazi szellemi vezetője Csoóri Sándor volt. Ő volt a hetvenes években a magyar kulturális élet garabonciás szelleme. Rendkívüli helyzetérző tehetséggel egyensúlyozott lehetőségek és lehetetlenségek között, porcelánként egy elefántboltban. Ráadásul ehhez az egyensúlyozási készséghez egy cizellált nyelvi szinten előadott esszéisztikus gondolkodás társult. Többek között Németh Lászlótól és József Attilától ihletetten és a szürrealistáktól "fertőzötten". Az egyik 1971-es rövid esszéjének a címe filozófiai alapvetés: Élni az idő közepén. A pontosan megtalált tételt így fejti ki: A kultúra – lett légyen népi vagy magas kultúra – mindenkor közösségeket teremtő erő. Ahol megnyilatkozik, épp a fejlődésről, a haladásról derül ki, hogy az igazi haladás: nem az egyirányú előretörés, hanem a minden irányú kiteljesedés. Dolgunk tehát: élni az idő közepében, élni egy nép szellemiségének a közepében...

Mi néhányan, akik akkor alapítottuk a Fiatalok Népművészeti Stúdióját, ezért kerestük meg az akkor negyvenéves Csoóri Sándort, hogy támogasson bennünket. Egy olyan embert, akinek akkor semmilyen párt vagy állami funkciója nem volt, mégis egy nomád fejedelem méltóságával galoppozott az akkori Magyarország párttitkárokkal, rendőrökkel, ügynökökkel, irigy félelmekkel valamint kommunistává vált Túri Danikkal és Doktor Faustusokkal aláaknázott terepein.

Így az sem véletlen, hogy Csoórinak hetvenes évek végén megjelent Nomád naplója ihletett bennünket, hogy magunkat nomád nemzedéknek nevezzük el. Ez lett annak a kötetnek is a címe, amelyben 1981-ben bemutattuk ezt a fellegajtó-nyitogató nemzedéket.

Vajon mi mozdul a társadalomban, a levegőben, a lélekben, hogy egyszer csak kialakul egy életérzés, és összeállnak a fiatalok nem valami ellen, hanem valamiért, ami nehezebb. Ha valami ellen fognak össze, lehetnek mártírok vagy az elmúlt kétszáz év divatja szerint istenített forradalmárok. Főleg, ha azt üvöltözik, hogy akasszátok föl a királyokat. Senki sem kérdezi: a rosszakat és a jókat is? Vagy, hogy éljenek a forradalmárok úgy általában, ha jók, ha rosszak. Vajon mi mozdul akkor, ha nem forradalmat akarunk csinálni, hanem csak élni tisztességgel – az utópiákból megtérve – az idő közepében. Két dolog biztosan: a hatalom és az ideológia, főleg az életre irigy ideológiák. A hatalom ármánykodásaira – a szerencsétlen vagy önkéntes ügynökök hadával – még visszatérek Kádárkádia fertőzött lelkivilágáról írva.

A hetvenes évek látszatra egysíkú – marxista, materialista – ideológiai irányultsága mögött egy sokszínűen zavaros ideológiai légkör terjengett. Ezt természetesnek is tarthatjuk, mivel egy valódi és szellemi diktatúra által lefojtott viták nélküli, ezért álvitákkal (pl. mindennapi forradalmiság) teli kulturális életben végig/nem/gondolt, megrágatlan tételek burjánoztak. Kerülgették a létező szocializmus értékzavaros életérzéseit. Hogy milyen életérzéseket, azt jól írja le a következő idézet: "Kinek a fia vagy te?" – kérdezte kétségbeesetten 1970 körül egy vadnak tűnő kamaszkort megélő ismerősömet az anyja. "Kinek a fia vagy, kérdezte, mert tudni akarta, hogy J. honnan tett szert arra a szép szokására, hogy nem pusztán felteszi a fotel karjára a lábát, de ellopja az apja cigarettáját, a virágföldbe nyomja el a csikket, házibulikon belerókázik idegen családok másnapi levesébe, és alkalmanként merő kedélyességből értékes tárgyakat hajigál ki az ablakon. »A szerencse fia, a korom büszke gyermeke vagyok«, válaszolta nagy örömmel J., és világossá tette, hogy és mint állnak a dolgok a családi hagyományokat illetően. Így éltünk Pannónia helyén."7

A nomád nemzedék így nem akart élni, ezért elhagyta ezt a világot. Nem dacosan, nem lázadón, nem forradalmian, hanem szelíden, mint aki félrelép valami undorító fenyegetés elől. Ettől a hatalom is megdöbbent és a modernista ideológiák szajkózói is. A hatalom lesben állt és fondorlatoskodott. Aczél György így: "Kedves Koltay Elvtárs! Levelével kapcsolatban megemlítem, hogy számomra soha nem volt probléma az Ön által említett kérdés, hogy »a néphagyomány, a folklór hogyan illeszthető be szervesen a nemzeti kultúrába«."8 A nagy manipulátor azt is kifejti, hogy szerinte a nemzeti kultúrára épül a szocialista kultúra, sőt az ő internacionalista eszméi és a nemzeti kultúra elválaszthatatlan. Ehhez persze Trockijnak és Leninnek lett volna néhány szava, ha az egyiknek egy jégcsákány meg nem nyitja a "tudat" magasabb dimenzióit, és ha a másikat kommunista "vallásalapítóként" nem mumifikálják.

A modernizmus sablonjai felől nézve is nagyon gyanús volt ez a népművészet felé fordulás, ezért mórickás lendülettel be is skatulyázta a maradiság és haladás primitív dualisztikus sablonjának negatív részébe. Ebben a felfogásban az eredeti népzene előadása nosztalgia és felmelegítés, szemben például a versmegzenésítéssel, ami új minőség létrehozása. Annak, aki az idő közepén él, ez nevetséges képlet, mert állandóan gyakorolnunk kell magunkat az évezredes hagyományban, hogy az évezredes képletek biztos ismeretében alkossunk, amikor annak van ideje, újat is. Különben a hagyomány állandó felszámolását végző újításkényszer fel is számolta az európai művészetet.

A másik kritikai címke, hogy a táncházmozgalom kivonul a társadalomból egy üvegbúra alá: "Ahelyett, hogy a külvilág feszültségeit hoznák be magukkal, néhány órára légmentes üvegbúra alá kerülnek a táncház látogatói, akár egy panoptikumban."9 Ebben a tételben a mindennapi (ál)forradalmár kéri számon az osztályharcos forradalmi lendületet tánc közben, vagy ha kell az ágyban is szociologizáló felsőbbséggel. Ráadásul még úgy is álságos a dolog, hogy micsoda feszültséget vitt volna be egy diktatúra feszültségmentesített világából. Ez a mozgalom valójában ennél messzebbre ment, a társadalmi életből kitiltott szabadságot és szabadságvágyat vitte be, és a szabad tánc közben felszabaduló örömmel akkumulálta magába, és átmentette jobb időkre az értékekkel szövetséges emberi szabadság felemelő érzését. Nem búra alá vonult, hanem a lélek örök szabadságburkát vonta a lefojtott életben nehezen átmenthető örök emberi értékek köré...

Hódoltságból hódoltságba

Az értelmiség szellemi terrorizmusa, ami egy radikális haladás- és fejlődésmítoszt prédikált a hagyományok, a tradíció "egésze" ellen, minden eszközt bevetett már valójában a francia enciklopédisták óta. Ez a világkép egyre fokozódó mértékben kitér az emlékezés és felejtés dialektikája elől, és múltfelejtésre és "jövőemlékezésre" koncentrál, utópia dramaturgiával építkezik. Elveti azt a tételt, hogy az igazi kultúra lassú növekedésben alapoz meg mindent, ami gyümölcsöző. Szellemi forradalmi gázolást hirdet, és a zászlón a jelmondat: modernnek kell lenni mindenestül.

Magyarországon a hetvenes években a népművészethez, mint tiszta szellemi forráshoz és világképhez való ösztönös fordulásnak két kettősspirálba csavarodott új gnosztikus szellemi kígyóval kellett megküzdenie. Az egyik a bolsevik diktatúrává merevedett permanens forradalmiság mindent ellenőrző, ám egyre lankadó figyelme. Ez a lankadó figyelem tette lehetővé, hogy látszatra vele szemben rejtőzködve – sokszor öntudatlanul – támadt a magát felsőbbrendűnek tekintő új, a későgnoszticizmus, az ún. modernitás kisajátítása által. Csak egyféle újítást ismert el, azt, ami a reneszánsz, a felvilágosodás, a liberalizmus balos áramlatát igazolta. A világ új szemléletének és abból új képletek megteremtésének másfajta elképzeléseit egyből retrográdnak minősítette és az avítthoz való visszatérés pecsétjét nyomta rá. Akik ez alól a megbélyegzés alól ki akartak bújni, védekezésül elkezdtek beszélni hagyomány és modernség egyensúlyáról. Ekkor még nem vették észre, hogy a modernség szó szélsőségesen és végletesen kisajátíttatott arra az oldalra, amelyik éppen a hagyomány – kivéve saját mesterségesen kreált hagyománya – lebontását tűzte ki célul. Ráadásul még azért is álságos volt üvegbúra alá menekülésnek tekinteni ezt a mozgalmat, mert mint jeleztem, az egész társadalom üvegbúra alatt volt. Ebben az értelemben a társadalmi lét szabadságát tagadó üvegbúra alatt egy üvegbúra létrehozása szabadságteljesítmény. Lásd tagadás tagadása, a szabadság tagadásának a megtagadása. Még a művészeti élet is olyan kiszolgáltatott helyzetben volt, hogy csak a valóságból való disszidálással bírta egyáltalán felmutatni magát. Jó példa erre Juhász Ferenc zseniális nyelvteremtő erejének elmenekülése a politikai-társadalmi kérdések világából a mikro- és a makrokozmosz steril világába. De Déry és Illyés is közös könyvet jelentetett meg, amelyben az emberiség sorsán aggódtak. Amikor Illyés a magyar történelem, benne a határon kívüli magyarság sorskérdéseit kezdte feszegetni, a már kinyomtatott könyvét betiltották.

Az viszont természetes, hogy az a szabadabb és értékesebb életérzés, ami a népművészeti mozgalomban megjelent, nem maradhatott volna életben, ha különböző kulturális irányzatok nem feszegetik a kereteket. Ebben mindkét oldalnak, a hagyományhoz kötődőknek és a modernista törekvéseknek is egyaránt történelmi szerepe volt. Az együttműködésnek is voltak jó esetei, például amikor megjelent a Kapcsolatok című háromkötetes szöveggyűjtemény10, amelyben együtt szerepelt a Magyarországon hivatalos tudomány – a folklórkutatás és a művészettörténet – által kirekesztett mítikus-folklorikus világkép és a modernizmus háttér-ideológiái. Ebben a kötetben – se előtte, se azóta nem tapasztalt békességben – együtt szerepelt két ellentétes világkép olyan nevekkel és témákkal, mint Antonin Artaud, Hermann Nitsch, Joseph Beuys. Hermann Nitschnek éppen a joggal sok ellenérzést és vitát kiváltott orgia-misztériuma. A másik oldalról viszont Giorgio de Santillana és Hertha von Dechend revelatív mítosz-elmélete arról, hogy a mítosz alapvetően kozmológiai. Ez az elképzelés annyiban nem új, hogy ez valójában végigvonul az emberiség történetének mítosz-értelmező tevékenységén, ám a XX. század fokról fokra sterilizálódó tudományos mítoszértelmezése valójában elvetette ezt, mert marxizálódott, később szemiotizálódott.

A hetvenes években benne volt a levegőben egy megújult érdeklődés a mítoszok iránt, így a világ különböző helyein csodálkozott rá az elme a mítoszok mélystruktúrájának káprázatos világára. Ennek az áramlatnak az egyik kiemelkedő műve volt Giorgio de Santillana és a tanítvány, Hertha von Dechend Hamlet's Mill (alcím: An, essay on myth and the frame of time) című műve.11 De ugyanekkor jelent meg ráadásul az NDK-ban Rudolf Drößler: Als die Sterne Götter waren című műve is (alcíme: Sonne, Mond und Sterne im Spiegel von Archäologie, Kunst und Kult).

A népművészethez kapcsolódó hetvenes évekbeli szellemi mozgásoknak Magyarországon meghatározó szerepe lett, mint a hasonló utakon járó Pap Gábornak. Mielőtt erre rátérnénk, érdemes némi kerülőt tenni, rámutatva, hogyan jöhetett ez létre. Az akkori kultúrpolitikában az egyik, vagy talán az egyetlen hivatalosan elfogadott kulturális alkotási képlet volt a sematizált bartóki modell. Bartókot – bár fanyalogtak és többnyire nem értették zenéjét – mint világhírű zeneszerzőt és az 1919-es vörös diktatúra direktóriumának is tagját nem lehetett mellőzni, ezért szocialista kultúrává kaserolták. Rengeteg marxista és urbánus és népi nemzeti írás ünnepelte, értékelte, rágta a bartóki modellt. Eme erőltetett elképzelés szerint József Attila is a bartóki modell szerint alkotott, és Nagy László is, és a zeneszerzők nagy része is, és minden magára valamit adó culture-wulture. Bartók forgott a sírjában. Ő, aki képzett (Kodály által is jól képzett) népzenekutató volt, nem esett volna soha abba a sematizmusba, amibe az esztétizáló, ideologizáló (ál)tudományosság belemanipulálta magát egy nemzedék kulturális vesztére is. Ráadásul racionálisan le is írta, hogyan lehet a népzenét feldolgozni, vagy ha valakinek tehetsége van hozzá, annak szellemében alkotni. Mai népzene-feldolgozó (ál)iparosok jó lenne, ha hasonló alázattal és esetleg tehetséggel közelednének a népzenéhez. Hogy Bartóknak magának sikerült-e az általa leírt legfelső fokon, vagyis a népzene szellemében alkotni, vagy más szellemek is bejárták alkotásait, azt érdekes kérdés lenne megvizsgálni. Mindenesetre elévülhetetlen érdeme, hogy az eredeti tiszta formáját megőrző népművészeti alkotást Bach műveivel vagy Beethoven szimfóniáival helyezte egy magasságba. S talán tudatos szellemi tüntetésnek tekinthetjük azt is, hogy ő a népművészet tiszta forrásainál kereste azt a transzcendens hatást, amit kortársai egészen máshol és egészen egy irányban. A múlt század elején az a modernizmus, amit az értelmezők szeretnek racionálisnak bemutatni, lubickolt az ezoterizmusban12, így az egész poszt-wágneri zeneszerző csapat. Gustav Mahler a teozófiában, Claude Debussy az okkultizmusban és numerológiában, Eric Satie a rózsakeresztességben, Jan Sibelius a szabadkőművességben, Alexander Szkrjabin a teozófiában, Gustav Holst a gnoszticizmusban, Arnold Schoenberg a kabbalában, Anton Webern a germán természethitben. A népművészet mai napig megfelelően fel nem tárt ontológia lényegét összeboronálni az ún. modernizmussal – ami kezdeti vallásellenességtől eljutott egy valójában okkult elemekkel tarkított álvallásos szintre, eléggé zavaros elképzelés. Ám a modernizmus erőszakos szellemi és nyelvi diktatúrája kierőszakolt nehezen értelmezhető öszvér képleteket. Egy ilyen jóindulatú – a népművészet jelentőségét bizonyítani akaró – képlet volt a népi szürrealizmus.13 Ez az elképzelés a népművészet képalkotó gazdagságát társította a szürrealizmus szerző által pozitívnak tartott látásmódjával. A cél nyilván az volt, hogy a (népművészeti) hagyományt bevonjuk a legmodernebb kulturális jelenségek körébe. A baj az volt, hogy a realizmussal, főleg a rendkívül unalmas szocialista realizmussal is szemben pozitívan értelmezett szürrealizmus valódi okkult, misztikus, az emberi jelenséget lebontó háttér-ideológiai talapzata nem volt ismert. Akkor még Nyugaton sem készültek el (kivéve Eric Voegelin munkásságát) azok a mély elemzések, amelyek rámutattak volna a modernizmus és fő áramlata, a szürrealizmus szellemi és morális ártalmasságára. Ma már könyvtárnyi irodalma van annak, hogyan született ez az irányzat többek között Sade márki és Trockij szellemi frigyéből. Sade márki életvitelét jellemző módon szürrealista remekműnek tartották. André Breton pedig a második szürrealista kiáltványban – amit Trockijjal együtt írt – kijelentette, hogy lázadás dolgában egyiküknek sincs szüksége ősökre. Csak egy kivételt talált, Lautréamont-t, aki egyszerre lázadt az egész emberi jelenség ellen, a vallás, az erkölcs, a szexualitás és a mindennapi élet világa ellen. A szürrealizmusban már egyértelműen látszott, hogy a modernnek nevezett új művészet egy speciális művészet alatti álművészet létrehozására tör. Az idő közepén élő, vagy ott élni akaró embernek nincs veszélyesebb ellenfele, mint az utópizmus idejében élők emberi értékvilágot lebontó időbanditizmusa.

A hetvenes évek nomád nemzedéke talán ösztönösen érezte, hogy nem nagyon meríthet semmi értékeset sem a létező szocializmus, sem a létező kapitalizmus hazugságóceánjából. Elvonult egy szellemi szigetre, a népművészet sejtett, de valójában nem ismert szigetére. Ennek a szigetnek lett meghatározó ideológusa az eredetileg művészettörténeti végzettségű Pap Gábor, aki a hetvenes évek elején a Művészet című folyóiratban tette közzé egyoldalúságában is zseniális elemzéseit a népművészet általa feltárt és vélt (ős)történeti és kozmológiai összefüggéseiről. Revelációként hatottak a jól szerkesztett képi párhuzamok, főleg egy olyan korban, mikor a szélsőségesen sterilizált népművészeti kutatások le lettek öntve a marxizmus egyoldalú, merev történelem- és társadalomszemléletével, tudásszociológiájával. Ráadásul, hol rejtetten, hol kevésbé rejtetten jelen volt az a német folklórelmélet, hogy a népművészet az gesunkenes Kulturgut (leszálló kulturjav), ami annyit jelent, hogy a különböző korok, főleg az utóbbi évszázadok "hivatalos" kultúrájának az utánérzése. Nem csoda, hogy ezzel a rendkívül unalmas14 értelmezési körrel szemben átütő ereje volt annak a gondolatnak, hogy népművészetben, főleg a magyar népművészetben prehisztorikus kultúrák kozmológiai összefüggései őrződtek meg, bár félig, vagy inkább teljesen öntudatlanul működnek. Sőt, ha megfelelő szemmel nézzük, átsütnek a felszín esztétikai tartományain, sőt az esztétikailag magasabb színvonalú – általában archaikusabb – alkotásokon tisztább képletekben jelennek meg. Ez az elképzelés egyrészt önbizalmat adott a fiatal alkotóknak, másrészt a kommerszializálódott "váciutcai" népművészeti alkotásokat kezdte kiszorítani az új, értékesebb kézműves kultúra, ami egyszerre vállalta fel a használati érték figyelembevételét és a hitelességet esztétikai és szimbólum-érték értelmében is. Pap Gábor elképzeléseinek legnagyobb hatása építészeti területen alakult ki, ahol a nemzetközileg is sikert aratott magyar organikus építészetre15 volt nagy hatással. Az akkori hivatalos és a főleg a párthatalomra támaszkodó tudományos élet meg is támadta ezt a szellemi mozgalmat. Major Máté akkori építészetideológus kritikája valójában szétrobbantotta a Csete György által vezetett pécsi építészműhelyt, Pap Gábort pedig később a művészettörténet szakma radikális csoportja kirúgatta a Művészet laptól munkanélküliségre és vidéki száműzetésre ítélve. Ő ezután szinte vándorprédikátorként terjesztette tanait, amit a nyolcvanas évekre meggyengült pártállami diktatúra már megtűrt. Az igazi kritikát ez az irányzat azonban arról az oldalról kapta, ahonnan a legkevésbé várta. A 89-es változások után a felszabadult sajtóban tömegével jelentek meg az addigi tiltott tradicionalista történelemfelfogás nemzetközi (Guenon, Evola, Schuon stb.) és magyar (László András, Horváth Rudolf, Németh László Levente, Buji Ferenc stb.)16 mestereinek írásai. A László András vezette metafizikai-tradicionalista iskola egy egész folyóiratszámot17 szentelt a Pap Gábor-féle vonal (Molnár V. József, Szántai Lajos stb.) kritikájának. Sajnos a hangütés (őrült magyarkodásnak nevezi a jelenséget) sokat von le a kritika megfontolandó tételeinek jelentőségéből. Kritizálja a visszatérést a szkíta-hun-avar-magyar eredethez és azt a feltételezett állítást, hogy a magyar nyelv minden létező nyelv őse18, nem ért egyet a Szent Korona kitüntetett szimbólumrendszerével, főleg a német–római császári koronával szemben. Meggondolandó a kritikából viszont az, hogy a Pap Gábor-féle iskola valójában nem teremtette meg a folklór, a népművészet értelmezésének koherens elméletét. Rájuk is olvassák René Guenonnak a folklore jelentéséről írt tételeit. Hiányolják, hogy a népművészet kozmológiához kapcsolódó értelmezését nem helyezik el egy metafizikai tradicionalista világképben. Erősen kritizálják az iskola indo-árja-ellenességét, és azt is joggal kérik számon rajtuk, hogy elfogadják a magyar történetírás egyoldalú protestáns és liberális Habsburg-ellenességét. Vélhetőleg ezek a viták, kiszabadulva a XIX–XX. századi uralkodó kánonok rabszolgaságából, csak ezután kezdődnek. De előbb túl kell lennünk azon a sokkon, amit a "rendszerváltás" okozott, vagyis azon, hogy a szellemi kivonulás, főleg annak a létező szocializmusra vetített ellenzéki mítosza értelmét vesztette. Sokan úgy vélik, a külső elnyomás megszűnt, holott a "szocialista" világ külső elnyomásából átkerültünk a külső elnyomás globalizált világába. A "szocializmusban" megtalált kis szigeteink helyett egy totalitárius világ szigeteit kell megkeresnünk előbb belül, magunkban, utána "kint", a világban. Legalább egy pontot, ahol lábunkat megvethetjük, ahonnan ezzel a megesett világgal nem süllyedünk el, hódoltságból hódoltságba bukdácsolva.


Jegyzetek:
  1. Megjelent a Niedermüller Péter és Zelnik József által szerkesztett Folklór és kulturális alternatívák 1983/3-as számában
  2. Susan Strauss: The Passionate Fact című művében elemzi így a történetmesélést.
  3. Rövid bemutatásomban G. Fodor Gábor: Kérdéstilalom című könyvének összefoglalását követtem.
  4. Vitányi Iván: Második prométheuszi forradalom, Bp., 1971.
  5. Eric Voegelin: Wissenschaft, Politik und Gnosis, München, 1959.
  6. Erről bővebben szól a B.G. Rosenthal által szerkesztett Az okkult az orosz és a szovjet kultúrában című könyv, Bp., 2004.
  7. György Péter: Apám helyett című könyvéből való idézet.
  8. Aczél Györgynek, a Minisztertanács elnökhelyettesének levele Koltay Gábor ötödéves műegyetemi hallgatóhoz.
  9. Báron György: Városi népzene – közösségi zene? Mozgó Világ, 1977.
  10. Bak Imre – Zelnik József szerk.: Kapcsolatok, Bp., 1980. A három kötetben a művészeti részt Beke László, a népművészeti részt Hoppál Mihály szerkesztette.
  11. Emlékszem, hogy szokásos látogatásomkor az MTA könyvtárában nyomta a kezembe az áldott emlékű Vekerdi László ezt a könyvet, azzal a felszólítással, hogy ez neked biztosan tetszeni fog. Azért lehetett informálódni a létező szocializmusban is.
  12. Lásd erről bővebben Cyril Scott: Music, Its Secret Influence Throughout the Ages, 1933.
  13. Csoóri Sándor a hetvenes évek elején írt esszéiben használja a népi szürrealizmus kifejezést. Figyelmen kívül hagyva azt, hogy a szürrealizmus képi anarchiája valójában képrombolás. Ebben az értelemben Csoóri költészete nem szürreális. Sőt, az ő hozzáfordulása a népi képteremtéshez inkább olyan tétel, mint Dosztojevszkij pozitív szépségű hőseinek ortodox egyházi eredete. Ha van valami, ami az eredeti többnyire okkult szürreális világot követi, az Juhász Ferenc szószédülete, majd Esterházy Péter "Bevezetése", átvezetése ebből a szómágiából a talaj felett lebegő burjánzó szöveggyűjteménybe, ahol már semminek nincs története, ahol a morál kínosan menekül az esztétikába nyelvileg is pornográf jókedvet mímelve. Posztmodernkedve vagy naturálisan annak feltüntetve nyelvi sziporkába burkolva azt a nem éppen veszélytelen szellemi vállalkozást, amivel szétszerkesztjük az Istennel szövetségben lévő emberi jelenséget. A meglepő csak az, hogy a késő gnosztikus kornak a saját világa szerinti világviszonylatban is csúcsteljesítménye nem kapja meg a Nobel-díjat, a későgnosztikus világdíjat. Se Juhász, se Esterházy. Megkapja viszont az a Kertész Imre, akinek nincs ekkora szellemi, nyelvi ereje, egyszerűbb képlet. Mintha lelkiismeret-furdalása volna, és azt kompenzálná a modernnek nevezett újgnosztikus világ, hogy szellemileg meghatározó szerepe volt abban, hogy Európa a huszadik században a holokausztig süllyedt.
  14. Erről Hamvas Béla így írt: "A magyar hivatalos tudomány, nehogy megsértsen bárkit is, objektivitásba burkoltan unalmas, nem sért meg senkit, kivéve a szellemet."
  15. Ennek kitűnő összefoglalása az 1991-es velencei biennáléra kiadott háromnyelvű prospektus.
  16. Buji Ferenc 2008-ban összeállította a magyar tradicionális iskola bibliográfiáját.
  17. Sacrum Imperium, VIII. sz., 2001.
  18. Ez a különben Varga Csaba könyveiben összefoglalt elképzelés valójában azt állítja, hogy a magyar nyelv őrizte meg legszervesebben az ősnyelvet.

Ökotáj, 43. sz. 2012.

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret