Nyomtatás
Szegő György

Média, mágia, művészet
(Salzburgi esettanulmány)

Az okkult, avantgárd és tömegkultúrát Salzburg példáival pásztázó tanulmányban a szerző a középkori és a posztfelvilágosodott okkult gondolkodás áthallásait keresi, és benne a hatást, amelyet mindez a civilizáció tragédiájához vezető huszadik századi politikára gyakorolt.


Kommunikációs zavarban van a kortárs művészet. Milyen okok eredményezhették ezt? A válaszért fókuszáljunk Salzburgra, az európai tér kulturális bumerángjának inflexiós pontjára. A város identitása valahol a Róma–Berlin, Párizs–Bécs tengelyek origóján van. Nem a sznob high-light parádé, hanem a színpaddeszkán túli, baljós mai atelier/galerista szcéna és mögötte a levéltári-múzeumi dokumentumok látleletei izgatnak. Adalékok a kortárs művészet nyugtalanító analógiájának vázlatához.

Archaikus, okkult és modern

A színház-, fotó- és képzőművészet mai példái, a sűrű építészeti fordulatok szövevényében régóta ott rejlik egy vörös fonal, amely épp Salzburgban ismerhető fel. Talán mert e város rendre a spektákulum bűvöletében élt és él. A spektákulum: kulcs a középkor homálya felé is. A város egyházi urai (1349-ben és 1404-ben) páholyból vezénylik a pestis "kútmérgező okának" – ezerkétszáz helyi zsidónak – sokezres népünnepély keretében történő megégetését. Erre egy másik hírhedt proszcénium is rímel: 1938-ban a színház újépítésű balkonjára – amely az Anschluss jelképe – lépő Hitlert tízezres völkisch tömeg ünnepli. Egy korai fordulat: a város befogadja az univerzális tudóst, az idős Paracelsust (1493–1541). Majd a rátarti lépés: 1587–1612 között a hercegérsek, W. D. v. Ratenau, a gyermekeit szülő polgár-metresznek, Salome Altnak megépíti Mirabellt, óriás színpad-kerttel, hozzá sok Rómát idéző templomot, kutat.

Az egyházi irányítású város rangos kereskedőcentrum. A keresztény templomok világszerte úgy épültek, hogy azok a hely pogány tradícióit elfedjék. Pap és építész még sokáig átfedő hivatások. Kelta szakrális ponton áll Salzburg dómja is. Marko Pogačnik bioenergetikai/geomanta kutatása szerint a dómbővítés főpillérét úgy tűzték ki, hogy az a hely pozitív, szívközpont-energiáit a várostól Mirabell felé terelje-préselje.

Egy másik hercegérsek, P. Lodron, 1695-től európai rangra emeli a jogi kart; itt épülnek meg J. B. Fischer v. Erlach újító barokk épületei. 1731-ben, hatalmi mámorában Salzburg úgy dönt, hogy húszezer protestáns iparosnak – sanda gazdasági okból – el kell hagynia a várost, és környékét. A hely dicsőségére majd 1756-ban megszületik W. A. Mozart, aki az egyetem színpadán operával debütál 12 évesen. Tehetségét, szélsőségeit utánozná az 1920-as években a bécsi Max Reinhardt és köre a német Festspielével és a vele járó spektákulummal. Reinhardt sikerei csúcsán megvásárolja a Wagner-mecénás II. Lajos Landskron-kastélyát, és reneszánszot játszani invitálja Európa kultúrelitjét. Kastélyt vesz Stefan Zweig is. A fesztivál anti-Bayreuth lesz, náci helyett kozmopolita centrum. Jó szándékkal sznob a mai menü is: az osztrák-német, japán, angolszász high-society – ők maguk a "spectacle" – idezarándokol a globalizált színházért, gasztronómiáért, s a neki verniszázson-aukción megcsinált/steigerolt kortárs "főműveiért", hogy ezeket kozmikus áron beszerezze. A modern célja, szociális érzékenysége, radikalizmusa, értékei megbicsaklanak. Ma e ficamra – szinte akulturális-vizuális manifesztumként – Salzburg egyenesen büszke.

Mi jelent a modern ma? Az elmúlt ötszáz év meghatározó európai modernitásának végén John Lukacs művelődéstörténész megállapítja: "minden emberi találmány időhöz kötött, relatív, lehetőségeiben esendő és bizonytalan valószínűségű".1 Úgy véli, Heisenberg határozatlansági relációja győzelem Einstein felett, új korszak az elméleti fizikában. A determinizmus, az objektivizmus, a descartes-i módszer számára döntő okság – és vele a kvantumfizika matematikai bizonyíthatósága – megrendült: a mikrofizika elméleteinek mérhető igazolhatósága kérdésessé vált. A tudós Lukacs e kételyt humán területre vetítve G. Bernamos francia írót idézi: "Van, aki úgy véli: a civilizáció győzelem az anyag determinizmusa elleni harcban. Vannak, akik az embert csak az anyagok egyikének akarják tudni. A kettő közt nincs megbékélés." (1946) A fasizmus bukása utáni művész a társadalmi megtisztulást az istenhittől remélte.

A "honnan jövünk?" problémájával kapcsolatban jogos feltenni a kérdést: miképp számíthatunk ki valamit az érzékeltből, például az asztrológiában? Félmegoldás erre a bal agyfélteke tevékenységére építő tudományos gondolkodással az ok–okozat körben válaszolni. Az ezo-látókör – benne az asztrológiai elemzés – intuitív, egészre törő. A dolgok rejtett értelmét, analógiáit a jobb agyfélteke kutatja. B. Hamann – a neves fasizmus-kutató – A 12 archetípus című asztrológiai művében (1998) így párosítja szellemi-logikai apparátusunkat:

bal félteke    jobb félteke
logika analógiás gondolkodás
nyelvasszociációk
olvasás érzések-érzetek
írás minták
számolászene
analízisszimbólum
végkövetkeztetésegész felfogása
időbeoszásintuíció

A modernitás fél évezredében a két agyféltekét bevonó megértés, a teljesség befogadása visszaszorult. A tudós figyelmét az analízis köti le, egyre kevésbé az egész, az emberi élet, a születés értelme. Olyan szimbólumokat fojt el, melyek az "ezoterikus tanulás és gondolkodás" nélkül nem tudatosulnak, és így nem, vagy csak részben tudjuk használni azokat. Miért jogos a szokotthoz képest ez a másik szemszög? A korszak zárópillanata előre- és hátratekintést is kínál. Lukacs a századokon át vezérfonalnak elfogadott fogalom, a "modern" kiüresedését és politikai-technológiai párhuzamát a modern analitikus és e másik szemszög együttes alkalmazásával értelmezi.

Lukacs szerint a "modern" mint kifejezés 1880 táján bukkan fel először az angolban "mai" jelentésben, és csak később veszi fel "új" jelentésárnyalatát (a szó mai építészeti jelentését is zavar övezi). A modern Európa kora véges: A. de Tocqueville Az amerikai demokráciája már szembeállítja az európai arisztokrácia ó- és középkori fogalmait a demokrácia új, nem kontinentális fejlődésével (1835). Lukacs rámutat, hogy J. Burckhardt már százhúsz éve megkülönböztetett antimateriális, illetve realista-materialista szemléletet. Az utóbbi felöleli az anyag és a szellem kölcsönös létezését: "ha boldogságra lelhetünk bajainkban, az csak szellemi boldogság lehet. A múlt felé tekintve őrizzük meg az elmúlt idők kultúráját, és a jövő felé fordulva, a szellemi műveltséggel nyújtsunk példát egy olyan korban, amely egyébként teljesen behódolhat az anyagnak." Lukacs pontosít: "a veszély tán máshonnan fenyeget, különféle hamis idealizmusok felől, ama szellemi szomjúságból-éhségből, mely egy korszak végén megjelenik s melyet a materializmus nem enyhít". A hamis alább kulcsfogalom lesz.

Már a 19. századi erőltetett iparosítást követő posztfelvilágosodott csalódás a középkor titkos tudománya felé fordít. Az újkortól vizsgálódó látókörből kilépve, a szálak az írott művelődéstörténet kezdeteihez vezetnek. A Tabula Smaragdina ekkortól az ezotéria és az okkultizmus kapujának tekintetik: "Mint fent, úgy lent. Ami fent van, azonos azzal, ami lent van, és ami lent van, azonos azzal, ami fent van, beteljesítve az Egy csodáját." Hermész Triszmegisztosz – Thot egyiptomi isten görög megfelelője. A görögök Egyiptomba zarándokoltak a tudásért – a Smaragd táblát a hagyomány szerint Alexandrosz egy Thot-főpap múmia kezében találta. A szöveg zseniális, tömör mikro-makrokozmikus tájoló: "...lehetőség nyílik arra, hogy a törvények szemléletét és kutatását az általunk elérhető területekre korlátozzuk, s az így nyert tapasztalatokat analóg módon átvigyük számunkra megközelíthetetlen szintekre is. Ez az analógiás gondolkodás az embernek lehetővé teszi a világ korlátlan felfogását." A rend: a szakralitás formája, avagy kevésbé okkult módon: egyszerűen csak Thot istenség rendje. Az ember a kultúrtörténet által belátott évezredekben egyre tompuló (hisz' tudás-konzervekből él) érzékelő-megértő képességgel próbálja rendezni káoszát, hiszen az emberi alaphelyzet: a Kozmosz rendje.

Kopernikusz világképe előtt az asztronómia és az asztrológia – bár figyelmük kétirányú – elfér egy tudományban, a 2. századra visszanyúló Föld-középpontú világképben. A Commentariolus-kézirat 1514-es szétküldése után azonban a tudósoknak már nem felel meg egy olyan rendszer, mely tudományosan nem védhető világképpel él. Arra a kérdésre, hogy az asztrológia tudománya miért a Földet állítja a Naprendszer centrumába, E. v. Xylander asztrológus ezt válaszolja: "Az asztrológus úgy kell tekintse a világot, ahogyan az ember látja. Ptolemaiosz, és nem Kopernikusz után tájékozódik. Kopernikusz hiteles, amennyiben témájánál marad: a bolygómechanika magyarázatánál. De az asztrológiában ezt a kérdést nem teszik fel." A csillagászat és az asztrológia más kiindulásához más cél tartozik (a természettudomány új irányzatai épp ezeket közelítenék). Előbbi pozíciót, folyamatot, mozgást, mennyiséget figyel és mér: a matematika-fizika a leírt törvényszerűségekkel él. Gyakran kiszámol olyat, amit a csillagász műszere még nem tud, mert lassúbb az elme folyamatfelismerő, kombináló készségénél.

És ennél a pontnál szükségessé válik a fogalmak hatókörének tisztázása. Az ókori tudomány, a pithagoreusokig visszavezetve, úgy véli: a magasabb dolgok megismeréséhez adottság kell. Platón Kritiasz-ában látjuk, hogy a görögség már általában nem bír ezzel, ezért fordul Egyiptomhoz. Arisztotelész ezotériája csak iskolája körének elérhető filozófia, és így szűkít majd a reneszánsz neoplatonikus iskola is. Már a korakeresztény korban, például a gnosztikus szektákban, bizonyos ismeretek, rítusok, tanok elzártak a többségtől, akik még ha hozzájutnak is a titkokhoz, csupán megszentségtelenítenék azt. Ezt az ókori misztériumokból veszik át, de az ezoterika befelé fordított jelentése a tudás zárt köre helyett náluk az ember belső rendjének titkát fedi. "A tökély kezdete az emberismeret, a feltétel nélküli tökély Isten ismerete, gnózisa" – írja egy ókori kisázsiai szöveg. Ez a 2. században olyan formát is ölt, hogy a vallási processzus mozzanatait feltételezett lények képeivel tárgyiasítja, egyféle "félkeresztény mitológia" alakul, ami összefügghet a pogány asztrálmítoszokkal, szentekkel, a Tarot figuráival is. A gnózis dualizmusa a "jó lelket" az elvileg "rossz anyag" foglyának tekinti – az esszénus tekercsek felfogásához hasonlóan. A testi világ teremtése, a gnosztikusok szerint, nem Isten dicsősége, inkább a hanyatlás jele. Így a jó ősisten helyett egy köztes demiurgoszhoz kötik a teremtést. A Megváltó sem a Teremtő földi megjelenése, hanem egy küldött, aki az isteni "pneumától" áthatott csoportnak segít a matéria-világ ellenére rátalálni a teremtés-aktus előtti ősisten szubsztanciáira, hogy felébredjen a testi világban igazi természetét feledő álmából.

Újabb kettősség: a gnosztikus elválasztja az abszolút transzcendens legfőbb Istenét a bibliai Teremtőtől. A legfőbb Isten körül égi személyek, reális erők, eónok vannak. A jelen világ istenellenes alkotás, maga a bűnbeesés: a gonosz, vagy egy demiurgoszi lény műve, provizórikus sötétségállapot. A 3. századból való kopt nyelvű Pistis Sophia a sötétségbe vetett bölcsesség szenvedéssel teli útját írja le. A 19. század egyházhű kritikusai iróniával szólnak a frissen feltárt apokrif iratokról. Azokat a hanyatlás jelének tekintik: "a világ urát, az angyalokat, démonokat beosztják mindenféle kincs, ajtó, lakat, pecsét, titkok mellé, misztikus, többnyire értelmetlen neveket könyv nélkül taníttatnak be híveikkel, melyek megnyitják előttük az ajtókat, lakatokat, feltörik a pecséteket, felfedik a titkokat és a kincs birtokosává tesznek..."2 Nehéz megítélni, hogy a kint rekedtek dühe, a materialista, vagy inkább a neoplatonikus, manicheus, gnosztikus, bogumil, katar (stb.) eretnek tanoktól rettegő – elhajló híveit egykor megégető – katolikus dogmatizmus mond lesújtó ítéletet távoli idők keresőiről?

Az okkult (occultus = titkolt) szót mint a tudomány jelzőjét (és nem a mai "a természet ismert törvényeivel megmagyarázhatatlant") Agrippa von Nettesheim használja a De Occulta Philosophia-ban 1531 táján, amit a De incertitudiae et vanitate scientiarium (A tudomány bizonytalanságáról és hiúságáról) – vö. Heisenberg határozatlansági relációjával – sokévi elutasítása után írt ez a vallási előítéletektől mentes szerző. A kölni Nettesheim szülővárosában és Párizsban, majd a mórjait és zsidóságát elűző új Ibériában tanul, később pedig Európa-szerte előadásokat tart a Kabbaláról. Szellemi hagyatékára a mágus bélyegét tűzi az inkvizíciót rettegő tudományos miliő. Azt híresztelik róla, hogy segítőtársa, fekete kutyája – a tűzhely spiritus familiarisa –, a démonidézéséhez személyes szolgálatra rendelt védőszellem. A kettős, ember-állat lény Goethe Faust-jában Mefisztofelesz pudlijának, Bulgakov Mester és Margaritájában Wotan macskájának mintája. A legendák szerint Faust – éppen Nettesheimmel egy időben – élő személy volt. Agrippához hasonló bolyongó, aki erőszakos halállal hal meg: Mephiszto kitekeri a nyakát. A középkor végén a varázskönyvíró Trithemius köti össze alakjaikat. Trithemiusról azt tartják: megismételte Faust szellemidézéseit, amit a würzburgi St. Jakob apátságból I. Miksa mellé rendelt pap-mágus udvari színjátékként (?) celebrált (vélik, ez camera obscuratrükk volt). A császár halott felesége, Burgundi Mária szellemét hívta meg. Melanchton – akit reformátor szerepén túl az oktatás megújítójaként is tisztel az utókor – írja, hogy krakkói diákként "látta" Faust szellemidézéseit. L. v. Steinfelden könyvében Faust megidézi az antik Helénát, egy Justus nevű fiút nemz vele, aki Faust halálakor Helénával együtt eltűnik. A salzburgi Paracelsus alkímia-tagadó életműve után az aranycsináló okkultizmus a sebezhetetlenség és a halhatatlanság elixírére, illetve a Homunculusra koncentrált. (A salzburgi Dóm-múzeumban újra látható a Wunderkammerből eltűnt, hegyikristályba zárt homunculus. Közben a Pápa elutasítja a terhesség-megszakítást, és elindul a génmanipuláció...)

A 19. századtól lesz az ezotéria okkult értelmű fogalom. A század materialista haladáseszméjével szembenálló, epigon karakterű okkult irodalma a régi mágikus művek poétikájának hívő–újraértelmező kísérlete. Ősidők ránk hagyományozott tudásának elismertetésére törő titkos tudomány, hálószerű, gyakran egymással szemben álló intézmény-szövedék. Főalakjai közül kiemelendő E. Lévi, de Guaitat, Papus, A. E. Waite, később A. Crowley. A 19–20. század fordulóján hódítanak a szellemtudományok szövetségei, a rózsakeresztes, templomos, teozófus, Golden Dawn stb. mozgalmak. A New Age-ben megszaporodnak a beavatatlanok visszaélései. A nácizmus, kiforgatva a 19. századi verbális, okkult poétikát, archaikus szekták tradícióiból lúgozza ki az eugenika áltudományát, majd könyveket, templomokat éget.

A nácizmus okkult gyökerei

Ausztriában a német nemzetiség – osztrák állampolgárság kettős kötés. A valós-vélt "pánszláv fenyegetés" jó talaj a "pángermán" vízióhoz. 1894-ben megalakul a Bund der Germanen, a német egyetemi Burschenschaft és L. Jahn lovagi hagyományt felidéző Turnvereinje. Az alábbiakban a határhelyzetű, sokáig bajor identitású Salzburg példái következnek. (Ausztria lakói ma is csak 22 százalékban tekintik magukat osztrákoknak és 70 százalékban európainak, a bécsi arány pedig fordított – írja a Gallup.)

Nem messze a salzburgi tartományi színház említett Hitler-balkonjától áll a tornaegylet ma is működő épülete, a Jahn-Turnhalle. Falán 1921-es emléktábla: "Tiszteletünk a hűségé: Az 1914–18 között a német népért, a hazáért elesett tagjaink emlékére" – majd alávésték 1939–45 évszámait is. Később új tábla került alá, mely elhatárolódott attól, amit a szervezet egy időben jelentett, ahogyan a táblán látható négy "F" betűből tipografált svasztikától is (frisch, fromm, fröhlich, frei – friss, jámbor, boldog, szabad).

A nácizmus másik fő forrása osztrák. Az agilis Georg Ritter von Schönerer populista, antikapitalista, antiszemita mozgalma az Altdeutsche in Österreich (Ó-németek Ausztriában) volt, mely az ariozófia áltudományából merítette jelszavait. (A 19. század végén átmenetileg marginálissá vált, mert a katolikus egyház – a protestantizmusra áttérő Altdeutsche hívő-tömeg miatt – sikeres ellenpropagandába kezdett.) Maga az ariozófia a teozófia okkult alapjaitól indul, miután Helena Blavatsky Titkos tanítás című főművét németre is lefordítják 1901-ben. Blavatsky az ún. Kozmogenesis-től számítja a Teremtést, és minden következő teremtésfokot hindu-jelekkel szimbolizál (háromszög, triskell, svasztika). További evolúciós ciklusokat is tételez: Univerzum, Tűz, Levegő, Víz, Föld és Éter. Az emberi rasszokat – a paleontológia friss leleteire és a neodarwinizmusra is támaszkodva – szintén fejlődésrendjébe állítja, az emberiséget az 5–7. rasszban helyezi el. Az Özönvíz által elpusztított "atlanti rasszt" a mainál "erősebb pszichikai energiával" és roppant építményekkel jellemzi. A következő ciklust az "árjákkal" azonosítja – ez lesz a náci kapcsolódás-pont. (Egyébként a szecesszió fontos magyar képzőművész-építésze, Maróti G. – talán zsidó származása miatt védekezve – 1930 körül tíz évet szán Atlantisz építészeti-szellemtudományos dekonstrukciójára. Ő a mediterrán népeket – pl. a zsidóságot – eredezteti atlantiként, akiket a troglodita germánság kifosztott). Blavatsky az első három szintet korai planéták-kontinensek lényeivel írja le: az első "asztrális lény" valahol a megnevezhetetlen "Szent Országban" élt, a második "hyperboreus rassz" az Indiai-óceán korábbi kontinensén élt, a "lemuriak" bűnös keveredéséből pedig szörnyek születtek. Blavatsky költői képében: a Tudást az árja-maradék lemuro-atlanti dinasztia papkirálya őrzi a Himalája zárt völgyében (vö.: H. G. Wells: A vakok országa). Blavatsky e Tudást a Góbi Shambala-népétől "kapta" pszichikai energiák segítségével. Náci expedíció keresi és kereste Shambalát, és talán Stein Aurél is hasonló feladatot kapott a britektől. Az okkult tudást ki- és felhasználja a kolonizáció is.

1895-ben Blavatsky fenoménekkel kapcsolatot tartó módszerét csalásnak minősítik, és a botrány nemzetközi következményeképpen az újjászerveződő teozófia centruma Anglia helyett Németország lesz. Itt a tudományos okkultizmus első főalakja F. Hartmann (1838–1912). A müncheni orvostanhallgató hajóorvosként jut el Mexikóba. Húsz év múltán Japánon és Délkelet-Ázsián át Madrasba utazik, s szövetkezik Blavatskyval (1883). Később a rózsakeresztesekre, Paracelsusra, Böhmére hivatkozó tanulmányt közöl a nyugati ezotériáról, majd a Salzburg melletti Hallein Életreform Szanatóriumának igazgatója lesz. Lótuszvirág címmel folyóiratot ad ki, majd egy 12 kötetes Teozófiai írások című munkát, amit a Titkos, rejtőzködő mesterek megújulása kötete zár. Bhagavad Ghíta-, a Taoteking-, Tattwa Bodha-fordításait a Buddhista monográfia, Keresztény Misztika és Paracelsus című mű követi. P. Zillmannal önálló Teozófus társaságot alapít (1896), és parapszichológia-kutatást indít. Mitikus mesét ad ki egy rejtett rózsakeresztes kolostorról az Alpokban, hasonlót Blavatskyéhoz, de megjelenik benne egy markáns német nacionalista szál is.

Körülbelül ettől kezdve lesz a német teozófia rivalizáló szektaszövedék. A Bécsben építészetet tanult, Goethe tudományos írásaira támaszkodó ifjú Rudolf Steiner 1902-ben lesz a Teozófiai Társaság titkára. 1903–08 között Berlinben Lucifer címen folyóiratot ad ki, mely a keresztény misztika talaján áll – felváltva a még Blavatskyt követő Annie Besant hinduista, sztrájkszervező vonalát. A centrum Bécs: itt Anton Bruckner zeneszerző magántitkára, az univerzális gondolkodó Friedrich Eckstein fogja össze a pithagoreus-neoplatonikus, ibériai misztikát, templomos érdeklődést és a keleti vallásokat Wagner mitológiájával ötvöző párbeszédet. A magban ott van például O. Simony matematikus vagy L. Hellenbach pszichológus, akik a 4. spirituális dimenzió médiumaival érintkeznek. Az 1880-as években e kört Hartmann és Steiner is látogatja. Habsburg Birodalmon belüli oldalág a G. Meyrinck (a Gólem írója) által vezetett, prágai zsidókat is akceptáló Kékcsillaghoz páholy (1891). A szerteágazó szekták sorában proto-náci fordulópont a List Társaság 1907-es berlini alapítása lesz. E Bécsben is népszerű, asztrológiával, okkult tudományokkal foglalkozó csoport köthető az Első Bécsi Asztrológiai Társaság alapításához (1907), amelynek hívei közé Hitler is tartozik bécsi éveiben. Az eleinte a judaizmust is kutató Lanz v. Liebenfels a bibliai Sodoma példázatára épülő modern teozófiai-teozoológiától átveszi a bűnös fajkeveredés tanát. Az E. Haeckel és W. Oswald Bergson-epigon neo-vitalizmusával vitázó Lanz kvázi tudományos szexo-rasszista gnózisát először az Ostara című folyóirat közli (1910). A kirekesztő berlini-bécsi irányt nem osztó Steiner 1907-től leválik, majd Antropozófiai Társaságot alapít (1913). Steiner kiátkozza a még alig ismert Hitlert (1921), és arra figyelmezteti a német okkultistákat, hogy a vezér Ahriman sátáni megtestesülése, azért van hatalma az emberek felett, mert negatív energiákat használ. 1922 szilveszterén egy SA-rohamosztag megtámadja és felgyújtja Steiner antropozófiai központját, a svájci Goetheanumot. 1941-ben R. Hess titkos, részint ezo-indíttatású angliai repülése után a Gestapo lecsap a maradék német steineristákra is.

A bécsi pángermán ideológia közegében korábban megszületik a fent említett ariozófia, a német nemzeti problémákkal (is) foglalkozó pragmatikus, völkisch eszméket kidolgozó irányzat, mely a liberalizmussal szembenálló tömegmozgalom kíván lenni. Guido von List ariozófiai csoportja tűzünneppel és palackokból formált svasztikával 1875 nyári napfordulóján megünnepli az 1500 éve, Róma felett aratott germán győzelmet Carnuntum romjainál. List a pángermanizmus bécsi vezére lesz, elveit hivatalosan még Schönerer ismerteti a bécsi parlamentben (1878). Antiszemita beszéde amúgy először említi Ausztria egyesítését a Német Birodalommal. List szimbólumokkal ható archetípusként a heraldikát is bevonja eszköztárába. 1911-ben bécsi és berlini akadémiai előadással összegzi téziseit. Ekkor a nacionalista szubkultúra a német teozófia támogatását bírva már erős völkisch-sajtóval bír Bécsben is. List heraldikus hieroglifákról szóló írását Blavatsky Die entschleierte Isis (Megtalált Isis) művével együtt adják ki, és a völkisch-sajtó az "ősi árja bölcsesség újrafelfedezéseként" ünnepli.

Az okkult reneszánsz olyan öszvérkompozíció, mintha ugyanazt a regényt többen is írnák (l. alább: Erdély M. Demokratikus festészet és káoszát). List például Tarnhari álnéven szignált levelet kap, melyet a germán őstörténetre emlékező reinkarnáció alanya írt (1911). Ebből merít a háború utáni armanista vallás. A tanaikhoz List a teuton asztrológiát, mantikát, rúnákat, Eddát forrásul megjelölő szerzők írásait is integrálja. List ugyan tudós marad, távol áll tőle a szervezőtehetség, mégis 1911 nyári napfordulóján a Hohen-Armanen-Orden (HAO) elnevezésű árja rend alapítója lesz. Zarándoklat indul a pogány istenek Bécshez közeli szentélyeihez: Kahlenberg, Leopoldsberg (Wotan), Brühl, Kreuzstein (utóbbit Wilczek János gróf a 20. század elején eszményi várként rekonstruálja) középkori erődjéhez, a Stephansdom középkori katakombáiba. A túra újra Carnuntum romjainál zárul. List 1917-ben víziót közöl a Központi Hatalmak közelgő győzelméről. Az összeomláskor, 70 évesen hal meg, majd szelleminek szánt mozgalmát pragmatikus erők veszik át. Végakaratára hivatkozva alapítják a müncheni Beobachter-t, amely hamarosan Völkischer Beobachter néven a náci párt lapjaként jelenik meg 1945-ig.

List is az 1910-es évek végére prófétálta a hindu világkorszak-kalkuláció szerinti apokalipszist/újjászületést. A vereség, a versailles-i béke által frusztrált miliőben ez a még számos támasszal bíró, kaotikus ideológiai massza azután a fasizmus- és Hitler-kutatások által már korábban is jól ismert módon eljut a nürnbergi faji törvényekig, a tiszta állam, az "egy nép egy vezér" diktatúrájáig, benne – nem mellesleg – az Entartete Kunst "kulturális" gyakorlatáig. A 20-as évekre megerősödik a Germanenorden, ennek R. v. Seebottendorff féle müncheni utódszervezete, a Thule Gesellschaft és a H. Reichstein féle Ariosophische Gesellschaft.

A náci vár-mitológiában tragikus szerephez jut a burgenlandi, határközeli Rechnitz (Rohonc) kastélya is. Ennek közelében követik el a Batthyány–Thyssen-Bornemissza házaspár nemzetiszocialista vendégei a kétszáz magyar munkaszolgálatos életét követelő orgia-mészárlást 1945. március 24-én (vö. H. Nitsch orgiamisztériumszínház értelmezését). A náci okkultizmusnak e magyar nyilas mozgalmat is érintő pontján Ormos Máriát idézném: "A nácik az általuk »ázsiainak« nevezett népeket ugyanolyan feleslegesnek vélték, mint – mondjuk – a zsidókat vagy a feketéket. Márpedig a magyarok ázsiai eredetéhez nem férhet kétség. A magyarok mély megvetéséről nem csak titkos, és csak jóval később ismertté vált szövegek árulkodtak, elég volt elővenni a publikált német irodalmat, amit a magyarországi németek között is terjesztettek. (...) A nyilasok ésszerűtlenül, szemüket behunyva, fülüket bekötve halálugrást követtek el, midőn a magyarok és a magyar állam halálos ellenségeivel szövetkeztek, hogy belevágjanak a nagyhatalmi kalandba – valójában egy ámokfutásba."3 Fentiek szerint a nácik nyilvánvalóan megkülönböztetik a mitikus és a történeti Ázsia árja népeit...

Szexo-rasszizmus, halhatatlanság, sátánizmus

Az ario-germán mitológiához List germán gyökerekből indít, de keverednek nála keresztény elemek is. A Teremtés szimbolikus támaszaként valamiféle architektonikus okkultizmust is elgondol, a heraldika továbbfejlesztését: a gótikus mérművekről, a bécsi Stephansdom kapujáról ír. Szerinte annak konkrét jelentése, a Bauhütték kőfaragó-jegyeinek titkos olvasata van. A természetvallások öröklétre, öngyógyításra, jövőbelátó képességre vonatkozó praktikáit is idézi. Képességet az ellenség, az elemek és elsősorban a szerelmi függés feletti győzelemre.

List 1903-ban a bécsi Gnózis című lapban közölt cikkében különbséget tett az ezoterikus armanizmus és az exoterikus wotanizmus között – felkínálva tanait a náciknak. Köszönetet mond M. Sebaldt v. Werthnek, aki – útikönyvek után – közreadja a Sexualreligion című művét (1897). Ebben az árják szexuális higiéniáját ősi szent kultuszként ismertette (vö. Blavatsky fajkeveredő hyperboreus-lemuriai emberével). Ymir és Orgelmir ősgermán népéről List úgy vélekedik, hogy ezek még androgün módon szaporodtak. Az adrogünitás mítosza hathatott valamiképp a homoszexuális öntudatra is. A 20-as évek kettős gyakorlata: a náci homoszexuálisok kezdeti befogadása, illetve a faji higiénia rögeszméjén alapuló germán eugenika. List üdvözli Liebenfels nyilvános előadásait is: a templomosokról, az ario-germán (uralkodó) és a nem-árja (rabszolga rassz) manicheus konfliktusáról, meg az északi pólus elveszett árja őshazáról, Arktogäa-ról. Ekkortól az északi harcos/szerzetes férfiközösség életmódmintaként körvonalazódik.

A tan publikációinak vannak ezo-illusztrátorai is, például Fidus, aki antropomorf svasztikát rajzol Sebaldt könyvébe (1897), vagy F. A. Kaulbach, aki Germániát – Tacitussal szemben – amazonként festi meg. A giccses kép pogány istennője a császárok keresztes koronáját viseli, kezében kard és sasos pajzs, hosszú szőke haja egyesül a hátteret elborító tűzzel, füsttel, miközben háborús szél szít szecessziós dinamikát. Adalék: Kaulbach-leszármazott volt Max Beckman felesége, aki a német expresszionizmus egyik legjelentősebb (nem zsidó) festőjével emigrál, miután annak műveit az Entartete Kunst utazó-tárlatán pellengérre állítják, a múzeumokból leakasztják. A nácik az entartete (elfajzott, elkorcsosult) biológiából vett szellemi tisztaság-jelszavát egy bécsi liberális lap párizsi tudósítójának kritikájából vették át. A pesti Max Südfeld az 1890-es években egy bécsi képzőművészet-kritikájában írta le – de nem a későbbi pejoratív "zsidók művészete" értelemben.

A tisztaság = fejlődés mögött meghúzódó zoológiai fajnemesítést is Bécs kutatta először sikerrel. Az Alytes obstetricans nevű béka evolúciónak feltüntetett végtagmódosításával és a barlangi vakgőte (Proteus) látóvá tételével Paul Kammerer Lamarcknak a szülőtől való közvetlen öröklés – a Hitler- és a Sztálin-diktatúra által kedvelt – teóriáját igazolta. Figyelemre méltó az újranövő sárkányfejek és a boszorkányfőzetek középkori mítoszait a modern tudományba emelő mese-dramaturgia, és hozzá az angol W. Bateson 1913-tól Kammerer ellen indított tudományos boszorkányüldözése (lásd A. Koestler: A dajkabéka esete, 1971). A zoológus hüllőkísérleteit lehetne halhatatlanság-kutatásként is értelmezni – ha a tudomány etikája ezt megengedné.4

A másik oldalon ismertek az SS anyaotthonok, melyekhez az ideológiát a nácik későbbi okkult vezetője, R. Seebottendorff a germán vértisztítást ellenőrzött mutációként, alkimista Nagy Műként képzeli. A 20. századot átszövi A fajok eredetét (Darwin 1859) kutató, "jó szándékú", pokoli-kegyetlen "tudóskíváncsiság" és manipuláció, melynek embertelenségéről megsemmisítő iróniával szól például B. Hrabal az őfelsége pincére voltam című regényében. A rend-államforma "tisztaságának eszméje" Listtől származik, aki azt mint okkult-szellemi férfi-rendet képzelte el – ehhez igen közeli Himmler SS-állama. A hadseregszerű állam (vö. P. Virilio hadtáp-társadalmával) ideologikus megformálását több középkorkutatás is megelőzte. Ilyen ősi téma az Alkímiai menyegző-t író J. V. Andreae (1586–1554) C. Rosenkreuzot idéző világreformja.

E szálat a 18. századi Gold und Rosenkreutz misztikája eleveníti fel: 1747-ben kvázi szabadkőműves-rózsakeresztes páholy alakul a porosz király és miniszterei részvételével. A viktoriánus Londonban alapított Golden Dawn páholy (1887) W. Westcott segítségével Németországban is hódít (1902). Ebben az időben alapítja az OTO (Ordo Templi Orientis) rendet F. Hartmann, T. Reuss és K. Kellner (1900), amit Lanz v. Liebenfels rasszista ONT (Ordo Novi Templi) renddé alakít át.

A politikai miliőt jellemzi Lanz tudományosnak szánt teozoológiája is. Ehhez két forrást használ: az említett kopt apokrif Pistis Sophiát és az asszír kőtáblákat. Korának őstörténeti-ókorrégészeti, elméleti-fizikai kutatásai is inspirálják (a röntgen- és radioaktív sugárzás, a polónium és a rádium felfedezése, az első rádióadás – 1898–1904). Művének zavaros bizonyításait az újgnosztikus vallás elfogadja. Azt állítja, hogy az "alsóbb rasszok" szodómia leszármazottai, ehhez Ótestamentumból vett citátumokat idéz. A Gottmenschen (istenemberek) és Tiermenschen (állatemberek) harcát a jó és a rossz küzdelmeként prezentálja. A kutatók rávilágítanak, hogy a Heiligenkreuzban tanuló Lanz szerzetes-tanára, Schlögl úgy interpretálja a Bibliát, mint egy ókori arrogáns, exkluzív zsidó vallási csoport művét. Rímel erre a Pistis Sophia lanzi értelmezése: a Passió pigmeusok által elkövetett sátánista kultusz. Lanz e témában doktorál (!) Bécsben (1912). Reményt – szerinte – a Krisztushoz való visszatérés jelent, amit az Ezeréves germán birodalom hoz meg, tudniillik a ciklusváltást a hindu asztrológia is éppen 1920 köré jelzi.

1918 után kelendőek az ígéretek a vesztes oldalon. A magyar-zsidó származású Ignác Treibitsch-Lincoln Hitler és Luddendorf tanácsadója. A japán megszállás alatt a kínaiak (a nácik szerint Luxemburgi Zsigmond német-római császár/magyar király) által alapított, 72 tagú (Zöld) Sárkány Rend beavatottjaként kiáltványt ad ki Kína népéhez. A német lovagrend keleti misszióját hirdeti, Blavatsky-szerű tibeti magánmitológiát épít. (A Sárkány az alkímiai szimbolikában az alacsonyabb rendű asztrális szféra védelmezője, a Szent Vér tisztaságának őre. A dogma szerint a megtisztítás után kezdődhet a magasabb rendű emberi szellemhez vezető átalakulás.) Trebitschéhez hasonló E. Schäfer (a náci Ahnenerbe örökségkutató intézet vezetője) küldetése a Dalai Lámánál. Barátsági szerződést kötnek, és – bár ez nem bizonyított – a Láma Hitlert az árja faj vezérének ismeri el. Még a zsigmondi Sárkány Rend harcosai hoztak hírt az anatóliai Bektasi szektáról, amely immár SS-mintává válik. A náci Aghartaexpedíció a Kalacsakra tantrikus beavató-rítust is kutatja Tibetben. Reményük, hogy a rítus a szent háború akár okkultan laikus halott hőseit is a mitikus Shambala öröklétébe segíti.

Még egy pszeudo-kínai, egyiptomi-európai szál is felfejthető: S. L. Mathers, a Golden Dawn illuminátus londoni feje (aki a világjobbító Hermetikus Rend belső császáraként feleségül veszi a vitalizmus francia filozófusának, Bergsonnak nővérét, Minát, aki a páholy által alapított Ízisz-Uránia szentély főpapnője lesz) a német Arany Hajnal provinciájává teszi a páholyt (1901), ami után az hanyatlásnak indul. Utolsó mestere, W. B. Yeats ír költő, fekete maszkban vezeti a – forrás szerint operettbe illő – üléseket. A kilépő angol alapító, A. Crowley feketemisén varangyos békát feszít meg, közben a Passiót celebrálják (1916). Crowley új hívei főleg németek, de szövetségese a jeles olasz okkultista, J. Evola is (1898–1974). Szicíliában rendet alapítanak, amelyben a férfi és női testvérek, illetve helyi fasiszta vezetők – a környék felháborodására – tantrikus praktikát űznek. Mussolini (bár Crowley barátja) kiutasítja őket Itáliából (vö. H. Nitsch bécsi kiutasításával, 1968 körül). Ami 1920-tól Németországban történik, az több az egyszerű blaszfémiánál. Az I. Staub által lejegyzett "az a 72 ember ölt meg, ki a világot irányítja" – a nyugati ezotériában gyakran idézett Rathenau-titok – a weimari külügyminiszter utolsó talányos mondata. Akkor mondta, amikor 1922-ben egy, a Szent Vehm rendet képviselő (?) merénylő lelőtte. Jövőlátás, áldozatbemutatás, időmanipuláció, sebezhetetlenség, halhatatlanság a Tradíció beavatásához kötött. Ekkorra – beavatás mérte érettség híján – paranoiás őrültek, szélhámosok élnek vissza a Tudással.

A kortárs művészet analógiája, káosz-művek

Ez a vázlatos proto-fasiszta és náci kaotikus/okkult história, a hozzá csak röviden idézett intuitív tudománytörténettel, a 19–20. század eredetileg magasztosan liberális utópiájának gyümölcse. Az analógia a ma hasonlóan kaotikus és kiszolgáltatott kortárs művészet ideáljai és példái mentén mutatható ki. E jelenség is egy liberális, jó szándékú, megengedő kor terméke. A megengedő elv nem oka a bajnak, de lehetővé teszi a gondolat, az intuíció szabadságával való gátlástalan visszaélést. Van-e mai tanulság a 19. századi, még a Gutenberg technológiájához, a romantikához, a historizmushoz kötődő okkult poétika elbitorlásából? A 20. század a képi kommunikációé, amit a média közvetít. Az izmusokban megjelenő avantgárd – a jobb és bal félteke együttesére építő, kép hordozta – poézise átjöhet-e a 2. évezredbe? A tömegeket médiapropagandával félrevezető diktatúrák visszaéltek az okkultizmus költészetével. Kérdés, meddig volt a modernizmus és az avantgárd őszinte gondolkodás-mű? Fent említett Beckman német festőóriás és az avantgárd többi, többek közt zsidó származású művésze a szabad képi gondolkodásmodell harcosa volt. A kifejezés határait kutatva egy festő eljut például a Fekete négyzetig. Korukból kiragadva hiba volna kárhoztatni az izmusokat, a neoavantgárdot – a nácizmus után már bűn. A nácik az izmusok egészét az alsóbb rassz direkt tükörképeként tálalták, a gondolkodás szabadságát vonták meg és büntették.

Mi a mai helyzet? Más; és talán a fenti, alapjában nacionalista, torzulásnál jóval összetettebb – bár a történelem, amint a műtörténet kövei is, egymásra épülnek. Ráadásul az új technológiák mentén a történelem felgyorsult. Míg az előző kétezer évben a titkos tanokat a behatárolt írástudás és az alacsony fokú mobilitás kis hatékonysággal terjesztette, ma a számítógép, a film, a zene és multimédiás hordozóik – az üzlet által hatványozva/irányítva – jóval hatékonyabbak. Egy-egy kísérleti csoda három napig sem tart. Mókuskerékben pörgünk. A nyugati tradíció helyett a globalizáció segítségével mindinkább teret nyer a Kelet ezo-kultúrája. De inkább annak kivonatolt töredéke: ősi harcművészet-üzlet, művészetként sulykolt keleti-tömegkultúra, entertainment-art. Erre a Nyugat eleinte iróniával válaszolt: A. Jarry, színházi zseni, anarchista-biciklista, az Übü király írójának fél-ázsiai pamfletje (az 1896-os bemutató díszlettervezői: Toulouse-Lautrec és P. Bonnard voltak) pszeudo-ezoterikus szekta alapításához vezet. A francia dadaista és szürrealista körök által alapított és ma is működő Patafizikai társaság teátrális rítusain nagymestereik, a Satraphák – Cocteau, Queneau stb. – jót nevetnek a nyugati tradíció végzetén. A. Artaud is Übütől veszi kegyetlen színházának ars poétikáját, Passiójában Krisztus szenvedéseit hegymenet-kerékpárverseny jelképezi, az egyik evangélista sportriporter.5

illusztráció A neoavantgárd színház zárványai nem mindig önkéntesek vagy vidámak. A magyarországi szocializmus "Tiltott–Tűrt–Támogatott" szisztémája több társulatot is lakásszínházba száműzött. Ez megfelelt a nyugati Fluxusmozgalom 1968 utáni eszményének, amely az élet és a művészet közti határ eltörléséért lépett fel. J. Beuys jelszava szerint mindenki művész (vö. Luther mindenki pap ideájával). E befogadói oldalról nyitott elv sikere felszámolta a beavatott művész ősi tradícióját, helyette a magánélet intimitásait polgárpukkasztó szcénaként tálalta. A Squat Színház (a név lakásfoglalót jelent) – Halász Péter pesti társulatának emigrációba kényszerült amerikai folytatása – a kifejezés forradalmát, amsterdami kuplerájok mintái után, kirakatban prezentálta, nem kis botrányt okozva New Yorkban is. A társulat nem tört a műfaji határok átlépésére, csak élő előadásban használta a filmet. Klasszikus videói csak egy szubkultúrát értek el, előadásaik nem áruk és médiasikerek. Maradtak az ott és akkor színházi hatásnál. Mások, a színház- és képzőművészet egyesítését kihasználva, eladható múzeumi tárgyként értékesítik oeuvre-jüket. Például a balett-táncos családból érkező Jan Fabre belga színházcsináló és sztárolt médiaművész 2007-ben négy nagy közép-európai kiállítást prezentál. Bécs és Bochum mellett kettőt Salzburgban, a régi Rupertinumban: Erotika és színház – haláljelekkel írt rendezések, performanszok, keresett-beállított fotótörténetek, képek teátrális halálmaszkokról. illusztráció A Homo Fabre (sic), a Kiáltó test, az Édes kísértés inkább csak obszcén provokáció. A Szépség harcosát és a Halál angyalát olyan botrány-fotósok tették hordozható művé, mint R. Mapplethorpe és H. Newton. Előbbi a homoerotikus fotóból, a másik a szex-fotóból csinált költészetet. Most túlsúlyban vannak a lebbenő balettruhában vizelő, bogarak által megmászott vagina-képek: balettnek álcázott blaszfémikus ikonok. A 2007-es fesztivál-skandalum: Fabre szerzői balettje Requiem für eine Metamorphose címen. Két helyi vezető műkereskedő, Ropac és Mauroner "csinálják meg" Fabre – s hasonló kortársai – árait, imázsát. Kell hozzá csipetnyi spirituális kontextus: J. Fabre anyjának halála, erotika- és haláltémája up-to-date ízekkel. Ám vázlatai-rajzai gyengék. Egy másik sztár, Luc Tuymans festő élvezi is a csalást, de le is leplezi azt pesti kiállítása egyik interjújában: műkereskedők blöffjének nevezve a kortárs művészetet (MR1, Gondolatjel, 2007. 01. 06.). Belga alternatív színházi barátom mindkettejükre mondja: fumiste...

A város új, extravagánsnak szánt épülete, a Museum der Moderne Salzburg. Galériák érdekeit is szolgáló 2007-es nagy fesztivál-tárlata a kortárs kínai művészetet bemutató Mahjong. Itt jelen van az ősi kínai kézműves kultúra, de a frissebb nyugati trendek keleti változataiként (tárlatvezetőnk többször fél- vagy egymillió dolláros vételt emleget...). Az egyik terem a kiüresedő Átalakuló tradíció címet viseli, alcíme: A test mint matéria. C. Jingyang (beszélő név) méretes fotóinak témái Fabre vizelő táncosain is túllőnek: vérző makro-vagináit a holdhónapok – a nyugati zodiákus évkör jegyeivel is – címkézik. Így a kurrens ezo- és gender-trendek elvárásai is teljesülnek… A szent ügyért elfolyt "hős" vagy a vétlen áldozat vérét unja már a tvhíradók, akciófilmek – a média által érzelmeiben kiégetett – publikuma: jön hát a női vérzés, az intim magánügy. Volt. A családi asztal nyugalmát, az otthon-béke miliőjét – megannyi friss technika segítségével – már felélte a hangos, globalizált feminizmus. Most az emancipáció lózungjával felfalja a gyermekközpontú családot, az anyai biológiát, de a női test és lélek zugait is. Volna mit javítani: a férfiak és a szeretet viszonyát a zsidó-keresztény kultúra nem természetesen alakította. A nemi differenciálásban az érzelmi faktor a nőnél van, övé a lélek. illusztráció A férfié az adni képes anyagi sík, szeretetet viszont adnia/kapnia is nehéz – ez mára az emancipált nőkre is igaz lett. Korrekt politikai adomány. 1984-ben a Kossuth Klubban tartja Demokratikus festmény című performanszát Erdély Miklós. (Édesanyja, Óriás Aranka a 20. sz. jeles médiuma, apja, Ervin építész/okkult festő.) Demonstrálja: ha a kép festésekor minden ecsetvonást megszavazna a közönsége, abból totális káosz lenne. Ez a káosz jellemzi a fenti demokratikus családmodellt is, és mind több gyerek viszi tovább átélt káoszát saját családjába is. E toposzt az ezo-síkon elemezve: a testi-lelki értelemben szeretethiányos, magát a káosz tükrében látó-meggyűlölő nő nem jang ellenpont többé, kevésbé képes a szeretet testi-lelki átadására. Férfi és nő hátat fordít egymásnak. Ironikus értelmezéssel: az alkímiai menyegző teremtő királya és királynője többé nem ölelik egymást, Ádám és Éva többé nem hálják el a Szombatot. Éppen a zsidó tradícióban is a "női tisztátlanság" idején csak átmenetileg szakítják meg a férfi–női dualitást – a természet, a kozmosz rendje szerint. A kortárs kultúra – pl. a fent idézett belga, kínai képek – éppen ezt az uretális/menzuális kapcsolatot teszi beteges vágy/undor tárgyává. A háromemeletnyi kínai tárlat erőszak-erotika máz , de kreativitása, artikulációszintje frissebb Fabre háromemeletnyi kortárs mondandójánál – ötezer év van mögötte. A műpiac – már tabuit veszítve – ezt kívánja eladni: kell ide konferencia a női Kínáról, a Nushu kultúrtörténet női tradícióiról. Ez arcpirító. Persze van a Nyugat hegemóniáját tartani kívánó szimpózium is: "Kínai művészet a kezdet és a kommersz között" címen.

illusztráció A botrányos-erotikus mű felszabadításában élenjár a 20. század eleji Monarchia. R. Kraft-Ebing grazi elmeorvos szexuális bűnöket tallózó, tudományos műve, a Psychopathia Sexualis (1889) száz évig titkos pornográf olvasmány, amint Freud néhány esete is. L. v. Sacher-Masoch lembergi-bécsi újságíró irodalmi igényű, erotikus perverzióval teli regényei világsikerek lesznek (a szerző bécsi kiutasítása után Pestre emigrál). A szexuálpatológia tőle veszi a mazochizmus terminust. G. Klimt erotikus szimbolizmusa láttán Bécs egyeteme megvonja tőle freskómegbízását (1903), E. Schiele felfüggesztett börtönt kap kiskorúakat ábrázoló közbotrányokozó rajzai miatt (1912). S. Solomon, a jeles angol preraffaelita, a vallásos hit festője dologházba zárva hal meg (1905), mert azonos nemű partnerével nyilvánosan közbotrányt okoz. Az anti-avantgárd ünnepelt német festője, Balthus (B. Klossowski), Párizsban kislányokat fest. La Ru, Toilette, Salon, Thérése révant című, mára szolidnak tetsző képeit voyeurnek ítélik a 20-as években. A festő hús-drámáról, altesti ösztönökről beszél – talán már a galériás szájíze szerint.

A művészet mint spektákulum

A fenti koramodernek – de Sade, Sacher-Masoch, Kraft-Ebing tézisei ellenében – még a Teremtés dicséretére festették a szép húst, nem kísért a szép elpusztításának, a rút dicsőítésének vágya. Még nem vált tárggyá a kép szereplője – a piktor még szerelmes modelljébe. Nemsokára a hús is spektákulum, a fotó, a film által gyártott tömegtermék lesz. Az előző képi szenzációt unalmassá teszi a következő. A Dr. Mabuse és a Frankenstein filmkockái már elidegenedett tárgyként mesélnek a húsról. E. Muybridge és É.-J. Murray fotós mozgástanulmányai erős képi elidegenedést indítanak 1890 körül (vö. Bódy Gábor 1980-as Mozgástanulmányok c. művével). illusztrációLessing termékeny pillanatát a pergő képi dráma váltja fel. Meiningen–Moszkva–Bayreuth színi forradalmai a mozgókép reality show-jával folyó verseny vesztesei. Már nem a színpadi és manézs-esemény a látvány, hanem a harctér halálos képe (vö. Capa pillanatfelvételén a halálos golyó találta spanyolt). E fotók a magazinok, ügynökségek (LIFE/Magnum) árui lesznek, az intuíció helyett a paparazzo-munkáé a siker. A folyamat gyorsul: a spektákulum-világ 1960-ra mindent mutatvánnyá alakít. Még a tévé hódítása előtt, a 60-as évek fordulóján megragadták ezt a folyamatot a párizsi G. Debord művei: De Sade márki kedves sikolya (1952), A film ellen (1978), A spektákulum társadalma (1973). Debord a spektákulum-mű ellen nemzetközi művészcsapattal – A. Jorn és a CoBrA (1947–51) és mások – megalapítja a Szituacionista Internacionálét. Egyik ideológusuk a nemrég elhunyt Kotányi Attila építész volt.

illusztráció Dóm térre tervezett tömegesemény: J. Tinguely köztéri léptékben is Két vágy harcol: a Kunstkabinetek, a Wunderkammerek keretezett világa, a Montmartre intim szelleme, a meditatív szemlélődés lehetőségével, és kontra: a média, Hitler és Mussolini fasizmusának néprádió-kéjérzetével. E. Kienholz VE 301 (a náci hatalomátvétel jele) címmel anti-emlékművet prezentál: a 30-as években gyártott német rádiókból épít falat, sasos-horogkeresztes márkajellel (1975). Rádióiból heccbeszéd helyett a Niebelungok gyűrűje foszlányai hallatszanak. illusztrációSzituacionista csúcs-performansz a milánói óriás arany-falloszból áramló tűzijátékot prezentál (La Vittoria, 1970). A sajtó pacifista ikonnak nevezi a tér fotóit, és fonák gesztusként "a tűz-spermát" az 1946-os tizenkilenc kilotonnás (hirosimai) és az 1955-ös négy kilotonnás (nevadai) atomrobbantások magazinfotóival, mint spektákulumokkal, tálalja. (Vö. az ironikusan celebrált népünnepély pirotechnikáját ama náci "kísérlettel", melyben repülőről eugenikus gyomirtóként elpusztított zsidók krematóriumból vett hamvait szórják le.) Poszt-szituacionista mű a kasseli Documenta kiállításon P. McCarthy és J. Rhoads installációja, a Shit plugs (2002). Nyolcvanöt kémiai hordó áll szemben kétpalettányi könyvvel. A hordókon gumifalloszok, sárgacímkés, mérgesgázt idéző DXI-felirattal.

illusztráció 1970-re a szituacionizmus felszívódik: páran a keretes festményhez-képhez kötődnek, mások kiviszik a múzeumi drámát a nyilvános térbe. A pop-art ideológia továbbmegy a Debord által felvetett – W. Benjamin (A felvilágosodás dialektikája), T. Adorno és M. Horkheimer kutatásaira építő – belülről jövő modernizmus-kritikában.6 Színészsztár és mentőautó-baleset – ezt bámulja a bulvár-mediatizált tömeg. A köztéri nyilvánosság nyilvánosházzá lesz, spektákulum – nász- és halálos ágyakkal. J. Koons kortársművész 1990-ben feleségül veszi a pornó-sztár Cicciolinát. A Velencei Biennálén jelen van "térdeplős" nászéjszakájuk: egy színes műanyagszobor. Aztán Koons elvált, és többször feltámadt – a mágus-műkereskedője érdekei szerint. Szituacionista folytatás a bécsi G. Brus Művészet és forradalom akciója (1968) – meztelenül állnak katedrára, üvegből söröznek a matematikaprofesszor előadásán. Megemlíthetők még a szintén osztrák VALIE Export (a művésznő "beszélő" felvett neve) performanszai: az Eros/Ion frankfurti akció, vagy a Genitalpanik (1969). Az előbbi filozófus peep-show, az utóbbin a húszéves géppisztolyos alkotó (ma gender-idol) farmerje szemérménél felnyílt, s tán szociális jeleként – mezítláb – terpeszt. A bécsi akcionisták kultúrát romboltak/formáltak, de ezreket kóstáló mai ezüstzselatin-fotóik, olcsón beszerezhető videóik a néhai jelenlét művészetét, a "forradalomban vagy" 68-as érzését forgalomképes áruvá silányítják.

Orgia-misztérium színház

illusztráció Különösen hosszú elutasítási-kitiltási és renitens sikertörténete van Hermann Nitsch akcionistának. Bécs-közeli kastélyát Prinzendorfban (titok, miféle promóció tette lehetővé a vételt) pogány pszeudo-kultuszhelyként működtette: a 60-as évek végétől itt celebrálta orgia-misztériumjátékait (konkrét bacchanáliákat). Ezek felidézésére 2007 májusában Alsó-Ausztria múzeumot nyit Mistelbach egykori repülőgépgyárában. A vasút és a múzeum közti, ún. Dionüszosz-úton járó "zarándok" felpezsdíti a mezőváros rurális gazdaságát. Egy cukrászda élménymarketingje édességet hirdet: ennek szamócás cukros, piros-habos reklámfotója a Nitsch-akciók véres dokumentumait idézi. A stációk végén a múzeumkoncepció úgy fogja fel a régi üzemcsarnokot, mint a templom bazilikális hosszházát. Benne szentségül illusztrációNitsch összművészete szolgál: 150 – részben óriási – képpel, hozzá 500 fotóval és videóval, meg mintegy 50 "szentély-asszamblázzsal". Utóbbiak közül főműnek számít az Asolo-tér, az 1973-as orgiajátékok kellékeivel, vér-képeivel. Ezek fogadására J. Kraus és M. Lawugger építész a régi gyárba és köré élő múzeumot tervez neutrális anyaghasználattal (nyersbeton és szürke tónusú vakolat). A hely a kolostorok középkori alaprajzát követi: kerengővel, klastrummal, altemplommal, az "eredeti", 68-as haranglábbal. Üdvtörténeti téma a múzeum-színpad betonhorizont fala is: húskampói plasztikai jelek, dereng a Nitsch-szcenárió antik vesztőhelyet idéző "saját-keresztje" is. A színpad előtt: tó (vér helyett vízzel), japánkert-idill. Éppen ez a "kiherélt miliő" teszi Nitschet mára fogyasztás- és szalonképessé.

illusztráció A kérdést – új Bayreuth lesz-e Mistelbach – az igazgató tréfával üti el: "Szép lenne, de olyan barátnőre, mint Winifred Wagner, nincs szükségünk. Fesztivált 2030-ra tervezünk." Így jelzi, hogy a Wagnert meghamisító, Hitler-barát "barna Bayreuth" idegen az osztrák kultúrától. Ez kissé eufémikus állítás, mert a barna az osztrák vidék politikai palettáján máig ott van. A 20. századi náci vérfürdő nélkül az Anschluss évében született Nitsch és az egész akcionista összművészet érdektelen, forgalomképtelen lenne, kevés hozzá a misztériumvallások filosz vonzása. Mégis, először hallom, hogy az akcionizmus náci közelmúltra való – nyilvánvaló – utalását a hivatal, akár csak áttételesen, szóba hozná Ausztriában. Tabu ez, még ha Nitsch 80. akció, 3 napos játékán (1984) – a kések, bunkók és dárdák használatán túl – szerepet kap egy tank is, mely az áldozati állatok vérében gázol, s egy buldózer is, mely nemcsak földmunkát végez, hanem az állatdögöket is deponálja – a lágerek hullahegyeit, lánctalpas földgyaluit asszociálva. A művész inkább Freudra – Bécs egyik kultúrszimbólumára – hivatkozik, őt is "csak" elüldözik, nem ölik meg. Nitsch elfojtott dionüszoszi életerőként jeleníti meg Freud ödipális ösztönét, azt veszi színházával terápiába. Ebben az áldozatot, a Krisztust táncoló passzív játékos feladata orfikus figuraként felszabadítani a beavatott nézőt, aki megtisztulva újjászülethet. A néző már 1980-ban is a Heuriger hosszúasztalnál ült. 3 napos játék: enni-inni, muszáj. Tehát a mai fogyasztói igény hiteles... A Nitsch-akciók videói is fogyasztói-termékek – a tömeghalállal, a hipokrita egyházzal szembesítő néhai forradalmi gesztusból eléggé vegyes üzlet lett: kreisleráj/aller art. Az asszamblázs keresztény liturgiát idéző kellékei (makulátlan miseruha, monstrancia, ostya, kehely) jó predellát kapnak. Picit hunyorítva az ördögi részletek sem látszanak. A spektákulum, az üres felszín, a fogyasztói művészet, fogyasztói egyház, fogyasztókultúra ellen fellépő szituacionista forradalom gyermekei lassan felfalták egymást.

Epigon szcenáriumok

"Jó és rossz", "művészi és giccs" összemosása – enyhe kifejezés – értékválságot jelez. A 20–21. század fordulóján – százévnyi előtörténet ismeretében – így fogalmaz egy kurátor a modernitás eroszáról: az európai kultúrában a test–szellem dualitás ábrázolásában kettősség hatja át Erosz testi valóját, konvenció és rebellió, veszett emlékek, óhajtott vágyak és félelmek. Ezzel beismeri: a korábbi, markánsan megfogalmazott, gyakran szöges ellentétet rejtő tézisek, kifejezésformák jelentése bizony manipulálható. Maguk a művészek is változnak, epigon zavaruk nyilvánvaló. Például a színvonalas – de függetlennek nem nevezhető – német-osztrák-scvájci Kunstzeitung "a illusztrációmai commedia dell'arte királynőjé"-nek nevezve a brit S. Chetwyndet szemlátomást csúsztat. Bizony nem áll a mű mögött '68 mozgalma, Adorno és Horkheimer, sem Monsignore Otto Mauer, mint anno V. Export vagy O. Mühl mögött – csak a tehetős galéristák pénze, érdekei. Cím nélkül jelzésű fotóján három táncosnőnek öltözött hölgy – egyik pórázon tartja a másik kettőt, á la Salo avagy Szodoma végnapjai (Pasolini). És senki sem szól, hogy ez egy humanista filmművész megrázó alkotásának konzumálása, antifasizmusának, alkotáshoz fűződő jogainak lenullázása. "Konjunktúrája van a szemfényvesztő művészetnek. A múzeum mint színház, az élet mint vidám, barokk pokol – holt képként a falon kevés –, a művész gyakran ül szellemvasútra... Hónapokig készül egy performanszra. Új berlini kiállítása 15 szereplős, a próbák relikviái, fotók, fotokópiák, papírmakettek később megvásárolhatók." – az "x"-jel nélkül közölt írás szerint az alkotónak tárlata lesz a Tate Britain-ben, a svájci Migros-múzeumban, valamint dealerjének baseli, miamii filiáléiban. Amott Money a címe az Európában Az ember bukása címet viselő Chetwynd-mustrának. A művei távolról idézik a festőnek tanult P. Greenaway és Pasolini képeit. A hölgy a Royal College of Art hallgatója volt, s tanult történelmet és antropológiát, hozzá Christine Keelerre, a 60-as évek Profumo-botrányhősnőjére hajaz – a stylist remeklése. Marketing + szimulacrum + hitelrontás = pénz?

Elképesztő mennyiségű képalkotó eszköz van közkézen. A kortárs művészet ugyanúgy illetéktelen kezekbe, méltatlan érdekek körébe került, mint a mágikus művészetek és az okkult hagyomány a 19–20. században. Közös mottó lehetne: a Pokolba vezető új jó szándékkal van kikövezve. Hasonló spektákulum a Hundertwasser bécsi KunstHaus-ában kiállító Pierre Gilles (2007). Hamis a márka is, mert nevük a Gilbert és George angol posztszituacionista párost idézi (80-as évek), de a két francia igazi mai bulváralkotó. Egyikük fotós, a másik festő. Húsz éve van egy elvarázsolt loftjuk Párizsban, amelynek egyik terme – az eltűnés esztétikáját parodizálva – Verne Nemo tengeralattjárójának szalonját mintázza. Fontos, hogy süllyed. A műtermi miliő: giccses, tengeralatti tájkép, II. osztályú, festett díszlet, búvársisak, kitömött fóka. Karatés Bruce Lee-plakát előtt örökre bekapcsolt tévé. Paródia lehetne, de az alkotók inkább büszkén azonosulnak szerepként kezelt halálos betegségükkel, primadonnaként affektálják, hogy már 50 évesek, és a testük is romlik (a KunstHaus az AIDS-beteg alkotók támogatója).

illusztráció A neves asztrológus Peter Orban írja: "Még nem ... vagyunk az, ami az ember eszméje, szelleme valójában. Még csak előforma vagyunk, és még fejlődünk." Nem valamiféle homofóbia summázza a fenti pár üzenetét, ez éppen ellenkező P. Orban szellemi evolúciójával. Kultúrtörténeti parabolával ez a már idézett alkímiai menyegző királyi nászának rafinált tagadása. A meddő nász ezo-értelmezése az eszme emelkedésének cáfolata. Háború után több fiú születik – tán a hétmilliárd Homo sapienst elviselő Gaia lénye rekeszti ki a jövő emberét a szellemi-testi evolúcióból? Darwin szerint a faj álma az evolúció. Tán Gaia álma a magas szintű lényről leváló rossz tulajdonságok szörnnyé alakuló devolúciója – az ezotéria rémálma?

Szekularizáció és művészet

Ha a feltételezés helyes, és Salzburg közép-európai földrajzi-gazdasági-kulturális centrumként hű tükre, esszenciája a Nyugatnak, akkor a példásan őrzött Világörökség-óvárosban a fent sorolt kortárs művek mellett azért kell lennie valamiféle hagyomány ihlette modern csúcspontnak is. Valóban: ez Ewald Mataré Remény Kapujának nevezett bronz-frízkapuja, a Dóm jobb oldali bejárata. A kapu mellől nyílik a Dóm-múzeum, épp a szobrász kiállításával. Itt nyomon követhetők a kapuvázlatok és a kerámiamodellek, az a szimbólumkereső intuitív alkotómunka, amelyről Meggyesi T. urbanista így ír: "Az ember legősibb meglátása az, hogy létünk értelmes, de rejtelmes módon egy élő, eleven kozmikus rend szövedékébe van beágyazva. Az ember ugyanakkor nem kész lény, mert úton van, aminek során egyre távolabb kerül a természettől és a kozmosz szívétől, amiből kiszakadt. (...) aminek megfejtése és realizálása nélkül a világ értelmetlen és szenvtelen véletlenek halmazára esne szét: a kozmoszt állandóan a káoszba visszasüllyedés esélye fenyegeti."7 E bronzkapuban ott van a kozmikus teremtés és a bronzöntés között követhető analógia: angyalok, emberek és a "jó hír", a csillagbolt-édenkert ó-egyiptomi zománc-technikával. A mellettük kiállított állatfigurák, kútalakok, feszületek – az Entartete Kunst megbélyegzett művei – az avantgárd plasztika nyelvén szólnak. A rossz emlékű utazó-kiállítás keretében épp ide, Salzburgba is elkerült egy, a német múzeumokból "Entartete" szitokszóval kidobott Mataré-szobrok közül. És Matarét – a század e jelentős alkotóját – a média később sem kapja fel, tán mert a bronzkapu nem forgalmazható, és mert nem termel. Tárlatán látható az őskultúrát idéző anyagvázája, melyet az '57-es Salzburgi Akadémián diákjaival egy hónapon át egyetlen meditációs műként hozott létre. Szt. Antal-szobrát (1943) a front menti meg, amikor kidobnák a kölni St. Kolumbatemplomból. De Nietzsche jóval előbb megírta: "Isten halott".

Október 26-án, Ausztria nemzeti ünnepén szakrális ünnep volt a linzi Régi dómban. Misét rendeztek Franz Jägerstätterért, a szentté avatás előtt álló mártírért, aki 1943-ban megtagadta a fegyveres szolgálatot, és a náci birodalom "jogszolgáltatása" ezért halálra ítélte – lefejezték. 94 éves özvegyét az állam kitünteti, a misét az utolsó megszálló távozásának napján tartják: a jóvátétel médiaeseménnyé változik. A 20. század kultúrája a szabad szellem nagy kalandja, amit a terror pusztít el, majd feltámadása után a piaci liberalizmus ölhet meg. Nemcsak a média terében, de Salzburg, Bécs hétköznapjaiban is, minden az üzlet, esetleg a nácizmus feldolgozása körül forog.

Nádor J. szavait kölcsönözve: valaha az erőszak bár fontos kioldószerkezet volt, de az ezzel kapcsolatos tudást a tradíció társadalmában feltétlenül beavatáshoz kötötték. Erőszak és csonkolt tér – szinonimák. Salzburgban erős jelenlétű a belső mag körül erőszakosan terjeszkedő kortársépítészet. Kérdés, hogy nem jár-e úgy a ma 150 ezer lakosú (amiből 40 ezer egyetemi diák) Salzburg, mint például Granada. A milliós város úgy körülnőtte az Alhambrát, hogy az meg sem található. A bontások mértékét csak a helyi érzékeli – a rombolással az identitását csonkolják (vö. a pesti zsidónegyed eltüntetésének trükkjeit).

Megtalálható-e az egzakt fordulópont a vizuális művészetben, amikor a jó szándékú modern építő kísérletek mellett elkezdődött a rombolás is? Talán az első G. Matta-Clark manhattani anarchista architektúrája, amikor régi, patinás házakat lyukasztgat és fűrészel szét (1972), vagy egy, a Pompidou Center építésénél kiürített ház Office-Barock projektje (1975). Matta-Clark, Fischer v. Erlach salzburgi mintái, a Kollégium-templom és az Istálló-kaszárnya lyukas balkonja nyomán, barbárként hivatkozik a klasszikusra. Nem más ez, mint az elődöt, de őt magát is egyaránt megalázó-gyalázó, pimasz forradalmi geg. Filozofálhatunk W. Benjamin barokk és expresszionizmus közti analógiájáról – ahogy tették ezt a posztmodern építészet jobb ideológusai –, de a gyorsdaraboló alkalmazása nagyon hasonló a láncfűrésszel húst szeletelő horrorfilmekhez.

illusztráció A szcéna filmi átjárása S. Spielberg Schindler listájának egyik jelenete: a krakkói Kazimierz zsidónegyedet átfésülő SS géppisztollyal lyuggatja az ódon, fatetős házak mennyezetét, végezve a födémbe bújt zsidókkal. A filmbéli A. Göth parancsnok (történeti figura) reggelente ágyból lő a Pleszow-láger foglyaira. Az előbbi példa a város-laboratórium holt házait boncolja, az utóbbi módszeres tömeggyilkosokról mond történetet. Mindez a hús szépségehalott hús teremtése perverziók vektorait tárja fel. Közvetlenül nem összehasonlítható, de összefügg a két fenti példa. Az asszociáció nyomán idézek egy filmes hipotézist: O. Bartov műve8 a történeti áttekintésén túl merész koncepciót is vázol. Szerinte a mártírok, hősök, antihősök holocaust-történetei nemcsak a náci témájú filmre hatnak, de a kortárs film (a kommersz is) a nemzetiszocialista népirtás nyomán járja mai, erőszak-ábrázolásban tobzódó kényszerpályáját. A tömegmészárlásra a história nem ad kielégítő magyarázatot – tán ezért nem evidens a tézis. E salzburgi esettanulmány tehát áttételesen igaz más műfajokra is. A náci terror rémálma elől, úgy tűnik, nem lehet elfutni. Hatmillió "névtelen názáreti" halála szinte olyan hatást tesz a civilizációra, mint a zsidó tanító mártírhalála. A kommerszfilm-erőszak fekete mágia, amely üzletet kreál a tragikum feldolgozásából. A kultúracsinálók a közép- és az ókorban is tévelyegtek, ilyen üzlet volt az inkvizíció is.

Ókori analógiát kutat a filológus Yaacov Shavit9 összehasonlító vallástörténeti munkája. A Biblia bázisán korokat átívelő történeti hatást kutat, az antik idők materialista görög kultúrájának a zsidó egyistenhit okkult művére tett befolyását vizsgálja. Szerinte már a görög uralom a monoteizmus fellazulásához vezetett. Az entrópiát a gettólét a 19. századig késlelteti. De annak emléke hat még a mai szekularizált időkben is. Spektákulum és zártság ellentét, ami Shavit citátuma szerint régebbi eredetű: "De [int Apión], nem alkottunk géniuszokat, feltalálókat a művészetekben, sem a kézművességben." (Josephus: Apión ellen, 135) A szerző a képtilalmat más korban is elemzi. Antimetrikus összefüggés lehetőségét keresi a "külső" (vizuális) és "belső" (érzékek feletti) érdeklődés teljesítmény-minőségei közt: "A külső bölcsesség és a művészetek sohasem foglaltak el központi helyet társadalmaink állami, nemzeti életében." Így lehet, hogy a gettó befelé néző ezo-kényszerétől szabadulva, az alkalmazott vizuális műfajokban – mint a fotó, a film – kiugróan nagyszámú a zsidó kultúra felől érkező alkotóknak a megjelenése a korai és késői Hollywood filmjeiben is. Több történeti analógiája között Shavit a szekularizáció hasonló folyamatának látja például a teljesség alkímiájának materializálását követő, természettudományos, analizáló diszciplínák megerősödését. Ilyennek vélem azt is, hogy a 19. században nyilvánosságba lépett okkult irodalom és gyakorlata által exoterikussá lett a beavatás keresése. Az "adeptus-tömeg" hamisítók és politika által manipulált ál-ezoterikusok hatása alá került (l. a nácizmus gyökereinél). A titkos tudást a tömegmédia populista uszító jelszavakká sulykolta-heccelte. Mai analógia: a még ezo-ihletésű klasszikus avantgárdot pszeudo-progresszív vizuális tömegkultúrává váltja át a spektákulumvilág.

Építészet és rombolás

Az analógia segítségével visszatérve az architektúrához: erős a kapcsolat a rombolás démona, az architektonikus értékek felborítása, a kánonok felrúgása és a rom esztétikája között. Mindez a démoni erők megnyilvánulására kíváncsi, az arányok szétzilálásának, a diszharmóniának örvendő, a hozzá tartozó emberi szenvedés felett érzett kéjre is nyitott, perverz cselekvőt feltételez. Egy angol építészetkritikus, D. Sudjic Épületkomplexus című könyvében (2006) felidézi, hogy a szeptember 11-ei merénylet egyik terrorista pilótája a repülővezetés mellé építészetet is tanult. A statika studírozása nélkül is tudta, hogy a rombolást nem maga az ütközés, hanem a kerozin robbanása okozta tűz idézi majd elő, vagyis "az architektúra iránti érdeklődését, mint nem hasznosult szenvedélyt kell értékelnünk" – írja Sudjic. A teremtőerővel való visszaélés démoni példájaként a merénylő lelki szemeivel előre látni akarta, hogy mi lesz a becsapódás pillanatában történő halála után? Sudjic műve azt mondja el, hogy a kortárs világ progresszívként interpretált építészetének java nagyrészt a hatalmi perverzió hatása alatt születik – az architektúra tradícióinak kitartó felborításával. (Vö. a Rómát égető Néróval, H. Böll kolostor-robbantó hősével, Szarajevó orvlövészeivel, vagy az öbölháború bombázását figyelő milliárdos tévénéző-tömeggel.)

A romból építő romantikus művész – festő, komponista, költő, mint C. D. Friedrich, Schumann vagy Vörösmarty – arra használja a rom, a töredék képzetét, hogy fölvesse a kérdést, vajon nincs-e önszerveződés abban, ami csonkának látszik. Ezzel szemben a spektákulum lényege: a rám figyeljenek, és az erre nevelt tömeg egyidejű csodálkozása, a látványnéző fogyasztói viszony. Új harmóniát a kereső meditáció hozhat, hasonlóan a sebgyógyuláshoz. Amikor a rég kutatott "teremtőmező", a világot behálózó tudat ezo-lehetősége, a Teremtés eredendő jóakaratának hite sejlik fel (l. Hippokratész, Jung, Koestler, Sheldroup). A muszáj lenni és a muszáj modernnek lenni – különbözők. Az egyik a felszín mögötti mélyebb valóság, princípium létezésével számol, a másik a tagadásra épít. A "modern" – kulturális időértelmezés. "Az idő az emberiség válasza az entrópiára." (A. Gell)

Salzburg ebben is szolgál pozitív kortárs példával. Az abszolút teljesség érinthetetlenségét építő land-art művész, J. Turrell a 70-es évektől tervez tájléptékű, kozmikus konstelláció-házakat: kráterbe, szirtre. Salzburg fokára, a Mönchsbergre, a Festspielhaus fölé például Nap/Hold házat (2005). A hengerformát félgömbbel fedi, alul, gyűrűn ülve figyelhetők meg a félgömbre rejtett fényforrásból vetített naphold imitációk. Sötétedéskor a hegyre érve az alkony fényével fogad e valóban szakrális ház. Kilépve a kínaiak kapcsán már említett Modern Múzeum teraszára, Turrell a "teremtőmezőn" működik – ugyanaz a fény a valóságban. Alkonyfény, az égi Jeruzsálem salzburgi tornyai. Rajtuk a 2000 méteres hófödte hegyek tetejéről visszavert grisaille-vörös. Ez a ház a Nagy Mű tükre, amit az ezo-csillagvizsgáló láttat: kozmosz-természet-ember biológiai, szellemi, lélekvalósága. E harmóniából építkezik a pithagoreus építész. Asztrológiai építészete nem tévesztendő össze a fényinstallációval, mely zagyva képet vetít tabu-épületekre, a bécsi Karlskirchére, a Brandenburgi kapura stb. A tradicionális értéket valló közösségek minden korban beavatáshoz kötik az idő-manipulálás lehetőségét, nem kuruzsláshoz, világítástechnika-marketinghez.

Turrell háza pozitív csengésű végszó is lehetne, ha nem állna mellette a Modern Museum fehér kővel borított kockája, melyet – erős lakossági tiltakozás ellenére – pár éve ideépítettek. Ez is szakrális kísérlet, a minimalista építészet kevéssé sikerült példája. A minimalizmushoz R. Klein jeruzsálemi építészetelmélet professzort szabadon idézve: az ókori zsidóság által bálványtalanított transzcendens világkép – a zsidó-keresztény kultúra alapja – most főként J. Derrida és P. Eisenman úttörő munkája nyomán az építészetet bálványtalanítja. A görög-római tradícióra épülő stílusok és építészeti elemeik az 1980–90 közt dívó posztmodern végéig uralták az építészetet, ma az anyagelvű bálványtalanításban keresik a mikrokozmoszban is fellelhető teljességet. Salzburgban és a világ számos tradíciót őrző helyén a civilek tiltakoznak a kortárs művészet, a bálványtalanító építészet ellen. Egy-egy provokatív köztéri szobor, performansz, kiállítás elleni előadásokkal, tüntetésekkel, plakátokra ragasztott elutasító címkékkel. Csakhogy ezzel a civil tiltakozó maga is a tagadás mókuskerekébe lép, mai, színvonalas tradicionális esemény, szakrális karakterű alkotás alig mutatkozik. (Salzburgban a kortárs zene, Mataré vagy éppen Turell tornya a kivétel.)

Még nem dőlt el, hogy a minimalizmus kísérlete is csak tradíció tagadása, vagy egy elvont szakrális újítás. E kételyem oka ama megrendelői-építői világkép is, amely a modern gondolkodást teljesen behatároló, felvilágosult, objektív empirizmus rabjaként a szubjektivitást is tagadja. Ez utóbbi rendkívüli módon elidegenít, olyan elem, amely az alkotásban harmóniát kereső (kortárs) építészetet akár fel is számolhatja.

Az osztrák építész, Wolf D. Prix – az 1970-es évek bécsi avantgárdjának egyik főszereplője, a Coop Himmelb(l)au (sic!) alapítója – 2007 októberére készült el a müncheni BMW-Welt futurisztikus csarnokával, élménymarketing-üvegpalotájával. Az építmény ikertestvérével, a lipcsei BMW Werkkel együtt az építészek – a marketing jegyében – a sebesség-architektúra szentélyéről szólnak. W. D. Prix analógiája szerint az Akropolisz is egyszerre volt piac és szent hely. A BMW-vásárcsarnok évi 850 ezer nézőt vár árubemutatóra, ők nézik a spektákulumot, melyben napi 250 vevő (üres színpadi formaságok közt) átveszi státuszszimbólumát. A Coop Himmel(b)lau 68-as bécsi avantgárd költői építészetéből piaci presztízs lett. Prix, az építész, indult minap a budai Clark Ádám tér hotel-pályázatán is, ami önmagában is médiaesemény, pláne, hogy nem a sztárépítész nyerte meg. A 40. sz. terv győztes építésze kevéssé sikerült módon nyilatkozta: "nem akarunk szépészeti dolgokkal operálni". Ezt a zsűri árnyaltabban fogalmazta: "A pályaművek közül egyedül ez a terv nem esztétizálással, hanem gondolatiságával oldja meg a feladatot." A 70-es években az én generációm e tagadást picit őszintébben, "a rút esztétikájaként" vállalta. A zsűrinek is üzenő netes-vitázó reakciója a győztes tervre: "...a részletképzés minimumra csökkent, az anyaghasználat homogenitásával eltávolítják a ház ideáját egy absztrakt ideális forma irányába?" E forma, többek szerint, bunkert idéz. A terv – az elviselhetetlen forgalom miatt – nem mellesleg periszkópokkal pótolja az ablakokat. A turizmus Kába-kövévé lehet ez a ház...

Hipotetikus konklúzió

A művészet üzleti manipulációja az okkultizmus politikai és erőszak-felhasználására rímel – analógiájuk be nem látható jövőt ígér. A nácik okkult látszatfaj-képzése (E. Erikson kifejezése) hasonló elidegenedést termelt, mint amit a fenti salzburgi példákkal megidézett, de világszerte hódító pszeudoművészet hozhat. Az információ robbanásában a kultúrahordozó "mémek ... és az agresszió – akár kulturális kontextustól függetlenül – járványszerűen fertőz".10

Az elidegenedés jó néhány műfaját, példáját körüljárva láttuk, hogy mindkét folyamat szellemi síkon indult. De a jó irányt az adott korszellemet és a korszak technikáját is saját (egykor hatalmi, ma üzleti) céljaik szerint manipulálók – a régi-új megengedő szisztéma keretei között – rendre elkormányozták. A népi tapasztalat és az ezoterikus hagyomány hite szerint a dolgok visszafordíthatók, a sebek begyógyulnak, a halottak feltámaszthatók. De azt nehéz hinni, hogy a világ csak úgy, magától jóra, harmóniába fordul. Talán újra a szellem felől lehetne elindulni, sajnos immár nem tiszta lappal, és nem is először. Naiv emberek – és még naivabb politikusok – szerint létezhet konzervatív liberalizmus is. Képzelt kútmérgezők, előítéletek alapján feláldozott bűnbakok nélkül is vezethet "jó út". De annak irányát nem feltétlen a permanens forradalom, az örökös reform felé kell keresni. Létjogosultsága lehet a régi (lassan elfeledett) tudás, tradíciók és kánonok bölcsességének is. Ki lehetne próbálni.

Jegyzetek:

  1. Lukacs, J.: Egy nagy korszak végén. Budapest, Európa, 2005.
  2. Schultz, W.: Dokumente der Gnosis. Jena, 1910.
  3. Ormos M.: Az ámokfutás. Rendszerváltás nyilas-nemzetiszocialista módra 1944. In: Népszabadság, 2007. okt. 13.
  4. A csalónak bélyegzett bécsi tudós öngyilkosságával végződő dráma Szerb Antal Pendragon legendáját (1934) is megihleti. A rózsakeresztes krimi hüllőkísérleteiben a walesi arisztokrata az áttetsző, vak cavellinák hibernálásával akar eljutni C. Rosenkreuz (1378–1484) – a Rózsakeresztesség alapítója – titkához, aki 1604-re saját feltámadását jósolta meg, felbolygatva a középkor/újkor határán egyensúlyozó tudományt. Az egyházi támadásokra akkor egy angol, R. Fludd (1574–1637) orvos-alkimista válaszolt (Leiden, 1616–17). E sorba illő – a fasizmus korából való – példa: Keszi Imre műve, az Elysium (1958) is: az 1944-ben Budáról elhurcolt fiú, Gyurka kalandja a halállal, amit a nácik orvosi kísérletnek álcáznak. (Elíziumi liget = az alvilág része, de ide az istenek kegyeltjei jutnak, a baj és gond nélküli lét, a rend periférikus boldogságszigete. Cinikus szómágia: a haláltábor-név gyakran tartalmaz ligetalakot.)
  5. Ferentschik, K.: Pataphysik. Berlin, 2007.
  6. Lásd A. Warhol Ambulance Disaster-ét, a Liz as Cleopatra- és a Marilyn-vászonnyomatait, valamint az elidegenítő banális főműként hozzájuk rendelt leves-konzervdoboz festett idolját (1965)
  7. Meggyesi T.: Mennyei Jeruzsálem. In: Magyar Építőművészet, Utóirat, 2007. 5. sz.
  8. Bartov, O.: The Jew in Cinema. From The Golem to Don't Touch My Holocaust. Bloomington-Indianapolis, Indiana U. P., 2005.
  9. Shavit, Y.: Athens in Jerusalem. Classical Antiquity and Hellenism in the Making of the Modern Secular Jew. Littman Library of the Jewish Civilization. London, Valentino Mitchelle et Co. Ltd., 1997.
  10. Nádor J.: Sámánság. Budapest, Akadémiai, 2007.


Ökotáj, 39–40. sz. 2008. 62–83. o.