Victor András

Evolúció – a növekvő szabadság útja

Az evolúció elfogadásával vagy tagadásával kapcsolatban az első számú kérdés, amire mindenkinek válaszolnia kell: "hiszem-e, hogy Isten teremtette a világot?" A helyzet azonban nem olyan egyszerű, hogy ha erre valakinek az a válasza, hogy "hiszem", akkor nyilván elutasítja az evolúciót, ha pedig azt, hogy "nem hiszek semmiféle felsőbb lényben", akkor értelemszerűen az evolúciós tan híve lesz.

illusztráció

A Teremtés – folyamat

Az alábbiakban azt szeretném bemutatni, hogy hívő ember is lehet az evolúciós látásmód híve. Hiszen a fenti első kérdés megválaszolása után jön a második – amely minden keresztény ember számára a kérdések kérdése: "komolyan úgy gondolom-e, hogy Isten valóban hat nap alatt teremtette a világot, ahogyan az a Bibliában le van írva?". Aki erre a kérdésre igennel felel, az értelemszerűen elveti az evolúciós tanokat, hiszen azok valóban nem egyeztethetők össze a Genezisben (I. Mózes) betű szerint leírtakkal.

Lehetséges azonban, hogy egy mélyen hívő ember is úgy gondolja, hogy az Ószövetség ezen mondatai nem szó szerint értendők, hanem szimbolikusan. Hiszen a Biblia a kétezer évvel ezelőtt élt emberek nyelvén, fogalmi és gondolkodási szintjén megfogalmazott üzenet, ezért minden kor hívő emberének szent feladata küzdelmesen és újrafogalmazva megérteni az örömhír lényegét. Egyáltalán nem új feladat ez. Ezt tette már Pál is, amikor újszövetségi leveleit írta; ezt Origenész egyházatya (185–254), amikor összevetette a különböző görög és héber Szentírás-változatokat, és megpróbálta "kihámozni" az igazságot. S ezt teszi ma is minden lelkipásztor, amikor prédikál. Vagyis egy keresztény ember világképét – és emberképét – illetően végső soron minden attól függ, hogy a Bibliát mindenestül – az első mondattól az utolsóig – szó szerint kívánja-e értelmezni, vagy sem. Ha nem, akkor már szóba jöhet az evolúció. Ebben az esetben ugyanis lehetséges az az értelmezés, hogy a Teremtés nem egyszeri (hatnapos) aktus, hanem folyamat, amely akár még ma is folyik. Akár évmilliárdok óta.

A darwini tanokat az egyházak kifejezetten ellenségesnek, "az ördögtől valónak" tekintették, és "hivatalból" elvetették. Szép lassan azonban változik a helyzet, és ebben bizonyára szerepet játszik a biológiai evolúciós elmélet megerősödése is. Fontos lépés ebben a változásban, hogy II. János Pál pápa 1996-ban a Pápai Akadémia előtt kijelentette, hogy a támogató bizonyítékok nagy tömege miatt az evolúció elmélete többé nem tekinthető egyszerűen hipotézisnek. Ez persze távolról sem jelenti az evolúció tényének automatikus elfogadását, mégis valamelyes nyitást jelez.

A biológiai evolúciót alátámasztó tudományos tényeken túl nyilván a kozmológia huszadik századi eredményei is hozzájárultak ahhoz, hogy napjainkban egyre többen tekintik a világot alakulóban, fejlődőben lévő valaminek. Csillagászati és fizikai megfigyelések alapján ma már gyakorlatilag kétségbevonhatatlan, hogy a világegyetem nem statikus, hanem változó. Minden szerveződési szinten változik. Nem tekinthetjük többé olyannak, mint amit Isten egy "pillanat" alatt megalkotott, s azóta változatlanul ugyanolyan.

"Ezentúl a Világegyetem már nem Kozmoszként, hanem Kozmogenezisként mutatkozik. ... Amíg statikus Világ esetében a Teremtő (causa efficiens) – akármit mondjanak is egyesek – mégis strukturálisan elszakítva marad alkotásától, és ezért meghatározható alap sem marad immanenciája számára, addig az evolutív természetű Világban ... Isten (összekavarodás nélkül) esik egybe a Kozmogenezis összpontosulási Központjával." – írja Pierre Teilhard de Chardin jezsuita atya (1881–1955)1. A régi, hagyományos látásmód szerint a világ a Teremtéssel "kikerült Istenből". Az evolutív látásmód szerint azonban "a Világ már nem kifelé helyezéssel és szétszóródással Létben részesülő valami, hanem pleromizációval (beteljesítéssel) és összpontosulással részesül a Létből. Már nem Okozás eredménye, hanem Egyesítés alkotja meg."2 Teilhard de Chardin előtt voltak már mások is, akik valamiféle egyesítésként határozták meg az isteni teremtés lényegét. Ilyen volt például Novalis is, aki így fogalmaz: "Isten sem teremt más módon, mint mi. Csupán összeilleszt".

Ha tehát képesek vagyunk arra a látásmódra, amely a Bibliának nem a szavait, hanem a lényegi üzenetét keresi, akkor boldog szívvel elfogadhatjuk az evolutív világ gondolatát. Mai eszünk számára még szebb és lelkesítőbb is az a látásmód, amely nem egyszer s mindenkorra változatlan világot gondol el, hanem olyant, amely a beteljesedés felé repül. Ebben a világképben természetesen a tökéletesség fogalma is másképp értelmezendő; nem abszolútumként, hanem dialektikusan és dinamikusan.

Evolúció – növekvő komplexitás és növekvő tudat

Nézzük meg egy kicsit részletesebben, hogy mit is jelent az, hogy "evolutív világ". Mi fejlődik benne, hogyan és merrefelé?

Hívők és materialisták hosszú-hosszú időn keresztül kiengesztelhetetlenül győzködték egymást afelől, hogy mi volt a világban az elsődleges: az anyag-e vagy a szellem. A hívők váltig azt mondták, hogy Isten mint szellem volt mindennek a kiindulópontja, és ő teremtette a "semmiből" az anyagi világot is. A marxista szemináriumokon viszont folyton csak azt lehetett hallani, hogy a világban az anyag az elsődleges, a szellem csak ennek egyfajta mozgásformája (értsd: működése).

Régi tapasztalat, hogy ha egy antagonisztikusnak tűnő ellentmondás az érvek végeláthatatlan ismétlődésébe süllyed, akkor feloldásának egyetlen (?) lehetséges módja van: más dimenzióból kell szemlélni a kérdést. "Felülről" kell nézni. Erre a megoldásra jutott Teilhard de Chardin is, amikor – ő mint jezsuita pap! – azt állította, hogy Szellem és Anyag nem állítható egymással szembe. Felülemelkedett a kérdés addigi szintjén, és azt mondta, hogy az csak a merev logikai kategóriákhoz szokott európai filozófia téves kérdésfeltevése, hogy e kettő közül melyik az elsődleges. Komplementáris módon kell szemlélnünk Anyagot és Tudatot, s ha ez sikerül, rögtön rájövünk, hogy mindig együtt járnak. "A valóságban nem Anyag és Szellem van, hanem csak Szellemmé váló Anyag létezik. A Világon nincs sem Szellem, sem Anyag, mert a »Világmindenség Alapszövete« a Szellem-Anyag" – és e kettő-egy kölcsönösen és eleve föltételezi egymást. "A Szellem állandóan húzza és fenntartja az Anyagnak a Tudat felé törő felemelkedését, viszonzásul az Anyag teszi lehetővé, hogy fennmaradjon a Szellem, mert szüntelenül talajt és táplálékot szolgáltat neki."3

A fentiekből következik, hogy az anyagi világ nem hívság, nem holt és értéktelen valami, amelytől minél jobban el kellene határolódnunk – ahogy ezt évszázadokon keresztül tanították a templomokban. Az anyag szent, hiszen rajta keresztül, vele együtt vezet az út a beteljesedéshez (plerómához). Teilhard de Chardin egy egész tanulmányt írt ezzel a címmel: "Himnusz az Anyaghoz". De más írásaiban is nyomatékosan kifejtette azt az elképzelését, hogy anyag-voltunk nem elválaszt minket a szellemtől, hanem összeköt vele. "Bűvölő és erős Anyag! Anyag, te simogatsz és férfiassá érlelsz, Anyag, te gazdagítasz és lerontasz. Bízva az égi erőkben, amelyek megtisztították és illattal telítették vizeidet, átadom magamat hatalmas árjaidnak. Krisztus ereje ömlött beléd. Vonzó karoddal húzz magaddal engem, éltető nedűddel táplálj engem, ellenállásoddal eddz meg engem, kiszakító karjaiddal szabadíts fel engem, s végül egész tenmagaddal segíts istenivé lennem."4

Az evolúció során – és itt nemcsak a biológiai, de a fiziko-kémiai evolúcióra is gondolunk! – anyagi szempontból egyre komplexebb rendszerek jönnek létre. A kvarkoktól és más szub-elemi részecskéktől az atomokon, molekulákon, szerves vegyületeken, egysejtűeken keresztül a társadalomban élő emberig óriási fejlődési vonal húzható az anyagi összetettség, komplexitás tekintetében. Az egyre komplexebbé válással kapcsolatban azonban jelentkezik egy komoly természettudományos probléma. A fizika (azon belül a termodinamika) egyik alaptörvénye ugyanis az ún. entrópia-növekedés törvénye, vagyis a rendezetlenségre való "törekvés". (A törekvés szót azért tettük idézőjelbe, mert nyilvánvalóan nem emberi jellegű szándékról van szó, hanem egyfajta tendenciáról, az önként végbemenő folyamatok irányáról.) Ha igaz, hogy az Evolúció – lényegét tekintve – rendeződés, akkor első közelítésben bizony ellentmond az entrópia-növekedés törvényének. Az alábbiakban azt a különös – és csodálatos – kettősséget szeretném érzékeltetni, amely tömören úgy fogalmazható meg, hogy a világban egyszerre érvényes a rendezetlenségre és a rendre való törekvés.

Nézzük először a fizikát! Az entrópia statisztikus jellegű fizikai fogalom, és (leegyszerűsítve) valóban "rendezetlenséget" jelent. Az entrópia-növekedés tehát a rendezetlenség fokozódását, a rendezettség csökkenését jelenti. A fizika azt tanítja, hogy zárt rendszerekben a spontán végbemenő folyamatok irányát (az energetikai szempontok mellett) az entrópia-változás szabja meg – azok a folyamatok mennek végbe maguktól, amelyek eredményeképpen a rendezetlenség nő.

Nézzünk ennek érzékeltetésére egy egyszerű példát! Vegyünk egy dobozt, és tegyünk az egyik sarkába öt fehér golyót, a szemközti sarokba pedig öt feketét. Joggal mondjuk, hogy most rend van a dobozban (vagyis az entrópiája alacsony). Csukjuk be a dobozt, és néhányszor rázzuk meg. Ha most kinyitjuk, szinte biztosak lehetünk abban, hogy a golyók összevissza lesznek a dobozban, vagyis csökkent a rendezettség (és nőtt a rendezetlenség, vagyis az entrópia). Ezt sokszor megismételhetjük, de nem valószínű, hogy valamelyik kinyitásnál azt látnánk, hogy rend van a dobozban. Pontosabban fogalmazva: nagyon kicsi a valószínűsége. Minthogy rendezetlen, "összevissza" helyzetekből elképzelhetetlenül sok van, rendezettnek tekinthető esetekből pedig csak néhány – és minthogy minden egyes helyzetnek egyforma az előfordulási valószínűsége! –, érthető, hogy ha a rendezett helyzetek megváltoznak, akkor valószínűleg rendezetlenné válnak.

És itt jön a különös kettősség. Hiszen akárhova nézünk a világban, mindenhol látunk valamiféle rendet, rendezettséget. Nem "amorf kvark-levesből" áll a világ, hanem atomokból, bonyolult szerkezetű molekulákból, molekulakomplexumokból stb., amelyek csillagrendszerekké rendeződött csillagok bolygóinak felületén vannak. Márpedig egy csillagrendszer – ahogy a rend szó is jelzi! – rendezettebb, mint a köd; a szerves molekulák (komplexitásuk révén) pedig magasan rendezettek a hidrogénmolekulához képest.

Azt tapasztaljuk az általunk látható világban, hogy ahol valamiféle rend (akárcsak véletlenül!?) kialakul, ez a kezdetben még csak kis mértékű rend további rendeződést generál. Ha a világűrben két hidrogénatom az átlagosnál közelebb sodródik egymáshoz, máris adva van a lehetőség arra, hogy egyfajta góc képződjön, amely kiindulópontja lehet egy majdani csillagnak, galaxisnak. Egy kristály-kezdemény – vagyis néhány ion rácsba rendeződése – "katalizálja" a további rendeződést, a kristály növekedését.

Hasonlóan értelmezzük azt a folyamatot is, ahogyan az ősi Földön a szervetlen molekulák egymásra hatása révén bonyolultabb szerves molekulák képződtek, azokból pedig fokozatosan önszabályozó kémiai rendszerek és végül élő rendszerek alakultak ki. Hiszen ahol széndioxid-, víz-, metán- stb. molekulák vannak, ott előbb-utóbb be "kell" következnie a további rendeződésnek, vagyis alkohol-, aminosav- stb. molekulák kialakulásának. És ahol már kellően sokféle szerves vegyület van, ott – a rend további rendeződést generáló hatása révén – létre "kell" jönniök az élő rendszereknek is.

A "rendeződésre törekvés törvényének" van természettudományosan magyarázható oldala is. Minden rendeződés föltételezi az addig különálló részek összekapcsolódását. Márpedig bármely összekapcsolódás – mágnesek összetapadása, ellentétes töltésű ionok egymáshoz kapcsolódása, kémiai kötések kialakulása stb. – azzal jár, hogy a rendszer alacsonyabb energiaállapotba (stabilisabb állapotba) kerül. Ezért mennek végbe az összekapcsolódások. Ezért alakulnak ki a kémiai kötések, s jönnek létre szimpla atomokból akár bonyolult molekula-komplexek is. A "rendeződésre törekvés törvénye" tehát fölfogható úgy is, mint egy speciális esete a fizikai-kémiai folyamatok másik meghatározó törvényének, az "energia-minimumra való törekvésnek". (Itt azonban még további vizsgálódásokra van szükség.) A fenti gondolatmenet zárótétele tehát kettős:

1. A világ komplementáris módon két, ellentétesnek látszó tendencia hatása alatt áll; az egyik az entrópia-növekedés törvénye, amely a rendezetlenség (a "szétesés") felé viszi a világot, a másik a rendeződés törvénye (entrópia-csökkenés), amelynek köszönhetően a világ tele van rendszerekkel, és ezek között egyre magasabb rendezettséget elérő rendszerek is vannak.

2. A világ számos pontján a "szétszórtból" elkerülhetetlenül "összeszedett" lesz, így az élet kialakulása az élettelenből szintén törvényszerűen bekövetkező folyamat. Ezt továbbgondolvapedig azt kell mondanunk, hogy az egyre komplexebb, összetettebb rendszerek kialakulása az evolúció során szintén elkerülhetetlen – beleértve a tudattal és lélekkel rendelkező élőlények kialakulását is.

illusztráció Azt látjuk tehát magunk körül a világban, hogy az anyagi komplexitás és a tudati fejlettség komplementárisan összetartozik, és "egy tudat annál fejlettebb, minél gazdagabb és szervezettebb anyagi építményt bélel. Szellemi tökéletesség (vagy tudati centráltság) és anyagi szintézis (vagy komplexitás) csak két oldala vagy ikertünete egyazon jelenségnek".5 A materiális fejlődés egyúttal a tudat egyre magasabb szintjeit is jelenti. (Ebben a gondolatmenetben a "tudat"-fogalmat a megszokottnál általánosabb értelemben használtuk, de hiszen ennek a látásmódnak éppen az az egyik kulcspontja, hogy valamiféle "szellemiség" az anyagi struktúrák minden szervezettségi szintjével együtt jár.)

Evolúció – növekvő szabadság

Induljunk ki abból a fenti megállapításból, hogy az evolúció mentén materiálisan egyre komplexebb és ezzel elválaszthatatlanul együtt egyre magasabb szintű tudattal rendelkező rendszerek jönnek létre. A tudat, a gondolkodás, a szellemi jelleg az állatokban emelkedett a legmagasabb szintre, és még közöttük is óriási különbségek vannak az elért szint tekintetében. A legfejlettebb tudattal pedig kétségtelenül az ember rendelkezik.

Nézzük meg, hogy milyen "választási lehetősége" van az egyes rendszereknek "életútjuk" különböző helyzeteiben. Az embernek szabad akarata van, azaz – természetesen genetikai adottságai révén meghatározott keretek között és addigi tapasztalatai által befolyásolt módon – dönthet és választhat különböző lehetőségek között. Tulajdonságaink kialakulásában, viselkedésünkben szerepe van a genetikai determináltságnak és a tudati működésnek is. Személyiségünknek vannak öröklött (materiális-egyéni) és tanult (tudati-társadalmi) komponensei is. Az ember az az élőlény, amelynek életútjában a legnagyobb szerepe van a tanulásnak, és így legkisebb (bár nem kicsi) szerepe van a biológiai determináltságoknak. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy az ember a legszabadabb élőlény; neki van a legtöbb és legnagyobb mértékű lehetősége arra, hogy adott helyzetekben ne egyszerűen biológiai reflexei szerint viselkedjen, hanem tanuláson és tudatos megfontoláson alapuló választás alapján.

Más megközelítésben ezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy az ember életprogramja a legnyitottabb minden lény között. Az életprogram zárt vagy nyílt jellege azt fejezi ki, hogy az adott lény (élő vagy élettelen lény) élettörténete milyen mértékben ("hány százalékban") van már eleve és előre rögzítve az adott struktúrában; s viszont: mekkora szerepe van az egyes helyzetekben való "viselkedésben" annak a tanulási folyamatnak, amelyen az adott lény keresztülment.

Nem tudjuk pontos számokkal kifejezni azt, hogy az ember milyen arányban van "kiszolgáltatva" a már a születésekor benne lévő genetikai (vagy méhen belül szerzett) meghatározottságoknak, és milyen mértékben "szabad". Az azonban biztos, hogy egy nála kevésbé fejlett idegrendszerrel rendelkező élőlény (mondjuk kutya, madár, béka, hal, csiga, földigiliszta stb.) esetében más az arány. Például a madarak életében is van szerepe a tanulásnak, a madár is dönt bizonyos helyzetekben addigi tapasztalatait felhasználva – tehát neki is van bizonyos cselekvési, választási szabadsága. Azonban élettörténetében lényegesen meghatározóbb szerepe van az ösztönöknek (vagyis a biológiai megkötöttségeknek), mint az emberek esetében. Vagyis: a madaraknak zártabb az életprogramjuk, mint a miénk. És ahogy a fenti fejlettségi sorban (kutya, madár, béka, hal stb.) visszafelé megyünk, nyilvánvaló, hogy egyre csökken a cselekvési, döntési szabadság. Egy csiga élettörténetének szinte minden mozzanata már előre bele van írva a génjeibe. A különböző helyzetekben való lehetséges viselkedési módok között aligha a tapasztalatai alapján választ (szabadon), sokkal inkább az öröklöttsége alapján.6

Vagyis ahogy az evolúcióban a komplexitás és tudat együttes növekedése mentén egyre komplexebb rendszerek (lények) jönnek létre, ezeknek egyre nyitottabb az életprogramjuk. Fokozatosan csökken a materiális determináltság, és komplementáris módon egyre nagyobb a tudat, gondolkodás, szellemiség szerepe – vagyis a szabadságé. Az Evolúció iránya tehát (egyfajta megfogalmazásban): a Szabadság növekedése.

A Teremtő – egyesítő

A komplexitás növekedése rendszerek magasabb szintű rendszerbe való integrálódását jelenti. Az atomok molekulákat alkotnak, a sejtmag és a színtestek (sok-sok más sejtszervecskével együtt) növényi sejtet, a szövetek működő szerveket, az emberek pedig családokat és társadalmat. Az evolúció folyamata úgy is megfogalmazható, hogy Egyesülés. De nem akármilyen egyesülés! Nagyon világos különbséget kell tenni egyformásító és differenciáló egyesülés között. Ha ugyanis rendszereket úgy olvasztunk össze nagyobb egységbe, hogy közben ezek az "alkotó rendszerek" elveszítik önállóságukat, sajátságaikat, jellegüket, akkor nem magasabb szintű rendszert kapunk. Ilyen például az utcán tüntető tömeg, amelyben megszűnik – pontosabban felolvad, leegyszerűsödik – az egyén. A tömegben más törvényszerűségek szerint működik az emberi agy, mint egyébként.

A differenciáló egyesülés ezzel szemben olyan folyamat, amelyben az alrendszerek megőrzik viszonylagos önállóságukat, s legfőképpen megőrzik sajátosságaikat, egyéniségüket. Egy ilyen integrálódási folyamat révén az alrendszer nem szegényedik, nem válik egysíkúvá, hanem éppenséggel gazdagodik, még ki is teljesíti önmagát mennyiségileg és minőségileg is gyarapodó kapcsolatrendszere révén. Az Evolúció ilyen egyesülésekkel halad előre.

Azzal kezdtük, hogy a Teremtés: folyamat. Azzal folytattuk, hogy ez a folyamat: az Evolúció. Az Evolúciónak a lényege pedig: olyan Egyesülés, amely a komplexebb és tudatosabb rendszerek kialakulása felé vezet. A Teremtés tehát: Egyesítés. A "teremtő fejlődés"7 világképe alapján – a fentiek szellemében – elfogadhatatlan, túlhaladott az Első Mozgatónak8 az a fajta felfogása, amelyet Arisztotelész nyomán Aquinói Szent Tamás "népszerűsített", mondván: "Isten tehát mind a természeti, mind az akarattal rendelkező okoknak első mozgató oka". E szerint Isten valamikor "meglökte" a világot. A newtoni mechanikára és Descartes filozófiájára épülő karteziánus látásmód szerint Isten megteremtette a részecskéket és a fizikai törvényeket, és azóta minden megy a maga útján – bele sem kell avatkozni. Madáchcsal szólva: "Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen. / Évmilliókig eljár tengelyén, / Míg egy kerékfogát újítni kell."

Ez egy statikus világkép, amely lefokozza a Teremtő szerepét. Ez az "Istenből kihelyezett világ" képe, amelyben a dolgok alakulásában csak a múlton keresztül van (áttételes) szerepe a Teremtőnek.

Az evolutív teremtés látásmódjának sokkal jobban megfelel a világot húzó Teremtő, aki maga felé vonzza a világot, és ezzel teszi azt egyre teljesebbé. "Arisztotelész óta folyton valami külsődlegesen, hátulról, a Világ eredetétől ható (a retro) Első Mozgató formájában alkották meg az Isten-»modelleket«. De amióta szellemünkben előbukkant az »evolutív érzék«, azóta fizikailag csakis olyan valakit lehet felfognunk ésimádnunk, aki előrehúzó szerves Első Mozgatóként Isten (ab ante)" – mondja Chardin.9

Ha a Teremtő "elöl lévő mozgató", amely fokozatosan magába egyesíti az "evolutíve teremtődő" világot, akkor maga Isten is gazdagodik e folyamat által. Sőt: "maga Isten is – szigorúan valós értelemben véve – csak önmagát egyesítve létezik"10. A Teremtő nem lehet független a világtól. Ha a világ – a komplexitástudat-növekedés törvénye szerint – az evolúció mentén folyamatosan gazdagodik, gyarapszik, fejlődik, akkor a világot magával egyesítő Isten is gazdagodik. Ebben a látásmódban tehát végképp felül kell írnunk eddigi statikus tökéletesség-fogalmunkat, hiszen joggal kérdezhetnénk, hogy ha egyszer Isten tökéletes, akkor ugyan hova fejlődik.

Az ember – társteremtő

Az európai kultúra a középkor után fokozatosan megtanult időbeli folyamatokban – múltban, jövőben – gondolkodni, s így végül fölfedeztük a fejlődést is. Mi, emberek, már nemcsak "tárgyai" vagyunk a fejlődésnek – már tudjuk is, hogy fejlődünk. Az ember tehát: öntudatra ébredt evolúció.

Az ember esetében azonban nemcsak az a különlegesség, hogy tudatában van saját evolúciójának, hanem az is, hogy hatással is lehet – sőt: van – saját fejlődésére. Amíg minden más élőlény esetében a természet "vak erői" szabják meg az evolúció irányát, addig az ember beleszól saját evolúciós sorsába. Ezzel kapcsolatban föltehető a kérdés: mennyiben része az ember a természetnek, és mennyiben nem. A kérdésre azonban nem lehet kategorikusan és röviden válaszolni, mert a helyzet annál sokkal összetettebb. Nyilvánvalóan a természet részei vagyunk például abban az értelemben, hogy ugyanazokból az atomokból épülünk föl, mint a természet bármely más lénye, és abban az értelemben is, hogy táplálékunkat, energiaforrásunkat stb. csakis a természetből kapjuk. Sok érv hozható fel annak alátámasztására, hogy az ember a természet része.

Ugyanakkor arra is vannak példáink, hogy az ember (valamennyire) kivonja magát a természet törvényei alól. Erre a legfontosabb példa az, hogy magunkra nézve csökkentjük a természetben általánosan érvényes természetes szelekció érvényesülését. Nem megszüntetjük a hatását, hanem korlátozzuk. Tudományunk, technikánk segítségével küzdünk az ellen, hogy akinek rosszak a genetikai adottságai (pl. sérült géneket hordoz), és ezért testileg gyenge vagy hibás, az hátrányban is legyen. Akinek rossz a szeme, az szemüveget kap, és alig-alig szenved hátrányt. (Az állatvilágban szinte elképzelhetetlen, hogy egy hibás szemű egyed ne kerüljön hátrányba; és nagy valószínűséggel elpusztul, vagy legalábbis nem tud utódokat fölnevelni.) Cukorbetegség miatt ma már nem nagyon halnak meg emberek, mert mesterségesen bevitt inzulinnal korrigálható a természeti eredetű hiba. Érdekes példa arra, hogy az embernek hatása van saját biológiai evolúciójára, a tejcukor-érzékenység története. Az emlősállatok tejjel csak életük kezdeti szakaszában találkoznak, amíg szopnak. (Kivéve némelyik háziállat.) Genetikai programjuk ezért úgy alakult ki, hogy a tejcukor emésztéséért felelős gén az elválasztás után fokozatosan inaktívvá válik. Innentől az egyed már nem tudja megemészteni a tejcukrot, s ha mégis bekerül a tápcsatornájába, akkor nem szívódik fel onnan, hanem a vastagbél falán bevonatot képez, ezzel gátolja az emésztőnedvek víztartalmának visszaszívását, s így végül is hasmenést okoz. Sok-sok évezreddel ezelőtt az embergyermek is ilyen lehetett. Amióta azonban tejtermelő háziállatokat is tartunk, a tej potenciális tápanyagforrás. Minthogy egyéni különbségek minden tulajdonságunkban vannak, a tejcukor bontásáért felelős gén inaktívvá válása sem következett be mindenkinél ugyanabban a korban. Az a gyermek, akinek (véletlen mutáció folytán) csak későbbi életkorban szűnt meg a tejcukor-bontó képessége (vagy nem szűnt meg egészen), némi előnyben volt a többiekkel szemben, hiszen számára eggyel több lehetséges étel jöhetett számításba. Neki a többiekénél egy kicsivel nagyobb esélye volt arra, hogy életben maradjon, párt találjon, utódokat neveljen – és ez utóbbi kulcskérdés, hiszen így továbbadhatta "szerencsés" genetikai programját a gyermekeinek. Ezek a pici előnyök évezredek alatt lassan oda vezettek, hogy bizonyos népcsoportokban ma már a többség felnőtt korában is ihat tejet. Hazánkban a felnőtt lakosságnak kb. kétharmada ilyen, egyharmada viszont az "ősi" genetikai programot őrzi, ezért felnőttként már emésztési zavarokat okoz náluk a tejfogyasztás. (Az aludttej, kefir, joghurt, sajt, túró stb. már nem tartalmaz tejcukrot, ugyanis abból lesz a savanyúságot okozó tejsav.)

Minthogy természetes úton nem (illetve kevésbé) válogatódnak ki a hibás génekkel született embertársaink, a génhibák előfordulási aránya szép lassan növekszik az egész emberiségen belül. Keményen fogalmazva: az ember mint faj bizonyos értelemben genetikailag fokozatosan romlik. És ezzel máris az eugenika kérdéskörénél tartunk, vagyis ott, hogy előbb-utóbb foglalkoznunk kell saját genetikai állományunkkal és annak karbantartásával. A "jó gén" elméletet a hitleri nácizmus sajnos teljesen lejáratta, minthogy embertelen – és teljesen eltorzított – értelemben alkalmazta. Ezért ez a téma még ma is nagyon kényes, meg van terhelve fájó és szégyenteljes előzményekkel; még ma is ódzkodunk minden olyan gondolattól és tervtől, amely az emberek (valamely csoportjának) genetikai állomány-javításáról szól. Pedig ez hovatovább elkerülhetetlen kötelességünk lesz.

Az ember tehát már nemcsak tudatában van saját evolúciójának, hanem hatással is van rá, sőt: már feladata is annak figyelemmel kísérése, "rendezése". Egyre inkább felelősek vagyunk saját evolúciónkért. [Az ember önmaga által befolyásolt evolúciójának (auto-evolúció) gondolata napjainkban különös jelentőséget és speciális jelentést nyert a gén-manipuláció és a klónozás technikai megvalósításával kapcsolatban.]

Fentebb már volt róla szó, hogy a Teremtés evolúció formájában valósul meg, annak pedig az anyagi komplexitás és ezzel együtt a tudat növekedése a lényege. A komplexitás-tudat növekedése közben egyre inkább a szellemi oldal válik meghatározóvá, s ezzel együtt a materiális meghatározottság szerepe csökken (bár nem szűnik meg). Az anyag fokozatosan és egyre szellemibbé válik evolúciója közben. Ez a Teremtés-folyamat lényege.

Ebben az evolutív világképben az ember az evolúció nyílvesszeje, ezért logikai szükségszerűséggel adódik, hogy az ember tökéletesedése egyben a világ tökéletesedése is. Teilhard de Chardin szerint a saját lelkét építő ember ezzel a tevékenységével "közreműködik egy másik munkában, egy másik »opusban« is, amely bár szorosan irányítja, de végtelenül túl is szárnyalja egyéni sikerének távlatait; és ez a mű a Világ beteljesítése. ... Alkotásaink mindegyikével azon fáradozunk – atomnyi mértékben, de valóságosan –, hogy megvalósuljon a Pléróma, vagyis hogy valami kevéskével hozzájáruljunk Krisztus beteljesedéséhez."11

Az ember tehát a Teremtő társa a (folyamatos) teremtésben. Társ-teremtő. Nem egyenrangú, hanem közreműködő, segítőtárs.

illusztráció Vegyük észre, hogy az emberivé vált evolúcióban hangsúly-áttevődés van az eddigiekhez képest! Az ásványi, növényi és állati evolúció döntően anyagi szinten folyik: a molekulák és a gének szintjén. Az emberi evolúció azonban fokozatosan szellemi-tudati szintre tevődik át. A mi fejlődésünknek már nem a génjeink módosulása az alapja, hanem a gondolkodásunk változása (a "könyvtárunk gyarapodása"). A másik lényeges különbség pedig az, hogy az ember előtti evolúció egyedi szinten zajlott; a faj fejlődését az egyedek génkészletének változása adta. Az ember esetében a fejlődés társadalmi szintű és kulturális jellegű. Az evolúció (vagyis a folyamatos Teremtés) az emberben alapvetően tudati szinten folyik. (Anyagi-genetikai szinten már nem – vagy legalábbis ellentmondásosan.) Ha pedig ez így van, akkor a nevelésnek, szemléletformálásnak evolutív szerepe van. A nevelők tehát különösen is társai a Teremtőnek a teremtés folyamatában.

A társ-teremtő – felelős

Néhány évszázaddal ezelőtt még talán volt létjogosultsága annak a filozófiai vagy teológiai kérdésnek, hogy vajon az ember kiemelt helyzetű lény-e vagy sem. Mára ez a kérdés gyakorlatilag okafogyottá vált, hiszen – függetlenül attól, hogy valaki statikus vagy evolutív világképet lát – a tények világosan mutatják, hogy az ember ma egészen egyedülálló helyet foglal el a Földön. Akár szeretjük, akár nem, az ember kiemelt helyzetű lény. Olyan léptékű és olyan jellegű tevékenységet folytat, amely minőségileg kiemeli a többi élőlény közül. (Ez a "kiemeli" itt nem értékítélet, hanem ténymegállapítás.)

A fentiekből azonban filozófiai szinten is egyértelműen – és elkerülhetetlenül – következik az a látásmód, hogy az embernek kitüntetett helye és szerepe van a világban. Biblikusan fogalmazva az ember azért nem csak egy a többi teremtmény között, mert Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette. A teremtő evolúció fogalomtárát használva pedig azt mondjuk, hogy az ember azért más, mint a többi, mert a komplexitástudat-növekedés benne érte el legmagasabb szintjét, és benne lépett át egy magasabb dimenzióba.

A kiemelt helyzetből elméletileg kétféle következmény származhat: kiemelt jogok és kiemelt kötelességek. El kell ismernünk, hogy – legalábbis az utóbbi évszázadokban – az ember a maga kitüntetett helyzetét a gyakorlatban úgy élte meg, hogy kiemelt jogokat követelt és érvényesített magának. Itt az ideje azonban, hogy belássuk: csak az a viselkedés etikus, amely a kiemelt helyzetet nem előjogok megszerzésére használja, hanem fokozott kötelességként éli meg.

Az európai ember hosszú időn keresztül a teremtett világ urának képzelte magát. Ebben szerepe lehetett a Biblia egyes mondatai ilyetén értelmezésének is: "Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen", illetve "Féljen és rettegjen tőletek minden földi állat és minden égi madár, kezetekbe adom őket minden földi csúszómászóval és a tenger minden halával együtt" (I. Mózes 1,28 és 9,2). Vannak ugyan a Bibliának olyan részei is, amelyek éppenséggel a "kert" megőrzéséről szólnak, mégis kétségtelen, hogy a fent idézett mondatokat lehet (!) úgy értelmezni, hogy isteni üzenetet teljesítünk be, amikor – akár önkényesen és agresszíven – "uralkodunk" a természeten. Az utóbbi egy-két évtizedben – talán a természetvédő mozgalmak által hangoztatott kritika hatására is – az "uralkodás" helyett inkább az ember "sáfár" szerepe fogalmazódott meg. Ebben az értelemben az ember a Föld sáfára, akinek az a feladata, hogy gondját viselje annak, amit rábíztak. "És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze." (I. Mózes 2,15)

Az ember mint "társ-teremtő" azonban még ennél is nagyobb felelősséget hordoz. Annak felelősségét, hogy a világ tökéletesedése ezután is folytatódik-e. Nem egyszerűen a világ megmaradása vagy megőrzése a felelősségünk, hanem a fejlődése. Nélkülünk nem megy.

Ha a Teremtés evolutív folyamat, és ennek az evolúciónak a "komplexitástudat-növekedés" a leglényege, akkor el kell fogadnunk azt a (kétségtelenül antropocentrikus) látásmódot, hogy – mint a komplexitástudat-fejlődés legmagasabb fokára jutott létező – az ember nem egy a sok lény között. Az ember az evolúciós fa sudara, ezért helyettesíthetetlen. A világegyetem sikere rajta is múlik.

Jegyzetek:

  • 1, 2, 3, 4, 9, 10, 11. idézetek Pierre Teilhard de Chardin: Út az Ómega felé című művéből származnak. (Budapest, 1980, Szent István Társulat.)
  • 5. Az Idézet forrása: Pierre Teilhard de Chardin: Az emberi jelenség. (Budapest, 1973, Gondolat.)
  • 6. Bővebben: Victor András: A természettudomány és a hit határán. In: Kodácsy T. (szerk.): Kompetencia, kompatibilitás, kooperáció. Budapest, 2006, Kálvin Kiadó.
  • 7. Ez Henri Bergson francia filozófus könyvének címe is – L'Évolution créatrice (1907) – amelyben az elsők között vizsgálja filozófiai alapossággal a fejlődés aktív jellegét. (Magyarul Teremtő fejlődés címmel 1930-ban jelent meg.)
  • 8. Az Első Mozgató vagy Mozdulatlan Mozgató Arisztotelész Metafizika c. könyvében szerepel.

Ökotáj, 37–38. sz. 2007. 57–68. o.