Nemeshegyi Péter S. J.

A szeretetfejlődés

Az ókori Görögországban következett be az emberi szellem
csodálatos ébredése. Az emberek csodálkozni,
majd kérdezni kezdtek. Volt bátorságuk feltenni a végső kérdéseket:
Miért van valami? Miért nincs inkább semmi? Szabad-e kérdezni?
Van-e értelme tényeknek, tetteknek, eseményeknek?

illusztráció Ezekre a kérdésekre a görög bölcselet hajnalán, az i. e. 5. században a gondolat két óriása két ellenkező választ adott. Egyikük Parmenidész, az eleai bölcs. Alaptétele: "Ami van, az van, ami nincs, az nincs. Semmiből nem lesz semmi. A lenni hat át mindent, örök változatlanságban. Minden változás csak téves látszat."

A mai ember furcsának tekinti ezt a gondolatsort, de ne felejtsük el, hogy az indiai gondolatvilág egyik alapvető áramlata ugyanezt tartja. Az örök, változatlan Brahman a minden. Mély énünknek, az Átmannak vele való azonosságára ráébredve szabadul meg az ember a jelenségek látszatvilágából.

A másik görög bölcs Hérakleitosz, a "homályos". Az ő alaptétele: "Minden folyik, minden változik. Panta rei. Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. A valóság: lobogó tűz. Minden állandóan ég és elég."

Az egész görög bölcselet e két felfogás összeegyeztetésére törekedett. Platón ideatana közelebb áll Parmenidészhez, bár elismerte, hogy a változó anyagi világ valóságai, tökéletlenül bár, de részesednek az ideák valóságában. Arisztotelész a plátói ideákat formaként magukba a dolgokba helyezte, és így az anyagi világ változásainak nagyobb valóságot tulajdonított. A sztoikusok inkább Hérakleitoszhoz tértek vissza. Szerintük a gondolkodó tűz fejti ki önmagát világgá, és tér vissza az őstűz káoszába, végtelenül ismétlődve. Démokritosz a változatlan atomok céltalan sürgés-forgásából igyekezett megmagyarázni a szerinte értelmetlen világmindenség eseményeit.

Még folytathatnánk a nézetek felsorolását. Kinek van igaza? A tét nagy. Mert ha minden csak az érzékszerveink által észlelt céltalan mozgás, akkor semminek sincs értelme, következésképpen gondolkodni, értelmet keresni felesleges. Ha pedig csak a változatlan "egy" létezik, akkor sincs értelme világi tevékenységünknek, hiszen minden vágyat leállítva az Egybe kell visszafolyni.

Fejlődés

Ebbe a dilemmába az újkor egy új értelmet ígérő fogalmat vezetett be – a fejlődés fogalmát. A természettudományok és a technika fergeteges fejlődése, a történelmi folyamatok páratlan felgyorsulása, az emberi ismeretnek a távoli múltra és a jövőre fényt vető kiterjesztése tette ezt a fogalmat a modern ember élet- és valóságfelfogásának alapjává.

Jellemző, hogy a magyar "fejlődés" szó a 19. századi reformkorban vált általánosan használatossá. Széchenyiék Angliába utazva megtapasztalták az ottani társadalom, politika és technika "fejlett" állapotát, és Magyarországra visszatérve mellbe ütötte őket a "magyar ugar" fejletlensége. Ezért vetették bele magukat az ország "fejlesztésébe". Csak fel kell menni a budai Gellérthegyre, hogy szemünk elé táruljanak Széchenyi alkotásai. Ott folyik a Duna, amelyet a Vaskapunál ő tett hajózhatóvá. Ott úsznak a Dunán a hajók, és eszünkbe juttatják, hogy Széchenyi vezette be Magyarországon a gőzhajózást. Ott áll a Lánchíd, amelyet őróla neveztek el, és amelynek jóvoltából télen-nyáron mindenki, hídpénz fizetése nélkül, átmehet Budáról Pestre és Pestről Budára. Ott emelkedik a Magyar Tudományos Akadémia impozáns épülete, amellyel Széchenyi pezsdítette fel a szunnyadozó magyar értelmiség életét. Ki tagadhatná, hogy itt hatalmas fejlődésekről van szó? illusztráció De nézzük meg a kérdést tágabb szemszögből. Nap mint nap tapasztaljuk, hogy az időben létező világ alaptörvénye a fejlődés. Vizsgáljunk csak meg figyelmesen egy növényi magvat! A DNS-spirálba már be van programozva mindaz, amivé lesz. De csak lesz! Nincs még szár és levél, virág és termés. De a napfény hívogatására és az eső ösztökélésére a mag szétbomlik, kihajt a csíra, nyújtózkodik a szár, szépen, arányosan kibontakoznak a zöld levelek, és végül kibontja színes szirmait a gyönyörű virág. Bibe és porzók várják a találkozást. A virág színétől és illatától odacsalogatott rovarok elvégzik a megtermékenyítést. Lehullnak a virágszirmok, beérik a termés. A szél elviszi, és kezdődik minden elölről.

Vagy nézzünk egy emberi csecsemőt. A megtermékenyített petesejt génállományába be van programozva, mivé cseperedik felnőtt emberként. A kis sejtgolyóbisból csodálatos bonyolultságukkal kialakulnak a tagok és a szervek. Kilenc hónap múlva világra jön a kis ember. De még csak sírni tud. Aztán anyja gondoskodása és mosolya jóvoltából megtanul mosolyogni. Növekszik, megszólal. Aranyos kis emberke, de még milyen tehetetlen! Tizenöt, húsz év kell hozzá, hogy teste erőteljesen kifejlődjön, agya emlékezetébe raktározza embergenerációk tudásanyagát, esze elkezdjen értelmesen gondolkodni, akarata céltudatosan tudjon választani, képes legyen önfeledten egy másik emberbe beleszeretni, vele összeházasodni, érte élni, és szerelméből új emberkéket a világra hozni.

A felsorolt példák mutatják, hogy kétségkívül van fejlődés az élővilágban, de mintha csak körforgás és nem előrehaladás történnék. E ponton hozott újat a fejlődéselmélet, amely paleontológiai ismereteink révén az élőlények fajtáinak "felfelé" fejlődését látszik bizonyítani. Kétségkívül óriási a különbség az egysejtű algák és a csodálatosan komplikált testtel és aggyal rendelkező oroszlán, szarvas vagy bálna között. Kétségtelen ténynek látszik, hogy egyre összetettebb, egyre koncentráltabb és egyre "mélyebb" belső világgal bíró élőlények jelentek meg a földön.

A növényeknek is van valami belső lételvük, amellyel a külvilág ingereire reagálnak. Hogy nyújtózkodnak a növények a nap felé! De össze sem lehet hasonlítani egy kaktusz belső világát, például egy kutya belső világával. A kutya emlékszik, érez, örül, haragszik, szomorkodik, szégyenkezik, mozog, ugat, álmodik. Mindenki, akinek volt köze kutyához, tudja, hogy ez így van.

És az ember! Micsoda mélységes benső világ! Világok férnek bele emlékezetébe, kérdései határtalanok, akarata szabad, determinálatlan – és feje mellett keze is van, amellyel alakítja a világot. Nemcsak ő alkalmazkodik a környezetéhez, hanem a környezetet is alakítja a maga számára. Kreatív. Tud szépet alkotni. Csodálatos zeneműveket komponál, megszólaltatva a lét hangját. Társadalmakat épít. Elektronikus eszközeivel globalizálja a Földet. Információi pillanatok alatt futnak be ezer meg ezer kilométert. Már az űrbe is elrepül, és a Holdon sétálgat.

A redukciós gondolkodás zsákutcája

Minden külső ismeretnél közvetlenebb tudásunk van a tudatunkról. Abszurd agykutatói kísérlet a tudatot tudattalan fizikai folyamatokkal megmagyarázni. Hiszen önmagát cáfolja meg, aki a tudatot cáfolni próbálja. A legmodernebb fényképezőgép sem látja saját képeit. A legbámulatosabb számítógép sem tudja, hogy mit számítgat. Már a legegyszerűbb nézésnél is megjelenik az a furcsa "másik dimenzió". Hiszen a szemlencse, a szem fényérzékelő pálcikái és az idegingerek által létrehozott valamit a szemlélő mintegy "felülről", egészben "látja". Honnan "nézi" vajon, és látja egységben ezt a szétesett ingertömkeleget?

A modern redukciós gondolkodás primitív zsákutcája kísért manapság. Ilyeneket mondogatnak: az egész valóság nem más, mint rezgő húrocskák sokasága. Mozart szimfóniája nem más, mint levegőrezgések sorozata. Az önfeláldozó szeretet nem más, mint hormoninger szükségképpeni folyománya. A szentek istenélménye nem más, mint az agysejtek kémiai rendellenessége stb.

illusztráció Nehéz vitatkozni az olyan emberrel, aki így gondolkodik. Legfeljebb azt mondhatjuk neki, hogy próbálj emberként élni, és akkor meglátod, hogy nem "alulról", hanem "felülről" lehet mindent megmagyarázni. "La synthčse tient par l'en-haut" (A szintézist a fenti tartja össze) – mondta Teilhard de Chardin.

Egyetemes fejlődés

Azt hiszem, nem lehet kétség afelől, hogy a világmindenség hatalmas fejlődési folyamat. Az ókori és középkori ember a napot, a holdat és a csillagokat tekintette a változatlanság birodalmának. Hiszen olyan pontos azonossággal mozognak, egyformán ragyognak. A rendetlenül változó, születő, meghaló, elenyésző "sublunaris" (holdalatti) világgal szemben az égitestek a "quinta essentia" (ötödik lényeg) változatlan ragyogásának tűntek, és az állandóságra szomjazó emberek vágyakozásának tárgyát képezték. Ezért volt olyan nagy a megdöbbenés, amikor Galilei távcsövével felfedezte, hogy a Hold ugyanolyan geológiai képződményekből áll, mint a Föld.

A modern csillagászat aztán végképpen bebizonyította, hogy a csillagok világa is állandó alakulásban van. Csillagok, napok születnek, felnőnek, felrobbannak, összeomlanak. Az egész világmindenség tágul.

A fejlődés értelme

De hát akkor van-e ennek az egész változásnak valami értelme és célja? A természettudósok nem szeretik a "cél"-kategóriát. Azt gondolják, hogy e nélkül is meg tudják magyarázni az evolúciót és a szervezetek működését. Én ezt nagyon kétlem, és nem is tartom értelmes törekvésnek. Csak akkor lenne értelme, ha az ember nem tartoznék a természet világához. Mi emberek ugyanis a saját legközvetlenebb tudatunkkal tudjuk, hogy célokat tűzünk ki magunk elé, és azok elérése érdekében cselekszünk. A legegyszerűbb szög beverése sem történik anélkül, hogy céltudatunk ne lenne. Hát még mit mondjunk a nagy számítógépek megtervezéséről, atomerőművek felépítéséről stb. Itt minden lépés célkitűzés és annak megvalósítása révén történik. Ez a közvetlen tapasztalat gondolkodóba ejthetné a cél-okokat a természetből kiűzni akaró tudósokat. Tudniillik furcsa dolog lenne, ha egy minden cél nélkül működő világmindenségben egyszerre csak hirtelen megjelenne egy nyilvánvalóan cél-ok szerint működő élőlény, az ember.

Az előző megfontolások azonban még mindig nem adtak választ arra, hogy a valóság egészében látható fejlődésnek van-e valami értelme és célja. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy a modern világban nagy sebességgel történő "fejlődések" mennyire ambivalensek. Példaként soroljunk fel néhányat a fontosabbak közül:

1. Kétségtelen fejlődésnek látszik, hogy az emberek átlagos élettartama az utóbbi évtizedekben erősen megnövekedett. Míg régebben nagy volt a csecsemőhalandóság, a gyermekeknek alig a fele érte el a felnőttkort, és az emberek átlagos élettartama 20–40 év között mozgott, addig a fejlett országokban már jóval 70 éven túl van az átlag. A technikai fejlődés és az orvosi ellátás terén élen álló Japánban már 80 felé jár az átlagos élettartam a férfiaknál, a nőknél pedig jóval meghaladja azt.

Ez fejlődésnek látszik, de van hátulütője is. A hosszúra nyúlt öregkor öregjeinek eltartása egyre nagyobb terhet ró a dolgozó fiatalabb nemzedékek vállára. Az öregotthonok, elfekvők szomorú világát látva pedig megkérdőjeleződik az emberi élet meghosszabbításának értelme. Ha csak az élet kvantitatív hosszúsága növekszik, de az élet kvalitása, minősége nem javul, akkor kétes ez a "fejlődés".

2. Egy másik "fejlődés" abban áll, hogy az egyre tökéletesebb gépek révén az emberek megszabadultak sok embertelenül fáradságos munkától. Az egyiptomi piramisok építői kézi erővel vonszolták fel a magasba a hatalmas köveket. Ilyeneket ma óriás daruk emelgetnek. A sötét bányákban rabszolgákat dolgoztattak, ma gépek fejtik a szenet és az ércet. A gályákon gályarabok eveztek, ma olaj vagy atomenergia mozgatja a hajókat. A gyárak futószalagján végzett mechanikus munka lélekölő volt, ma az ilyen munkát az automaták és a robotok végzik el. A háztartásokon belül a mosás, takarítás állandó fáradságos munkát jelentett, ma mosógépekkel és porszívókkal könnyedén el lehet végezni ezeket a munkákat. Az ásás, kapálás, aratás, cséplés fáradságát egyre tökéletesebb mezőgazdasági gépek váltják fel. Amikor Hruscsov Japánban meglátogatta az elektromos háztartási eszközöket gyártó National gyárat, a gyár alapítója és tulajdonosa, Macusita úr, tréfásan, de magabiztosan mondta neki: "Én vagyok gépeimmel a proletárok igazi felszabadítója!"

illusztráció De ennek a fejlődésnek is van hátulütője. A munkával járó testmozgás helyett az emberek egy helyben ülnek, a számítógép ernyőjét figyelik, és szervezetük elgyengül. A dolgozók egyre több szabadidőt követelnek és kapnak, de azt sok ember nem tudja értelmesen eltölteni. A szórakoztatóipar alacsonyrendű portékáit "élvezik" passzívan, vagy pótlelkesedésekkel ingerlik fel magukat a sztárok imádásában, a sportrendezvények rajongásában.

3. Fejlődésnek tűnik a távközlési eszközök bámulatos fejlődése. A postakocsi és a távirat után most már telefon, mobiltelefon és internet köti össze pillanatok alatt az embereket. Az utazás is döbbenetesen felgyorsult, a lovaskocsit leváltotta a vasút, az autó és a repülőgép.

De itt is van hátrány. Az információk szüntelen áramlása, a helyváltozás sebessége nem ad időt a pszichológiai feldolgozásra, elveszi a nyugalmat. A mobiltelefon állandó csörgésétől zaklatott ember elveszti békéjét, belső csendjét. A gyorsaság egyre inkább öncélúvá lesz. A sportnál a gyorsasági világrekordok mániája élénk fényt vet erre a tendenciára.

4. Fejlődésnek tűnik az emberek egyre szorosabb egyesülése is. Az ősember csak a családjában érezte magát biztonságban. Később törzsek alakultak ki, de ezek között állandóak voltak a háborúskodások. A törzsekből nemzetek, államok alakultak. Ezeken belül az agresszivitást törvényes korlátok közé szorították, ugyanakkor az államok közötti háborúk annál vészesebbek lettek. A technika fejlődése soha nem látott pusztító erővel ruházta fel a fegyvereket. A következő lépés, amely felé nagy nehezen most tart az emberiség, a globalizáció, az egész emberi nem egységbe fogása. Ha ez a világbékét, az emberek kölcsönös kiengesztelődését és egyetemes, igazságos jogrendet hozna magával, kétségkívül nagy fejlődés lenne. Hiszen megdöbbentő barbárság, hogy az emberölés és az épületek, hidak, utak pusztítása, amely egy társadalmon belül szigorúan büntetendő bűnténynek minősül, az államok közötti háborúkban hőstettnek számít.

Tehát az emberiség egysége felé való előrelépés fejlődést jelenthetne ugyan, de itt is fennáll a veszély, hogy szuperhatalmak elnyomása és néhány nemzetközi szupercég gazdasági hatalma maga alá gyűri az emberiséget. A demokrácia egyre közvetettebb lesz. A pénz mindent elér. A helyi, történelmi, kulturális értékek elsenyvednek, és a sekélyes tömegkultúra máza lep el mindent. Már tapasztaljuk ennek jeleit a Coca-Cola, McDonald's és egyéb világártalmak uralmában.

5. Fejlődésnek látszik a nagyobb szabadság is. Régen a hűbéri világban, az osztálytársadalomban, vagy a helyi megkötöttségek társadalmában nagyon kicsiny volt az egyes ember választási lehetősége. Ezzel szemben manapság egyre nő a társadalmi mozgékonyság, jobban érvényesülhetnek a tehetségek. Eltűnt sok irracionális tabu. Az ember szabadságvágyának ma sokkal nagyobb a kiteljesedési lehetősége, mint régen.

De itt is megvannak a hátrányok. Nem világos sok ember számára, hogy mire való az ő személyes szabadsága. Milyen értékek megvalósítását érdemes szabadon választani? Azt is egyre kevesebben bánják, hogy szabadságuk mások szabadságát sérti. Jól esik például szabadon összefirkálni a falakat, villamosokat és vasúti kocsikat, hogy csak az egyik legszembetűnőbbet említsem. De a többi ember szemét bántja, lelki békéjét zavarja ez a tobzódás. Az a veszély is fennáll, hogy a szabadság kiélése címén felszabadulnak az ember állati ösztönei. A korlátlan szexualitás, a rombolási vágy, a magunk és mások bepiszkításának vágya, az agresszivitás ott lappang minden emberben. Ezek elhatalmasodása élhetetlenné teszi a társadalmat.

6. Fejlődésnek tűnik a tudás gyarapodása. Ámulatba ejtően növekedett az emberiség tudása az utóbbi évtizedekben. Több kutató tudós dolgozik most a világban, mint a régebbi századokban egybevéve. Többet tudni biztosan jó dolog. A viharok előrejelzése emberéleteket ment. Az orvostudomány halálos betegségeket gyógyít. A racionális tervezés segíti a termelést, és az emberi szükségletek kielégítését.

De megvannak a problémák itt is. Az információk tömege oly mértékben árasztja el az embereket, hogy nincs idejük és erejük az igazság kérdésének megvizsgálására. Hogyan lehet megállapítani, hogy igaz-e, amit az újságok írnak, a televízió sugall? Rengeteget tudunk, de az igazán szükséges "egyet" tudjuk-e?

Folytathatnánk még tovább ezeket a megfontolásokat. Mindezekből talán világos, hogy a Parmenidész és Herakleitosz közötti vitát, vagyis az értelmes változás lehetőségének kérdését a fejlődés fogalma sem oldotta meg. Hol találhatunk akkor ígéretesebb megoldást?

A keresztény megoldási ajánlat

A keresztény hit alaptétele, hogy van egy Isten, aki hármas szeretetközösség. Ez az Isten örök és végtelen. Nem szükségből, hanem szeretetből teremtette meg ezt az egész világmindenséget. Mivel Isten jó, ezért a teremtményekben is tükröződik az ő jósága.

A Szentírás a világ teremtését a fixista természetszemlélet keretében mondja el. A Szentírásban azonban a teológusok megkülönböztetik azt, ami Isten örök érvényű üzenete, és azt, ami a korabeli emberek felfogásának lecsapódása. Ez utóbbit későbbi koroknak nem kell átvenniük. A Szentíráson alapuló kereszténység egyetlen kultúrához sem kötődik, de minden kultúrába képes beletestesülni (ez az inkulturáció folyamata). Az Isten teremtő működését fixista világképben is el lehetett mondani, de az evolúciós világképbe is ugyanúgy beleillik. Sőt, nem egy modern teológus (pl. Sertillanges, Karl Rahner) azt tartja, hogy szervesebben illeszkedik a teremtés-hit az evolúciós világképbe, mint a fixista világképbe. A kereszténység ugyanis üdvtörténeti vallás, és a történelem változást és fejlődést jelent.

Helytelen dolognak tartom tehát a fixista világkép védelmezésével védeni a keresztény teremtéshitet. Rossz helyen húzzuk meg a védővonalat, mint ahogy akkor is rossz helyen húztuk meg, amikor a Szentírásra hivatkozva küzdöttünk a Föld mozgását, forgását és keringését felismerő Galilei ellen. Akár egyenként teremti Isten a fajokat, akár egy teremtő, önfelülmúló fejlődést támaszt alá állandó teremtő erejével, megmarad a teremtés hittétele. Ez ugyanis csak azt mondja, hogy van az örök, bölcs és jó Isten, és az ő akaratából van ez a ténylegesen létező világ. Isten végtelenül meghaladja a világot, ugyanakkor bensőségesen jelen van minden létezőben. Helyesen mondta Ágoston: "Deus superior summo meo et interior intimo meo (Isten meghaladja azt, ami bennem a legmagasabb, és beljebb van bennem, mint a legbensőbb valóm)".

A kereszténység hiszi, hogy a háromságos Isten a Fiú megtestesülésével és a Szentlélek küldésével önmagát adja az általa teremtett világban élő embereknek. Ezzel az Isten megadja az egész világ célját. "Legyetek sokan, és legyetek eggyé, de úgy, hogy soknak maradtok." Így lehetne megfogalmazni az Isten világteremtő és fenntartó akaratát. Az az energia pedig, amely a sokat eggyé teszi, de meghagyja soknak, nem más, mint a szeretet.

Az egyetlen megkérdőjelezhetetlen fejlődés tehát a szeretet növekedése az emberekben és az emberiségben. Amikor az emberek a szerető Isten hívására szabadon válaszolva hisznek az isteni ősirgalomnak, szeretettel viseltetnek egymás iránt, megbocsátanak egymásnak, és egymás boldogságát igyekeznek előmozdítani, akkor "fejlődik" a világ az örök beteljesedése felé. Ezt az örök beteljesedést elképzelni sem tudjuk, mert túl van a mostani idő és tér kategóriáin. "Megmarad a szeretet és annak alkotása" – mondja a 2. vatikáni zsinat (Gaudium et spes, 39.). Ez talán az egyetlen dolog, amit biztosan mondhat a keresztény ember a világ örök jövőjéről. Isten hűségesen szeret, ezért van az embereknek örök élete. Sőt, táplálhatjuk azt a nagy reményt is, hogy Isten jóvoltából végül "Isten legyen minden mindenben" (1. Korinthusi levél, 15, 28). És minthogy "az Isten szeretet" (János 1. levele, 4,8), ezért úgy is mondhatjuk, hogy "a szeretet lesz minden mindenben".

Ekkor valósul meg az, amit Clairvaux-i Szent Bernát mondott: "Tranquillus Deus tranquillat omnia (A nyugodalmas Isten mindennek nyugalmat ad)". E felé a felfoghatatlan nyugalom felé halad az egyetlen igazi fejlődés.


Ökotáj, 37–38. sz. 2007. 11–17. o.