G u l y á s   M a g d a

Fenntartható fejlődés Mianmarban
Egy lehetséges forgatókönyv


2002. tavaszán hat hetet töltöttem a néhai Burmában (ma Mianmar). Az ország természeti értékei, kultúrája és lakói lenyűgözőek. Nyugati szemlélő számára meglepő módon itt a gazdasági elmaradottság és szegénység nem társul "lelki nyomorral", sőt, a burmaiak a legkiegyensúlyozottabb és legboldogabb nép, amellyel valaha is találkoztam.

Mindazonáltal a nyugati típusú fejlődési modell lassan, de biztosan kezdi megvetni a lábát itt is, ami a Délkelet-Ázsiában másutt is tapasztalható gazdasági-társadalmi különbségek elmélyülésének veszélyével és más, számunkra jól ismert problémákkal fenyeget. Mivel Mianmar éppen azon a határon áll, hogy még nem indult meg visszafordíthatatlanul a nyugati "fejlődés", most viszonylag kis energia-befektetéssel át lehetne ugrani azokat a fejlődési szinteket, amelyek már zsákutcába vezettek sok ipari társadalomban. Ily módon az elkerülhetetlennek látszó fejlődés itt a ma elfogadottabb, fenntartható irányba mutathatna. Ez az írás néhány kis hegyi falu mintáján keresztül próbálja bemutatni a fent említett elképzelést.

Az alábbiakban Gyulai Iván gondolatmenetét követve1 néhány fenntarthatósági elv alapján fogom végigtekinteni a kalawi térség jelenlegi, illetve elérendő állapotát. Fenntartható fejlődésen a folytonos szociális jobblét elérését értem, anélkül, hogy az ökológiai eltartó képességet meghaladó módon növekednénk, tehát a fejlődés olyan formáját, amely a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől.2

Mianmarról dióhéjban

Történelem

Mianmar közismertebb neve, Burma, az angol gyarmatosítások korából származik, amikor is az angolok az országot az itt élő száztizenegy különböző népcsoport (bamar, shan, mon, kajin, kajah, csin, kacsin, rakhaing stb.) legnépesebbikéről, a bamarokról nevezte el. 1989-ben állították vissza az eredeti, Mianmar nevet, melyet már a 13. században is viselt ez a terület, mint azt Marco Polo írásai is tanúsítják.

A Himalája lábától egészen a trópusi tengerekig lenyúló, hat és fél Magyarországnyi (671 000 km2 ) terület lakói idestova kétszáz éve "élvezik" különböző erők elnyomását.

A britek a 19. század húszas és nyolcvanas évei között fokozatosan és háborúk árán teljesítették ki itt (is) gyarmati uralmukat, melyet egészen 1948-ig, a függetlenség kivívásáig fenn is tartottak. A korszak álságos szellemét jól illusztrálja George Orwell "Burmai napok" című regénye.

1962-ben, U Ne Win tábornok puccsát követően, az országban katonai diktatúra alakult ki, ami kisebb-nagyobb változásokkal máig fennáll. Először a szocializmus egy sajátos, burmai olvasatával próbálkoztak, majd a junta 1973-ban polgári kormánnyá alakult át, ez azonban a rendszer jellegén az égvilágon semmit sem változtatott. Maradt az államosított, irányított gazdaság, amelybe azonban a mezőgazdaságot nem vonták be. Ennek ellenére a gazdasági kudarc éppen itt mutatkozott meg a leglátványosabban. Az ötvenes években a mezőgazdasági (elsősorban rizs-) kivitel még a GDP 40, 1977-re már csak 13 százalékát biztosította. Rizsből 1941-ben hárommillió tonnát, 1989-ben ötvenezernél is kevesebbet exportáltak.

1988-ban Rangoonban (amit időközben Yangonra kereszteltek) diákmegmozdulások próbáltak véget vetni a diktatúrának, sikertelenül. Az egyetemeket bezárták, egy katonai puccs rendezte a hatalom sorait, de szabad választásokat ígértek. 1990-ben a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) elsöprő fölénnyel nyerte meg a választásokat, ezt azonban újabb katonai államcsíny követte. Az NLD vezetői börtönbe kerültek, elnöküket - az azóta Nobel-békedíjas - Aung San Suu Kyi asszonyt háziőrizetbe zárták, a hatalmat pedig A Jog és a Rend Visszaállításának Nemzeti Tanácsa (SLORC) vette át.

Azt, hogy miért nem tett és tesz mindez ellen semmit a nép, talán a vallás szerepe magyarázza. Az ország lakosságának több mint nyolcvan százaléka buddhista, tehát az a meggyőződés határozza meg az egész életét, hogy miközben valamennyi élőlény a halál és az újjászületés örök körforgásában halad körbe-körbe, az embernek módjában áll, hogy kimeneküljön ebből a körforgásból, amennyiben tartja magát az erényes élet bizonyos szabályaihoz. Minthogy pedig az ember tényleges élete is része a körforgásnak, a kívánatos cél ezen kívül esik, nincs értelme tehát a fennálló társadalmi, politikai berendezkedés vizsgálatával foglalatoskodni. Más szóval: miközben az embernek szabadságában áll dönteni abban, hogy kilép-e az örök körforgásból, egyszerűen értelmetlen az a kérdés, hogy szabadságában áll-e alakítani bármit is társadalmi-politikai környezetén, amelyben él.

Terület
Mianmar 671 000 km2-es területét Thaiföld, Laosz, Kína, India és Banglades határolja. Az ország fő folyója, az Ayeyarwady (régen Irrawaddy) gyakorlatilag átszeli az egész területet észak-déli irányban, hatalmas kiterjedésű síkságokkal övezve a középső régiókban, és széles deltavidéket alkotva Yangontól nem messze, ahogy az Andamán-tengerbe torkollik. Mind a keleti, mind a nyugati határ mentén hatalmas hegyvonulatok húzódnak (a Himalája keleti vége), és az ország északi csücskében, a tibeti határ mellett található Délkelet-Ázsia legmagasabb hegycsúcsa, a Hkakabo Razi (5889 m). Az ország 2832 km hosszú partszakasszal rendelkezik. Becslések szerint Mianmar 43 százalékát természetes erdő borítja. A fő természeti kincsük a tikfa (a világ tikfakincsének 75 százaléka itt található) és más keményfák, de rendelkezik kőolajjal, földgázzal és ásványi kincsekkel is. Jelentős jövedelemforrás még a halászat. A legális és illegális tikfa-kereskedelem az ország bizonyos területein teljesen kipusztította az eredeti erdőket, és a heves monszun-esők hatására komoly talajerózió következett be ezeken a területeken.

A klímát három évszak váltakozása jellemzi: a száraz, hűvös tél novembertől januárig; a száraz, forró nyár februártól májusig; és a meleg, esős monszun júniustól októberig.

Az ország nem tagja semmilyen nemzetközi vadvédelmi vagy természetvédelmi szervezetnek, arról sincs fogalmunk, mely fajok és milyen mértékben veszélyeztetettek. A legnagyobb problémát valószínűleg a heves fakitermelés folytán fellépő élőhely-veszteségek és a vadászat jelentik. A lakosság szegénysége miatt feltehetően sokan foglalkoznak illegális tigris-, rinocérosz-, cetcápa- (stb.) kereskedelemmel, melyek felvásárlói legtöbbször kínai afrodiziákum-"gyógyszergyárak".

Mianmar hatalmas területének mindössze 1 százaléka védett, azonban ezen Nemzeti Parkok közül egy helyre sem engednek be külföldi kutatókat, illetve látogatókat.

Gazdaság
A burmai ember életét régóta folyamatos bizonytalanság jellemzi. A kormány kénye-kedve szerint irányítja a népet, a gazdasági szektort és a nemzeti valuta értékét.

Az ország gazdaságára jellemző, hogy mind a nép, mind az állam az ópium, a rubin és a jáde kereskedelméből igyekszik eltartani magát. Burma a világ vezető ópiumhatalma. 1995-ben közel két és fél ezer tonnás termelésével - amelyhez 154 000 hektárnyi, túlnyomórészt a kormánycsapatok által ellenőrzött területen termesztették a mákot - messze megelőzte Afganisztánt. Ez az afganisztáni háború következtében még fokozottabban igaz.

1997-ben az Egyesült Államok gazdasági szankciókat rendelt el az általa egyébként el nem ismert Mianmar és annak kormányzata ellen. Maga Aung San Suu Kyi asszony is arra szólította fel a világot, hogy ne közösködjön gazdaságilag a diktatúrával. A kép vegyes: kivonult a burmai piacról a dán Carlsberg és a holland Heineken sörgyár, bent maradt viszont a német Siemens, a holland-multinacionális Philips, a francia olajcég, a Total, a számos amerikai, japán, ausztrál, hongkongi, szingapúri, thai és maláj vállalatról nem is beszélve. A turista ebből annyit érzékel, hogy se McDonald's, se Coca-Cola!

Lakosság
Mivel a kormány nem uralja Mianmar egész területét, a népesség számáról sincsenek pontos adatok. A népsűrűség ázsiai viszonylatban mégis alacsonynak számít, egy 1998-as nemzetközi becslés szerint 48,8 millióra tehető a lakosság száma, 2,1 százalékos évi növekedési rátával. A lakosság kb. 74 százaléka él vidéken, és csak 26 százalékuk kisebb-nagyobb városokban (a fővárosban kb. 4 millióan laknak).

A lakosság összetétele négy fő etnikai csoportra osztható: tibeti-burmai, mon-khmer, ausztro-thai és karen, ezen belül 111 (!) különböző nyelvcsoport választható el. Egyes határ menti törzsek és etnikai kisebbségek jelenleg is fegyveres gerillaharcban állnak a kormánnyal. Bár az írástudók aránya 81,3 százalékos, becslések szerint a lakosság kevesebb, mint 27 százaléka végzi el az általános iskolát. A lakosság kb. 87 százaléka buddhista, a maradék 5 százalék animista, 3,5 százalék keresztény, 3 százalék muzulmán és 1,5 százalék hindu.

A falvakról

Április folyamán egy hetet töltöttem a hegyvidéki Shan tartomány Kalaw nevű falujában. A helyi emberek az élénkülő turizmus hatására új tevékenységbe fogtak: csoportokat vezetnek a környékbeli hegyi falvakba, bemutatják nekik az ott élők mindennapját, kultúráját és szokásait. Így kerültünk mi is Hin Ka Kaung, Pan Tin Kaung és Sin Hlar falvakba, ahova indiai szikh származású vezetőnk, Mr. Robin vitt el minket. Minden információm tehát, amit e falvakról tudok, Mr. Robintól, valamint saját megfigyeléseimből származik.

Kalaw azon az országúton fekszik, amely az ország középső, sík területeiről, az Ayeyarwaddy-folyó völgyétől indul, majd felkúszik a hegyekbe, hogy végül eljusson a hírhedt ópiumtermelő központba, a laoszi és thai határon fekvő Arany Háromszögbe. Viszonylag hűvös hegyvidéki klímája miatt már az angolok is kedvelték a helyet, a városka vízellátását a mai napig az a víztározó oldja meg, melyet az 1910-es években építettek. Más kérdés, hogy ez a vízmennyiség még elegendő volt a II. világháborúban ott állomásozó néhány ezer fős angol csapatoknak és Indiából hozott gurka segítőiknek; de kevéssé tudja kielégíteni a mai, egyre növekvő népesség igényeit. Ma a lakosok kb. 40 százaléka élvezi a csatornázás kényelmeit, a többiek kannában kénytelenek vásárolni maguknak az ivóvizet, melyre havonta nagyságrendekkel több pénzt költenek, mint nádkunyhó-házuk bérlésére. Jelenleg a városka fő külső jövedelemforrása a turizmus - panziók, éttermek és túraszervező irodák várják az idelátogatókat. Egyébként a település viszonylag a saját lábán áll. A központi piacon mindent megkaphatunk, amire szükségünk van, élelmiszert és ruhát, amit a környező falvakból hoznak le az emberek a központi elhelyezkedésű Kalaw-völgybe. A piacon importárut nem nagyon találunk (kivéve talán egy-két kínai tornacipőt), jellemző a 60 km-re fekvő Inle-tó úszókertjeinek színes zöldségkínálata, a hegyvidéki tea, fűszerek és a szivar, mianmari gyártmányú saruk és longyik (férfiak és nők által egyaránt hordott szoknyaféle),valamint az olajos kannákból átalakított locsolókannák, kanalak és egyéb használati tárgyak.

Kalaw-val szemben a környékbeli hegyi falvak, mint Hin Ka Kaung, Pan Tin Kaung és Sin Hlar, teljesen önellátóak, minden szükséges élelmiszert megtermelnek maguknak, és saját állataik is vannak (főleg vízibivaly és sertés). "Luxusigényeiket" a kereskedelem útján rendezik, a teát és egyéb termékfelesleget a néhány órai járóföldre fekvő kalawi piacon eladják, és a nap végén paradicsommal, tökkel és más olyan terménnyel térnek vissza, melyek a forró száraz nyáron a hegyi viszonyokat nem kedvelik.

Kalawban és környékén (és gyakorlatilag a nagyobb városokat kivéve egész Mianmarban) az emberek a házaikat bambusznádból építik, a falakat növényi rostokból fonják, a tetőt pedig előre font "nádpanelekből" rakják, melyeket azonban sajnos minden monszun után ki kell cserélni, mivel nem tűrik olyan jól a hónapokon át tartó heves esőzéseket. Mr. Robin elmesélte nekünk, hogy sok helyi álma egy időtálló bádogtető, és az egyik helyen, ahol aludtunk, meg is csodálhattunk egyet. (Mint kiderült, a családnak úgy lett rá pénze, hogy nyertek a környékbeli illegális lottón.) A tehetősebb embereknek tikfából készült házaik vannak.

A családok közösen laknak egy házban, olykor még az unokák is. Egy-egy családban 7-8 gyerek van. A lakóházak általában három helyiségből állnak: egy fogadószobából, ahol a vendégeket fogadják, és különleges alkalmakkor esznek (itt található a mindenhol elengedhetetlen kis buddhista szentély, kókusz- és banánáldozattal a szellemeknek); egy füstös konyhából, ahol a földön középen elhelyezett vaslapon tüzet raknak és főznek (kémény nincs, a füst az ablakon száll ki); valamint a hálószobából, ahol a család összes tagja a földön, esetleg matracokon alszik. Bútorok nincsenek, legfeljebb egy-egy bambusznád-szék a teraszon, és egy kör alakú asztalka, ahol esznek. Mosakodni a kertben elhelyezett vízgyűjtő hordóknál szoktak.

A falvak hegyi fekvése miatt azokat kizárólag gyalogos úton lehet megközelíteni. Nem minden faluban van iskola. Ahol nincs, ott a szomszéd faluba kell a gyerekeknek átjárnia. Kórházi ellátás természetesen nincs (legfeljebb Kalawban), de nem is nagyon igénylik. A legtöbb ember makkegészséges (egyetlen beteg emberről hallottunk), és 80-85 éves koráig él. Ha mégis valami bajuk támadna, vagy rossz szellem szállná meg őket, elmennek Pan Tin Kaungba a sámánhoz, aki buddhista szerzetes múltjának köszönhetően nagy vallási tiszteletnek is örvend. Az ő gyógyító erejében teljesen megbíznak, hiszen nemcsak misztikus módszereket alkalmaz, hanem például akupunktúrát is. Különböző gyömbérgyökér-féle és más gyógynövények alapanyagaiból saját gyógyszertára is van. (A tiszteletét csak növeli, hogy időről időre mindenféle furcsa szerzetek is megfordulnak nála egy-egy éjszakára, ilyenek voltunk mi is.)

Még a legkisebb faluban is találunk egy közös buddhista szentélyt, egy aranyozott sztupát a legmagasabb ponton, és általában van egy kolostor is, ahova minden férfi legalább kétszer életében elvonul (egyszer 5, egyszer 25 éves kora körül). Természetesen itt laknak a szerzetesek és szerzetesnők is, akik ezt az életüket egészében a vallásnak szentelik. Mr. Robin elmondása szerint az emberek jövedelmük 70 százalékát (!) adományozzák a kolostoroknak. Ez a szám még úgy is irreálisan magasnak tűnik, ha megértjük, hogy gyakorlatilag minden családban vannak szerzetesek, és ha úgy vesszük, az adomány "családban marad". De ez csak nekünk (és a szikh vallású Mr. Robinnak) tűnik olyan abszurdnak, a mianmari buddhista ember számára természetes, hogy ennyit megtesz a karmájáért.

A fejlesztés szükségessége

A fent leírtak alapján egy számunkra szinte álomszerű, békés, segítő közösség képe sejlik fel, nem egészen egyértelmű tehát, hogy miért kellene ebbe beleszólnunk, és "segíteni" őket, amikor fejlesztéseinkkel, lehet, többet ártunk, mint használunk. Mégis, a helyi körülményeket jól ismerő Mr. Robin is folyamatosan a fejlesztés szükségességéről beszélt (például a folyóvíz és az elektromos áram bevezetésének fontosságáról). Ez az, amit a fenntartható fejlődés paradigmájában a "folytonos szociális jobblét" elérésének nevezünk.

Ugyanakkor az is elkerülhetetlennek látszik, hogy a multinacionális cégek korában előbb-utóbb ne férkőzzenek be ide is a nagyvállalatok. Ilyenre lehet számítani például a nagyon értékes, időtálló keményfa, a tikfa kitermelésének terén (ha ez már meg nem történt), lévén, hogy Mianmar rendelkezik a világ tikfa kincsének 75 százalékával. Ez azzal a veszéllyel fenyegetne, hogy a hegyi falvakból a fiatalok elkezdenének leáramolni munkaerőnek a Kalaw-völgybe, és otthagynák otthonaikat. Így az otthonmaradt szülők a gyermekeik segítsége nélkül kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnének, másrészt a fiatalok lakásproblémákkal találkoznának a fejlődő városban, és bár több pénzt keresnének, minden bizonnyal felhagynának önellátó élelmiszertermelő tevékenységükkel. A családok tehát mind jobban függnének a világpiac általuk befolyásolhatatlan ingadozásaitól. Arról nem is beszélve, hogy egy valamire való, kitermelésre "érdemes" tikfa minimum 2-300 éves, a tikfaerdők tarra vágása pedig a heves monszunesőkkel kombinálva teljesen tönkreteszi a talajt, még akkor is lehetetlenné téve az erdők újratelepítését, ha a nagyvállalatok erre törekednének (ilyen sikertelen próbálkozásokra láttunk is példát a kalawi út mentén). Sajnos azonban a külföldi nagyvállalatokra inkább a meglévő erőforrások kiaknázása, majd - amikor a haszon már nem áll "arányban" a ráfordítással - a terület elhagyása jellemző. A Kalaw-környéki emberek pedig ott maradnak erdő, otthon, és most már munka nélkül is.

Vajon mi az mégis, ami olyan vonzó egy nagyvállalatban a hegyi falvak fiataljainak? A jobb élet lehetősége: pénz a bádogtetőre, az elektromos áram bevezetésére, televízióra, márkás ruházatra és más - többnyire "elengedhetetlen" - jóléti vívmányra. Mindez azonban szellemi értelemben éppen ellenkező irányba mozdítaná el a helyi közösségeket, hiszen jelenleg ilyen szempontból a mianmariak messze a fogyasztói társadalomban élő átlagos polgár felett állnak. Most (még) boldogok, falvaikban szerető, segítő közösségben élnek.

Az életminőség javítása mindig is fontos motiváló ereje volt az emberi társadalmaknak, nem valószínű, hogy pont Mianmar maradna ki ebből a fejlődésből. A kérdés tehát csak az, hogy milyen formában éri el ezt az országot a fejlődés.

Példa a fenntartható fejlődésre a kalawi térségben

A tartamosság elve

Azaz az erőforrásokkal való tartamos bánásmód, a hosszú távú gondolkodás, fogyasztásunk korlátozása, illetve a boldogság nem csak anyagi értelmezése.

Mianmar ökológiai lábnyoma 1,07 területegység fejenként, ami még nem haladja meg a meglévő biológiai kapacitást (2,71 te/fő). Szerencsére tehát Mianmarban ilyen szempontból a helyzet viszonylag jó, az emberek korántsem fogyasztanak túlzott mértékben (legfeljebb talán szivarból), rendkívül kevés tárgyuk és anyagi javuk van. Ez olyannyira szegényes itt, hogy még növelni is lehetne.

A természeti erőforrások használatának és megőrzésének egyidejűségi elve

E szerint a humán és a természeti érdekek egyensúlyának megteremtésére van szükség. Mianmarban a buddhizmus miatt ember és környezetének egyensúlya sokkal nagyobb harmóniát mutat, mint nálunk, a zsidó-keresztény kultúrkörben. Mindazonáltal itt sem idegen a "szükség törvényt bont" jelenség: az égetéses gazdálkodás során újabb és újabb területeket vonnak be a mezőgazdasági termelésbe, azonban a népesség növekvő száma miatt ezeket a területeket használat után sem adják vissza az erdőnek. Ugyanakkor a kalawi térség közelében nagy kiterjedésű érintetlen területeket találunk, ahol élnek még vad elefántok, tigrisek és egyéb vadállatok. Szerencsére ezeket a területeket jelenleg még nem bolygatják, bár a vadászok mind gyakrabban bemerészkednek oda, és nagy mennyiségben vadásszák az ott élő állatokat, hogy a kínai gyógykereskedelemben értékesíthessék. Az is megjegyzendő, hogy ezek a területek valószínűleg azért maradhattak mostanáig viszonylag érintetlenül, mert messze fekszenek az utaktól, és nehezen megközelíthetőek. Ezért célszerű lenne ezeket a területeket védelem alá helyezni, még mielőtt túl késő lenne. Az erdő pusztításával számos egyedülálló állat- és növényfaj pusztulna el, még mielőtt egyáltalán megismertük volna őket. Ha hagyjuk tönkretenni ezeket a területeket, soha nem is fogjuk megtudni, hogy mit vesztettünk.

Persze e lépés megtételénél nem szabad megfeledkezni azokról a vadászokról, akik jelenleg e területekből élnek. Az ő megélhetésüket is meg kell valahogy oldani, például lehetnének vadőrök a védett területen, vagy turistacsoportokat vezethetnének vadlesre (persze az kérdéses, hogy egy ilyen aktivitás milyen hatással lenne a védett területre).

Megjegyzendő még, hogy azokat a területeket, melyeket a tikfakitermelés érdekében kiirtottak, de jelenleg semmilyen használatban nincsenek, fokozatosan vissza kellene adni a természetnek.

Az alkalmazkodási formák megőrzésének elve
A kalawi térség fejlesztésénél törekedni kellene arra, hogy a jelenleg élő és működő, helyi viszonyokhoz alkalmazkodott kultúrába minél kevésbé kelljen beleszólni. Például megengedhető a tikfa bizonyos fokú kitermelése, de csak olyan mértékben, ami még lehetővé teszi az erdők regenerálódását. Erre nem alkalmas a mindenhol elterjedt, gépekkel végzett erdőirtás, viszont rendkívül alkalmas az elefántok segítségével végzett kitermelés, melyet régóta folytatnak itt a környékbeli népek. Az elefántok olyan területekről is le tudják húzni a kivágott fákat, ahová a gépek nem tudnak felmenni. Ily módon, az elefántok segítségével kivitelezhető a szelíd erdőgazdálkodás, melyben csak egyes kivágásra ítélt fákat termelnek ki. Ez nem változtat jelentősen az erdő képén és sokféleségén, hasonlatos az erdő természetes regenerálódásához. Természetesen kisebb hozamot biztosítana, talán exportra nem is lenne elegendő, de hosszú távon fenntartható lenne. Ugyanakkor azt a problémát is megelőzné, hogy az erdőirtás gépesítése során feleslegessé vált munkaelefántok elszabadulva letarolják az emberek által művelt földeket, konfliktust okozva így közöttük, melyből sajnos előbb-utóbb az elefántok kerülnének ki vesztesként.

Más területeken sajnos úgy látszik, az ipari fejlődés vívmányai már elérték Mianmart is, és kiszorították a helyileg kialakult formákat. Ilyen például a nejlon-zacskó. Mianmarban hagyományosan az emberek kicsiny, egyszer használatos bambuszrostból font kosárkákban árulták portékájukat. Mára sajnos ezek helyét szinte teljesen átvette a kényelmesebb nejlon-zacskó. A legnagyobb probléma az, hogy az emberek még nem fogták fel, hogy ez nem bomlik le, mint a bambuszkosár, ezért nem lehet csak úgy eldobni a kert végébe, ahogy eddig tették. Ezért jó volna a nejlon-zacskók használatának mihamarabbi felfüggesztése, amíg nem késő.

A helyi erőforrások hasznosításának elve
A kalawi térségben jelenleg még ez az elv is jól működik, lévén, hogy nincs mód másra. Az emberek a közvetlen környezetükben megtalálható alapanyagokból építik házaikat, készítik csekély mennyiségű használati tárgyukat. Ez utóbbiakra egyébként az újrahasznosítás is gyakran jellemző, konzervdobozokból készített merítőkanalak és hasonló ötletek formájában. Az emberek még nem hoznak áldozatokat, hogy messzi földek javait megszerezzék. Jó lenne, ha ez így is maradna.

Az energia- és vízellátás javítása érdekében fontos a megújuló helyi erőforrások figyelembe vétele. Például az éves napsütés mennyisége megfelelő alap volna napkollektorok felállítására, amelyek a monszunesők időszakán kívül mindenképpen elegendő energiát szolgáltatnának. A vízellátás a júniustól szeptemberig jellemző nagy csapadékmennyiség megfelelő elraktározásából lenne fedezhető. A szennyvíztisztítás pedig a természetes növényzeten való átfolyatás útján válna lehetővé. Természetesen kérdéses, hogy ezen beruházásokra honnan teremtenénk elő az anyagi fedezetet.

A stabilitás és a sokféleség megőrzésének elve
Alapelvként fogadhatjuk el, hogy minél több elem van egy rendszerben, az annál stabilabb és függetlenebb. Ez egyaránt vonatkozik a természetes társulásokra és az emberi gazdaságokra is.

A kalawi térségre - az önellátáson kívül - a monokultúrás hegyvidéki teatermesztés jellemző, amely túl nagy hangsúlyt kap az emberek megélhetésében. Ennek szerepét némileg csökkenteni kellene, és be lehetne vonni más forrásokat is. A gazdálkodásban minél több őshonos faj termesztésére kellene a hangsúlyt fektetni, és ezt kombinálni a természetesen előforduló fajok gyűjtésével (ez jelenleg is folyik egyes erdei bogyófajtákkal és gyógynövényekkel).

A térség másik fontos jövedelemforrása lehetne a turizmus megszervezése. Jelenleg is szerveznek túrákat a hegyekbe, és az ottani falvakba, de csak bizonyos korlátok között. A Kalaw-környéki falvak nem rendelkeznek engedéllyel, hogy külföldieket elszállásoljanak (tehát mi is illegálisan töltöttünk el ott néhány éjszakát), az engedélyezés a kormányzat kezében van. Ha ez nem így lenne, az odavetődő külföldiek szívesen töltenének több időt e gyönyörű vidéken, részt vehetnének az ottani emberek mindennapjaiban. A falvak bambuszból építhetnének közösen egy-egy vendégházat (állítólag egy ilyen ház felépítése kb. két-három hetet vesz igénybe). Ez nem lenne túl megterhelő a falusiak számára, hiszen nem jelentene túlzott turistaforgalmat (a nehéz helyi viszonyok miatt) - viszont nagyon jó jövedelemforrás lehetne a falu számára. Ha ezek a vállalkozások közösségi alapon szerveződnének, a jövedelmet is közösen használnák fel, például a fent említett napkollektoros áramfejlesztésre. Ily módon el lehetne kerülni, hogy egyesek irreálisan meggazdagodjanak ezekből a tevékenységekből.

Ugyancsak a turistákra építve életben lehetne tartani a kihalófélben levő hagyományos kézműves technikákat: a szövést, a kosárfonást, a népviseletek varrását, a faragást stb. Ilyen irányú törekvés egyébként már jelen is van Kalawban. Külföldi segítséggel létrehoztak egy kis boltot a kalawi piacon, ahol gyönyörű tradicionális szőtteseket lehet kapni, drágábban, mintha mintegy néprajzi gyűjtés címén a sajátjukat venném meg a falvakban, de mivel felvállaltan a kultúra segítésére megy ez a pénztöbblet, az odavetődő turista szívesen áldoz, hogy segíthessen.

Végezetül mindezen fejlesztések mintaként szolgálhatnának más települések számára, így létre lehetne hozni mondjuk Kalawban egy oktatóközpontot is, ahol a helyiek átadhatnák tapasztalataikat más, hasonló falvak lakóinak.

A szubszidiaritás elve
A szubszidiaritás elvének értelmében a döntéseket azon a szinten kell meghozni, ahol a döntési kompetencia a legindokolhatóbb, azaz, azok a közösségek hozzanak döntést, akiket az érinteni fog. Sajnos ez az az elv, amelytől a legmesszebb áll a kalawi térség. Bár shan fegyveresek sokáig (és egyes helyeken talán még most is) harcban álltak a kormánnyal, mostanában a köznép egyre inkább elítéli ezeket a módszereket, és mind többen a békés átmenetben bíznak. Sajnos azonban erre nagyon kicsi az esély, talán U Ne Win tábornok halála után változhat a helyzet - mindenesetre világos, hogy a helyi döntések kivitelezhetősége még egy "csak" centralizált államban is nagyon csekély, nemhogy egy diktatúrában.

Záró megjegyzések

Egy ilyen tervezet átadása azonban semmiképp sem lehet hatékony kizárólag külső szekértők bevonásával. Mr. Robin elmondása szerint ezekben a falvakban az emberek többsége még úgy gondolja, hogy a Föld lapos, s hiába mutatnak nekik képeket a Földgömbről, az sem győzi meg őket. Ezért csak olyan emberek közvetítésével kivitelezhető a változás - mint éppen Mr. Robin. Nyitottsága, tudásvágya komoly ismeretek birtokába juttatta a világról és saját országáról egyaránt. A Kalaw-környéki falvakban nagy tiszteletnek örvend, egyfajta hírvivő szerepét tölti be azáltal, hogy időről időre megjelenik ott néhány hátizsákos turistával, és mindenkivel szóba elegyedik. Az emberek hallgatnak rá. Ő pedig a megfelelő formában adja át nekik a szükséges ismereteket.

Az egyik faluban például felhívtuk a figyelmét az elhajigált szárazelemek veszélyére, mert akkor már több helyen is láttunk ilyet. Elmondtuk neki, hogy az elemek mérgező anyagokat tartalmaznak, és hogy a termőföldbe kerülve ezek az anyagok bekerülhetnek az ott termesztett zöldségekbe, onnan pedig az emberi szervezetbe. Mr. Robin nagyon figyelt, majd mikor befejeztük, odahívott egy falubelit, és azt mondta neki, hogy az elemekben rossz szellemek laknak, és ne dobálják ezeket a házaik és földjeik közelébe, mert szerencsétlenséget hoznak. Valahogy így...

Jegyzetek
  1. Gyulai Iván: A fenntartható fejlődés. Miskolc, 2000, Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány.
  2. Közös jövőnk. A Környezet és Fejlesztés Világbizottság Jelentése. Budapest, 1988, Mezőgazdasági Könyvkiadó.

Ökotáj, 33-34. sz. 2004. 105-113. o.