G ö t z   E s z t e r

A hagyomány tagadása: a divat

A tradícióban a szép mindig szép, a divatban viszont nincs időtlenség: ma szép, holnap lesajnáljuk. Divat ott van, ahol a tradíció nem - vagy már nem - jelent konszenzust, ahol az ember nem egy szakadatlan folyamat magától értetődő része, hanem egyedül áll a semmi partján


Az arc, melyet nap mint nap a világ felé fordítunk, csak részben a sajátunk. Vágyak, hitek, kötődések és félelmek, élmények és emlékek homályos, ám árulkodó egyvelege jelenik meg a testünket és környezetünket borító tárgyakban, ízlésünkben, szokásainkban. Közülük szemelgetjük ki az éppen aktuális divat szerintit, napi használatra. Szabad, független akaratunk szerint - legalábbis így gondoljuk. De a válogatás elve, a divat, valójában külső törvényeket ró ránk. Azt követeli belőlünk, ami értékesíthető.

Divat: ez a szó gyakorlatilag mindent eladhatóvá tesz. A piacképesség termékké teszi azt, amit sokáig emberinek tudtunk. A terméknek pedig marketing kell. A divat-marketing bűvkörében a mennyiség kezdi kormányozni létünk minőségeit. A divat dönti el, mennyire vagyunk mi magunk piacképesek, és milyen PR-fogásokkal tudjuk megnövelni a saját fogyasztói értékünket. Ami divat, az része a fősodornak, az itt-és-most legelevenebb kifejeződése; varázsa még apró részletekben is hat, ha csupán jelként alkalmazzuk az amúgy divaton kívül eső többi elem között. Minden divat, ami ma szebb, mint tegnap volt, és ami meguntabb, mint a holnapi. A divat az idő és az ember legszűkebb keresztmetszetű találkozása - történetéből viszont könnyedén leolvasható sok száz esztendő politikai, hadászati, geográfiai vagy technikai története. Kevés vagy túl sok? Silány vagy éppen nagyon is gazdag jelzésrendszerről van szó? A divat visszafelé szemlélve a kultúra történetének leglátványosabb indikátora; az adott korból tekintve azonban nem más, mint a tradíció tagadása.

A hagyomány, a léttől kapott eredeti mérce nem ismeri azt az individuális rettegést, amellyel az ember a divatot mint védőpajzsot vonja maga köré. A hagyomány maga a fészek, a létezés mélyrétege, felmutatás; ok és magyarázat, ami szükségtelenné teszi az újabb okok és magyarázatok sorolását. A divat magyarázkodás, érvelés, mutogatás, az idő fogalmának ellentmondás nélküli elfogadása: a létezés megtagadása a levés ellenében. A tradícióban a szép mindig szép, a divatban viszont nincs időtlenség: ma szép, holnap lesajnáljuk. Divat ott van, ahol a tradíció nem - vagy már nem - jelent konszenzust, ahol az ember nem egy szakadatlan folyamat magától értetődő része, hanem egyedül áll a semmi partján. Jeleket illeszt magára, a testére, a környezetére és a mozdulataira, hogy azokon keresztül kommunikálja, milyen szerepet kíván betölteni a térben. Ezek azonban nem azonosak a közösségen belüli egyértelmű rituális jelekkel, mint egy afrikai törzs gyöngysorai, melynek minden szem gyöngye, a színek, a sorrend, az anyagok egy világszemlélet leképezése; vagy mint a japán harcos öltözete, ahol a ruhán viselt zászlók színe, mintája, a hajfonatok elhelyezése a kommunikáció fontos része, leolvasható róla a viselő társadalmi, vagyoni, hadászati és az udvarban betöltött egyéni szerepe, kora, iskolái és családi állapota.

A divat nem tévesztendő össze az öltözetek, viselkedésformák, lakberendezési tárgyak változatosságával vagy rétegzettségével, de még az esztétikához sincs sok köze. A divat az a megközelítés, amely ezek eszköztárát megfosztja az eredet mitikus kötelékétől, elszakítja a jelentést a látványtól, az anyag megjelenéséből kivonja a szellem érveit, és a maradékot új kommunikációs rendszerként kezdi működtetni. Érdeket visz a szépérzékbe, csáberőnek bedobja az érvényesülést, és innentől a rendszer automatikusan működik. A szépség és a szép iránti vágy helyett marad az igény, a kielégülés, az újabb igény - a fogyasztás. Hogy közben önnön ideáinkat is elfogyasztjuk, az csak lassan derül ki.

Divat akkor van, amikor a leszármazást az utánzás váltja föl, amikor az ilyen jelekkel történő kommunikáció tapasztja oda az embert saját életéhez, ahol a létbe-ágyazottságot a javakhoz való viszony váltja fel. A tekintet kifelé fordul, a belső törvény helyett külsőket keres, kutatja az újat, ami majd más rendszerben egyesíti a széttöredezett világcserepeket. Csakhogy az újra mindig jön még újabb, a folyamat végtelen, és nem is a végcél vagy akár egyes állomásokon megnyugvó pillanat vágya élteti, mint Faustot, hanem maga az út, a keresés, a törekvés. Ez az újat-keresés útja azonban nem azonos a Taóval. A divat színleg a lélek kifejeződése kíván lenni, de sosem közelíti meg jobban, mint az előző pillanatban. Megmutatja a viszonyulási pontokat, az előképeket, de minthogy azok is folyamatos mozgásban vannak, maga a mozgás az, amire rámutat. A végtelen rohanás ráadásul körkörös irányú, ismétlődő ciklusokban újra meg újra visszatér a közös forma- és jelkészlethez, mindig más szemmel való átválogatása a lehetőségeknek. Fogékony az újra, de mindig csak a tegnapelőtti régit látja, a tegnapihoz képest az hordozza az új jegyeit. Szépségideálját keresi, és ehhez, a jelen abszolút szépségéhez a múlt eszközeiből merít. Valójában viszont nagyon is pragmatikus érdekek alakítják. A divat konformista: az igazán újat messziről elkerüli, megelégszik az "ismerősen" új biztonságosabb pályáival. Ahhoz, hogy egyértelmű legyen, hogy azonnal érzékelhető módon, előképzettség nélkül mindenki számára azonos tartalmakat közvetítsen, vagyis hogy szerepének megfelelve funkcionáljon, és eredményt, azaz társadalmi sikert hozzon, e határokon belül kell maradnia.

Kifejezésmódjai a társadalom normái szerint alakulnak. A hierarchikus közösségekben a divat az, ami láthatóvá teszi a vagyoni, születésbeli, hatalmi különbségeket. Az egyenlőségen alapuló társadalmakban viszont éppen a rétegek, csoportok közötti átjárást, a törvényes szabadságot, illetve a megkülönböztetés helyett a praktikumot hangsúlyozza. Különbözés és azonosulás tekintetében a nemek viszonyát is megfogalmazza. Utóbbi kérdéskör a 20. század második felétől az uniszex divattal kissé összezavarodni látszik. A női és férfi öltözékek hagyományos eltérései - a ruhatípusok, a testet követő formák, a gombolás-záródás történeti tradíciói - egy ideig eltűnni látszottak, a szabásvonalak puritán egyszerűsége kizárt minden nemi megkülönböztetést. Ma azonban, a konzervatív család- és szerepmodellek reneszánsza idején, ismét kettévált a nemek viselete. Az uniszex divat talán az egységes emberiség utópiájából is fakadt, de elsősorban a hippikorszak fogyasztás-ellenes dühének köszönhető, annak a morális lendületnek, amely a test és a lélek totális szabadsága jegyében igyekezett felülbírálni a hagyományos család hatalmi-gazdasági gépezetét.

Ma ez felbomlani látszik, és a szexualitás, a divat egyik legerősebb motivációja, ismét elemi erővel tör föl. A férfitest keményre edzett izmai, a testépítés tomboló divatja bevezette a "levehetetlen" öltözet, a ruhaként hordott, mesterségesen formált test fogalmát, és ezzel elidegenítette magát a saját burkától. Azt az intim szépséget, amit a férfi azelőtt a nyilvános fürdőkbe vagy a párkapcsolat erotikus közegébe vitt, most az utcán hordja, hiába a ráhúzott ruhadarabok, a felépített test ruhaként állandósul rajta. A női divat válasza erre az intim testtájak fedetlenül hagyása, az alhas, a mell, a medence kivillantása. A télen-nyáron bronzbarnára szoláriumozott testszín itt is ruhaként viselkedik, a felékített, ruhává formált testrészektől nincs szabadulás, állandó az ingerlés és csábítás, a szexus a legsemlegesebb helyzetekben is előretolakodik. De vajon mi jut az erotikának, az intimitásnak, ha a levehetetlen testen kénytelen osztozni a szerető a városi tömeggel? Mi marad a saját, egyedi, csak neki fenntartott gyönyörökből?

Hasonlóan önként vállalt börtön a tetoválások és testékszerek divatja. Mindkettőnek sok évszázados előzménye van: részét képezték az archaikus törzsek rituális közösség-megtartó gesztusainak. Aki viselte, arról mindig, minden helyzetben megmondható volt, hová tartozik. A közösségek sajátos, titkos, védő-óvó jelei kaptak stilizált tárgy-létet a bőrre festett mintákban vagy bőrbe erősített apró tárgyakban, s egyben szerepet kaptak a hagyományos gyógyításban, a kozmikus erő áramlásában is. A test mikrokozmosza a világegyetem makrokozmoszának kicsinyített mása volt, s mint ilyen, nem magánhasználatú viselet. Közügy a javából. A régiek a festéssel és ékszerezéssel kiemelték a hangsúlyokat, megjelölték a test energiarendszerének kritikus pontjait, a gyógyítás megfelelő behatolási helyeit, rögzítették a test kontúrjának egységes képét. Orrkarika, nyaknyújtó fémköteg, festett pont a homlok közepén, a "harmadik szem" helyén, indázó minták a boka alatt - mindez a viselő társadalomban elfoglalt helyét és spirituális figyelmét bizonyította. A Tirolban talált, ötezer éve jégbe fagyott neolitikus ember, Ötzi testén az akupunktúrás pontok mindenütt természetes festékkel voltak megjelölve. Őt a törzse alaposan felkészítette az útra, át a hó borította Alpokon, a csomagjában vitt, antibiotikus hatású tapló mellett szüksége volt a jeles pontok ismeretére, hiszen egymaga állt a csillagok alá. A ma divatos testékszer, a piercing mindenhol megjelenik, ahol feltűnést kelthet: a fül után az ékítő őrület átlyuggatta az ajkakat, az orr külső peremét, a szemöldök vonalát, a köldök, a nemi szervek, a mellbimbó érzékeny felületét. Utóbbiakban a fájdalom és a nemiség közvetlenül kapcsolódik egymáshoz - megteremtve a szado-mazo pornográfia fogyasztói változatát. Ékszer a legtitkosabb pontokon, ráadásul sebeket ejtve: pusztításra hívó, provokáló gesztus.

A fémek testbe ékelése, a bőrfelület tetszőleges átszúrása és az ellenőrizetlen anyagok testben viselése biológiai szempontból súlyos következményekkel járhat. A fémek és a lyukak megzavarják a test természetes energetikai rendszerét, felboríthatják az egész működését. Az energiapontok ismerete - bármilyen nagy divat is a keleti gyógymódokkal való kacérkodás -alapvetően hiányzik. A behelyezett testékszerek összevissza ingerlik a testet, impulzusokat adnak le és továbbítanak, míg az egész harmonikus rendszer szétzilálódik. A divat, bár ősi mintát követett, a szellemi alap hiánya nélkül az értelmetlen önpusztítás eszköze lett.

"A kultúra a lelket gazdaggá teszi, a testet szegénnyé; a civilizáció a lelket elsorvasztja, a testet oltárra helyezi; az emberen áll, melyik véglet felé hajol. A kulturált nép fejlődésének elképzelhető legmagasabb elvi foka egy társadalom, mely a nyomor és a fényűzés végletei közt hánykódik, de a lelki és művészi gazdagság tobzódásában; a civilizált társadalom elvi kiteljesedése egy nyugodt szorgalomban élő, jóltáplált embernyáj. Nem kétséges, hogy Európa ez utóbbi felé halad, s ma ő diktál törvényt a Földnek..." - írta Várkonyi Nándor a Szíriát oszlopaiban, fél évszázaddal ezelőtt. Riasztó tükör ez a mának, amikor a test kultusza szellemi töltetet, igazi kihívást nélkülözve járja át a társadalmat. A "jóltáplált embernyáj" köszöni, remekül megvan műveltség és tudás nélkül, nem ragaszkodik a kifejezés bonyolult formáihoz, csupán a divat sémákba rendezett értékei hódítanak - függetlenül attól, hogy jelölnek-e még valamit, vagy már csak a formák elterjedésének statisztikai számsorai képezik a túlerőt.

A divattól - lévén legelsősorban hatékony érdekérvényesítési szisztéma - igen távol áll az egyéb megfontolás. Az élő környezet irányában táplált vonzalom, felelősségvállalás, tudatosság stb. csak minta a szöveten. Hullámokban jelentkezik az állatvédő buzgalom (a szőrme- és bőrtermékek elleni tiltakozó mozgalommal), a környezettudatos ihlet (a természetes anyagok varázsformulájával), újabban felütötte fejét az ökodivat-tervezés szlogenje is, de a divat fogalma hosszú távon mindegyiket mint múló divatot éli túl. Lemondani róla ugyanakkor képtelenség, csakúgy, mint a szándék, hogy leugorjunk a lapos Föld-tányér pereméről.

A meztelenség, írja Hamvas egyik esszéjében, örül a napfénynek, a meztelenül viselt test sokkal szebb, mint a mindig ruhával fedett; kinyújtózik, boldogan vállalja önmagát, nincs szégyenérzete. De a ritkán lemeztelenített test, hirtelen megfosztva az állandó takarástól, zavarban van, nincs tudatánál. A test tudata és öntudata pedig fontos a szellem józanságához. A divat megfosztja a testet ettől a tudatos boldogságtól, pótszereket kínál, melyeket nap mint nap újra megtagad, hogy másikat tegyen a helyükbe. Kérdés, hogy a harmadik évezredben az emberiség képes lesz-e felmutatni annyi létörömöt, belső erőt, önbizalmat és józanságot - minden eddiginél több önbizalomra lesz szüksége, hogy a gépei helyett önmagában higgyen -, hogy megjelenésében és környezetében végre az időt nem ismerő, gyógyító szépséget keresse.

Ökotáj, 33-34. sz. 2004. 101-104. o.