|
Genius loci
A logika kétségkívül cáfolhatatlan,
(Franz Kafka: A per)
Ez a könyv elméleti műveim: a Szándékok az építészetben (Intentions in Architecture, 1963.) és a Létezés, tér és építészet (Existence, Space and Architekture, 1971.) folytatása, de kapcsolódik Jelentés a nyugati építészetben (Meaning in Western Architecture, 1975.) című történelmi tanulmányomhoz is. Mindegyikükben közös az a szemlélet, hogy az építészet annak eszköze, hogy az embernek "egzisztenciális kapaszkodót" nyújtson. Fő célom tehát az építészet pszichikai jellemzőinek, nem pedig gyakorlati vonatkozásainak vizsgálata, bár természetesen elismerem, hogy a kettő nem független egymástól. A Szándékok az építészetben lapjain a gyakorlati, funkcionális dimenziót mint egy átfogó, teljes rendszer részét tárgyaltam; a mű ugyanakkor hangsúlyozza, hogy "a környezet hatással van az emberekre, ez pedig azt jelenti, hogy az építészet célja túlmutat a korai funkcionalizmus adta meghatározásokon". Ezért részletesen kifejtettem az észlelés és szimbólumképzés kérdéseit, és hangsúlyoztam, hogy pusztán a tudományos megértés segítségével az ember nem vetheti meg a lábát. Szimbólumokra van szüksége, vagyis olyan műalkotásokra, amelyek "élethelyzeteket ábrázolnak". A műalkotás fogalma ebben a könyvben is egy élethelyzet "konkretizálása". Az ember egyik alapvető szükséglete, hogy élethelyzeteit jelentőségteljesként élhesse meg, a műalkotások célja pedig e jelentés fenntartása és továbbadása. A jelentés fogalmát is bevezettem a Szándékok az építészetben kötetben. Ez a korai munkám nagy vonalakban arra törekedett, hogy az építészetet az építészet konkrét fogalmaival mutassa be - ezt a célt most is rendkívül fontosnak tartom. Túl sok zavart keltenek napjainkban azok, akik az építészet tárgyalása kapcsán minden másról szót ejtenek! Az én írásaim az építészetbe vetett hitet tükrözik: nem fogadom el, hogy az építészet, legyen hétköznapi vagy monumentális, luxus lenne vagy olyasmi, aminek célja, hogy "lenyűgözze a népet" (Rapoport). Az építészetnek nincsenek különböző fajtái, csak különböző helyzetek vannak, melyekben más-más módokon lehet kielégíteni az emberek fizikai és lelki szükségleteit. Átfogó célom és módszerem a fent említett művek mindegyikében azonos volt. Az idő múlásával azonban nyilvánvalóvá vált a módszer bizonyos változása. A Szándékok az építészetben című kötetemben a művészetet és az építészetet "tudományos" módon elemeztem, vagyis módszereimet a természettudományoktól kölcsönöztem. Ezt a megközelítést ma is helytállónak tartom, de most már úgy vélem, más eljárások több mindenre vethetnek fényt. Ha analitikus módon közelítünk az építészethez, szem elől tévesztjük konkrét környezeti jellegét, vagyis pontosan azt, ami az emberi azonosulás tárgya, ami az egzisztenciális kapaszkodó érzetét nyújthatja. E hiány kiküszöbölése érdekében vezettem be a Létezés, tér és építészet-ben az egzisztenciális tér fogalmát. Az egzisztenciális tér nem logikai-matematikai fogalom, hanem magában foglalja az ember és környezete közötti alapvető kapcsolatokat. Jelen könyv folytatja a környezet konkrét jelentése iránti kutatást. Az egzisztenciális tér fogalmát két egymást kiegészítő kifejezésre bontom: tér és jelleg, a tájékozódás és az azonosulás alapvető pszichikai funkcióinak megfelelően. A teret és a jelleget nem tisztán filozofikus módon tárgyalom (mint O. F. Bollnow tette), hanem közvetlen kapcsolatban az építészettel, az építészet "az egzisztenciális tér konkretizálása" meghatározásának megfelelően. A konkretizálást az összegyűjtés és a dolog fogalmak segítségével magyarázom. A dolog szó eredetileg összegyűjtött dolgot jelentett; bárminek a jelentése az, amit összegyűjt. Heidegger szerint: "a dolog összegyűjti a világot". Heidegger filozófiája volt a katalizátor, mely lehetővé tette e könyv megszületését, és meghatározta irányultságát. Az építészet konkrét jelenségként való megértésének vágya, melyet már a Szándékok az építészetben lapjain is kifejezésre juttattam, ebben a könyvben találhat beteljesedést, hála Heidegger nyelvvel és esztétikával kapcsolatos esszéinek, melyeknek nagyszerű angol nyelvű gyűjteménye A. Hofstadter műve (Költészet, nyelv, gondolat - Poetry, Language, Thought, New York, 1971.). Mindenekelőtt a lakás fogalmáért tartozom köszönettel Heideggernek. Az egzisztenciális kapaszkodó és a lakás szinonim fogalmak, egzisztenciális értelemben a lakás az építészet célja. Az ember ott lakik, ahol be tudja magát tájolni és azonosulni tud környezetével, vagyis röviden: ahol környezetét jelentésteljesnek érzi. A lakás tehát többet jelent, mint búvóhelyet. Azt jelenti, hogy az élet színterei valóban helyek, a szó valódi értelmében. A hely megkülönböztető jelleggel bíró tér. Az ősidőktől kezdve felismerték a genius loci-t, a hely szellemét, mint azt a konkrét valóságot, mellyel az embernek szembe kell néznie és egyetértésre kell jutnia mindennapi életében. Az építészet a genius loci láthatóvá tételére törekszik, az építész feladata az, hogy jelentésteljes helyeket hozzon létre - ezzel segíti az embert, hogy lakása legyen. Tökéletesen tudatában vagyok jelen könyvem hiányosságainak. Sok problémát csak nagyon vázlatosan érinthettem, ezek további kifejtést igényelnek. Könyvem az első lépés az építészet fenomenológiája felé, vagyis egy olyan elmélet irányába, mely az építészetet konkrét, egzisztencialista fogalmakkal értelmezi. Jelen könyv fő célja éppen az egzisztencialista dimenzió meghódítása. Az elvont, "tudományos" elméletek után itt az ideje, hogy visszatérjünk az építészet minőségi, fenomenológiai értelmezéséhez. Nincs sok értelme a gyakorlati problémák megoldásának, míg ez az értelmezés hiányzik. Könyvem ezért nem foglalkozik gazdasági vagy társadalmi kérdésekkel. Az egzisztenciális dimenziót nem "határozzák meg" a társadalmi-gazdasági körülmények, bár segíthetik vagy gátolhatják bizonyos egzisztenciális struktúrák (ön)kifejeződését. A társadalmi-gazdasági körülmények keretet adnak, lehatárolnak egy teret, melyben az élet létezhet, de nem határozzák meg egzisztenciális jelentését. Az egzisztenciális jelentésnek mélyebb gyökerei vannak. A világban való létünk struktúrái határozzák meg, mint azt Heidegger Lét és idő (Sein und Zeit, 1926.) című klasszikus művében megmutatta. Építés, lakás, gondolkodás (Building, Dwelling, Thinking, 1951.) című esszéjében a létezés alapvető struktúráit kapcsolatba hozta az építés és a lakás funkcióival, és A dolog-ban (The Thing, 1950.) rávilágított az összegyűjtés fogalmának alapvető fontosságára. A modern építészek általában figyelmen kívül hagyják az egzisztencialista dimenziót, bár némelyikük spontán módon rálel jelentőségére. Le Corbusier például így ír: "Az építészet célja, hogy megmozdítson bennünket. Az építészeti érzelem akkor létezik, ha a mű bensőnkben összecseng a világegyetemmel, melynek törvényeit felismerjük, engedelmeskedünk nekik és tisztelünk". (Vers une architecture, 1923.) Az egzisztenciális dimenzió csak Louis Kahnnal nyerte vissza valódi jelentőségét, aki kérdésében: "Mi akar lenni az épület?", eredeti formájában tárja elénk a problémát. Az egzisztenciális dimenzió (az "igazság") megnyilvánul a történelemben, de jelentése túlnyúlik a történelmi helyzeten. A történelem másfelől csak akkor nyer jelentést, ha az egzisztenciális dimenzió új konkretizálódását képviseli. Az egzisztenciális dimenzió konkretizálása általánosságban attól függ, hogyan vannak a dolgok megcsinálva, vagyis a formától és a technológiától ("sugallt technológia", mondja Louis Kahn). Ebbe beletartozik a természetes környezet hogyanja is. Ebben a könyvben az egzisztenciális dimenziót a hely fogalmaival közelítjük meg. A hely az építészet része az igazságban. A hely az emberi lakás konkrét megnyilvánulása; az ember azonosságtudata a helyekhez való tartozástól függ. A hely mint jelenség Mindennapi világunk, melyben élünk, konkrét jelenségekből áll. Emberekből, állatokból, virágokból, fákból és erdőkből, kőből, földből, fából és vízből, városokból, utcákból és házakból, ajtókból, ablakokból és bútorokból. Ezen felül Napból, Holdból és csillagokból, vonuló felhőkből, éjszakából és nappalból, változó évszakokból. De benne vannak kevésbé kézzelfogható jelenségek is, például érzelmek. Ez az, ami adott, ez létezésünk tartalma. Mint Rilke mondja: "Talán azért vagyunk itt, hogy elmondhassuk: ház, híd, szökőkút, kapu, korsó, gyümölcsfa, ablak..." Minden más, például az atomok és a molekulák, a számok és mindenféle adat csak absztrakció, vagy eszköz, melyet a mindennapi élet céljaitól különböző célok szolgálatára fejlesztettek ki. Napjainkban gyakori, hogy több fontosságot tulajdonítunk az eszközöknek, mint a világnak, amelyben élünk. Az adott világunkat felépítő konkrét létezők bonyolult, sokszor ellentmondásos kapcsolatban álnak egymással. Egyes jelenségek például magukba foglalnak másokat. Az erdő fákból áll, a város házakból épül fel. A táj is ilyen átfogó jelenség. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egyes jelenségek mások környezetét alkotják. A környezetre vonatkozó konkrét fogalom a hely. Minden tett, történés valahol történik. Semmiféle történés nem képzelhető el a helyre való hivatkozás nélkül. A hely kétségtelenül kulcsfontosságú része a létnek. 
Mit értünk hát a hely szavunkon? Nyilvánvalóan többet, mint egy elvonatkoztatott térrészt. Konkrét, anyagisággal, alakkal, felszínnel és színnel bíró dolgokból felépülő teljességet. E dolgok együttesen meghatároznak egy környezeti jelleget, ez a hely lényege. Általában a helyen efféle jellegzetességet, "légkört" értünk. A hely tehát minőségi jelenség, teljesség, mely nem redukálható egy-egy tulajdonságára, például térbeli viszonyaira anélkül, hogy elvesztené konkrét természetét.Mindennapi tapasztalataink szerint különböző tevékenységek csak különböző környezetekben mehetnek végbe megfelelő módon. Ennek következtében a házakon és városokon belül számos jellegzetes hely található. Ezt a tényt természetesen figyelembe veszik a jelenlegi tervezési és építészeti elméletek, ám mind ez idáig túl elvont módon kezelték. A valahol történik-et rendszerint mennyiségi, funkcionális módon értelmezik, például térbeli eloszlásán, kiterjedésén keresztül. A funkciók nem emberek közöttiek, és mindenhol hasonlók? Nyilvánvalóan nem. A "hasonló" funkciók, még a legalapvetőbbek is, például az alvás vagy az evés, nagyon különböző módon mehetnek végbe, ezért különböző jellegű helyeket igényelnek, összhangban a különböző kulturális hagyományokkal és környezeti feltételekkel. A funkcionális megközelítés tehát figyelmen kívül hagyja a teret mint saját egyediséggel bíró itt-et. A hely összetett természetű, minőségi teljesség, ezért nem írható le elemző, "tudományos" fogalmakkal. A tudomány lényegéből fakadóan elvonatkoztat a konkrétumból, hogy semleges, "objektív" tudáshoz jusson. Ami elvész, az éppen életünk mindennapi világa, pedig valójában ezzel kellene az embernek törődnie, a tervezőknek, építészeknek pedig különösen. Szerencsére létezik kifelé vezető út ebből a zsákutcából: a fenomenológia módszere. A fenomenológia "a dolgokhoz való visszatérés" jegyében született, az elvonatkoztatások és szellemi konstrukciók ellenpontjaként. A fenomenológusok eddig elsősorban lételmélettel, pszichológiával, etikával és kisebb mértékben esztétikával foglalkoztak, de kevés figyelmet szenteltek mindennapi környezetünk fenomenológiájának. Van ugyan néhány úttörő munka, de ezek alig utalnak közvetlen módon az építészetre. Sürgetően szükséges tehát az építészet fenomenológiájának megalkotása. Az életünk világának problémájával foglalkozó egyes filozófusok a nyelvet és az irodalmat használják "információforrásként". A költészet valóban képes konkretizálni olyan teljességeket, melyek kisiklanak a tudomány hálójából, így utat mutathat ahhoz, hogy merre keressük a szükséges megértést. Az egyik költemény, melynek segítségével Heidegger a nyelv természetének megmagyarázására törekedett, Georg Trakl Téli este című verse. Trakl szavai a mi céljainknak is remekül megfelelnek, mivel egy teljes élethelyzetet mutatnak be, ahol a hely szerepe igen erősen érezhető.
Ha indul a hófúvás, nagy jel zeng az estharanggal, sok vendéget vár az asztal, s menedék és kincs a ház. Mindenütt jár valaki, hozzák sötét égi útak. A keresztfán lángra gyúlnak a föld hűvös nedvei. Vándor lép be; fájdalom kövesedik a küszöbre. S bor és kenyér tündökölve ragyog fel az asztalon. (Szabó Lőrinc fordítása) Nyers fordításban: Az ablakban látszik a hulló hó, Hosszan zúg az esti harangszó. A házban jómód, Az asztalt sokaknak terítették. Vándorok, többen is, Sötét utakról érkeznek az ajtóhoz. Az áldott fákból kibomló arany virágok Felszippantják a föld hideg páráit. A vándor csendesen belép; A küszöb kővé vált a fájdalomtól. Az asztalon tisztán, fényesen Fekszik a kenyér és bor. 
A bent-et a következő két sor ábrázolja. Házként jelenik meg, mely zártságával menedéket, biztonságot nyújt az embernek; "jómódú". Van azonban ablaka, egy nyílás, mely lehetővé teszi, hogy a bent-et a kint tükrében tapasztaljuk meg. Végül középpontként a házon belül ott az asztal, "sokaknak megterítve". Az asztalnál jönnek össze az emberek, ez a középpont, mely minden másnál fontosabb eleme a bent-nek. A bent milyenségéről alig esik szó, mégis valamiképpen jelen van. Világos és meleg a kinti sötét hideggel szemben, csendje hangok lehetőségét rejti. Általánosságban a bent a dolgok érthető világa, ahol "sokak" élete teret kaphat.A következő két sor tovább finomítja a képet. A helyek és dolgok jelentése kerül itt előtérbe, az ember "sötét utak vándoraként" jelenik meg. Nem a maga számára épített ház belsejének biztonságában rejtőzik, hanem kintről érkezik, "az élet útjáról", mely azt ábrázolja, hogyan próbál tájékozódni az adott, ismeretlen környezetben. A természetnek másik oldala: a növekedés és virágzás áldását kínálja. Az "áldott fákból ki bomló arany virágok" képében föld és ég egyesül és világgá válik. Az emberi munka gyümölcseként ez a világ kenyér és bor képében belülre kerül, a bent pedig fényes, megvilágított, vagyis jelentőséget kapott. Ég és föld szent gyümölcsei nélkül a bent üres maradna. A ház és az asztal összegyűjt, közel hozza a világot. Házban lakni tehát azt jelenti, hogy a világban lakni. Lakni azonban nem egyszerű: sötét utakon kell odáig eljutni, a bentet a kinttől küszöb választja el. A másság és a megnyilvánuló jelentés közötti szakadékot jelképező küszöb "kővé vált", a szenvedést is magában foglalja. A küszöb tehát a lakás problémáját tárja elénk. Trakl verse rávilágít életünk világának néhány jelenségére, különösen a hely alapvető sajátosságaira. Először is elmondja, hogy minden helyzet éppen annyira egyedi, mint általános. A bemutatott téli este kétségkívül helyi, északi jelenség, a kint és bent benne rejtőző fogalmai azonban általánosak, akárcsak a hozzájuk kapcsolódó jelentések. A vers tehát a létezés alapvető sajátosságait konkretizálja. A konkretizálás itt azt jelenti, hogy az általánost konkrét, helyi jelenségként teszi láthatóvá. Ezáltal a költemény éppen ellenkező irányban halad, mint a tudományos gondolkodás. Míg a tudomány az adott-ból indul, a költészet visszavezet a konkréthoz, feltárva az életünk világában eleve jelen lévő jelentést. Trakl verse ezen felül különbséget tesz természetes és emberalkotta környezet között, kiindulópontot kínálva egy környezeti fenomenológiának. A természet elemei vitathatatlanul az adott világ elsődleges összetevői, a helyeket rendszerint földrajzi fogalmakkal határozzuk meg. Újra hangsúlyoznunk kell, hogy a hely többet jelent, mint helyszínt. A kortárs "tájirodalom" a természetes helyek leírásának különböző formáit kínálja, de újra azt találjuk, hogy a szokásos megközelítés túl elvont, mivel funkcionális, esetleg vizuális meggondolásokra épül. Ismét a filozófiához kell fordulnunk segítségért. Elsődleges, alapvető megkülönböztetésként Heidegger bevezeti a föld és ég fogalmát, és ezt mondja: "A föld a szolgáló, hordozó, virágzó és gyümölcsöző, mely kiterjed a sziklákban és a vizekben, felfelé tör a növényekben és az állatokban..." "Az ég a Nap ívelő útja, a változó Hold útja, a csillagok csillogása, az évszakoké, a pirkadaté és alkonyaté, az éjszaka sötétjéé és izzásáé, a szép és rossz időé, az úszó felhőké és az éter mély kékjéé..." Sok más alapvető meglátáshoz hasonlóan az ég és föld megkülönböztetése is triviálisnak tűnhet. Fontossága azonban rögtön nyilvánvalóvá válik, ha mellétesszük Heidegger definícióját a lakás-ról: "A mód, ahogy vagy és vagyok, ahogy mi, emberek vagyunk a földön - a lakás." "A földön" azt is jelenti: "az ég alatt". Ami a föld és ég között van, azt világnak nevezi, és azt mondja, "a világ az, ahol a halandók laknak". Más szavakkal, ha az ember lakni képes, a világ bentté válik. Általánosságban: a természet tágas, magába ölelő teljességet képez, olyan helyet, melynek a helyi sajátosságnak megfelelő jellemző önazonossága van. Ez az önazonosság, vagy szellem írható le a konkrét, mennyiségi kifejezések segítségével, melyeket Heidegger a föld és az ég bemutatására használ, és kiindulásként meg kell tennie a fenti, alapvető megkülönböztetést. Ekképpen eljuthatunk a táj egzisztenciálisan érvényes megértéséhez, mely kifejezést fenn kell tartanuk a természetes helyek fő jelzőjeként. A tájon belül azonban vannak alárendelt jelentőségű helyek és természetes dolgok is, mint például Trakl "fája". Ezekben a dolgokban sűrűsödik össze a természetes környezet jelentése. A környezet emberalkotta elemei mindenekelőtt a különböző méretű települések - a házaktól, tanyáktól a falvakon keresztül a városokig -, másodsorban a településeket összekötő utak, valamint azok a különböző elemek, melyek a természetet kultúrtájjá teszik. Ha a települések szervesen kapcsolódnak környezetükhöz, akkor fókuszok, melyekben a környezet jellege összesűrűsödik és értelmezést nyer. Heidegger így fogalmaz: "Az egyes házak, falvak, városok építészeti alkotások, melyek magukban és maguk köré összegyűjtik a sokféle közöttük levőt. Az épületek a földet mint lakott tájat közel hozzák az emberhez, ugyanakkor a szomszédban-lakás közelségét a végtelen ég alá helyezik." Az emberalkotta helyek alapvető tulajdonsága tehát a tömörülés és a zártság. Teljes mértékben bentek, ami azt jelenti, hogy minden ismertet magukba gyűjtenek. E feladat megoldása érdekében nyílásaik vannak, melyek összekötik a bentet a kinttel. (Ha meggondoljuk, csak a bentnek lehet nyílása.) Az épületek azzal is kapcsolódnak a környezethez, hogy a földön állnak, és az ég felé nyúlnak. Végül az emberalkotta környezet műtárgyakból, dolgokból áll, melyek belső fókuszokként működhetnek, és hangsúlyozhatják a település összegyűjtő szerepét. Heidegger szavaival: "A dolgok dologítják a világot", ahol a "dologítás" az "összegyűjtés" eredeti értelmében szerepel; továbbá: "Csak az válhat dologgá, ami a világból áll össze." Bevezető megjegyzéseink során ejtettünk néhány szót a helyek szerkezetéről. E gondolatok némelyikét fenomenologista filozófusok dolgozták ki, és jó kiindulópontot szolgáltatnak egy teljesebb fenomenológia felé. Az első lépés a természetes és emberalkotta jelenségek - konkrétan: a táj és a település - megkülönböztetése. A második lépést a föld-ég (vízszintes-függőleges) és a kint-bent kategóriák képviselik. A fenti kategóriák térbeli jelentéssel bírnak, így a teret ismét bevezettük, elsősorban nem matematikai fogalomként, hanem egzisztenciális dimenzióként. A végső és különösen fontos lépés a jelleg fogalma. A jelleg megmutatja, milyenek a dolgok, és alapot szolgáltat életünk mindennapi világa konkrét jelenségeinek vizsgálatához. Csak ezen a módon ragadhatjuk meg teljességében a genius loci-t, a hely szellemét, melyről már a régiek is tudták, hogy a szembenálló embernek összhangra kell jutnia vele, hogy képes legyen lakni. A hely szerkezete Előző gondolataink a hely-jelenségről oda vezettek, hogy a hely szerkezetét a táj és a település fogalmakkal kell leírni, és a tér és jelleg kategóriák segítségével lehet elemezni. Míg a tér a helyet alkotó elemek háromdimenziós elrendeződését jellemzi, a jelleg azt az általános légkört, mely minden hely legátfogóbb tulajdonsága. Ahelyett, hogy különbséget tennénk tér és jelleg között, alkalmazhatunk egyetlen átfogó fogalmat is, mint például a megélt tér. A mi szempontunkból azonban érdemes a tér és a jelleg között különbséget tenni. Hasonló térbeli elrendeződéseknek nagyon különböző jellegei lehetnek a teret meghatározó elemek konkrét tárgyalása szerint (határ). A történelem során az alapvető térbeli formák újabb és újabb jellemző értelmezést nyertek. Másrészt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a térbeli elrendeződés bizonyos korlátokat szab a jellegnek, a két kategória kölcsönösen összefügg. A tér egyáltalán nem új kifejezés az építészet elméletében, ám többfélét jelenthet. A legújabb szakirodalomban két jelentését különböztethetjük meg: a tér mint háromdimenziós geometria, vagy mint az érzékelés mezeje szerepel. Ezek egyike sem teljes, csupán mindennapi tapasztalatunk intuitív háromdimenziós teljességének absztrakciója, annak, amit konkrét térnek nevezhetünk. A konkrét emberi tevékenység nem homogén, izotróp térben történik, hanem minőségi különbségekkel - pl. fent-lent - jellemezhető térben. Az építészet elméletében többször megkísérelték a teret konkrét, minőségi fogalmakkal meghatározni, Giedion például a kint és bent megkülönböztetésének alapján vázol fel egy nagyszabású építészettörténetet. Kevin Lynch mélyebbre ás a konkrét tér szerkezetébe, bevezetve a csomó (mérföldkő), út, szél és tartomány fogalmakat azon elemek megjelölésére, melyek az ember térbeli tájékozódásának alapját képezik. Végül Paolo Portoghesi helyek rendszereként határozza meg a teret, jelezve, hogy a térfogalom konkrét helyzetekben gyökerezik, bár a terek leírhatók matematikai módszerekkel. Ez a gondolat összecseng Heidegger azon állításával, hogy "a terek létüket a helyszínekből és nem a tértől nyerik". A kint-bent viszony, mely a konkrét tér elsődleges tulajdonsága, arra utal, hogy a térnek különböző mértékű kiterjedése és zártsága van. Míg a tájakra változatos, ám alapvetően folyamatos kiterjedés jellemző, a települések zárt egységek, így a táj és a település alak-háttér kapcsolatban állnak. Általánosságban minden zárt elem alakként jelenik meg a táj kiterjedt háttere előtt. Ha e kapcsolat nem működik, a település és a táj egyaránt elveszti egyéniségét. Szélesebb értelemben minden zárt elem központ, mely fókusz lehet környezete számára. A tér változó mértékű folyamatossággal (ritmus) terjed szét a különböző irányokba. A fő irányok természetesen a vízszintes és a függőleges, a föld és az ég. A konkrét tér további fontos sajátosságai tehát a központosság, az irány és a ritmus. Végül meg kell említenünk, hogy a természetes elemek (pl. dombok) és a települések különböző közelségben csoportosulhatnak. A felsorolt térbeli sajátosságok mind topológiai jellegűek, és megfelelnek a Gestalt-elmélet jól ismert szerveződési alapelveinek. Ezen alapelvek elsődleges egzisztenciális fontosságát Piaget-nek a gyermekek térfelfogásával kapcsolatos kutatásai is megerősítették. 
A szerveződés geometriai módjai az élet során csak később alakulnak ki speciális célok érdekében; általánosságban úgy értelmezhetjük őket, mint az alapvető topológiai szerkezetek precízebb definícióit. A topológiai zárt idom így alakul körré, a szabadkézi vonal egyenessé, a csomó hálóvá. Az építészetben a geometria egy általános, átfogó rendszert tesz szemmel láthatóvá belőle fakadó kozmikus rendként. Minden zárt alakzatot határa határoz meg. Heidegger szerint: "A határ nem az, ahol valami véget ér, hanem - mint a görögök felismerték - ahol valami elkezd jelen lenni." Az épített terek határait falként, padlóként, mennyezetként ismerjük. A táj határai szerkezeti szempontból hasonlók: a talaj, a látóhatár és az ég. Ez az egyszerű szerkezeti hasonlóság alapvető fontosságú a természetes és emberalkotta helyek kapcsolata szempontjából. A határ körülzáró sajátosságát meghatározzák még nyílásai, mint azt Trakl költői módon megérezte az ablak, ajtó és küszöb képében. A határok általában, de különösen a falak teszik láthatóvá a térbeli szerkezetet folyamatos vagy megszakított kiterjedésként, irányként és ritmusként.A jelleg egyszerre általánosabb és konkrétabb fogalom, mint a tér. Egyrészt meghatároz egy általános, átfogó légkört, másrészt a térmeghatározó elemek konkrét formáit és anyagait. Minden valódi jelenlét bensőségesen kötődik egy jelleghez. A jelleg fenomenológiájának a megnyilvánult jelleget éppúgy vizsgálnia kell, mint konkrét meghatározóit. Rámutattunk, hogy különböző tevékenységek különböző jellegű helyeket igényelnek. Egy lakóhely "otthonos" kell, hogy legyen, egy iroda "praktikus", egy bálterem "ünnepélyes", egy templom "méltóságteljes". Ha idegen városba látogatunk, rendszerint megragad sajátos jellege, mely tapasztalatunk fontos részévé válik. A tájaknak szintén van jellegük, mely sokszor jellegzetesen "természetes". Beszélünk "puszta" és "termékeny", "barátságos" és "ijesztő" tájakról. Általánosságban ki kell emelnünk, hogy minden helynek van jellege, és a jelleg a világ létezésének alapvetően adott módja. Egy hely jellege bizonyos mértékig az idő függvénye: változik az évszakokkal, a nap folyamán, az időjárástól függően - ezek a tényezők mindenekelőtt a fényviszonyokat befolyásolják. A jelleget meghatározzák a hely anyagi és elrendezésbeli összetevői. Megkérdezhetjük: milyen a terep, amelyen járunk, milyen az ég a fejünk felett, melyek azok a határok, amelyek meghatározzák a teret? Hogyan függ egy határ a formai tagoltságától, ami megint összefügg azzal, hogyan "épül fel". Ha egy épületet nézünk ilyen szemmel, meg kell vizsgálnunk, hogyan áll a földön, és hogyan emelkedik az ég felé. Különös figyelmet kell szentelnünk oldalsó határainak, vagyis falainak, melyek döntő mértékben hozzájárulnak a városi környezet jellegének kialakításához. Robert Venturinak tartozunk köszönettel e tény felismeréséért, azután, hogy éveken át "illetlen" volt homlokzatokról beszélni. Egy helyet alkotó épületek "családjának" jellege rendszerint sajátos motívumokba sűrűsödik össze, mint például adott stílusú ablakok, ajtók vagy tetők. Ezek a motívumok hagyományos elemekké válhatnak, melyek a jelleget átvihetik egyik helyről a másikra. A határban tehát összekerül a jelleg és a tér, és egyetérthetünk Venturival, mikor az építészetet a "bent és kint közötti fal"-ként határozza meg. Venturi megérzéseitől eltekintve a jelenlegi építészetelmélet nemigen foglalkozik a jelleg kérdésével. Ennek eredményeképpen az elmélet nagymértékben elvesztette kapcsolatát életünk konkrét világával. Különösen igaz ez a technikára, amelyet ma kizárólag gyakorlati igényeink kielégítése eszközének tekintünk. Pedig a jelleg attól is függ, hogyan készülnek a dolgok, vagyis azt a technikai kivitelezés (építés) is meghatározza. Heidegger rámutat, hogy a görög techné szó az igazság alkotó "feltárását" (Entbergen) jelenti, és a poieszisz, vagyis "készítés" körébe tartozott. A hely fenomenológiájának tehát foglalkoznia kell a legfontosabb építészeti eljárásokkal és azzal, hogy azok hogyan függnek össze a formai tagolódással. Csak így nyerhet valóban konkrét alapokat az építészetelmélet. A hely szerkezete a jelleget és teret adó környezeti teljességekben nyilvánul meg. A helyeket országként, vidékként, tájként, településként vagy épületként ismerjük. Itt térünk vissza életünk világának konkrét dolgaihoz, ahonnan indultunk, és eszünkbe jutnak Rilke szavai: "Talán azért vagyunk itt, hogy elmondhassuk..." A helyek jellemzésénél olyan szavakat használunk, mint sziget, hegyfok, öböl, erdő, liget, tér, utca, udvar, vagy éppen padló, fal, tető, mennyezet, ablak, ajtó. A helyeket tehát főnevekkel jelöljük. Ez jelzi, hogy valós, "létező dolgoknak" tartjuk őket - ez a főnév (substantivum) szó eredeti jelentése. A teret azonban, mely viszonyok rendszere, névutókkal vagy ragokkal fejezzük ki. A mindennapi életben ritkán beszélünk térről, inkább arról, hogy a dolgok valami felett, alatt, mögött, előtt, mellett vannak, vagy valamiben, valamin, valaminél. Ezek a nyelvi formák mind a korábban említett topológiai viszonyt jelzik. Végül a jelleget, mint láttuk, melléknevekkel írjuk le. A jelleg összetett teljesség, egy-egy melléknév természetesen ennek csupán egy-egy vonását ragadhatja meg. Gyakran azonban olyan kifejezett, hogy a lényegét egyetlen szóval is visszaadhatjuk. Láthatjuk tehát, hogy mindennapi nyelvünk szerkezete maga is alátámasztja hellyel kapcsolatos eszmefuttatásunkat. Az országok, vidékek, települések, épületek (és a bennük rejlő többi hely) fokozatosan csökkenő méretű sorozatot alkotnak. A sorozat egymást követő elemeit környezeti szinteknek nevezhetjük. A sorozat "csúcsán" találjuk a legátfogóbb természetes helyeket, melyek az alacsonyabb szintek "emberalkotta" helyeit tartalmazzák. Az utóbbiak sajátsága a korábban említett összegyűjtő és fókuszáló funkció. Más szavakkal az ember "kapja" környezetét, és úgy alakítja, hogy épületekben és dolgokban kristályosodjon ki. A dolgok ezáltal "magyarázzák" a környezetet, megnyilvánítják jellegét, így maguk a dolgok válnak jelentést hordozóvá. Ez a részletek alapvető szerepe környezetünkben. Ez nem jelenti azt, hogy a különböző szintek szerkezete azonos kellene, hogy legyen. Az építészet története azt tanúsítja, hogy ez ritkán van így. A spontán települések gyakran topologikusan szerveződnek, bár az egyes házak szigorúan geometrikusak lehetnek. A nagyvárosokban egy alapvetően geometrikus szerkezeten belül gyakran találunk topologikusan szerveződött körzeteket. A szerkezeti megfelelés sajátos kérdéséhez később még visszatérünk, de ejtenünk kell néhány szót a környezeti szintek skálájának fő "léptékéről": a természetes és emberalkotta helyek kapcsolatáról. 
Az emberalkotta helyek három alapvető módon viszonyulnak a természethez. Először: az ember szeretné pontosabbá tenni a természetes szerkezetet, vagyis vizualizálni szeretné "természet-értését", "kifejezni" azt az egzisztenciális kapaszkodót, amelyet megszerzett. Ennek érdekében felépíti, amit látott. Ahol a természet korlátozott teret nyújt, zárt szerkezetet épít; ahol a természet "központot" sejtet, oda emlékművet emel; ahol a természet irányt mutat, oda utat épít. Másodszor: az ember szeretné kiegészíteni az adottságokat, vagyis hozzátenni azt, ami "hiányzik". Végül szimbolizálnia kell, hogy érti a természetet (és benne önmagát). A szimbolizálás azt jelenti, hogy egy megtapasztalt megértést más közegbe "teszünk át". Egy természetes jelleget például épületté formálunk, melynek jellemzői valamiképp kifejezik az adott jelleget. A szimbolizálás célja, hogy a jelentést megszabadítsák a közvetlen helyzettől, így kulturális objektummá válhat, ami összetettebb valóság részét képezheti, vagy más helyre vihető át. Mindhárom fenti kapcsolat azt fejezi ki, hogy az ember a megtapasztalt jelentéseket összegyűjtve saját világát konkretizáló imago mundi-t vagy mikrokozmoszt alkot magának. Az összegyűjtés alapja egyértelműen a szimbolizálás, a jelentések átvitele egy másik helyre, mely ezáltal egzisztenciális központtá válik.A vizualizálás, kiegészítés és szimbolizálás a letelepedés általános folyamatának alkotói; a lakás - egzisztenciális értelemben - ezen funkciókon alapul. Heidegger a hidat hozza fel példaként: olyan építmény, mely vizualizál, szimbolizál és összegyűjt, és egységes egésszé teszi a környezetet. Így ír: "A folyón átívelő híd történést és hatalmat jelent. Nem pusztán összeköti az eleve ott lévő partokat: a partok csak akkor válnak partokká, mikor a híd átível a folyón. A két part a híd által talál egymásra. Már nem a két ellentétes oldalon elterülő szárazföld közömbös határai. A híd összeköti a folyóval és egymással a két oldalon elterülő tájat. Egymás szomszédjává teszi a folyót, a partokat és a szárazföldet. A híd a folyó köré gyűjti a tájat." Heidegger azt is leírja, mit gyűjt össze a híd, ezáltal feltárja szimbólum-értékét. Nem mehetünk bele ezekbe a részletekbe, de hangsúlyozni szeretnénk, hogy a táj a hídon keresztül nyeri el értékét. Korábban a táj jelentése "rejtve" maradt; a híd építése tárja azt elénk. "A híd Létet gyűjt egy adott helyszínre, amit helynek nevezhetünk. Ez a hely, mint egység, nem létezett a híd építése előtt (bár volt sok helyszín a folyó mentén, ahol megvolt a lehetősége, hogy létrejöjjön), csak a híd építése hívta létre." Az építmény (építészet) egzisztenciális célja tehát az, hogy a helyszíneket helyekké tegye, vagyis hogy felszínre hozza azokat a jelentéseket, melyek rejtve vannak az adott környezetben. A hely szerkezete nem örök, rögzített állapot. A helyek rendszerint változnak, gyakran gyorsan változnak. Ez nem jelenti azt, hogy a genius loci is szükségszerűen változik vagy akár elvész. Később majd megmutatjuk, hogy a megtörténik feltételezi, hogy a helyek azonosságukat bizonyos időtartamon keresztül megőrizzék. A stabilitas loci az emberi élet szükséges feltétele. Hogyan egyeztethető össze ez a stabilitás a változás dinamizmusával? Először is látnunk kell, hogy minden helynek rendelkeznie kell különböző tartalmak befogadásának képességével, természetesen bizonyos határok között. Az a hely, mely csak egyetlen célra alkalmas, hamarosan hasznavehetetlenné válik. Másodszor nyilvánvaló, hogy egy helyet különbözőképpen lehet értelmezni. A genius loci védelme és megőrzése valójában azt jelenti, hogy lényegét mindig új történelmi összefüggésben konkretizáljuk. Azt is mondhatjuk, hogy egy hely története - "önmegvalósításának" története. Az emberi tevékenységen keresztül kibomlik, ami lehetőségként a kezdetektől fogva ott volt, az építészet - mely egyszerre ősi és új - feltárja és megőrzi ezt. A hely összetevői tehát különböző mértékben változhatnak. Levonhatjuk azt az általános következtetést, hogy a hely szerkezetkutatásainknak egyszerre kiindulópontja és célja; kezdetben adott, spontán módon megtapasztalt teljesség, végül szerkezettel bíró világ, melyet a hely és jelleg vonatkozásainak vizsgálata értelmez. Az ember akkor lakik, amikor képes a világot épületekben és dolgokban konkretizálni. Mint korábban említettük, a konkretizálás a műalkotások feladata, mintegy a "tudományos absztrakció" ellenpontja. A műalkotások konkretizálják, ami a tudomány tiszta objektumai között "marad". Életünk mindennapi világát ilyen "köztes" objektumok alkotják, és megértjük, hogy a művészet alapvető feladata életünk világa ellentmondásainak és bonyolultságainak összegyűjtése. A műalkotás, mint imago mundi, segít az embernek lakni. Hölderlin helyesen mondta: "Érdemekben gazdagon, mégis költőien él az ember ezen a földön." Ez azt jelenti: hiába az emberi erények, ha az ember nem tud költőien lakni, vagyis a szó valódi értelmében. Heidegger ezért így ír: "A költészet nem szárnyal magasan, nem emelkedik a föld fölé, hogy elmeneküljön, nem lebeg felette. A költészet az, ami eggyé teszi az embert a földdel, hozzátartozóvá teszi, és így lakást biztosít számára." Csak a költészet különböző formái (tehát az életművészet is) teszik jelentésteljessé az emberi életet, a jelentés pedig alapvető emberi szükséglet. Az építészet a költészet körébe tartozik, célja, hogy segítsen az embernek lakni. Az építészet azonban összetett művészet. Nem elég, ha célszerű épületeket, városokat emelünk. Építészet akkor születik, mikor "egy teljes környezet láthatóvá válik", hogy Susanne Langer meghatározását idézzük. Általánosságban ez a genius loci konkretizálását jelenti. Mint láttuk, ezt az épületek valósítják meg, melyek összegyűjtik a hely jellegeit és közel hozzák őket az emberhez. Az építészet legfontosabb tette tehát a hely "üzenetének" megértése. Ily módon óvjuk a Földet, és magunk is egy átfogó teljesség részévé válunk. Nem vagyunk semmiféle "környezeti determinizmus" szószólói. Pusztán azt a tényt ismerjük fel, hogy az ember szerves része környezetének, és ha erről elfeledkezik, az csak emberi elidegenedéshez és környezetromboláshoz vezethet. Egy helyhez tartozni egzisztenciális kapaszkodót jelent, konkrét mindennapi értelemben. Mikor Isten így szólt Ádámhoz: "Hontalan leszel és a Föld vándora", a legalapvetőbb feladat elé állította: lépje át a küszöböt, és nyerje vissza elveszett helyét.
Forrás: Christian Norberg-Schulz: Genius Loci. Ökotáj, 33-34. sz. 2004. 65-75. o. |