A sasok birodalmában
Douglas Cardinal, a "szellem építésze"



Az igazi kreativitás ott kint, a még felfedezetlen világban rejlik, a sasok birodalmában – vallja a feketelábú indiánok törzséből Douglas Cardinal. A szerves, organikus építészet egyik legjelentősebb képviselőjének tartott kanadai építésznek sikerült áthidalnia a szakadékot Kanada indián öröksége és a beáramló technológiák között, és sikerült hiteles, új kifejezésmódot és formavilágot teremtenie. Őt, az építészt és gondolkodót mutatjuk most be.

Douglas Cardinal: Az én építészetem olyan, akár valamiféle lábnyom a homokban: megmutatja, milyen úton járok. És azt is, hogy mivel járulok hozzá embertársaim életéhez, és hogyan küzdhetünk meg legnagyobb ellenségünkkel, saját magunkkal, a félelmeinkkel, az önbizalom és másokba vetett bizalom hiányával. Hinni kell abban, hogy van bennünk valami, ami nagyon szép, amit meg akarunk osztani mindenkivel, aki csak körülöttünk él. Sokszor ez nagyon nehéz. Igazi kihívás, hogy az ember úgy lássa saját magát, mint Isten összes csodálatos teremtményének egyikét. Mi, emberek, valami nagyszerűt tudunk nyújtani. Az a feladatunk és felelősségünk is egyben, hogy magunkból a legjobbat, a legtöbbet adjuk azért, hogy a világot, amelybe beleszülettünk, a Földet, amelyen élünk, és amelytől szüntelenül elveszünk valamit, jobbá tegyük.

Apja megtanította Önt testvéreivel együtt a túlélésre, de azt is akarta, hogy tanuljanak és beilleszkedjenek a civilizációba. Nem okozott ez törést Önben?

– Én abban hiszek, amit sok-sok indián bölcstől, a Vénektől mindig is hallottam: a jövővel úgy kell szembenézni, hogy egyik kezünkben ott vannak a régi hagyományok, a másikban a számítógép. Szükség van egy sziklaszilárd alapra, hogy az ember tudja, ki is ő és honnan jött, mert az ember valamennyi előtte élt generáció unokája, ugyanakkor az összes őt követő generáció nagyapja is. Felelősséggel tartozunk tehát a felmenőinknek és a leszármazottainknak egyaránt, hogy a világot jobbá tegyük. De ehhez szükségünk van egész történelmünkre, szükségünk van nagyapáink, az őseink minden tudására. Ez az alap, amelyre építve szembenézhetünk a jövővel.

Kik voltak a mesterei, tanítói?

– Egy katolikus bentlakásos iskolában tanultam fiatal gyermekként. Az egyház történetét, a csodálatos építészeti és művészeti remekeket itt ismertem meg, ez lett intellektuális képzettségem és gyakorlati tevékenységem alapja is, hiszen legelső megbízatásom egy katolikus templom megépítése volt. Azt hiszem, nagyszerű tanáraim voltak mind az építészetben, mind általában az egyetemen, Texasban, amely egy nagyon is haladó szellemű egyetem. De sokat tanultam az indián Bölcsektől is, akik egész másképp láttatták velem a világot. Az egyetemről hozott tudásom inkább a bal agyféltekét igénylő tudás, racionálisabb, intellektuálisabb, míg az indiánoktól szerzett tudásom a jobb agyféltekére támaszkodik. Ez ösztönös, érzelmekkel és szenvedéllyel teli, a szív útját követi. És ezt, a Vénektől kapott tudást tartom a legfontosabbnak. A Vének szerint csak egy bolond ember megy a feje után, hiszen az a fontos, hogy döntéseink során a szív útját kövessük. Hagyatkozzunk az empátiára, amit a környezetünk iránt kell éreznünk.

Indián származása milyen hatással volt építészetére?

– Talán éppen a származásom tanított meg a természet, valamint az ember és minden egyes csodálatos teremtmény tiszteletére. Ennek a háttérnek köszönhetően az embereket úgy látom, mint akik egy körszerű projektben vesznek részt, ahol össze lehet hozni a különböző nézeteket. Nemcsak azokét, akik egyetértenek, hanem azokét is, akiknek más a véleménye, így válhat teljessé a kör. Beszélgetések és párbeszédek által lehet konszenzust elérni olyan emberek között, akik egy közös cél érdekében dolgoznak. Így közelítem meg én is az építészet kérdését. Konszenzusra törekszem mindenkivel, akivel csak dolgozom, aki részt vesz a tervezési folyamatban, legyen szó akár egy miniszterről, akár egy tanárról, vagy egy takarítóról. Mindenkit teljes tisztelettel közelítek meg, hiszen olyan épületeket akarok tervezni, amelyek megfelelnek az emberek igényeinek, szükségleteinek. Így a természet és emberek iránti tisztelettel dolgozom tehát. Ez az alapvető tudás, amit az indián Bölcsektől tanultam.

Önt az organikus építészet egyik legjelesebb képviselőjének tartják. Tulajdonképpen mi is az az organikus építészet, melyek a legjellemzőbb tulajdonságai?

– A szerves vagy organikus építészet a tervezés természetes módja. Az ember itt befelé tekint, saját magát vizsgálja, megnézi, ki is ő valójában, kik jártak előtte, és kik lesznek azok, akik utána következnek? Így képes természetes módon kifejezni mindazt, ami benne van. A tervet a természet, valamint az ember saját természete iránti tisztelet alapján kell kialakítani. Ez az a fejlődési folyamat, amelynek során az épület tervei természetes módon jönnek létre. Olyan ez, mint valami élő, lélegző szervezet, amelynek sejtjei vannak, és azok növekednek, fejlődnek. Ugyanakkor a nappal, a széllel, a fákkal és a környezettel is harmóniában élnek. Hagyjuk tehát az épületet természetes módon kialakulni. Ez az a tér, ahol véleményem szerint az organikus építészet él, létezik, és kifejezésre jut. Ez egy természetes, egyben demokratikus folyamat is, mert lehetővé teszi, hogy minden egyes emberi lény valóban kifejezze saját magát anélkül, hogy ráerőszakolná létét a környezetre vagy embertársaira. Az úgynevezett "hivatalos" építészettel szemben ez nem egy racionális építészeti tervezés, inkább irracionális, ösztönös, intuitív, érzésekre és felfedezésre támaszkodó. Az ember szinte magába nézve, saját lelki azonosságát kutatva találja meg az utat, hogy a kreatív, alkotó erő kitörhessen belőle.

A kör és a hullámok alakzata nagyon fontos szerepet játszik építészetében. Miért éppen a kör és a hullámok?

– A kör emlékeztet bennünket az életciklusra, a föld alakjára, arra, ahogy a Föld a Nap körül kering. A kör egy természetes alakzat, nagyon is része annak, amik és akik vagyunk, része a kultúránknak. Szeretem érezni a vizet, a földet, a hegyek vonulatát, azt, ahogy ezek együtt léteznek, és ezt igyekszem az építészetben is kifejezésre juttatni. A természet építészeti megjelenítése nagyon is része az építészeti hagyományoknak. Gondoljunk csak a görögökre vagy az egyiptomiakra. Valamennyi kultúra építészete a természetből, a természetes formákból fejlődött, alakult ki. Azt hiszem, én is ezt követem ezekkel a határozott, erőteljes formákkal, legalábbis itt, az amerikai kontinensen.

Hogyan próbálja a természetet, a természetes tájat becsempészni építészetébe, épületeibe?

– Az ember nem ismételheti meg a természetet. Én sem akarom lemásolni, inkább annak szellemét igyekszem megérezni és megragadni. Ahelyett, hogy mondjuk lerajzolnék egy szarvast, annak összes szőrszálával és agancsával, a szarvas szellemét szeretném kifejezni, formába önteni. Ez a fajta kifejezésmód nagyon is része az őslakosság művészetének. Az indiánok mindig is az ábrázolandó teremtmény szellemiségét, életerejét igyekezték kifejezni, méghozzá a lehető legegyszerűbb vonalakkal megrajzolva.

Hogyan tudja ötvözni az ősi indián rítusokat a modern technológiával?

– Az ősi rítusok azt a célt szolgálják, hogy az ember lássa: ő nem csupán fizikai lény, nemcsak egy bőrből készült tarsoly, hanem ennél sokkal több. Hatalmas életerő lakozik benne. Ezek a rítusok és szokások megtanítanak arra, hogy bármit el lehet érni, az ember az lehet, ami csak akar. Sassá, varjúvá vagy medvévé válhat. És persze megadatott nekünk a kreativitás, az alkotóképesség is. Ez is része a rituálénak. Egy igazi indián szabadlelkű, nem lehet kalodába zárni, nem lehet uralni, ő teljes mértékben független lény. Hatalmas erő lakozik bennünk, emberekben. Egy lépéssel az állatok előtt járunk, hiszen meg tudjuk előre határozni, mik is akarunk lenni, nem vagyunk beprogramozva. A szarvas mindig szarvas, a medve mindig csak medve lehet. Mi lehetünk akármik, ami csak tetszik. Ez a fajta tudás nagyon fontos manapság. Az információ korában élünk, amikor a természetes erőnk és energiánk már nem abban rejlik, hogy feltúrjuk a földet, és azt kihasználjuk. A mi természetes erőforrásunk ma nem más, mint saját alkotóképességünk, saját tudásunk. Napjaink Kanadájában a gazdaság 65 százaléka kreatív ötletekre épül, ám az indiánok mindig is kreatívnak és újítóknak tekintették magukat. A mi társadalmunkban a nő a hatalom, az erő központja, mert közelebb áll a Földhöz, annak rítusához, közelebb áll a Holdhoz. Éppen ezért nagyon sokat tanulhatunk az őslakosoktól. Megtudhatjuk, hogyan is fejlődhetünk sokkalta természetesebben, hogyan szabadíthatjuk fel alkotóerőinket, és ezzel mindannyian sámánokká válhatunk. Így a jövőben új életet hozhatunk létre magunknak e mostani helyett.

Szakított a hagyományos tervezéssel, a rajzasztalt felcserélte a számítógéppel. Nem jelent ez valamiféle ellentmondást?

– A számítógépet egy újabb eszköznek tekintem. Olyannak, mint a ceruzát vagy a rajzasztalt. Igaz, a számítógép sokkal hatékonyabb, az egész világot befogja, kinagyíthat belőle részeket, a végtelenbe tekinthet. Egy olyan tervezőasztal, ahol a végtelenből a végtelenbe juthat az ember. Ugyanakkor alkothat is vele! Méghozzá úgy, hogy a számítógép automatikusan térbe helyezi a dolgokat, ráadásul mindent ki tud számítani. Az összes szellemi rabszolgamunkát elvégzi, másodpercenként négymillió számításra képes. Minek végezzük tehát el ezt a rettenetes mennyiségű számítást, amikor a számítógép egy pillanat alatt elvégzi az összest? Mi csak használjuk szépen a jobb agyféltekét, ugyanis a számítógép nem tud alkotni. Viszont sokkal jobban kihasználja a bal agyféltekés funkciókat, mint bármelyik emberi lény. Sokkal racionálisabb, mint amennyire az ember valaha is képes lenne. Nézzük csak meg, hogy ezzel a nagy-nagy racionalitásunkkal milyen társadalmat hoztunk létre magunk körül! A jobb agyféltekével gondolkozva kellene átalakítani a világot. Azt szeretném tehát, ha rengeteg logikus technológia állna rendelkezésünkre, ami lehetővé tenné, hogy megvalósítsuk alkotásainkat. Ugyan a számítógép nem képes alkotni, mégis csodálatos eszköz!

Melyek az Ön által tervezett ottawai Kanadai Civilizáció Múzeumának főbb sajátosságai, tervezési alapelvei?

– A miniszterelnök egy olyan múzeumot szeretett volna, ahol minden kultúra jelen lehet, és a kanadaiak megismerhetik a különböző kultúrák jellegzetességeit. Sajnos mi, emberi lények, félünk mások kultúrájától, eltérő életszemléletétől, éppen ezért gyakran igyekszünk elnyomni azt, aki másként gondolkodik. Úgy gondoltam, nagyszerű lenne, ha valamennyi Kanadába bevándorolt kultúra képviseltetné magát az indián kultúrával együtt, megosztanák tudásukat, és ezáltal az egész nemzet gazdagodhatna. Ez az elképzelés állt e nagy projekt hátterében. Azt akartam, hogy e múzeum valóban egy olyan jelkép legyen, amely magából a földből nő ki. A földből, amit mi, kanadaiak mindannyian szeretünk és nagyra tartunk. Máskülönben nem élnénk itt. Számomra ez volt az egyesítő erő, hiszen mindannyiunkban ott él a természettel való kapcsolat. Ezért szerettem volna egy olyan épületet létrehozni, amely a természetet fejezi ki, s amelyben a férfi és női formák összefonódnak a természet formáival. Olyan épületet akartam, amely kifejezi, hogy a természetből származunk, a természet részei vagyunk, és csak akkor lehet jövőnk, ha ezt megértjük és elfogadjuk.

Nálunk is ismertek a washingtoni Amerikai Indián Nemzeti Múzeum tervezése körüli botrányok. A terveztető kizárta Önt, a tervezőt a további munkából, és mást bízott meg a folytatással. Mitől lett volna különleges ez az épület?

– Ez a múzeum tulajdonképpen a Vének jövőképe, víziója volt. Amikor az épületet az indián Bölcsekkel konzultálva megterveztük, nemcsak a természettel való összhangra törekedtünk, hanem arra is, hogy minden egyes rész harmonikusan kapcsolódjon az egészhez, minden kapcsolatban álljon mindennel. A Teremtő is így teremtette a világot. Ezt akartuk magában az építészetben is kifejezni. Az arányokban, a formákban, az épületek ritmusában és a felhasznált anyagokban. Sajnos azok az emberek ott, Washingtonban, nem értették meg, hogy az épület lelkét és lényét végig kell vezetni egészen. Ők csak tárgyként tekintettek rá, amit le lehet másolni. Elképzelhető, hogy végül is felépítik a múzeumot, de az már elvesztette a szellemét, a lényegét. Egyszerűen átértelmezik a terveimet anélkül, hogy igazán megértenék azokat, hogy tudnák, honnét is jöttem. Nagyon sajnálatos, hogy az Amerikai Indián Nemzeti Múzeum éppen az őslakos amerikaiak kizsákmányolása lesz. Pedig mi azt szerettük volna, ha a történelmünk az elkövetkező évezredben másként alakul. Meg szerettük volna mutatni, milyen is legyen a jövő történelme. Kár, hogy e múzeum most már az elmúlt ötszáz év kizsákmányolásának állít emléket, ahelyett, hogy végre megmutathatnánk, kik is vagyunk valójában. Ez a múzeum már az őslakos amerikaiaknak egy "szerkesztett" változata. Olyan emberek alakították ki, akik irányítani akarnak bennünket. Ez nagyon sajnálatos, hiszen elszalasztják egy új kezdés lehetőségét az új évezredben.

Milyen épület tervezésével foglalkozik most?

– Most éppen egy egyetemet tervezek Bolíviának, amelynek a lakossága 85 százalékban kecsua indián, vagyis az inkák leszármazottai. Kulturális központokat tervezek a kanadai őslakos népnek, ahol feléleszthetik kultúrájukat és történelmüket. A közelmúltban pedig arra kértek fel, hogy tervezzek egy 30 ezer lakosú várost Kaliforniában. Egy olyan várost, ahol nincs szennyezés, és amely a szükséges energiát maga hozza létre, mint valami élő szervezet. Azt akarják, hogy egy új paradigmát hozzunk létre, amely a természettel és saját természetünkkel is harmóniában van. Vajon milyen lehet egy ilyen város? Számomra ez egy igazi kihívás, hogy mindent, amit tudok, amim csak van, "bevessek" és a jövőre vetítve alkalmazzak.

Valójában milyen környezetre lenne szükségünk, hogy kiszabadulhassunk az elidegenítő, városi "ketrecekből"?

– Mindannyian városban akarunk élni, meg akarjuk osztani másokkal a tudásunkat, társaságunkat, intellektusunkat, művészetünket. Azt hiszem, mindannyian erre vágyunk. Alkalmat akarunk teremteni arra, hogy összejöjjünk, hogy megosszuk másokkal mindazt, ami bennünk a legjobb, és erre a város a megfelelő hely. Ám a baj abban rejlik, hogy milyenek is ezek a mai városok, milyen a szerkezetük. Piszkosak, ott az a rengeteg autó, nincs hely, nincs igazán szép környezet. Szerintem, ha várost hozunk létre, ami nagyon is lehetséges, az autókat a periférián kellene hagyni. Legyenek "sétáló" városok, ahol az emberek kényelmesen és biztonságosan élhetnek, ugyanakkor legyenek aránylag kompakt települések, hogy ne kelljen mindenhez autót használni. Azt hiszem, ez a jövő városa. És tudunk olyan várost tervezni, ahol megfelelő élettere van az embereknek, ahol mindenki kialakíthat valamilyen kapcsolatot a Földdel, és nem kell valahol a magasságban, egy szűk lakásban élnie. Szerintem ki lehet alakítani ilyen városokat. Ráadásul még arra sem lenne szükség, hogy az örökkévalóságig kocsikázzunk, a munkánkat a lakóhelyünk közelébe, de akár még az otthonunkba is bevihetjük. A számítástechnika, az információ és a kreativitás korában át kellene alakítani városainkat az információs kor szellemében, hogy azokban jobban lehessen élni, megfelelőbb környezetben lehessen felnevelni gyermekeinket.

Miért olyan fontos a lakótér és a természet harmonikus kapcsolata?

– Részei vagyunk a természetnek, és a környezet alakít bennünket, mint ahogyan mi is alakíthatjuk a környezetünket. Miután a természetből alakultunk ki, a természettel való kapcsolatunk nagyon fontos az egészségünk, a növekedésünk, a fejlődésünk szempontjából. Különösen a gyermekek esetében. Azt hiszem, nem igazán értjük, hogy miért is olyan fontos számukra a természet? Ha ugyanis nincs empátiájuk a természet iránt, a jövőben nem fogják átérezni a környezeti problémákat sem. Lehetőséget kell adni nekik, hogy kapcsolatba kerüljenek a környezettel, értékeljék azt, és végül felismerjék: egyek vele. Hozzuk be a fákat, a természetet a város szívébe! Borzasztónak tartom, hogy az emberek amolyan nyúlketrecekbe kényszerítve élnek a lakótelepeken, különösen a fiatal családok. Szerintem a városaink ma a családok kizsákmányolására épülnek. Nincs semmiféle tisztelet a mi városainkban. Képzeljünk csak el egy olyan várost, amelyet úgy terveznek, hogy elsősorban a gyerekeket tartja tiszteletben, de tiszteli a családot, az időseket is. Képzeljünk el egy várost, amely tiszteletre épül, nem pedig a kizsákmányolásra! Észak-Amerikában sok város egyszerűen kizsákmányolja a környezetet és a bennük élő embereket. Nincs szívük, nincs lelkük, nincsenek városközpontok sem. Csak egy hálózatszerű kinövés az egész, ami ok nélkül egyre csak növekszik, akár valamiféle rákos daganat a Föld testén. Ha valaki lenézne a Földre, és megkérdezné: "Nézd csak, mi ez a vírusszerű ott, a Földön?", "Hát az az emberiség" – felelhetnénk. De hát miért ne lehetne átalakítani a gondolkodásunkat, megváltoztatni a létünket, és kialakítani egy újfajta paradigmát?! Ha egy olyan várost tervezünk, amelyik tiszteli az embereket, és kihozza belőlük a lehető legjobbat, vajon nem ez lenne a leggazdaságosabb megoldás is egyben? Hiszen a jövő természeti kincse, erőforrása a mi saját kreativitásunk! Miért ne élhetnénk az emberek kreatív környezetében? Ahogyan ma az iskoláinkat építjük – ott csak tároljuk a gyerekeinket! Nem alakítottunk ki a számukra olyan környezetet, ahol azt éreznék: "Igen, hozzunk létre egy nagyszerű világot!" Ezekben a borzalmas cellákban és csengetős iskolákban csak beprogramozzuk őket arra, hogy érzéketlenné váljanak. El tudnék képzelni olyan várost, amely arra ösztönzi a gyerekeket, hogy legyenek kreatívak, legyenek fogékonyak a környezetükre. Az építészetben pontosan ilyen környezetet kellene kialakítani, mert miféle lehetőség nyílik egy olyan városban, mint például New York, vagy Detroit? Csak az jut az ember eszébe: vajon kinek az agyában foganhatott meg egy ilyen szörnyűség? Mert ezek rémálmok, de ezeket is emberek hozták létre! Miért ne lehetne a rémálom helyett egy álmot, egy csodálatos álmot létrehozni? Hiszen bármit meg tudunk alkotni. Gazdaságos-e egy brutális környezet, ahol az emberek brutális szellemben nőnek fel? Nem az a gazdaságosabb-e, ha egy gyönyörű környezetet alakítunk ki, ahol az emberek is gyönyörűek?

Mit ért azon, hogy "a világegyetem gyermekei vagyunk"?

– Részei vagyunk mindennek, ami él. Szerves részei vagyunk a világegyetemben létező összes anyagnak. Talán éppen a bennünk lévő hatalmas kreatív erő miatt nem csak a saját Földünkre vagyunk nagy hatással. Hiszek abban, hogy gondolkodásmódunkkal az egész világegyetemre hatást gyakorolunk. És hiszek abban is, hogy ha letépünk egy szál virágot, azzal is hatást gyakorolunk egy csillagra. Vagyis mi mindannyian részei vagyunk mindannak, ami él, ami megteremtetett. A teremtés részei vagyunk. Nem hiszem, hogy más volnék bármely más teremtménynél.

Azt írta valahol: "Az igazi zsenialitás ott kint, a még felfedezetlen világban rejlik, a sasok birodalmában."

– Az ember összes tudása a Teremtő egyetemes tudásán belül végül is nagyon kicsiny. A mi valóságunk nagyon picinyke az egyetemes tudás keretei közt. De mi csak ennyit tudunk, ez behatárolható. De amit nem tudunk, az itt kezdődik, és a világegyetem széléig tart. Ez a terület sokkalta nagyobb, de vajon nekünk, harcosoknak van-e választási lehetőségünk? Hol akarunk szerepelni? Ebben a kicsiny, ismert térben, vagy inkább igazán harcossá válunk, és elrugaszkodunk erről a területről, kilépve oda, a világegyetembe? A világegyetem, ott kint, az a sasok birodalma. Ott vannak a lehetőségeink. Az ismert világban nagyon kevés a lehetőség. Az csak könyvekben rejlő információ, mint holmi apró sírkövek. Persze, ezek is nagyon fontosak. Ott van Einstein. Megtanulta a newtoni világegyetem elméletét, ám ő képes volt elrugaszkodni, kilépni az ismeretlenbe, és létrehozta a saját, új világegyetemét, amelyet a relativitás-elméletben fogalmazott meg. A kreativitás sosem arról szól, hogy az ismert világegyetemben bóklászunk. Ott található az igazi erő, az igazi hatalom. Az a sasok birodalma. Az a kreatív világ, ott lehetünk igazán erős lények. És mi abba a térbe tartozunk. Hiszen nem vagyunk rovarok. Ne legyünk hát kényelmesek, repüljünk ki oda, szabadon, mint a sasok.

Hogyan foglalná össze az építészetről, természetről, ökológiáról, Földünkről alkotott hitvallását?

– Azt hiszem, nekünk, emberi lényeknek rengeteget kell szenvednünk, sok fájdalmat kell megélnünk, mielőtt okosabbá válunk. Olyan sok fájdalmat okozunk önmagunknak és a Földnek egyaránt, hogy ezt már kezdjük felismerni. A technológia rendelkezésre áll, és szükségünk is van rá, hogy városainkat, környezetünket, közlekedési eszközeinket, és mindent, amit csak kézbe fogunk, úgy alakítsuk át, hogy a természettel és saját természetünkkel is harmóniában élhessünk. Nem térhetünk vissza a barlangokba, nem mehetünk vissza a síkságra, az indiánsátrakba, a tipikbe, hogy harmóniában éljünk a természettel. Megmászhatja valaki a Mount Everestet, és talál ott, a csúcson egy sörösdobozt! Ma már nem lehet szabadulni az emberektől. Felmehetünk a Holdra, elmegyünk a vörös égitestre, és azt is beszennyezzük. Fel kell ismernünk, hogy felelősséggel tartozunk a tetteinkért. Hiszek abban, hogy ez meg is fog történni, és visszafordíthatjuk a Földön zajló káros folyamatokat. Meg kell ezt tennünk, már csak gyermekeink érdekében is!

Az egyes embereknél kell mindent kezdeni, hiszen senki sem fogja a problémáinkat helyettünk megoldani. Mindannyian felelősséggel tartozunk saját egyéni életmódunkkal. Vállalnunk kell a felelősséget azért, hogy a Földünk ilyenné vált. Mindenkinek. Gandhi egyetlen emberként vállalta a felelősséget, és legyőzte a brit birodalmat. Egyetlen ember! Sok-sok Gandhira lenne szükségünk, hogy tehessünk valamit a jövőnkért.

Készítette: Hollós László


Ökotáj, 31–32. sz. 2003. 159–164. o.