Zelnik József

Mük vogymuk mü, magyar értelmiségiek?

Ezt az írást 2001 nyarán kezdtem el és 2002 januárjában fejeztem be. Akkor nem közöltem, mert úgy véltem, a közeledő választások után lehet, hogy jó irányba mennek az ország ügyei. Ma úgy látom, hogy nem, ezért közzéteszem.

Eltelt tíz év újsütetű szabadságunkból, és így érdemes feltenni Babits régi kérdését: "Most minden kétértelmű, vagy olyan, mint mindig?" Időben errefelé félúton, öt évvel ezelőtt a Magyar Kulturális Szövetség felkérésére összeállítottam 77 kérdést a magyar kultúra lehetőségeiről és lehetetlenségeiről. Érdemes most néhányat felidézni, hozzátéve, hogy ezek a kérdések az akkori kormánynak, az akkori politikai erőknek, az akkori magunknak szóltak.

  • Kapott-e a jelenlegi parlament politikai mandátumot arra, hogy kulturális feladatköröket sorvasszon el, vagy kivételezett magánszemélyek szűk érdekeinek engedje át?
  • Milyen kulturális tervezés van ma Magyarországon?
  • Létezik-e ma egyáltalán kultúrpolitika, vagy elvileg összeegyeztethetetlen dolgok eklektikus összekapcsolása zajlik?
  • Lehet-e ma Magyarországon a kultúra szabadságáról beszélni?
  • Becsmérelhetjük-e csak a körülményeket a kulturális pozíciók megroppanása miatt, vagy a magyar értelmiség szellemi és gyakorlati cselekvésképtelensége is vétkes?
Az új évezred küszöbén a magyar értelmiségnek nem a politikát, nem a hatalmakat és főleg nem a népet kell zaklatnia tolakodó, okoskodó, fontoskodó kérdésekkel, hanem végre saját magával kellene szembenéznie könyörtelenül. A tradicionális társadalmakban, ha nem mentek a dolgok, a papi rend általában föltette a kérdést, milyen bűnt követtünk el. Legyintve most a nagyon felvilágosultak, nagyon modernek mosolygására, talán fel kellene tennünk azt a kérdést, hogy mi vezetett a magyar értelmiségnek ehhez az elesettségéhez és ráadásul napi politikai kiszolgáltatottságához? Mik a bűneink? Persze ma, amikor a politika is demoralizáló technikákat működtet és régi szokásunkhoz híven bűntudatkeltéssel sajátítja ki a hatalmat és kényszerít hűségnyilatkozatokra, nagyon pontosan meg kell határoznunk, mi a bűn, nehogy, mint mondani szokták, magunk adjuk magunkat az ellenség kezére.

Nekem magamnak is rá kellett jönnöm -- s nemcsak azért, mert általános kilövési engedélyt adtak ki rám --, hogy az a kérdés: "kik vagytok ti, fiúk?" egyáltalán nem érdekes. Ha van ma fontos kérdés, az szerintem az, hogy mik vagyunk mi most, értelmiségiek? Ezt persze nagyon nehéz nekünk vizsgálni, mert úgy vagyunk vele, mint a néprajztudomány a tárgyával. A nép, a lentiek hamis tudatát kitűnően tudja vizsgálni, de saját magáról, a folklórkutatók hamis tudatáról nincs egy szava sem. Úgy vélem tehát, ha el akarunk indulni saját magunk felé, ha saját helyzetünk tisztázásába kezdünk, akkor meg kell vizsgálnunk, melyek azok a kérdések ma Magyarországon, amelyekben az értelmiség vagy hallgatással, vagy mellébeszéléssel, vagy féloldalas gondolkodással strukturális bűn részese lett. Természetesen itt a bűn fogalmát nem köznapi, vulgarizált valláserkölcsi jelentésében, hanem mélyebb filozófiai értelemben kell használni. Így azt kell vizsgálnunk, mi az a rossz, ami a rendszerváltás során betüremkedett a magyar értelmiség létébe, amitől megroppant, s amitől az elmúlt tíz évben a mai napig sem képes megszabadulni. Amitől még a létező szocializmusban meglévő részleges hatóerejét sem képes visszanyerni. Aquinói Szent Tamás a rosszat hiányként határozza meg. Ő a privatio szóból indult ki, ami a megfosztás által előállt hiányt jelenti. Ha megnézzük ennek a szónak a német megfelelőjét, a Beraubung-ot, akkor megérkezünk a kirablás szóhoz, ami azért érdekes, mert itt már a privatizáció szó mély gazdaságfilozófiai gyökereinél járunk.

Ha most visszatérünk eredeti kérdésünkhöz, úgy látjuk, hogy a hiány mint privatio fogalomkörével meg tudjuk közelíteni, mi volt a rossz, ami az elmúlt tíz évben kiüresítette a magyar értelmiség hatókörét és mai napig bénítja tervezőképességét!

Vegyünk néhány példát arról, mi hiányzott a rendszerváltás során, vagyis milyen hiányokból ébredt föl a Rossz, s minden különösebb démonológiai túlzás nélkül: a Gonosz, amely most már teljesen elszemtelenedve és farizeuskodva itt ólálkodik körülöttünk. A legnagyobb hiány az volt, hogy semmiféle leltár, semmiféle elszámolás sem gazdasági, sem kulturális, sem erkölcsi értelemben nem történt. Hogy ez nem történt, ezért mi, értelmiségiek tettünk a legtöbbet, azt vélve, hogy így menthetjük át a létező szocializmus végére már nagyon megerősödött befolyásoló szerepünket.

Először azt érdemes megnézni, mi következett az erkölcsi leltár hiányából, vagyis nem derült ki, hogy kik és milyen szinten ártottak egy országnak. Félreértések elkerülése végett, ez nem azért lett volna fontos, hogy a politikai mocsárban meghúzódó tehetségtelenek ujjal mutogathassanak például tehetséges, de megtévedt kortársaikra, akikre mindig is irigykedtek, hanem azért, hogy ne kerülhessen egy egész nemzedék zsarolható állapotba. Azt se vettük észre, hogy a közvetlen politikai erők nemcsak azért maszatolták el a helyzetet, mert mindnyájan érintettek voltak valamilyen szinten, hanem mert egész hamar rájöttek, hogy ez egy "kitűnő" zsarolási bón.

A vezető magyar értelmiség pedig amiatti lelkiismeret-furdalásában, hogy minden kulturális ügyét egy Aczél György nevű "fő szt. tiszttel" intézte, nem volt képes, nem merte, nem akarta megkülönböztetni a struktúra bűnét a bűn struktúrájától.

A második tétel, csapda és hiány, hogy gazdasági leltár nem történt. Ráadásul egy olyan, sci-fi, vagy inkább áltudományos fantasztikus gazdasági kísérlet után, mint a létező szocializmus. Így mára eljutunk oda, hogy nincs ember, aki meg tudja vagy meri mondani, hogy az adósságcseréknek is nevezett adósság-maszatolások után mennyire van eladósodva az ország. Azért mondok országot, bár tudom, hogy ez így közgazdaság-terminológiailag pontatlan, mert ha azt mondanám, hogy az állam vagy a nép, még pontatlanabb lennék. Ráadásul egy nem létező leltár alapján indult el a privatizációnk, amely versenyben van a világ legzavarosabb privatizációja címért. Legyintgető politikusok ezt azzal hárítják el, hogy az átmenet viszont vérnélküli volt, és ez mindent megért. A probléma csak az ezzel a gondolattal, hogy az átmenetnek mikor van vége, azt nem egy ilyen kis ország szabja meg. Mi van, ha az átmenet az ő végét egy nemzetközi pénzügyi csőddel akarja elérni? Mindenesetre az biztos, hogy ennek a mostani magyar privatizációnak két tragikusan nagy vesztese van. Az egyik a földművelő magyarság, a másik az értelmiség. Hogy a mezőgazdasággal mi történt, azt egy világbanki szakértői dolgozat pontosan leírja, mikor kimutatja, hogy az összes gazdaság 92 százaléka a földalap 10 százalékát, míg a nagyüzemek, tehát a 8 százalék, az összterület 90 százalékát birtokolja. A tragikus helyzetet Dobos Károly professzor fogalmazza meg pontosan, amikor kijelenti, hogy "a nagyüzem uralkodó jellege tehát elvitathatatlan és meghaladja az 1945 előttit. Ez a birtokstruktúra csak a gyarmati országokra jellemző". Mit akarunk ilyen helyzetben a családi gazdaságok támogatásával, a zsebszerződések felülvizsgálatával, a nemzeti földalappal. Számolni kellene legalább háromig, például addig a három évig, amikor az EU-szerződés szerint a föld eltűnik. Eltűnik egy olyan totális ökológiai válság idején, amikor a föld és az alatta lévő víz lesz a központi érték. A vezető magyar értelmiség pedig hallgat. Egyrészt mert bevette a cumit, hogy ez is csak szakmai kérdés, és nem tanult abból a tragédiából, amit Ady Endre így jelzett előre: "Mi lesz, ha Erdélyt elveszik?"

Ám nemcsak bátorsága, de ereje sincs a magyar értelmiségnek, hogy szóljon, mert ebben az új privatizációban ő maga is olyan vesztes lett, mint a földművelők. Sőt, ő még azt az 1 kh. földecskét sem kapta meg. Ő lett ennek a privatizációnak a páriája.

A harmadik nagy hiány, hogy a rendszerváltáskor nem készült kulturális leltár. Nem vettük számba, melyek azok a kulturális források és értékek, amelyek átvészelték a váltást és amelyek szervezni tudták életüket.

Bár akkoriban halványan mondogattuk, hogy ha a bankkonszolidációra -- amelyre biztos kellett -- jutott, sőt még az olajmaffiát is sikerült konszolidálni, akkor miért nem lehet a kultúrát. Tudjuk, naiv a kérdés. Ezen a területen nem működtek hatalmas anyagi érdekek ebbe az irányba. Működött viszont egy könyörtelen hatalmi érdek. Eddig egyetlen kormány sem tudta megtartóztatni magát a klientúra-építéstől. Így mára eljutottunk oda, hogy az értelmiség, ha valamit alkotni akar, akkor megint egy kultúrpolitikai központtól függ. Az Aczél György-i helyzet reinkarnálódott.

Az eddig említett három fő hiányból megszületett három alapvető értelmiségi szerep, vagy inkább helyzet: a pária, a fatalista és a baziliszkusz értelmiségi. A pária értelmiség szinte minden egzisztencia nélkül maradt. Máról holnapra él, sodródik. Akkora a kiszolgáltatottsága, hogy már mindent és mindenkit kiszolgál vagy kiszolgálna. Mindennap éreztetik vele fölöslegességét, mindennap megalázzák: gondolattal, szóval, cselekedettel. Ettől a fatalista csak abban különbözik, hogy még van némi tartaléka, ám mélyen érzi, hogy ezt bármelyik pillanatban elvesztheti. Ezért belemenekül egy történelmi példákkal gondosan illusztrált hamis tudatba, abba, hogy ami történt, az végzetszerű, nincs kiút. Mindent végzetszerűnek képzel el, csak a megváltást nem tudja elképzelni még végzetszerűen sem.

A legfurcsább értelmiségi képlet, amely most létrejött, az a baziliszkusz értelmiségi. Nagy történelmi előképei vannak, de azért jellegzetesen mai, győztes és magyar jelenség. A baziliszkusz mesebeli állat, kakas-sárkány-gyík keveréke, fehér diadémszerű folttal a fején. Varangyosbéka által kiköltött idős kakas tojásából keletkezik. Neve görögül "kis király"-t jelent. A királyi hatalmat is jelképezi, amely eltiporja azokat, akik nincsenek iránta kellő tisztelettel. De a legfőbb jellemzője, hogy a létezés azon halálos veszedelmeit jelképezi, amelyeket nem lehet rögtön észrevenni. 

A baziliszkusz értelmiségi zseniális rejtőzködő. Tudja, mikor kell átállni, és tudja pontosan, hová. Ha az általa választott hatalomnak filoszemita kell, akkor ő az, ha antiszemita kell, ő az, ha magyarkodó kell, ő az. Legújabban politikai gyűlöletek intellektuális megszervezésén fáradozik. Mindent megtesz, hogy ne jöjjön létre az értelmesebbek, a még emberibbek szövetségében az arisztotelészi bú lezis: a jó irányába törekvő akarat.

Mindnyájan, magyar értelmiségiek, baziliszkusz-fertőzöttek vagyunk, de ha a kevésbé fertőzöttek nem fognak össze, eljön a Nagy Baziliszkusz, a nagy kiskirály, és a mi médiumunkként megvalósítja legrosszabb énünket.

Úgy tűnik, ma ismét megkerülhetetlen Deák Ferenc intelme: A hazáért mindent kockáztathatunk, de magát a hazát kockáztatni nem szabad.