Benedikty Viola

A PÉNZ SZEREPTÉVESZTÉSE

Önellátásunkhoz mérsékelten, önállóságunkhoz sokkal inkább és egyre inkább pénz szükséges a mai világban. Annyira, hogy nehéz elképzelni: nem volt ez mindig így; és szinte istent kísért, aki azt merészeli jövendölni: lesz ez még másképp.

Helyben vagyunk. Itt a földön, két lábbal állva, azt tapasztaljuk, nem tanácsos vitába keveredni ezzel az átfogó igényű erővel, mert nyomban körön kívül találjuk magunkat. Már hiedelmeink övezik. Érveket keresünk a védelmében más kétlábú társainkkal szemben. Mert a pénz, ha nem is mindig kedves, de szükséges jószág, ő terel a békés osztozkodás felé bennünket, akik különben engednénk őseink haramia-hajlamát feltámadni. A világi és világgazdálkodásnak erre a szervező és őrző-védő szerepre van szüksége, ezért és erre fogadta fel a pénzt, amelynél nincs profibb és profitábilisabb a számításba vehető jelöltek közt. Életrajzát kevesen ismerik, talán senki, mert érthetően már az is üzleti titok. De alkalmasságát sem kétli senki. Vitaképességünk egyébként is korlátozott, mondom, pénzhiányban egyből arcára fagy vendéglátónk mosolya, akár nálunk, akár nála észlelhető a hiány. A pénz származása körüli örökös homály bizonyosan elengedhetetlen része sztárként való fellépésének. Annyit időnként megtudhatunk, hogy mindkét szülője is pénz volt. A pénz-folklór (ha nincs pénzed, igyál vizet!; a pénz nem boldogít, ha nincs; a pénznek nincs szaga... miegymás) ugyanúgy nem elég a pénz önigazolására, mint a vele szemben kiépült demagógia hittérítő üzletkötéseihez. Régi megfigyelés szerint, ha végképp elfogyott az érv valamely akció elfogadtatásához, még bedobható a nincs pénz! mindent überoló jelszava. Ebből mindenki ért, érteni véli, ami reá tartozónak minősül. Ez a folklór másik oldala. Beteljesítve a csupa nincs! ígéreteit.

A pénz szerepe a globalizmusban vezető szervezői státus, lényegében közmegegyezésre. Alkalmi megingásoktól eltekintve valamennyi szezont végigcsinálta, alakítása elfogadhatónak bizonyult, bár sokan unják a mimikáját. Probléma mindig adódik, ezek jellege mégsem közömbös. A szereptévesztésre számos alkalom kínálkozik. Kérdéses lehet, változó korunkban pontos-e a szerepértelmezés. Milyen messzire vezet a kritika és önkritika hiánya, ha a pénz mint eszköz előbb a legfőbb eszközzé, aztán kifejezett céllá válik, aztán személlyé, aki kedves vezetőként kényeztet, zsarnoksága sokáig észrevétlen, anyagi-szellemi hatalom? A globalizációban igazán szép lehetne, hogy elvben mindenkié, ki van zárva a kizárólagosság. A pénz felelősség nélküli nagyhatalma ellenben földöntúli igényű globális terjeszkedést hívhat életre, átrendezi saját szerepét. Semmi sem drága. Emögött sokaságok -- s nem a pénz -- végső olcsósága a realitás másik fele, amely sokaságok viszont elvesztették személyiségüket, már célnak sem megfelelők, hovatovább eszköznek sem kellenek. Ezen a szinten önellátásukból is kirekesztette őket a pénz féktelen tempója, holott saját maguk ügyeitől biztosan nem maradtak el. Elmaradottságukat megkérdőjelezi, hogy miért nem értük van a haladás; milyen vezér az, aki nem éppen tömegeire számít a haladás sebességének, irányának, mértékének megszabásakor, vagy mikor meg kell tenni a döntő lépéseket. Ki tette vezérré a pénzt?
A pénz szereptévesztése tehát nem csak az övé. A mechanizmusé, amelyben leértékeltük saját képességeinket, megalázkodtunk a pénz előtt, hagytuk, hogy automatizmusok uraljanak el bennünket és terjeszkedjenek túl az emberi határokon. A szereptévesztés a miénk is, amikor vezetést várunk ott, ahol magunk tágíthatjuk csak köreinket. Kényelem és bizalom? Önkényeztetés és túlbuzgó engedelmesség a mindenkorinak hitt felsőbbség előtt. A haladás minősége nem maradhat elvont termelékenységi kérdés, a szükségletek fejlődése nem azonos a szájtátiság beteljesülésével. 
Mi történt és hogyan történhetett? Milyen tünetekből kellett volna -- kellene -- értenünk? Lehet, hogy már az első fals gesztusokból, a túljátszott epizódokból és a megjátszott, de valójában át nem élt helyzetekből, amikor dolgaink iránt érzéketlen aktor jelent meg a színen, alakításával átgyúrva önismeretünket a maga képére. Hitünket és bizalmunkat az önhittség kétségeket nem ismerő látszólagossága, látszatra magas kvalifikációja váltotta fel. Most sem késő belátnunk, hogy nem az uzsorás teremti a pénzt, hanem a beleegyezésünkkel elhatalmasodó pénz teremti az uzsorást, utóbbi csak kitüntetett mellékszereplő, mindjárt alatta a Nyúl Bélákkal és a Madár Jancsikákkal. A felemelkedés lehetőségeit tekintve a pénz saját hatáskörében, ellenhatás hiányában, természetesen hatékony létszámkorlátozásba kezd. Ellenszolgáltatása az intézmények hatékony további működtetése, amikor mindenkinek jut, ami jut. Megszokás kérdéseként intéződik el. Az intézmény egy többlépcsős függőségi rendszer, csak a legszükségesebb kölcsönösséggel, egyben garantálva is a szükséges létszámkorlátokat. E nagy és magasságos önigazoló apparátus teremtőjének szolgál, és összegészében a piramisokra emlékeztet. Azonban az életmű nem merül ki ennyiben. A működés távlatilag a pilótajátékokhoz közelíthet. Az életmű ilyeténképp való esetleges lezárása számunkra sehogyan sem volna megnyugtató. Vagyis már ma sem az. De közelről sem, annyi a kézzel tapintható hatékonysági lyuk az egészen. Ha csupán a korrupciós játékok szereposztását tekintjük, nem kell bővebb magyarázatokba bocsátkoznunk.
Kísért a múlt. Voltak jelentéktelenebb, elméletileg kevéssé megalapozott méltatlankodások, s az is nyomasztó lehet, hogy állandósul az igénytelen tömegek éhínsége, néha csupán szellemi értelemben, máskor fokozott létszámmal és demagóg erővel. Kevés fogalommal arról, hogy az éhínség nem elsősorban a bőség felértékelésére kirendelt, összehasonlító kategória, de elméletileg is fontos kiindulópont. Mivel tehát igen széles tömegektől nem várható az önkéntes alárendelődéshez nélkülözhetetlen érzékenység a szélső helyzetekben, a kísértő múltról valakinek gondoskodnia kell. Az önállósult -- önellátó -- pénz a múltra nézve is bebiztosítja önmagát. Saját története van, nem is egy, hanem ahányra igény mutatkozik. A vásár szabad. Aki bizonyítványokat tud venni magának, annak érdemei nagyobbak a vörösdiplomásokénál, mert azok csak tanultak, aztán meg eladták kicsinyke szerzett, immunhiányos tudásukat, hogy végre megszabaduljanak tőle és az éhínség veszélyétől. Aki meg tudta venni, az könyörületes, helyettünk is cselekszik, bátor, kockázatot vállal, és nyilván egy mélyebb tudás birtokában van. És még a sok kis elavult tudás oklevelét is hajlandó begyűjteni; integrálni a munkaerőt a piacon.
Ha ez az egész nem menne túl az emberi minőségen már az elején, később sem lenne baj a mennyiségi korlátokkal. Így viszont időről időre felbukkannak a koraschengeni tűréshatárok. Van, amikor egész elveszett nemzedékekben kell gondolkodnunk, bár olyan eset is volt már, amikor nem. Ha a pénz bármikor átírhatja verseny közben a versenyszabályokat, nehéz ragaszkodni a sportszerűséghez. Sokan félinformációkkal indíttatnak el életük útján, ez később az övön aluli önvédelem ismereteivel bővülhet. Az egyoldalú versenyek szellemében létrejön a végleg alulmaradottak érinthetetlen közege; eleinte ugyan még esik szó társadalmi párbeszédről. Később vajon ki tekintené magát érdekeltnek valós párbeszédet kezdeni? Kit is tekinthetne partnerének? Holott csak annyi történt, hogy megint győztek a jobbak, pontosabban a győztesek maguk szentesítették azokat a versenyszabályokat, amelyek a győzelem pillanatában kezdtek megszilárdulni. A kiszorulók természetesen nem csupán egy-egy nehézatlétikai sorozatból szorulnak ki, hanem például ifjúságuk valamennyi fontos megmérettetéséből, s ennek összes következménye képezi hozományukat a továbbiakhoz, egyébként a bőr színére való tekintet nélkül. (Romának -- vagy épp euromának -- sem kell lenni hozzá.) Ők nem számba veendő részei a portfoliónak, statisztikai létezésük azonban fontos üzenetet hordoz a köztes rétegek számára a miheztartás mibenlétéről. A tartaléksereg "elméletileg indokolt határig" kívánatos is, mint halljuk. Hogy hol ez a határ, mindig akad megmondhatója, ebben azért nyugodtak lehetünk. Más kérdés, hogy az emelkedő civilizációba felvehető jelöltek körét már a puszta teoréma is létszámkorlátozással sújtja. Két zavaros kiegészítéssel: 1. "Idővel majd azoknak is jobb lesz, úgysincs többre igényük." 2. "A pénz objektív, döntése ellen nem lehet fellebbezni, legfeljebb bizonyos korrekciós mechanizmusok minimalizálhatják a kedvezőtlen kísérőjelenségeket." E megállapításokból kitűnik, hogy a győzteseknek minden sürgős, a vesztesek álljanak szépen sorba, majd kapnak egy számot. A pénz annyira megbízhatóan objektív, hogy semmi másra nincs tekintettel, csak saját magára. Már saját eredete, forrásvidéke sem érdekli. Gyanítható viszont, hogy a történelmi adósságok vonatkozásában az elévülésre spekulál. Azonban vannak szakemberei, akik elviselhetővé teszik felesleges milliárdok számára, hogy őket nem legitimálta választásaival a pénz, hogy tehát még önellátásra is csak a pénz engedélyével képesek, annál többre meg sehogyan sem. Az objektív erők a megmondhatói, mennyi gondot tud okozni ennyi felesleges ember.
Hogy a pénz személyisége mögött emberi érdekcsoportok is lehetnek, akik mégsem képviselhetik az emberiség egészét, erre nézve csak félős találgatások vannak. Ahelyett, hogy az ellenkezőjét bárki igazolhatta volna, holott az kiindulási pont -- végső soron a világgazdálkodás több korszakon átívelő merevségeinek önigazolásához. Nem hihető, hogy ha nem volnának gazdagok, megszűnne a szegénység is -- ez az agresszív tévhit egy a nyomor ajándékai közül. A mindenkinek a szükségletei szerint juttatni képes egyetemes gazdagság szintén a tisztázatlan víziók világát gazdagítja. Mégis feltűnő, hogy mekkora riadalmat vált ki bármilyen más, tehát harmadik utat kereső törekvés az elmélet uralkodó köreiből. Ez a tarthatatlan helyzet is a nagy szereptévesztésre utal vissza, mellesleg a főszereplő a szereposztás jogát ugyancsak magának tartja fenn. A helyzet annyiban változik, hogy már nem mindenkinek tilos harmadik útról beszélnie, anélkül, hogy önkezével keverné gyanúba magát.
Ám itt van példának okáért a most induló emberklónozási kísérletsorozat, mely méreteinél fogva szabályos hatalmi demonstráció, szó szerinti kihívás a bármilyen rendű hagyomány társadalmaival szemben, s miközben szó szerint a szabad vizekre helyezi magát területen és törvényen kívül, sztárjain keresztül szünet nélküli öndicsőítésbe (és párhuzamosan: nyílt fenyegetésbe) kezd. Lám, a szaporodás elkülönült önellátása megoldódni látszik. Tulajdonképpen mindez nem ismeretlen előttünk. A jóindulatú kommentárok sem hallgathatják el, hogy "az emberi kíváncsiság" a gazdasági erővel szövetkezik az akcióban. Két önmagában pozitívnak tartott tényező együtt másmilyennek mutatkozik? A valódi emberi célokhoz nagyon más előkészületek volnának szükségesek: mind a társadalom ismereteinek jelentős bővítésében, morális és anyagi állapotának egyértelműen kedvező változásaiban, de még az eszmék, a politikai viszonyok tisztulása és maga a tudomány lényeges további fejlődése terén is. Sokkal több kontrollképességre és garanciára van szükség. Ez a mostani demonstratív bejelentés nem üres szenzációhajhászás, hanem másokat megalázó erőfitogtatásként hat. Meglehetős közvetlenséggel és leplezetlenül a pénz mint önjelölt totalitárius hatalmi tényező részéről. E hajlamok miatt már a bejelentés maga erőszakot tartogat a számunkra. Nem firtatva, ki viseli ténylegesen a horribilis kockázat anyagi terheit, a veszélyek lehetséges robbanásszerű megnövekedésére már nagyon régóta figyelmeztet a világ szakmai és filozofáló értelmisége. A mostani tények nélkül még nem mondatott ki, hogy ez erőszak. Talán a legújabb fejleményekre van szükség ahhoz, hogy az értelmiség globális önvédelmi erőként lépjen fel, megszabadulva erkölcsi, szellemi és egzisztenciális gátlásaitól? Akad-e vállalkozó, aki felmondja üzleteit a klóngenerálissal?
A pénzre éppenséggel az együttműködés erőszakmentessé tétele érdekében van szükség. Ha szereptévesztésbe kerül, az erőszak -- vagy inkább háború -- az együttműködés, a gazdálkodás akadálya lesz. Aztán már csak a saját hasznára dolgozik. A történelemből meríthető tanulságok arra intenek, hogy ezek a jelenségek nem véletlenek, s nem lesznek elegendők a szokásos korrekciók. Amíg az egyén választása a legnagyobb tömegek szintjén -- igen jellemzően -- az, hogy vagy feljutni minden áron a győztesek közé, vagy örök vesztesnek maradni, addig ez a megosztottság nem mondvacsinált dimenziója a földi létnek. Ha nincs mechanizmus a legszélesebb körben hozzáférni az emberi felemelkedés lehetőségeihez, egyben a becsületes és fenntartható jómód személyes értelemben önellátó életminőségéhez, amíg jellemző lehet a gazdagodás mások törvényes úton elkövetett tönkretétele révén, addig nem beszélhetünk erőszakmentességről, hisz az egész légkört átszövi a mindebben megtestesülő erőszak. Az is történelmi tanulság, hogy a társadalom szerepe maga tisztázatlan, valahányszor szereptévesztésbe kerül a pénz. Mert a pénz, akármilyen fontos, látványos, "attraktív" és spontán, csak egyetlen elem a nem mindenható társadalom teremtményeiből. Mint szerszám, hatni is képes az emberre, de annak már önmagát kell becsapnia ahhoz, hogy a pénz közvetítésével higgyen a látszatvilágoknak és a ráígérőknek. Ha a pénz önállósítja magát, az ember lett önállótlanabb. Óvatlanabb, infantilisebb, hamisabb és gyávább. Bunkoland népe. Senki se várjon önkontrollt a pénztől!