Eff Lajos

LÉTEZNI BEAVATATLANUL
(Vázlat a téma exportjához)

A beavatásra kénytelen úgy tekinteni a mai többség, mint amiből ő kimarad, akármi volna is az eredeti szándék. Nemcsak a politikai stílus vár felülvizsgálatra, hanem az érintkezés egésze. A büszke univerzális folyamat leleplezően megtűri az egyetemesség korlátozását, megcsúfolását a beavatatlanul hagyás parlagias gyakorlatában.

A beavatások különlegessége, miként a jelentős létesítmények átadása, csak a kitüntetettek osztályrésze, része egyfajta rendépítésnek. Másképp folytatódik az élet a beavatottak és másként a beavatatlanok számára. A szertartások közelében még ott alkalmatlankodhatnak a statiszták, aztán hazamennek, és az eleve otthon maradottak számát gyarapítják. A soha-el-nem-utazás előestéje az övék.

A létezni tudás rejtelmei... Az ember és ember közti különbségekre nagyot bólintanak fentről, s akiben volt korábban kétség, sietve eloszlatja magában, a rendezvény befejeztével közzé tétetik a közhit legújabb megfogalmazása. Életünk személytelen tényezőinek szentté avatása folyik. Aztán a tömegek is fejet hajtanak.
Végül is a tömegek munkavégző képessége kerül idébb vagy odább egy-egy ilyen aktus végén. Már ez is arra vall, hogy meglehetős öntudatlansággal ismétlődik a beavatás -- be-nem-avatás történelmi nagyregénye, ami azonban nem jelenti azt, hogy a többség szerepe jelentéktelen. A többség (mert erről van szó) mint szenvedő fél is meghatározó. Ha nem ő vezérli a korszellemet, akkor sem mindegy, mennyire hisz neki, és mennyire lehet hivatkozási alap a milliók tehetetlensége, amikor a döntések a kellő magasságban légies könnyedséggel megszületnek.
Beavatáson kívül maradni -- ez egyike a leghétköznapibb tapasztalatoknak. A tanulságok iránt még sincs érdeklődés, holott a beavatatlanság öröksége további aprózódása ellenére is súlyosbodik. Az állandó ügyeletre kárhoztatott tartalékseregek várják a heti sorsolást, s lassan megfogalmazódik a kirekesztettség érzése. Kívülről mit lehet tudni a beavatásokról? 
Bizony, a köztudat fogalmait a legszigorúbb gyakorlat alapozza meg. Miért állítják meg az egyszerű halandót a titkok földi kapujában felfoghatatlan sorompók? Hogy van az, hogy a legnagyobb nyilvánosság semmit sem ér, ha komolyak a tétek? Az egyik számára nincsenek korlátok, ki tudja, miért. Mások számára ugyanott fenyegetés van, hátrányos megkülönböztetés ezer formában. A beavatottság egyre inkább a felelősségmentesítés szinonimája, a kivételezettségé, amiként a karrier is az, amelyben a "szerencse" erősebben hat a valóságos érdemeknél. Ez még akkor is jellemző, ha a bennfentesség alacsonyabb szintjén óriási a tülekedés legalább a pozíció megtartásáért. De hiszen ez a hierarchizálódási mozgalom stabilizálja leginkább ezt a folyamatot! "Részessé" tesz, anélkül, hogy ténylegessé válnék a részvétel: az elszigetelt cselekvés energiáját lekötik a bábeli tornyok falazási munkálatai.
Mindez akkor válik bizonyosabbá, ha elkezdjük sorolni az emberélet és a társadalmi lét legfontosabb területeit, és őszintén belegondolunk abba, melyikből mi jut az univerzum egysége helyett a halandók óriási többségének. 


Hétköznapi fatalizmus
 

Van, akinek nem kell sorban állnia ott, ahol másoknak igen, bevásárláskor, befizetéskor vagy a polgármesteri hivatalban. A közlekedésben legtöbbször már előre látszik, hogy kinél lesz -- egyébként szabálytalanul -- az előny. Létezik egy kimondatlan, mélyebb szabály, s van, aki magáénak mondhatja, s van, aki nem. Az írott etikett leginkább azokra érvényes, akik csak zavarnák a privilegizáltak köreit. Beszélni erről nehéz, mert mindenki cáfol. Csupán az élet első évtizedei nyomán vésődik be, hogy mi az igazság. Természeti vagy természetfölötti meghatározottság volna ez? És ki merné ezt kimondani? A hátrányhalmozók egyszerűen csak kimaradnak a táncból? Sokkal inkább a többihez hasonló bevett szokások merev tekintélyisége érvényesül, aminek szóbeli érinthetetlensége a legkülönösebb. Evidencia és kész. Ha valaki erős felindulásból átlépi, nagy feltűnést kelt, őt fogják agresszornak minősíteni. De vajon hogy lesz így demokrácia ott, ahol eddig nem volt? Hol van demokrácia ilyen formán ott, ahol már hivatalosan többszáz éve az van? 
Vagy itt van az emberi csúnyaság és szépség kérdése. A közízlés koronkénti változásait összevetve az egészségről vallott tudásunkkal, senki sem állíthatja, hogy valaki attól csúnya, mert beteg. Még az erkölcsi normák változásai sem adnak világos magyarázatot. Annál kevésbé, mert egy emberéleten belül olykor széppé változtatja a divat a korábbi csúnyák egyes típusait, és fordítva. Az átlaghoz való közelítés máskülönben éppúgy csúnyává tehetne bárkit, mint széppé. Aki "szép", szinte mindenbe azonnal beavatott, és az is titok, hogy miért. A dolog jelentősége igen nagy. Végső soron rendkívüli gyorsasággal meghozott értékítéletek tapadnak hozzá, s az emberek kis része kerül a szépek, valamivel nagyobb része a csúnyák, a többség pedig a kettő közöttiek kasztjába. A sok eltérő ízlés, valamint a legtöbbször érthetetlen és álspontán változások ellenére a kaszthatárok meglehetős egyöntetűséget mutatnak, láthatatlan, sőt letagadott vasfüggönyökkel. A legalsóbb kasztbéliek közül azok járnak a legjobban, akik hamar beletörődtek és ilyen minőségükben kiegyensúlyozottnak mutatkoznak, bizonyos együgyűséget viselve vagy mímelve. Vagy azok, akik a kitörés divatosabb formáit magukra öltvén, a valakivé válás jegyeit tudják felmutatni. Ők kevesen vannak, mert maga a forma is a kivételességre vall, ettől hatásos. Erősítik a kivételesség íratlan szabályát. Akit tehát beskatulyáznak a csúnyák közé, az szolgálóként tekinthet a szépség mindenbe beavatott emberi isteneire. Aki csúnya, az a legcsúnyább. A "csúnya" lány eszmei bélpoklossága a másodperc töredéke alatt rögzül bármely kommunikatív történésben, és a dolgok azonmód eszerint rendeződnek körülötte. Ezen a másság-kultusz nem sokat old, sőt el is fedheti, hogy az alapkérdések rejtve maradnak. Ha az alapszabályokról beszélni lehetne, nem csupán minden relációban elszenvedni, tisztázhatók és megkérdőjelezhetők volnának. Csak akkor nem maradna egyetlen privilégium sem a helyén. A bálványoknak szánt szobortemető létesítése felemésztené a parlagföldeket.
Hogy milyen a beavatatlan létezés, talán legkomplexebben az emberi szerelmiség körül válik érzékletessé, vagy inkább a szerelem-nélküliségben. Az emberiség valamiféle általánosult szerelemféltésből titkot titokra halmozva rekeszt ki magából mindenkit, akit csak lehet. Már a fogalom mesterséges kuszasága képes félreállítani emberpárokat (láthatóan páros beavatatlanság is lehetséges). Az e téren való alkalmatlanná válást a szocializációs vizsgákon kemény kortársi megtorlásban részesítik. Az igazi lehetőségekhez képest bárki alulmúlhatja saját magát, a deklasszálódás legelterjedtebb módja ez. Haszonélvezői ennek is vannak, mint mindenütt, ahol érdemtelen előnyre lehet szert tenni. (Sőt, vannak "pozitív" szerelmi babonák is!) Ha netán a szépségről magáról érvényesebbet-lényegibbet tudnánk mondani, sok minden megváltozna. Persze akkor talán feje tetejére állna az egész rendetlenség.
Aki tehetségtelen, az mindenben és végleg tehetségtelen, tulajdonképpen csúnya. Ez a mondat ugyan egy szélsőségesen halmozott hazugságsorozat, ám sűrítetten azt foglalja össze, ami a tehetségtelennek mondott emberről él a köztudatban -- természetesen a tehetségről alkotottal szemben. És ezt sem mondja ki senki nyílt terepen (kocsmán kívül). A kontraszt, a tehetség mitikus jellege itt is szentesíti az előítélet negatív oldalát. Hiszen az előítélet pozitív oldalán a megasztárnak (megastore-nak) kijáró tömeges elragadtatásban a kétkedők felvetéseit rendre elnapolják. Úgy élünk, mintha a civilizáció néhány beavatott nagy ember műve volna, mások örüljenek, hogy munkát kaptak tőlük, a tehetségtelennek pedig csak a hódolathoz van joga. Hogy miben áll maga a tehetség, mitől olyan fontos egy-egy alkotás? Volt idő, amikor mélyebben érdeklődtünk utána, és ezért nem egyszerűsítettük le annyira a válaszokat, mint manapság. Eljutottunk a válasz megkerülésének arra a szintjére, hogy mégis optimisták lehetünk, hiszen ennél már csak közelebb juthatunk az igazsághoz, olyan messze vagyunk tőle. A kutatási eredmények nehezen összegezhetők a mai médiában a közember számára, a nagyipari válaszok sémája ezoterikus érdekeltségeket tükröz. A tehetségtelen pedig egyre tehetségtelenebb valóban, amint tétlenségével vagy önpusztítással erre erősít rá. Ezért aztán már-már logikai hitelességgel igazolódik az egész téveszme-rendszer, úgyhogy a tehetségeken kívül mások a képes magazinoknak a halálozási rovatába sem férnek bele.
Eljutottunk a megélhetéshez. Az ellentétek és ellentmondások körülbelül ezen e téren a legnagyobbak, ez talán sejthető is az eddigiekből. A munka frontját jóval a munkapad előtt megnyitják a munkáért folyó előcsatározások. A beosztásért folyó harc már egy másik fegyvernem hadba lépését jelenti. Megmagyarázhatatlannak tűnő okoknál fogva alakul igen gyakran az előmenetel másként, mint amit a józan ész vagy néha a hivatalos ideológiák bármelyike diktálna. A könyöklésre vonatkozó civil bölcsességek helyettesítik a kurázsit, bár ma már jelentős irodalom egészíti ki az érvényesülés iskolájának elemi anyagát a lojalitástól a pozitív gondolkodásig. Ezek az eszmék jól megférnek egymással. Együttesen azt eredményezik, hogy aki nem boldogul, az magára vessen. A helyzet azonban az, hogy a világ-többség alig-alig boldogul. A "TE IS LEHETSZ VEZÉRIGAZGATÓ!" abszolút szlogenje egyelőre még nem vezetett el a gyanakvó visszakérdezésig a nagy nyilvánosság előtt, hogy "UGYAN HOL?!". Ha utánanézünk az álláshirdetéseknek, szembeötlő az előítéletesség a legkülönfélébb kódolt formákban. (Itt aztán igazi teret nyit a sors. Csúnya lányok és tehetségtelen családapák előnyben!) Az előítélet plusz-realitássá válik: ahol például semmilyen szempontból nem volna indokolt pályakezdőt foglalkoztatni, sőt a sokat tapasztalt és sokat bizonyított középkorúak stílusos részvételére volna szükség, ott még alacsonyabb bérért sem fogadnak el mégoly invenciózus szakembert sem, ha az kívül esik bizonyos, nem tisztázott várakozások körén. A fiatal még csak nem is szebb, senki sem próbálta ki rátermettségét, a középkorú is tudna tanulni, ha egyáltalán tényleg kellene. Ez a választás mára jellemző lett a világban. Mintha épp a minőségnek kívánna hatalmi pozíciójából visszavágni a középszer. Az egyre bonyolultabbá váló, másrészt egyre szimplábban eldöntött esetek tisztázatlanok. S hogy miért is történnek meg? Csak. Ez a korszerű, roppant magabiztos és jövőnkbe mutató válasz, egyre nagyobb valószínűséggel. Aki ezt nem érti (értsd: "aki nem akarja érteni"), de "sokat akar tudni", hamarosan megismerheti a diszkvalifikáltak életérzését, s immár saját magát teszi beavatatlanná. De vajon mibe vannak beavatva a hűséges szolgák?
A mindennapokban, a munkában vagy a családon belüli egyenlőtlenségeket ugyan erősen bírálták az utóbbi két század kritikusai, néha még a természetes különbségeket is felróván. De sokszor ugyanők magától értetődőként kezelnek elemi igazságtalanságokat, cinikusan sorsszerűnek minősítve a legtöbbet, aztán leminősítve azokat, akik még ennyiből sem értenek. A megbélyegzés a jelenségcsoport modellszerű velejárója.


A zsarnok beavatottsága
 

Aki a beavatásokról dönt és a kívül maradottakról, befolyásolhatja -- az esemény súlya szerint meg is határozhatja -- mások életét. A döntés nem feltétlenül önkényes, és nem biztos, hogy alapvető kérdésben születik. Vannak természetes kisközösségi, családi és párkapcsolati intimitások, másokra nem tartozó ceremóniákkal és információkkal, ahol a kívül maradók nem kirekesztettek, sőt erőszakos kíváncsiságuk volna tolakodó, intervenciós jellegű. Bizonyos határok között jól értelmezhetők az üzleti titkok, vagy előre megjelölt, célszerű határidővel zárolhatók egyes államigazgatási anyagok is. Az esetleges öncélúság az elzárkózásban, az egyoldalú és értelmetlen szigor minden szinten visszás helyzeteket képes teremteni, az élet alapvető ügyeiben viszont gyakran mondjuk zsarnokinak ezeket a gesztusokat. 
Hatalmi játszmákban azonban ez már nem könnyed hasonlat, hanem a tények ténye. Az egyszerű társasági élet hasonló mechanizmusai is válhatnak ilyen jelentőségűvé, hiszen a vezető-kiválasztás egyik legismertebb eszköze részint épp a társaságok aktivitásában rejlik. Aki ezen a szűrőn nem jut át, nemigen jut előbbre. Akit viszont itt fedeznek fel, az máris valakivé avattatott. A társaság lehet az egyik szerves átkötés a társadalom és a hatalom között. Nemcsak az adminisztratív hatalom, hanem a gazdasági és valamennyi létszférában jelen lévő hatalom számításba veendő ennél a pontnál. Akármilyen legitim egy hatalom működése, döntéseit csak utólag lehet kontrollálni, akkor sem teljesen, s ezek a tényezők rossz döntésekre is alkalmat adnak. Zsarnoki visszaélésre azonban leginkább az íratlan szabályok megszegése révén, az előítéletek meglovagolása útján, sőt a függő helyzetbe hozott médiumok jóvoltából terjesztett téves információk és értékítéletek által nyílik lehetőség. 
Gondoljunk bele, milyen következményekkel jár pusztán az a közismert és nyers tény, hogy az emberek legtöbbje sosem láthat bele az állami döntési mechanizmusokba, a hitelezési, valutaátváltási és más pénzügyi folyamatokba, a vagyonjogi ügyletekbe, de még a bízvást ártatlan tudományos kutatási tervekbe sem. És itt nem is szólunk honvédelemről vagy bűnüldözésről. A sokaságnak elképzelése sincs a sajtó információtorzító műhelytitkainak létezéséről, legfeljebb elhiszi a sajtópiacról és sajtószabadságról szóló tanítást. Az eminens művészeti öncélúságra legyinthet ugyan az átlag, de a sznobság szamárlétráját sokan megmásszák és válnak ügynökökké, mialatt az ember élete lassan a szabadon választott témákon kívül reked valahogy. Nem arról van szó, hogy a tömeg sosem érdeklődött komolyan ilyesféle témák iránt, vagy hogy egyébként is alkalmatlan. A beavatottak sem igyekeznek feltétlenül távol tartani a tudás fájától a mohóságot. Szakmai érdekek, örökölt rugalmatlan szaknyelv és kifejezésmód, nem hatékony struktúrák, reális bonyolultság éppúgy belejátszanak ebbe, mint a történelmi sérelmek minden szintje, politikai csaták, vagy a személyes kvalitások és hajlamok. És az életformába integrált felelősségvállalási készség meglehetősen általános hiánya. Már ennyiből kikeverhetők a zsarnoki effektusokhoz használatos legszükségesebb vegyületek kísérletileg. A történelem ősbemutatóinak tanulsága, hogy aztán már csupán egy elfajulóban lévő társadalmi szituáció kell, hogy belobbanjon az egész. Ne felejtsük el azonban azt sem, hogy a végjátékban döntően felerősíti a hatásokat a beavatottak és beavatatlanok közötti végzetesen téves kommunikáció, amelynek ugyancsak létezik előzménye: a be-nem-avatási liturgiában.
A zsarnok nem egy lépésben válik ütőképessé a kozmikus sakktáblán, általában be kell tartania a fokozatosságot a mértéktelenség felé vezető úton. Előbb káplárként hívja fel magára a figyelmet, de ennyi nem elég. Amúgy meg senki sem születik zsarnoknak. Igaz, ha elemében van, egy sima községi elöljáró is negatív csodákat tehet a maga közegéért. És akkor ott zsarnokság van Kelettől Nyugatig, mely -- ma már ezt is tudjuk -- képes átprogramozni a sejteket, vicsorgósra hangolni Mona Lisát. Egy tollvonással terméketlenné teheti a legjobb földeket. Egyetlen hosszan tartó divatdiktátummal két-három nemzedék alatt képes megfelezni a népek lélekszámát. (Nemzeti felezési idő.) Öreg emberek még szokták mondogatni, hogy minden elpusztítható.
Hogy kimaradtunk a barbarossa-tervek összeállításából, nem volna baj, ha nem kellene épp ezért elszenvednünk a következményeket. Az volna csak a felismerés, hogy kell lennie olyan alternatívának, amelyben részt vehet a társadalom kritikus tömege, s emiatt a nagy hibák elkerülhetők, az alapproblémák megoldásához pedig a többiek előtt is feltárul a perspektíva. 
Egyszóval felelősek vagyunk saját zsarnokainkért. Ne irigyeljük őket, mert végül is beavatatlanok maradnak mások őszinteségének megismerésében, a szeretet ködös világnak tűnik előttük, ettől még inkább beavatkoznak, indulattal. Félelmetes a jövő -- ha egyszer maguknak megmaradnak.


Beavatás vagy beavatkozás?
 

Senki sem mindenbe beavatott tehát. Azután sokan vannak, akik mindenből kimaradnak fajra, nemre, korra, vallásra való tekintet nélkül. A kihagyhatóság is jár bizonyos felelősséggel. Ha általában nem tételezzük fel a gonosz játékok túlburjánzási hajlamát, akkor is jellemző a nagyközönség be nem avatása: civilizációs tudatosságunk, irányultságunk, eszközrendszerünk, kommunikációs készségünk és etikai bázisunk, egyszóval fejlettségünk mai állapotában. Nincs elegendő gondja a társadalomnak arra, hogy észrevegye a kimaradókat, és teljes körben igyekezzék elkerülni mások kihagyását. Ma érdek-alapon sem elképzelhető a beavatás körének áttörésszerű kiterjesztése. Vannak bizonyos fokozatok például a nyilvánosságban, az informatikai hálózatok kiépülésével, amelyek pozitív hatásúak. Illúzióra azonban nem adnak okot. A szakadékok mélyülése sokkal egyértelműbb és meghatározóbb annál. A tartalom érintetlenül hagyásával az internet sem válhat ebből a szempontból többé diffúz információ-áramlásnál, mely idővel talán előmozdíthatja a változásokat.
Addig az a valószínű, hogy a beavatatlanok társadalma szélesedik, ez irányú tájékozatlanságuk mélyül, sebezhetőségük fokozódik. A mindenkori vezetők tanácsadóinak legelőször is tudomásul kellene venniük ezt az eshetőséget. Mindjárt utána azt, hogy a beavatás elmaradása ma a kívül maradottak életébe való beavatkozást is jelenti. Ugyanis a róluk, nélkülük meghozott döntések tartalmi és formai alapjai erősen kötődnek a beavatások körülményeihez, akárcsak a döntések kontrolljának hiányosságai. A kívül rekedtek önállósága és méltósága már ezen a ponton sérüléseket szenved. Ha a beavatás kifejezetten másokkal szembeni agresszív érdekszövetség bizalmi aktusa, akkor a kívül hagyás beavatkozó "mellékhatása" zsarnoki jelleget ölt, valójában a beavatkozás hatásossága a fő cél. A vezetői tanácsadóknak szövetséges-keresés közben számolniuk kellene a nem szándékolt beavatkozás szándékolt visszaszorításának esélyeivel.
A "fejlettségbeli különbségek" elve sok helytálló tényt rögzít, s ha nem akarja az állapotokat is a jelen szinten rögzíteni, tisztes visszavonulásra adhat lehetőséget korábbi előjogok hordozóinak -- mialatt kidolgozzák a nyíltság garanciáit. Fokozatosság? Rendben van! Lássuk az első lépéseket! Aztán meg a többit. A demokrácia láthatóan nem kímél meg a formalizmustól, akár teljes egészében formalitássá is válhat, ha a lényegek lényege csak a beavatottak dolga lehet. Amennyire egyes kultúrák képesek ráfizetés nélkül tenni valamit elesettjeikért, hogy azok önállósodhassanak, úgy bármely kultúra tehet valamivel többet teljesen ép polgáraiért a tulajdonképpeni alattvalói hagyományok felszámolása terén. Bármilyen egészséges ember félnyomorék a be-nem-avatottság gyermeki szinten megőrző helyi klímájában, de van, aki életútja valamelyik állomásán teljesen azzá válik. A be-nem-avatás ideológiai nagyrendszerei félhivatalos empátiával állapítják meg, hogy "ilyennek is kell lennie". A statisztikák a régi szemléletben őket igazolják. Egy kissé odébb azonban legalábbis kételyeket ébresztenek, akár a születésszám vagy a halandóság.


De miért volna olyan rossz beavatatlanul élni?
 

Meg sem kérdezte senki a beavatatlanokat. Ki milyen jogon képviseli őket? Ők sem egységesek. Mindenki csak nyilatkozgat, az egész mögött megint ott van a politika. Közben meg állandóan nő az energiafogyasztás. Mindenkinek megvan mindene, ami inger. Kell tudni viselni a kudarcokat. Kell tudni mindig újrakezdeni. Nem a sebeket kell nyalogatni, hanem bele kell vágni valamibe. Hinni kell a szerencsében. A szerencse azok mellé szegődik, akik megérdemlik.
A mai embernek általában nincs ideje arra, hogy a fenti modernkori falvédőszövegeket maga hímezze meg saját háztartásában. A fejlett szolgáltatóipar azonban reklámok, publicisztikák, társasági beszélgetések, használati utasítások és szaktanácsadások formájában segítségére siet, s valóban, rövid kurzusok elegendők arra, hogy a mégoly beavatatlanul hagyott személyiség is öntudattal vallja e közkeletű sorok igazát, sajátjaként viszi tovább, érzi, hogy beavatták valamibe. Magában eldönti, hogy ő is be fog avatni valakit. Mert egyébként beavatni jó dolog. Csak kell hozzá egy kis biztonságérzet. Mindenért különben sem lehet a mellőzöttséget felelőssé tenni.
Valóban nem lehet minden bajért a méltatlan mellőzöttséget felelőssé tenni. Mindazonáltal szép számmal akad a felvilágosodás imént említett útját járók között is, aki még aznap összecsap néhány más, éppen felvilágosult alakzattal valamelyik állóhelyen, miután azok képtelenek voltak belátni, hogy nem a magukkal hozott csapat a legjobb. A kultúra lassan terjed. A fiatalok egy mindig újrakezdő, igazhitű része a diszkóban gázosítja el álmait, viszonylag szerény beugró ellenében fellázad a maradék maradiság ellen. Jó tudni, hogy végre megvannak a felelősök, a szülei. Most teljesen jól van, ez a lényeg, ahogy a DJ is elmondja mindennap, mert ettől feledhetetlen a közös jelszó.
Sajnos az, hogy valaki "jól érzi magát", még nem jelenti azt, hogy jól is van. Ez az emberré válással egyidős tétel azonban időnként újrafelfedezésre szorul, és máskülönben is nehéz levonni belőle a konzekvenciákat. Pedig hát lényeges ügyekben megnyilvánuló információs alaphiányosságunk abszurd helyzetek sorozatát teremti, amelyek tetejében a legabszurdabb a rendszer sajátja, hogy felelős soha sincs. Az érintett nem is úgy indult a maga tudatlanságával, mintha egyáltalán volna felelős tennivalója egy-egy konkrét dologban. Az információ birtokosa viszont egyszerre jóhiszeműen és cinikusan mondhatja, hogy nem is az ő dolga, a másiké. Mellesleg az intellektuálisan fogyatékos szituációkban lelki értelemben észrevétlenül is leszázalékolódnak a korlátolt felelősségű "résztvevők".
Aztán kiderül, hogy "nem érdemes becsületesnek lenni". Kétségtelen, hogy a méltóságukban megalázottak nem kezdeményezői saját balsorsuknak. Nem mindenki válik lelki törpévé, de épp eléggé lefokozott lesz emberségében ahhoz, hogy szenvedése tudatosultabb legyen bálványimádó társainál. 
Ki tudhatja, hogyan tekint magára a beavatatlan ember? Miféle módszerekkel lehet ezt felkutatni, ki tenné és milyen céllal? De ugyanígy azt is meg lehet kérdezni, hogy ki nem tudja, hogyan tekint magára a beavatatlan ember. Hiszen a foglalkozás nem most kezdődött a szépirodalomban, de részletkérdései érdekelték a szociológiát, a pszichológiát, sőt a vallást, a jogot és a politikusokat is. Éppenséggel nem csupán az eszmei gazdagodás kedvéért.
Az egyszeri (s javarészt megismételhetetlen) ember még öntudatlan állapotában is kénytelen úgy végignézni önmagán és művén, hogy ugyanúgy nem tudja végérvénnyel megmagyarázni a látottakat, mint akármely külső végtelent. Ez mégsem szolgálhat érvként jelképes bezárhatósága mellett. Viszont elgondolkodtató egy összehangoltabb horizont látóköréből.


Néhány befejezetlen mondat
 

Az Ivan Gyenyiszovics Nyári Egyetem nappali tagozatán a hallgatóság közfelkiáltással sorolja esélynövelésre szánt ötleteit, heves tetszésnyilvánítás közepette. A Kis Muk-szekcióban már az utánpótlásról is szó esik. Miért, a globálisan retardáltaknak ne legyen saját elitjük?
Az önbeavatás legalább egy nemzedékre szóló kitörési folyamat lenne például. Megérne egy kerekasztalt, hogy szabályozhatóvá váljék, beavatva a korábbi be-nem-avatókat, akik e nélkül presztízskérdést csinálnának belőle.
Mindenütt maffiák aktivitását feltételezni persze kár volna, amint láthatatlan szemináriumokon szervezik az emberi álmok összefoszlatását, és praktikus utasításokra bontják le a soron következő éves terveket. A beavatás és a beavatatlan lét dimenziói fontosabbak.
Miért fontos ez? Mert grund-élménye mindenkinek van, a nagy "felnőtt" játszmákig sokan el sem jutnak, s a legvégén a győztes sem nyer, saját egyoldalú szabályaiból maga sem képes kiszabadulni.
Saját serdülőkori élményem például, hogy véletlenül kihallgattam a futballszövetség akkori vezetőinek telefonbeszélgetését. A foci szent világa akkor omlott össze bennem, először, mert azóta rendszeresen összeomlik. Ennek nyomán nem volt nehéz kitalálni, hogy vannak érzékenyebb területek is.
Szerves társadalmi közösségeink mások számára kirekesztésként és idegenül hatnak, hogyha a kulturális beavatottság fölényével "kommunikáljuk" a természetes kulturális érintkezés helyett. Ezalatt elszenvedjük más társadalmi közösségek hasonló fellépésének következményeit a primitív (primer) kultúrharc-rögeszme barikádjai mögé húzódva.
Aki tudja, ugyanazt tudja. Aki nem tudja, nem tud semmit. Aki tudja, mind beledöglik. Aki nem tudja, nem is élt semmit. Ez már az ellenállni kész megalázottság hangja, ha hallják. Vigyázni kell azokra is, akik ebből is kimaradnak. 
A világértelmezés senkinek nem lehet kizárólagos joga, eredetének feltárása mindenkinek szükséglete még akkor is, ha ez éppen "nem profilja" egyetlen magas szintű kutatásnak sem, illetve "még nem aktuális" (aztán majd jön a nagy közös Európa, akkor meg már nem lesz aktuális?).
Beszélni szükséges, mert létünk kölcsönösség nélkül semmiféle technikás kommunikációval nem letapogatható. Nem csupán a feláldozott haszon a tét, hanem sokkal inkább a feláldozott ember.
Az ember úgyis mindig több lesz, kitágul számára a világ, ahogy múlik az idő? Ez a dogma azért is veszélyesen önbutító, mert azt állítja, hogy automatikusan lesz több. Tudhatná pedig az ember, hogy nem automata. Igen, visszaesés is fenyegeti. Annyit valóban elérhet, ha akar, hogy megpróbálhatja kideríteni vélt igazának hátterét, bár néha csakugyan elölről kell kezdenie.
Világ kispolgárjai, egyesüljetek? Kellő távolságból nézve mindenki kisember, elég közelről pedig szédítőek a távlatok. Mindenki józanságára szükség van. Pontosabban: Mindenki őrizze meg a nyugalmát!
A beavatásra végül is kénytelen úgy tekinteni a mai többség, mint amiből ő kimarad, akármi volna az eredeti szándék. Nemcsak a politikai stílus vár felülvizsgálatra, hanem az érintkezés egésze. A büszke univerzális folyamat leleplezően megtűri az egyetemesség korlátozását, megcsúfolását a beavatatlanul hagyás parlagias gyakorlatában.
Amíg szerzett tudásunk hiábavalóan ostromolja a valóságot, hogy változtasson rajta, mert nem is ez számít a piacon, ahol "a pillanatnyi érdek törvénye" uralkodik, addig a munkamegosztás kényszerei tartják fogva a beavathatók körét. Emiatt is érvényes a pillanatnyi érdek, s látszólag a napba tekint, aki megpróbálja átlátni e határokat. Mégis szabad azt gondolnunk, hogy ez az egész így is emberi kör.