Molnár Tamás
A MODERN
EGYETEM GONDJAI
Az egyetem "átnevelése" csupán egy
felsőbbrendű elv nevében történhetik meg
Az
intézmények -- és ebben különböznek a lobbyktól -- hosszú távra céloznak,
mondhatnánk, az örök aspirációkat kívánják megvalósítani, természetesen
a tér, az idő és a kultúrkör figyelembe vételével. Ez azt jelenti, hogy
bár más és más a hivatásuk -- például a felsőfokú oktatás --, minden korban
ugyanazt kívánják létrehozni, akár új név alatt. Történelmileg -- és az
intézmények a történelemben helyezendők el -- a nyugati világban az egyetem
akkor alakult ki, amikor Szókratész ifjakat gyűjtött maga köré, és ezeket
"jó útra" irányította. Ilyenformán Platónnak volt egy prototípusa, amelynek
alapján kidolgozta az akadémiát, őt utánozta Arisztotelész a lyceummal,
Szt. Benedek a szerzetesi renddel, a középkor a kolostorral és a már önálló
egyetemmel. Az első egyetemek Bolognában, Oxfordban, Párizsban, Montpellier-ben
stb. láttak napvilágot, különböző diszciplínákat tanítottak (sőt, ezekben
specializálódtak), de vezérelvük a teológiában fejeződött ki. Ex pluribus
-- mármint több diszciplínából -- származik az egység: unum.
Az újkor egyeteme nem feltétlenül
fogadja el ezt az egységet, és a múlt század vezető elméi fel is bontják
az uni-versitast. Descartes, Pascal, Nietzsche, hogy egyeseket megnevezzünk,
nem egy egyetemi karrier által váltak elismertté, és ez a diaszpóra általános
lett korunkban. A korábbi egységet és piramisrendszert kívánták vissza
olyan modern gondolkodók, mint Newman kardinális, Jacques Maritain, az
angol Whitehead és sokan mások, de míg pedagógiai műveiket írták, a körülmények
már eltávolodtak az ő kívánalmaiktól, az egyetemek máshova helyezték célkitűzéseiket.
Elsősorban a természettudományok kutatásaira és osztályozására, az ipari
társadalom megalapítására, és a demokratikus jogokra, melyek szerint, bár
téves felfogásból kiindulva, minden tanuló saját elképzelését követheti.
A szűkebb látókörű tanuló persze a rövid távú diszciplínákat választja,
a tehetséges a többet követelőt. Míg aztán századunk elején Eliot elnök,
a Harvard rektora, forradalmasította az egyetemet azáltal, hogy bevezette
a diák önállóságát a tantárgyak választásával. Egyik diszciplína annyit
ér a diplomán, mint a másik.
A másként gondolkodók azóta
is igyekeznek egy kötelező diszciplína-csoportot felállítani, megakadályozandó,
hogy a curriculum teljesen szétporladjon, és hogy a tanulmányok mind kevésbé
érintsék a lényeges tudást és kultúrát. A negyvenes években a chicagói
Robert Hutchins próbált meghonosítani egy core-curriculumot (core-coeur=szív),
de ez a törekvés mellékvágányra futott azzal, hogy "101" olvasnivalóban
kulminált, vastag kötetekben Homérosztól T. S. Eliot-ig, amelyek ismerete
egyenrangúnak számít ma is az egyetemes tudással és az egyetemnek mint
tudás-gyárnak a funkciójával. Ezt a módszert átvette a többi egyetem is,
de mivel alapja nem a jól megalkotott középiskola volt (ez egyébként az
amerikai oktatás hihetetlenül gyenge pontja), hanem olyan gigászi vállalatok,
mint a "Nagy Művek" (Great Books), az egyetemet mint intézményt továbbra
is gyengítette.
Nyilvánvaló, hogy a kulturális
komponens elerőtlenedése oda vezetett, hogy az egyetem manapság az ipar
és a tudomány felé fordul, ezekkel köt szövetséget, annál is inkább, mivel
az ipar szimbiózisban él az állammal, s így az egyetem, amely óriási presztízzsel
tünteti ki az egzakt tudományokat, finanszírozásban részesül a mindenkori
kormány bőkezűsége folytán. A hármas erődítmény: kormány -- iparvállalat
-- egyetem ellenállhatatlan tekintéllyel és hatalommal rendelkezik, és
a kultúra helyébe lépett mint az "új egyetem" és "új tudás". A hatást tovább
fokozza, hogy a világszerte alakuló egyetemek nyugati mintára készülnek,
mintegy futószalagon, és nemzetközi támogatásban részesülnek. A tömérdek
nyugati értelmiségi és állástalan tanár így elhelyezkedést nyer, míg például
a hindu és az arab orvosok hasonló tömegben migrálnak nyugati kórházakba.
Ezt értelmiségi cserének hívják, de talán sokakat elégedetlenné tesz.
A kérdés: milyen lenne az a
struktúra, amely leginkább megfelelne a nyugati tradíciónak, ugyanakkor
a modernizáció esetleges követelményeinek is. Először is fel kellene ismernünk,
hogy a baj a középszintű iskolában van, nem feltétlenül az egyetem nívóján.
A modern, átlagos középiskola messzire került a gimnázium és a líceum műveltségi
fokától, nem készíti fel a tanulót sem a normális polgárságra, sem egy
elit-szerepre. Az amerikai középiskola botrányosan középszerű, ezért akik
college-ba kerülnek (a többség), azok mit sem tudnak az élet nemesebb elhivatottságairól.
Az egyetemen pedig még alá is húzzák előttük az élet tulajdonképpeni céltalanságát,
az eszmék korrupcióját, az értelmi uniformisba öltöztetés előnyeit. Csak
szakkiképzésre várhatnak, az üzlet világára, semmiképpen a kultúra megközelítésére,
még kevésbé elsajátítására. "Szakbarbárokká" válnak, és a "kultúrát" csak
annyiban érintik, hogy megtanulnak szavazni és fogyasztani. Beszélgetni,
megkülönböztetni aligha. Mindezt a fejlődés éveiben illene elsajátítani,
ekkor kellene az alapokat lerakni, a műveltség tervezetét magukévá tenni.
Ebből az egyetem is intellektuális hasznot húzna, és megteremtődne az a
fogalmi és kulturális hálózat, amelyben kommunikálhatóvá válna az emberiség
történelmének folyamán szerzett értékrendszer. A célzások és utalások mindig
növekvő tere, ahol egy civilizált társadalom fogalmakba foglalt egyéni
és kollektív tapasztalata talál megfelelő kifejezési formákat. Ezek hiányában
a társadalom párbeszéde a megélhetés elemi nívójára szorítkozik. Az egyetem
tehát vagy azt tartja első számú feladatának, hogy a kultúra egyik főoszlopa,
vagy az "életre nevel" (az egyik hamis pedagógiai szólam manapság), ami
többek között azt jelenti (ez egy konkrét jelenség), hogy szexuális trükköket
diktál tízéves gyerekeknek, és megtanítja őket, hogyan lehet belőlük "intelligens"
bevásárló a szupermarketekben. Ezzel ki is merül "kultúrájuk".
Az egyetem "átnevelése" csupán
egy felsőbbrendű elv nevében történhetik. Elsősorban a tanár átalakítása
a rövid távú cél, hogy ne hivatalnok legyen, adminisztrációs írógép-pötyögető,
reggel kilenctől délután ötig, aki fél a tanulóktól, akiknek egyike-másika
esetleg igazi és tág tudásra vár -- amellyel a tanár nem rendelkezik. Newmannak
igaza volt: egy elv, egy hit, egy erkölcsi keret elengedhetetlen az egyetem
működéséhez. Az egyetemi évek után az elvet majd próbára lehet tenni, de
a fiatal diák előbb még belemerülhet a többrétű, szisztematikus tudás izgalmas,
ám megnyugtató légkörébe. A diák elemi dolgokkal kezdi tapasztalatait,
és gondos tanárok ezt lassan fejlesztik, gazdagítják, párhuzamokra mutatnak
rá, megismeri a helyi krónikát, majd a széles összefüggéseket. Ha ezeket
társaival, mestereivel meg is tudja beszélni és illusztrálni, a diák megindul
a kultúremberesedés felé, ahová az egyetem már nem hivatott őt követni,
ahol magára kell őt hagyni. De addigra tanárai és az iskola erkölcsi irányvétele
megérlelte már benne a világképet és a társadalom működési szabályainak
biztos megítélését.
A jövő egyetemét vissza kell
hívni a "mindenes" hamis hivatásából, és célt kell kitűzni eléje. Ennek
a múltra, egyedüli értékes tudástárunkra kell támaszkodnia, leküzdve azt
a hamisan célzott lelkesedést, amely minden intézményt fenyeget manapság:
hogy túlmegy lehetőségein, minden lobbynak és divatnak kitárja kapuit,
és meg kívánja reformálni az emberiséget. Ez a kísértés abból is fakad,
hogy az egyetem korunkban tömegiskolává fajult, olyan campus-szá, ahol
a szlogen könnyen terjed, és a tananyag maga is a divat kiszolgálójává
válik. Ez a jelenség viszont elősegíti a diáktömeg homogenizálódását és
elidegenedését. Minden tömeg, főleg a mai elektronikus világban, már eleve
közönség, publikum, amelyet kiszolgáltatnak a médiumok behatolásának. Így
az egyetem is egyike lett a médiumoknak, közönsége passzív bámuló, nem
intellektuális résztvevő, sem kezdő kultúrember.
Mint mondtuk, az egyetemi idea
permanens, mert az emberek vágynak egy magasabb rendű tudásra, érzik szükségét,
hogy az ilyen tudást az erkölcsi világra is rávetítsék. Minden kornak és
társadalomnak megvan a saját célú és saját stílusú főiskola-láncolata,
akárhogyan nevezik is azt. Ez az egyetem-idea többször változott a Nyugat
történelmének folyamán. 526-ban Jusztinianusz császár bezáratta a platóni
akadémiát, tudósai szétszóródtak Perzsiában. Évszázadok múltán kelt újra
életre az akadémia, mint katolikus inspirációjú skolaszticizmus -- végtére
platóni és arisztotelészi alapokon. Nem lehetetlen, hogy az egyetem ma
ismét megújhodás előtt áll, amelyet egyrészt a régi mintára fognak felépíteni,
másrészt újabb tudásvágy anyagából. Programírozni lehet az új építményt,
de a spontán aspirációknak is helyet kell adni. Ezt abból is tudjuk, hogy
a fiatal ember továbbra is kérdez, összefüggéseket kíván megismerni, és
nem elégszik meg a bürokratizált iskolával, ahol a metódusnak nagyobb szerepe
van, mint a kulturális lényegnek.
A legnagyobb veszély manapság
az egyetem eliparosodása; mintha az iskola a hivatásra való nevelés helyett
egy nagy laboratóriummá vált volna, vagy menedzseri hivatallá. Olyan embereknek
kell az egyetemet kézbe venni, akiknek hivatástudata integrált egyetemi
posztjukkal, és akik pályájukat úgy tekintik, mint a jó lelkész híveinek
szellemi ellátását. Ezt a tanuló megérzi, és ifjúi
idealizmusát az ügy szolgálatába állítja. A többit reá kell hagyni. Ez
történik ma is számos helyen, egyetemen és egyebütt. Magánegyetemek létesülnek,
szigorú tanulmányokat követő önképzőkörök, előadás-hálózatok, szemináriumok.
Ezekből vagy ezekkel párhuzamosan kel majd életre az egyetem eszméje, amely
talán tudománykritikával kezdi hivatása gyakorlását, abból a célból, hogy
a modernség hübriszét megtörje, és rehabilitálja a tudás más, de éppen
olyan méltó diszciplínáit. Ismételjük: nem láthatjuk előre a "programot",
a tervrajz lassan bontakozik ki, és a hivatástudatot sem lehet mesterségesen
előállítani. Az új egyetem nem a "szép új világ" számára készül. A régiből
és az újból adódik majd össze, új és régi meglátások nyomán.
A tudomány kritikáján túl lényeges,
hogy az egyetem az elitre irányítsa figyelmét, amely nem társadalmi elit,
hanem gondolkodási. A modern elit, már a múlt század szociális konfliktusait
figyelembe véve, és azzal a szándékkal, hogy ezeknek véget vessen, az alsó
osztályok nevelési ügyét hangsúlyozta. Ez fontos elhatározás volt, de később
eltúlozták a dicséretes elvet, méghozzá úgy, hogy tömegfőiskolákat hoztak
létre -- az amerikai campusokat --, ahol tízezrek mentek át a futószalagon
anélkül, hogy a tudás elsajátításáról lett volna szó. Alan Bloom írt erről
erős kritikát, és előtte a Harvardon tanító Santayana, aki észlelte, hogy
a diáktömeget csak az üzleti világ és a jog felé irányítják, valóságosan
elzárva előlük a kultúra gazdag csatornáit.
Újfajta elitképzésre van tehát
szükség, mondhatnánk, új emberismeretre, új tanulási irányok feltérképezésére.
Ez nemcsak technikai és módszertani megoldásokhoz vezethetne, hanem a belső
élet rehabilitálásához. Az egyetemet támogatni kell más iskolákkal is,
amelyek más fokokon szólnak a fiatal emberhez, és megmozgatják benne a
világ csodálatosságára nyitott fogalmi életet, a filiát (a görög "hajlamot",
szeretni vágyást) is.
|