Molnár Tamás

A MODERN EGYETEM GONDJAI

Az egyetem "átnevelése" csupán egy felsőbbrendű elv nevében történhetik meg

Az intézmények -- és ebben különböznek a lobbyktól -- hosszú távra céloznak, mondhatnánk, az örök aspirációkat kívánják megvalósítani, természetesen a tér, az idő és a kultúrkör figyelembe vételével. Ez azt jelenti, hogy bár más és más a hivatásuk -- például a felsőfokú oktatás --, minden korban ugyanazt kívánják létrehozni, akár új név alatt. Történelmileg -- és az intézmények a történelemben helyezendők el -- a nyugati világban az egyetem akkor alakult ki, amikor Szókratész ifjakat gyűjtött maga köré, és ezeket "jó útra" irányította. Ilyenformán Platónnak volt egy prototípusa, amelynek alapján kidolgozta az akadémiát, őt utánozta Arisztotelész a lyceummal, Szt. Benedek a szerzetesi renddel, a középkor a kolostorral és a már önálló egyetemmel. Az első egyetemek Bolognában, Oxfordban, Párizsban, Montpellier-ben stb. láttak napvilágot, különböző diszciplínákat tanítottak (sőt, ezekben specializálódtak), de vezérelvük a teológiában fejeződött ki. Ex pluribus -- mármint több diszciplínából -- származik az egység: unum.

Az újkor egyeteme nem feltétlenül fogadja el ezt az egységet, és a múlt század vezető elméi fel is bontják az uni-versitast. Descartes, Pascal, Nietzsche, hogy egyeseket megnevezzünk, nem egy egyetemi karrier által váltak elismertté, és ez a diaszpóra általános lett korunkban. A korábbi egységet és piramisrendszert kívánták vissza olyan modern gondolkodók, mint Newman kardinális, Jacques Maritain, az angol Whitehead és sokan mások, de míg pedagógiai műveiket írták, a körülmények már eltávolodtak az ő kívánalmaiktól, az egyetemek máshova helyezték célkitűzéseiket. Elsősorban a természettudományok kutatásaira és osztályozására, az ipari társadalom megalapítására, és a demokratikus jogokra, melyek szerint, bár téves felfogásból kiindulva, minden tanuló saját elképzelését követheti. A szűkebb látókörű tanuló persze a rövid távú diszciplínákat választja, a tehetséges a többet követelőt. Míg aztán századunk elején Eliot elnök, a Harvard rektora, forradalmasította az egyetemet azáltal, hogy bevezette a diák önállóságát a tantárgyak választásával. Egyik diszciplína annyit ér a diplomán, mint a másik. 
A másként gondolkodók azóta is igyekeznek egy kötelező diszciplína-csoportot felállítani, megakadályozandó, hogy a curriculum teljesen szétporladjon, és hogy a tanulmányok mind kevésbé érintsék a lényeges tudást és kultúrát. A negyvenes években a chicagói Robert Hutchins próbált meghonosítani egy core-curriculumot (core-coeur=szív), de ez a törekvés mellékvágányra futott azzal, hogy "101" olvasnivalóban kulminált, vastag kötetekben Homérosztól T. S. Eliot-ig, amelyek ismerete egyenrangúnak számít ma is az egyetemes tudással és az egyetemnek mint tudás-gyárnak a funkciójával. Ezt a módszert átvette a többi egyetem is, de mivel alapja nem a jól megalkotott középiskola volt (ez egyébként az amerikai oktatás hihetetlenül gyenge pontja), hanem olyan gigászi vállalatok, mint a "Nagy Művek" (Great Books), az egyetemet mint intézményt továbbra is gyengítette. 
Nyilvánvaló, hogy a kulturális komponens elerőtlenedése oda vezetett, hogy az egyetem manapság az ipar és a tudomány felé fordul, ezekkel köt szövetséget, annál is inkább, mivel az ipar szimbiózisban él az állammal, s így az egyetem, amely óriási presztízzsel tünteti ki az egzakt tudományokat, finanszírozásban részesül a mindenkori kormány bőkezűsége folytán. A hármas erődítmény: kormány -- iparvállalat -- egyetem ellenállhatatlan tekintéllyel és hatalommal rendelkezik, és a kultúra helyébe lépett mint az "új egyetem" és "új tudás". A hatást tovább fokozza, hogy a világszerte alakuló egyetemek nyugati mintára készülnek, mintegy futószalagon, és nemzetközi támogatásban részesülnek. A tömérdek nyugati értelmiségi és állástalan tanár így elhelyezkedést nyer, míg például a hindu és az arab orvosok hasonló tömegben migrálnak nyugati kórházakba. Ezt értelmiségi cserének hívják, de talán sokakat elégedetlenné tesz.
A kérdés: milyen lenne az a struktúra, amely leginkább megfelelne a nyugati tradíciónak, ugyanakkor a modernizáció esetleges követelményeinek is. Először is fel kellene ismernünk, hogy a baj a középszintű iskolában van, nem feltétlenül az egyetem nívóján. A modern, átlagos középiskola messzire került a gimnázium és a líceum műveltségi fokától, nem készíti fel a tanulót sem a normális polgárságra, sem egy elit-szerepre. Az amerikai középiskola botrányosan középszerű, ezért akik college-ba kerülnek (a többség), azok mit sem tudnak az élet nemesebb elhivatottságairól. Az egyetemen pedig még alá is húzzák előttük az élet tulajdonképpeni céltalanságát, az eszmék korrupcióját, az értelmi uniformisba öltöztetés előnyeit. Csak szakkiképzésre várhatnak, az üzlet világára, semmiképpen a kultúra megközelítésére, még kevésbé elsajátítására. "Szakbarbárokká" válnak, és a "kultúrát" csak annyiban érintik, hogy megtanulnak szavazni és fogyasztani. Beszélgetni, megkülönböztetni aligha. Mindezt a fejlődés éveiben illene elsajátítani, ekkor kellene az alapokat lerakni, a műveltség tervezetét magukévá tenni. Ebből az egyetem is intellektuális hasznot húzna, és megteremtődne az a fogalmi és kulturális hálózat, amelyben kommunikálhatóvá válna az emberiség történelmének folyamán szerzett értékrendszer. A célzások és utalások mindig növekvő tere, ahol egy civilizált társadalom fogalmakba foglalt egyéni és kollektív tapasztalata talál megfelelő kifejezési formákat. Ezek hiányában a társadalom párbeszéde a megélhetés elemi nívójára szorítkozik. Az egyetem tehát vagy azt tartja első számú feladatának, hogy a kultúra egyik főoszlopa, vagy az "életre nevel" (az egyik hamis pedagógiai szólam manapság), ami többek között azt jelenti (ez egy konkrét jelenség), hogy szexuális trükköket diktál tízéves gyerekeknek, és megtanítja őket, hogyan lehet belőlük "intelligens" bevásárló a szupermarketekben. Ezzel ki is merül "kultúrájuk".
Az egyetem "átnevelése" csupán egy felsőbbrendű elv nevében történhetik. Elsősorban a tanár átalakítása a rövid távú cél, hogy ne hivatalnok legyen, adminisztrációs írógép-pötyögető, reggel kilenctől délután ötig, aki fél a tanulóktól, akiknek egyike-másika esetleg igazi és tág tudásra vár -- amellyel a tanár nem rendelkezik. Newmannak igaza volt: egy elv, egy hit, egy erkölcsi keret elengedhetetlen az egyetem működéséhez. Az egyetemi évek után az elvet majd próbára lehet tenni, de a fiatal diák előbb még belemerülhet a többrétű, szisztematikus tudás izgalmas, ám megnyugtató légkörébe. A diák elemi dolgokkal kezdi tapasztalatait, és gondos tanárok ezt lassan fejlesztik, gazdagítják, párhuzamokra mutatnak rá, megismeri a helyi krónikát, majd a széles összefüggéseket. Ha ezeket társaival, mestereivel meg is tudja beszélni és illusztrálni, a diák megindul a kultúremberesedés felé, ahová az egyetem már nem hivatott őt követni, ahol magára kell őt hagyni. De addigra tanárai és az iskola erkölcsi irányvétele megérlelte már benne a világképet és a társadalom működési szabályainak biztos megítélését.
A jövő egyetemét vissza kell hívni a "mindenes" hamis hivatásából, és célt kell kitűzni eléje. Ennek a múltra, egyedüli értékes tudástárunkra kell támaszkodnia, leküzdve azt a hamisan célzott lelkesedést, amely minden intézményt fenyeget manapság: hogy túlmegy lehetőségein, minden lobbynak és divatnak kitárja kapuit, és meg kívánja reformálni az emberiséget. Ez a kísértés abból is fakad, hogy az egyetem korunkban tömegiskolává fajult, olyan campus-szá, ahol a szlogen könnyen terjed, és a tananyag maga is a divat kiszolgálójává válik. Ez a jelenség viszont elősegíti a diáktömeg homogenizálódását és elidegenedését. Minden tömeg, főleg a mai elektronikus világban, már eleve közönség, publikum, amelyet kiszolgáltatnak a médiumok behatolásának. Így az egyetem is egyike lett a médiumoknak, közönsége passzív bámuló, nem intellektuális résztvevő, sem kezdő kultúrember.
Mint mondtuk, az egyetemi idea permanens, mert az emberek vágynak egy magasabb rendű tudásra, érzik szükségét, hogy az ilyen tudást az erkölcsi világra is rávetítsék. Minden kornak és társadalomnak megvan a saját célú és saját stílusú főiskola-láncolata, akárhogyan nevezik is azt. Ez az egyetem-idea többször változott a Nyugat történelmének folyamán. 526-ban Jusztinianusz császár bezáratta a platóni akadémiát, tudósai szétszóródtak Perzsiában. Évszázadok múltán kelt újra életre az akadémia, mint katolikus inspirációjú skolaszticizmus -- végtére platóni és arisztotelészi alapokon. Nem lehetetlen, hogy az egyetem ma ismét megújhodás előtt áll, amelyet egyrészt a régi mintára fognak felépíteni, másrészt újabb tudásvágy anyagából. Programírozni lehet az új építményt, de a spontán aspirációknak is helyet kell adni. Ezt abból is tudjuk, hogy a fiatal ember továbbra is kérdez, összefüggéseket kíván megismerni, és nem elégszik meg a bürokratizált iskolával, ahol a metódusnak nagyobb szerepe van, mint a kulturális lényegnek.
A legnagyobb veszély manapság az egyetem eliparosodása; mintha az iskola a hivatásra való nevelés helyett egy nagy laboratóriummá vált volna, vagy menedzseri hivatallá. Olyan embereknek kell az egyetemet kézbe venni, akiknek hivatástudata integrált egyetemi posztjukkal, és akik pályájukat úgy tekintik, mint a jó lelkész híveinek szellemi ellátását. Ezt a tanuló megérzi, és ifjúi idealizmusát az ügy szolgálatába állítja. A többit reá kell hagyni. Ez történik ma is számos helyen, egyetemen és egyebütt. Magánegyetemek létesülnek, szigorú tanulmányokat követő önképzőkörök, előadás-hálózatok, szemináriumok. Ezekből vagy ezekkel párhuzamosan kel majd életre az egyetem eszméje, amely talán tudománykritikával kezdi hivatása gyakorlását, abból a célból, hogy a modernség hübriszét megtörje, és rehabilitálja a tudás más, de éppen olyan méltó diszciplínáit. Ismételjük: nem láthatjuk előre a "programot", a tervrajz lassan bontakozik ki, és a hivatástudatot sem lehet mesterségesen előállítani. Az új egyetem nem a "szép új világ" számára készül. A régiből és az újból adódik majd össze, új és régi meglátások nyomán.
A tudomány kritikáján túl lényeges, hogy az egyetem az elitre irányítsa figyelmét, amely nem társadalmi elit, hanem gondolkodási. A modern elit, már a múlt század szociális konfliktusait figyelembe véve, és azzal a szándékkal, hogy ezeknek véget vessen, az alsó osztályok nevelési ügyét hangsúlyozta. Ez fontos elhatározás volt, de később eltúlozták a dicséretes elvet, méghozzá úgy, hogy tömegfőiskolákat hoztak létre -- az amerikai campusokat --, ahol tízezrek mentek át a futószalagon anélkül, hogy a tudás elsajátításáról lett volna szó. Alan Bloom írt erről erős kritikát, és előtte a Harvardon tanító Santayana, aki észlelte, hogy a diáktömeget csak az üzleti világ és a jog felé irányítják, valóságosan elzárva előlük a kultúra gazdag csatornáit. 
Újfajta elitképzésre van tehát szükség, mondhatnánk, új emberismeretre, új tanulási irányok feltérképezésére. Ez nemcsak technikai és módszertani megoldásokhoz vezethetne, hanem a belső élet rehabilitálásához. Az egyetemet támogatni kell más iskolákkal is, amelyek más fokokon szólnak a fiatal emberhez, és megmozgatják benne a világ csodálatosságára nyitott fogalmi életet, a filiát (a görög "hajlamot", szeretni vágyást) is.