Távollétben,
léttávolról
Egy
elmaradt beszélgetés jegyzőkönyve
A rák a létről való metabeszéd,
ekképpen metalét is, a legradikálisabb híradás, kétségbeesett kommunikáció
és végső absztrakció. A végletes és növekvő léthiány
a testi lét brutális elvonatkoztatása. Ez a testet emésztő action gratuite
nemegyszer része a Műnek, része a Concertónak, a Kontrasztoknak, és
része a katathym képek ikonográfiájával is olvasható Tarkovszkij-filmeknek,
a Nosztalgiának és az Áldozathozatalnak, Babits Mihály jónási elnémulásának.
A végső széptan pneumo-szomatikus érzékenységet igényel, és így
orvosi antropológiai műfaj. A történelem vesztőhelyein, harctereken,
gyűjtőtáborban, Balfon, Adán s másutt az erőszak iszonyatában elveszett
szellemi emberek, Pap Károly, Radnóti, Halász Gábor, Szerb Antal mind
tragikus példái a történet túszául ejtett közösségben való sorsvállalásnak.
De a sorsvállalás, közösség és történelem tragikus disszonanciájának
fejfái sorakoznak végig a magyar Pantheon cintériumában. Esztétika s
irodalomtudomány aligha juthat közel a műhöz, ha nem számítja hozzá
Németh László hipertóniáját, a Magyar Pimodán veszteseit, a halált meghívókat,
vagy Nagy László korai szívtrombus-golyó általi halálát, Szécsi Margit
vérapasztó gyászát. De így tér napirendre tanulságok nélkül a továbbélni
kénytelen értő közönség az elbetegesedő szellemi száműzöttek sorsa felett,
mint amilyen az Új Symposionból hatalmi szóval kitaszított és e veszteségbe
belebetegedő Sziveri János korai halála, vagy a történelmi esélyeket
és frusztrációkat, csalódásokat a rákbetegség körvonalaival kihúzó Bertha
Bulcsú és Páskándi Géza betegsége.
Ez az írás egy elmaradt disputa
jegyzőkönyve. Az idő és a színhely: 1990 júliusa, Szirák, a Teleki-kastély
későbarokk falfestményektől díszes terme, ahol nem találkozik a szikár,
New York-i esszéista asszony, Susan Sontag az elfoglaltsága miatt ez alkalomra
videokazettán üzenő íróval, Földényi Lászlóval, és a konferencia egyik
házigazdájával, a pszichoimmunológussal (jelen sorok írójával).
A kultúra lelki élettanával
foglalkozó találkozó igen tág határpontokat ível át, a költő, a pszichiáter,
a személyiség-lélektanász, a neuroanatómus, a humánetológus és a kulturális
antropológus találkozójának hézagába helyeztetik most ez a szövegkollázsba
foglalt lehetséges verzió. Nossrat Peseschkian,
Karl Pribram, Buda Béla, Molnár Péter, Nico Malan, Kulcsár Zsuzsa, Oomura,
Szőcs Géza, Gordon Claridge, Kopp Mária előadásai jelzik a sokarcú értelmezés
ambitusát. Egy tervezett beszélgetés azonban elmaradt. Az idő csapdáiban
rekedt, de a videoképernyőre idézett Földényi-előadás aurájában mégis
ott rejtőző lehetséges beszélgetéssel nem maradhatunk adósok.
A Magyar Tudományos Akadémia
dísztermében, a Wheatland-konferencia szünetében Michnik, Danilo Kis és
Nádas Péter beszélgetéséből kibontakozó szikár asszony érdeklődve fogadja
a meghívást a Betegség mint metafora kötet kapcsán. A mű és sors között
enigmatikus kapcsolat van, mely komor dinamikájú mélytudati és kognitív
teret rétegez a mű hátteréül: az írónő eredményes küzdelme a daganatbetegséggel.
Földényi Lászlót frissen megjelent
Melankólia kötete, és az akkor már közel egy évtizedes, a romantika szerzőinek
korai haláláról írt tanulmánya avatja megkerülhetetlen vitapartnerré. A
pszichoimmunológus a tárgyról szóló könyvének befejezésén dolgozik ezen
a nyáron, de gyógyító munkájában is összefonódik irodalom és betegség;
az egyetemes magyar líra egyik vértanú sorsú legendás alakja ajándékozza
meg a végső reménység tapasztalatával és bizalmával, és járják végig együtt
ezt a kegyetlen utat.
A
délelőtti előadások után kötetlen beszélgetést ígér a program. Mégis
kihívást jelent, hogy a széles transzdiszciplinaritást kínáló, de a
tudományos értelmezés paradigmahatárán belül maradó beszélyt és hermeneutikai
teret egy irodalmár asszony felnyitja. Az al secco barokk falfestmények
antik mitológiája különös kontrasztot ad a beszélgetéshez, hiszen a
disputából egy új evilági mitológia, a betegségek ezoterikus jelentésvilága
rémlik fel, bármennyire törekszik is a diskurzus racionális oldalán
az érvelés a leleplezés szándékának kényszerpályáin mindezt felfedve
is elfedni.
Biológia és társadalomtudományok
között a köztes zóna eleve gyanúsnak minősül. A század rossz tapasztalatai
óvatosságra intenek, de hangsúlyosabbá is teszik a kérdés követelő érvényét.
Mintha csak a test és lélek közötti karteziánus "cordon sanitaire" védelme
lenne a tét. Vagy lehet, hogy mindez stratégiai kérdés? Lehet, hogy a test
érveléséhez vezető társadalmi, lelki oksági láncolatok feltárása komoly
érdekeket sért, mint azt az ökológiai mozgalmak esetében megszoktuk. Csak
itt nem az ipari döntések, hanem a lelkeket uraló befolyások, a tehetetlenségérzet,
a kényszerűen elfojtott indulatok, az önalávetés, a társas támogatás hiánya,
a legyengített énerő, a szociális alávetettség, a kontroll hiánya váltódik
mindenki számára olvasható és kényszerítő üzenetté.
A vitába meghívott felek méltató,
rövid bemutatása után provokatív kérdéssel fordul a pszicho-immunológus
az írónőhöz.
P.:
Miért lenne az áldozat hibáztatása, ha személyiség és betegség között
oksági kapcsolatot keres a klinikus?
S.: A betegség pszichológiai
magyarázata olyan fegyver, amely a beteget teszi felelőssé a betegségért.
És azokat, akikkel el lehet hitetni, hogy betegségüket -- akaratlanul --
maguk okozták, arról is meg lehet győzni, hogy a bajt meg is érdemelték.
A modern betegségek (régebben a tbc, ma a rák) már nem csupán a jellem
kifejezői, mint a romantikában; az elmélet kibővült, és azt állítja, hogy
a jellem vált a betegség okozójává, mert nem talált magának más megnyilatkozási
formát.
P.: A modern itt valójában
évezredes hagyománya az európai orvoslásnak, és a kínai orvoslásnak is.
A Sárga császár belgyógyászati tankönyve az érzelmek, a bánat, harag és
a betegségek közötti kapcsolatról értekezik, és Galenus akaratlanul is
pszicho-immunológiai szövegkörnyezetet teremt, amikor a melankóliás nők
emlőrákra való erősebb hajlamát említi.
S.: De a szavak jelentése
megváltozott. Galenus (az i. sz. második évszázadban ) összetett jellembeli
tünetekkel leírható pszichológiai állapotot értett a melankólián; ma a
szó csupán hangulatot jelent.
F.: Hippokratész a melankólia
nevű betegséget kezdetben az epe megfeketedéséből származtatta. Ha a nedvek
eloszlásának rossz az aránya, vélte, illetve -- a fekete epe fogalmának
bevezetését követően --, ha valamelyik nem keveredik el a többivel, akkor
a szervezet megbetegszik. A melankólia szót szabad mélakórnak fordítani:
a fekete epe okozta betegség ugyanis, bár testi eredet, a kedélyre is kihat,
sőt esetenként csakis a kedélyben jelentkezik.
P.:
A humorálpathológiai szemlélet a klinikai látásmód születésének idején
még általánosan elterjedt. Pápai Páriz Ferenc Pax Animae című
könyvében
így ír: "A testben való részeknek és nedvességeknek rendetlen volta
az elmét háborgóvá és komorrá teszi. Sőt néha ugyan éppen felfordul
a testnek rendetlen volta miatt. A helyén való csendes és víg elme a
testet egészségben tartja, azonban a felettébb való harag és a nagy
búsulás az egész vért az emberben összesüti, melankóliára változtatja
és az érzékenységeknek fundamentumát az agyvelőben mintegy méreggel
futja be." A neuropeptideket Pert a freudi tudattalan hírvivői hálózatának
nevezi, és az alkatot, jellemet, pszichét az immunológiai történésekkel
összefűző neuro-immunmoduláció is távoli rokonságot tart ezzel a humorálpathológiai
szemlélettel. Talán ezért vette át könyvem Pápai Páriz Ferenctől idézett
mottóját oly szívesen George F. Solomon, a pszicho-immunológia kaliforniai
pátriárkája.
Természetesen a hippokratészi
humorálpathológia magyarázó modellje más, mint a szó mai értelmezése. Mégis
közelebb áll a melankolikus alkat a depressziós tünetkörben észlelt immunszuppresszív
jelenségekhez. És a szangvinikus alkat szembeállítása a melankolikussal
is Fox már említett kutatásait idézi, miszerint a vitatkozó, harcias kedélyű
daganatbetegek jobb túléléssel jellemezhetők.
LeShan a személyiségmintázat
alapján nagyobb biztonsággal tudta szétválogatni a tüdőrákos betegeket
az egészséges személyektől, mint például a dohányzás szokása alapján. Saját
több mint húszezer főt érintő vizsgálatunkban közel ötszáz daganatos beteget
találtunk, akik a dohányzás tekintetében nem tértek el a többi személytől,
azonban az ún. C típusú magatartásmintázat, a rákra hajlamosító személyiségkép
tekintetében igen. Az agressziógátlás, a kötődési zavarok, az elfojtásra
való hajlam, a magas belső feszültség, a szorongás, a fokozott elfogadásigény
a többiekhez képest szignifikáns különbséget mutatott. Temoshok, Baltrusch
vizsgálatainak ismeretében adataink megerősítettek bennünket abban, hogy
a daganatos betegek egy részét legalábbis sajátos személyiségvonások jellemzik.
S.:
Ha jól tudom, mindeddig egyetlen olyan onkológus sem foglalt állást
a rákra hajlamos személyiség kérdésében, aki hisz a polikemoterápia
és az immunoterápia hatásosságában. A rákérzékeny személyiségről alkotott
modern elképzelés méltó ősére lelhet a tébécéről szóló irodalomban,
ahol ugyanez az elmélet, hasonló megfogalmazásban, már régen felbukkant.
Gideon Harvey Morbidus Anglicus (1672) című művében a "melankóliát"
és a "haragot" nyilvánította a tbc "kizárólagos okozójának".
P.: Az egyébként e században
Morbus Hungaricusnak is nevezett betegség ilyen jellemzése nem valamilyen
rejtett mítosz továbbélésére utal, inkább a depresszió immunvédekezést
csökkentő szerepére, a depressziós pszichózis és a rák, illetve a tébécé
együttes előfordulására utaló adatok fényében különösen.
Ezért az immunszuppresszióra
hajlamosító személyiség fogalma általánosabb lehet. Ahogy a melankolikus
léthangoltság, depresszív beállítottság, vagy épp a tehetetlenség mélyreható
pszichofiziológiai következményekkel járhat. Vannak korok, mint a romantika,
amikor a korszellem valóságos vesztőhelye az azt megélő és megjelenítő
alkotóknak. Ez akkor is igaz lehet, ha ma hajlamosak vagyunk mindezt az
antibiotikumok és a védőoltások hiányával magyarázni.
F.: Friedrichfestményén
hárman néznek a halálba, vagy talán hárman tekintenek felénk a halálból.
De a szakadékból más arcok is felderengenek előttünk. Örökifjún lebeg a
mélyben a 28 éves Novalis, a 25 éves Wackendorfer, a 22 éves Körner, a
25 éves meseíró, Hauff, a 24 éves Büchner, a 18 éves Chatterton, a 26 éves
Keats, a 25 éves Strachwitz, a 21 éves White, a 34 éves Kleist, a 33 éves
Wilhelm Müller, a 35 éves Grabbe, a 33 éves Charles Wolfe, a 33 éves Froude,
a 30 éves Shelley, a 37 éves Burns, a 36 éves Byron, a 29 éves Anne és
a 30 éves Emily Brontë, és valamivel arrébb, már idősebben a 39 éves Platen.
P.: Dermesztő
névsor, de vajon ennek az experimentum naturae tapasztalatnak van-e
kontrollcsoportja, vannak-e a romantika létélményétől távolálló és bizonyítóan
megkímélt sorsok?
F.: A szakadékon innen,
biztos talajon áll Friedrich Schlegel... Persze neki könnyű: nem merészkedett
a szakadék szélére, és ifjúkora romantikus eltévelygését leszámítva egészen
57 éves koráig biztos kézzel tudott különbséget tenni az én és a természet,
az alany és a tárgy, az élet és a halál, a betegség és az egészség között.
A klasszikus korok egyéniségei a külső világban való önmegvalósítással
igyekeztek hírt adni magukról. A klasszikusok többnyire öregek, megóvták
testüket is, lelküket is, azaz öntudatlanul is valaminek a szolgálatába
álltak (állították magukat). Közismert Goethe meghatározása, miszerint
klasszikus az, ami egészséges, romantikus pedig az, ami beteg.
P.: E halottak között
öngyilkosok, szenvedélybetegek, a mámor áldozatai éppúgy vannak, mint a
tbc vagy más fertőző betegségek miatt eltávozottak.
E.: Novalist a tüdővész
döntötte le a lábáról, de már évek óta várta a halált, Büchner szintén
éveken át készült a halálra, és agybetegségét talán az akarat
hívta elő... Byronnal a mocsárláz végzett... Grabbe, Burns az alkoholizmus
áldozata...
P.:
Vajon mi volt mindebben -- milyen beszédes e szó pszichoimmun szempontból
-- a spleen szerepe?
F.: Tycho de Brache szerint
minden testrésznek megvan a maga bolygója, és a Szaturnuszhoz a lép tartozik.
A lép latinul splen -- innen a spleen, a szaturnikus melankólia modern
megfelelője.
P.: A lép a csecsemőmirigy
mellett nagyon fontos csomópontja a idegi-immun kapcsolatoknak. Ha a distressz
és az elfojtásos, illetve szenvedő létige-ragozású megküzdési módokra jellemző,
és a mellékvesekéreg cortisol elválasztása révén érvényre jutó folyamatokat
a mellékvesekéreg kiirtása a vizsgálati állatban kikapcsolja, a központi
idegrendszerből érkező és a lép által közvetített adrenerg hatások is csökkentik
a természetes ölősejtek immunválaszát. A lép immunsejtjeinek aktivitását
a tanult tehetetlenség idegi állapotának befolyása éppúgy csökkenti, mint
a depresszió. Ezek a melankólia, a romantika spleenjének állapothatározói.
F.: A 19. század kezdetének
egyik kulcsfogalma ez: az unalom határoz meg mindent, különválva magától
az unatkozótól. Nem ennek vagy annak a dolognak a megunásáról van szó:
magának a létezésnek a véghetetlen unalmáról.
P.: Mindez egyben tehetetlenségről
és reménytelenségről is üzen. Az elmagányosodás és magány éppúgy része
a nagy képnek, mint a melankólia. Ilyen értelemben a történelmi lázrohamokat
követő kiábrándult romantika szinte vákuumot teremtett az egészségvédő
lélektani tényezőket illetően.
F.: A francia forradalmat
tanulmányozva Büchner úgy érzi, hogy a történelem borzalmas fatalizmusa
szinte megsemmisíti, és a dicső események szétporlása kelti fel benne a
felismerést. Megdöbbentő azonosság van az emberek természetében, és elháríthatatlan
erőszak az emberi viszonyokban... Az egyén csak taraj a hullám tetején,
a nagyság puszta véletlenségszerűség, a zseni uralma csak bábjáték, nevetséges
küszködés egy vasakarat ellenében, amelyen lehetetlen úrrá lenni.
P.: A kontrollhiány áll
a pszichoimmun kockázati helyzetek és csapdamechanikák mélyén.
F.: A romantikusok szenvedése
nem volt szenvelgés. A mélabú, az elképzelt és vágyott boldogság lehetetlenségéből
fakadó melankólia eleve fájdalommal jár. A jókedvet is a mélabú tárgyává
tenni -- a fiatalon meghalt romantikusoknak talán ez a legjellemzőbb személyes
vonása.
P.: Pedig a derű, a nevetés
talán az egyik leghatékonyabb ellenszere ezeknek a pszichofiziológiai vészes
köröknek. A nevetés, a derű csökkenti a cortisol-elválasztást, és növeli
a természetes ölő sejtek aktivitását is.
F.: A reneszánsz idején
a melankólia ellen az egyik legjobb gyógyszernek a vidámságot tartották:
Demokritosz, a nevető filozófus volt a fő ellenszer... 1607-ben Angliában
egy könyv is megjelent Samuel Roland tollából: Democritus, or Doctor
Merry Man, His Medicine against Melancholy Humours címmel.
P.: Úgy tűnik tehát,
hogy a lélek dialektusa, a cselekvő vagy szenvedő
létigeragozás,
a sorsban és műben kifejeződő szenvedés egyben biológiai, kórélettani kifejezésmód
is. Vagy mindez maga is mítoszteremtés lenne?
S.: A pszichologizálás
látszólag ellenőrizhetővé teszi azokat az élményeket és eseményeket (például
a súlyos betegséget), amelyeken az ember valójában egyáltalán nem, vagy
csak kevéssé képes uralkodni. A pszichológiai értelmezés viszont aláássa
a betegség "valóságát".
P.: Pedig Susan Sontag
a rák pszichofiziológiai valóságáról beszél, amikor az események és az
élmények ellenőrizhetőségét említi. Az előbb már említett tényező, a kontrollérzet
hiánya ugyanis immundepresszív folyamatokat erősíthet fel, míg a kontroll
szubjektív érzete kedvezően hathat. Van olyan pszichoszomatikus szemléletmód
is, amely a betegségben is felfedezi a kérdést és a sorsos kihívást, s
ilyen értelemben a gyógyulást a helyes válasznak tekinti. A gyógyult ember
egészségtöbblete épp e válasz tapasztalata, bölcsessége.
S.: A betegség alapvetően
pszichológiai eseménnyé válik, és az emberek elhiszik, hogy azért lesznek
betegek, mert (tudat alatt) vágynak rá, és hogy akaratuk csatasorba állításával
meggyógyíthatják magukat: elhatározhatják, hogy nem halnak bele a betegségbe.
P.: A lélek öngyógyító
szükségletét, a hitet, vagy akár a csodavárást a gyanú hermeneutikája nemcsak
leleplezi, hanem hatástalanítja is, ezért ezek a szkeptikus gondolatok
az aspecifikus gyógytényezőket gyengítik. A placebo hatás helyébe a szimpla
racionalitás fosztóképzős bizonyossága kerül, amely egyben ártalmas nocebóként
működhet.
S.: A pszichológia népszerűsége
és meggyőző ereje jórészt abból fakad, hogy lényegét tekintve nem más,
mint tiszta spiritizmus: világi és látszólag tudományos bizonyítéka a "szellem"
anyag feletti uralmának.
P.: Ellenkezőleg, a pszichoimmunológia
magyarázó modellje nagyon is "testies modell"; a biokémiai, élettani
alapkutatások haszonélvezője. Alapját az a tény képezi, hogy az immunrendszert
és a központi idegrendszert egymással kommunikáló, sőt egymással fejlődéstani
és szabályozásszintű
kapcsolatban álló kognitív rendszerekként értelmezi. Nincs dualitás,
nincs spiritualizált fölény, egy egészleges rendszerről gondolkodunk,
ahol neuropeptidek, hormonok, transzmitterek hordozzák az információt.
Kívül az ok, belül a magyarázat.
F.:
Egyfelől a világ fáj, másfelől a világ fáj (a negativitásba
fulladó, a világot tagadó gondolat -- amíg életben van -- kénytelen
elfogadni magának a világnak a létét).
P.: A betegség nemcsak
az okvilág testi és egyénre szabott bűnjele lehet, hanem a világ képe is.
A közösség használhatja a betegséget a mindennapi élet terrorjának megragadására.
Helman az AIDS metaforái között említi a pestisszerű köntösben fenyegető,
terjedő, destruktív, és a családi életet, társadalmi rendet felbontó káosz
megtestesülését, illetve az AIDS-t mint behatolót, mely xenofób töltéssel
fordítja a polgárt a homoszexuálisok mellett a haiti, afrikai bevándorlók
ellen is. De az AIDS megjelenik mint az apokalipszis ötödik lovasa, vagy
mint háború az erkölcstelen, léha új világ ellen, ahol persze a heteroszexuális
AIDS-esek, vagy a hemofíliások vétlen polgári áldozatok a kábítószer-élvezőkkel
és a homoszexuálisokkal szemben. Ebben a metaforában az AIDS morális büntetés.
De a rák is hordoz társadalmi metaforát.
S.: A rák ma a paranoia
szélén egyensúlyozó, mindent leegyszerűsítő világkép szolgálatában áll.
Kifinomultabb gondolkozású emberek szemében a rák a megtámadott élő környezet
lázadásának jele: a Természet bosszút áll a technokrata világon.
P.: Sajátos változata
és egyben ellenpárhuzama e példának az, amit Warren Herrn amerikai orvos-antropológus
mond, aki a megapoliszokban testet öltő civilizáció morfokinetikai jellemzőit,
a korlátlan növekedést, a természetes környezet beszűrését, a távoli áttét
képzését, a slumosodást a rosszindulatú daganat jellemzőivel veti össze.
Keserűen állapítja meg, hogy e vízióban közös jellemzőjük, hogy mindkét
jelenség a gazdaszervezet elpusztulásáig halhatatlan.
S.: A rákot leíró nyelv
másfajta gazdasági katasztrófa képét idézi fel: a szabályozatlan, torz
értelmetlen növekedését. Nem a betegnek, hanem az ellenőrizetlenné vált
daganatnak van energiája.
P.: Warren Herrn továbblép
a puszta metaforán, és magát a civilizációt nevezi epiökopathogenetikai
jelenségnek.
S.: A város az irodalomban
rákként jelent meg, és a torz növekedés, a különc, mindent elpusztító erőszakos
szenvedélyek hadszínterévé vált, még mielőtt fény derült volna a városi
környezet rákkeltő ("karcinogén") hatására. A rákot többnyire a huszadik
század homo economicusának rossz tulajdonságait sűrítő képekkel jellemzik:
a torz fejlődéssel, az energiák elfojtásával, azaz a fogyasztás és a költekezés
megtagadásával.
P.: Mindez persze azzal
a túlzással jár, hogy a rák egyedüli mozgatójaként környezetszennyező ipari
világunkat tekintsük, pedig ez a soktényezős kórkép igényli a sejtes, szöveti
tényezők autochton onkobiológiai vizsgálatát, a folyamatok szervezet szintű
egészleges, sőt pszichoszociális értelmezését is. Sem a diagnózis, sem
a terápia nem állhat meg a személy határainál.
S.: Az a széles körben
elterjedt nézet, hogy a rák az ipari civilizáció betegsége, tudományosan
legalább annyira megalapozatlan, mint a "rák nélküli világ" szélsőjobboldali
képe (mintha beszélhetnénk ellenzék nélküli világról). Mindkét elképzelés
azon a téves elméleten nyugszik, hogy a rák kizárólag "modern" betegség.
P.:
Vajon csak a rák vagy a pestis kínál metaforát társas és technológiai
létvilágunkra?
S.: A tébécét többnyire
a tizenkilencedik század homo economicusának rossz tulajdonságait sűrítő
képekkel jellemzik: a fogyasztással, a pazarlással, az életerő elherdálásával.
A pestis középkori élménye szorosan
kötődött az erkölcsi romlás képzetéhez,
és az emberek mindig a betegség sújtotta közösségen kívül keresték
a bűnbakot. (A pestis dúlta Európában1347--48-ban soha nem látott méreteket
öltött a zsidók legyilkolása, ami a pestis visszahúzódásával abbamaradt.)
P.: A betegség képe lehet
a világ képe, torzképe is.
S.: Shakespeare több
változatban használ egy metaforát, a fertőzött állam képét -- de nem tesz
különbséget járvány, fertőzés, gyulladás, tályog, fekély és a mai értelemben
vett tumor között. Az Erzsébet-kori metaforákkal szemben -- amelyek valamilyen
általános romlásra vagy a közösség zavarára panaszkodnak, következésképpen
az individuumot elmozdítják a figyelem középpontjából -- a modern metaforák
az egyén és a vele ellenségesnek tartott társadalom egyensúlyának elvesztéséről
beszélnek.
P.: A betegségnek ilyen
értelemben határozott ideológiai töltése alakul ki, és aligha lehet a betegség
s az egészség jelentését és metaforikus tartalmát az adott műveltségen
kívül értelmezni. Mindez jelzi a biomedicina kulturális meghatározottságát;
gondoljunk az ayurvédikus, homeopatikus orvoslás, vagy a hagyományos kínai
orvoslás uralkodó helyzetére Indiában illetve Kínában.
F.: Az egyértelműen betegségnek
nyilvánított melankólia ideológiai jelenséggé változott: a betegség közvetett
módon az adott társadalom fennmaradását szolgálta, eszmerendszerként is
funkcionált. A betegségben az egyén nem rendelkezik önmaga felett, és a
keresztény teológia ezért a betegségben az ember teremtményi voltának kétértelmű
megjelenését látja: az ember egyszerre szenvedő és cselekvő lény, egyidejűleg
önmaga és ugyanakkor Istenre ráutalt lény.
A melankólia annak a párharcnak
megtestesítője, amely a keresztény felfogás szerint a világtörténelmet
jellemzi, és amely a bűn és a megváltás között zajlik.
P.: Valóban, a depresszió
tünettanának része az indítékhiány, mint restség, mint a negyedik főbűn,
mint az acedia is megjelenhet.
F.: Dante az ötödik főbűnnek
tartja, s véleménye szerint a Pokol megfelelő körében fagyos hidegség
uralkodik.
A restség -- acedia -- tökéletes közöny a jó iránt, rosszhiszemű érdektelenség.
A restség és a világ szerint
való szomorúság legmélyén a bűn lappang. A világ szerint való szomorúság
az embert befagyasztja saját teremtményiségébe -- másfelől azonban a szomorúság
egy tehetetlen, kárhozatra ítélt állapot következménye.
P.: Bűn, acedia, melankólia
és bűnhődés, azaz eljutottunk a betegség szankció-gondolatáig. A jóra való
restség és a jó ismerete együttesen mint depresszió, s következményesen
mint a testi betegségbe forduló melankólia jelenhet meg, melynek tünettana
a korabeli gondolkodás szerint a desperatio és tristitia, az elveszettség
és a szomorúság.
S.: A betegség metaforáját
gyakran használták arra, hogy a romlott és igazságtalan társadalom kritikáját
élesebbé tegyék. A hagyományos betegségmetaforák elsősorban az indulatok
levezetésének eszközei voltak.
P.: Úgy vélem, a közösségi
önszabályozás és a betegségek világa szorosan kapcsolódik, és ennek archaikus
magyarázata van. A betegség és bűntudat társulása mélyen a hiedelemvilágban
gyökerezik. Érdemes elidőzni a betegség mint közösségi konstrukció és az
íratlan jog érvényesítésének körében. Archaikus társadalmakban a betegség
mint szankció, azaz a közösség integritását sértő magatartást illető büntetés
jelenik meg.
A voodoo-átok szociális halottá
teszi a személyt, aki saját idegi-élettani mechanizmusai révén tölti be
végzetét. De nem kell átok, elég a szabálysértő hiedelme, a betegséget
illető oki tulajdonítások nehézkedése. Hallowel a saulteaux-indiánoknál
végzett megfigyelésében jelzi, hogy a tünetek elhúzódó fennállása az indiánban
pánikszerű pszichofiziológai reakciót, heves szorongást vált ki. Ennek
hátterében a szabálysértő magatartás, a madjijiwé baziwin áll a
leggyakrabban. Az indián által véghez vitt rossz cselekedetek okozzák a
betegséget (ákvaziwin). A szociális kötések helyreállítását és megerősítését
jelenti, hogy a sámáni gyógyítás nyilvános, és a beteg gyónásával kapcsolódik
össze. Hasonlóról olvashatunk Lola Romanucci Ross könyvében, a manysi sámánok
gyógyító gyakorlata esetében, aminek szintén feltétele az elkövetett bűnök
nyilvános bevallása. Így a közösségi kötelékek megerősítése mellett a megbocsátás
és visszafogadás szocio-pszichofiziológiai élménye, a közösségi kötődés
helyreállítása is biztosított.
S.: A rend régóta a politikai
filozófia legfontosabb kérdése, és ha elfogadjuk, hogy a polisz összehasonlítható
az emberi szervezettel, akkor a polgári zűrzavar is összevethető a betegséggel.
Azok a klasszikus megfogalmazások, amelyek a politika zűrzavarát a betegséghez
hasonlítják -- Platontól, mondjuk, Hobbesig -- az orvostudomány (és a politika)
klasszikus egyensúlyelméletén alapulnak.
F.: A klasszika a besorolhatóságnak,
az alárendelhetőségnek, az osztályozhatóságnak, a mérték tiszteletének
kifejeződése -- és még ahol látszólag szó sincsen erről -- ott is a mélyben
ez a felfogás húzódik.
A klasszikus felfogások mélyén
rendszerint a történelembe, a haladásba vetett hit, a nembeliség elfogadása,
egy adott ország vagy politika céljaival való azonosulás stb. rejlik --
és a klasszika ennyiben mindig előnyben részesíti az egészt a résszel,
az általánost az egyessel szemben.
P.: Talán így érthető,
hogy a klasszicizmussal visszaélő rendpárti vagy a totalitárius rendszerek
miért emelik az egészséget a kultusz értékkörébe, míg a polgári világ esztétikai
galaxisában az egészség unalmas toposz, az alkotók kerülik. De ahol az
egészség kultusz tárgya, gondoljunk a sztálini, vagy hitleri, illetve fasiszta
ikonográfiára, vagy a szpartakiádra mint tömegperformance-ra, ott a betegségmetaforáknak
is éles és fenyegető töltése támad.
S.:
A betegségmetaforák a bolsevik viták kelléktárába is beletartoznak,
és Trockij, ez a nagyon tehetséges kommunista vitaíró, bőséggel ontotta
is őket
-- különösen azután, hogy 1929-ben száműzték a Szovjetunióból. A sztálinizmust
koleraként, szifiliszként és rákként is emlegette.
P.: Félek tőle, hogy
korábban, a polgárháborús korszakban Trockij a hagyományos középosztályról
és arisztokráciáról sem lehetett jobb véleménnyel, amit az általa választott
kezelési mód is sejtet.
S.: Egy jelenség rákként
való jellemzése kiváló táptalajt nyújt az erőszaknak. A rák-metafora a
politika nyelvében fatalizmusra buzdít, és szentesít minden szigorú intézkedést
-- emellett megerősíti azt az elterjedt nézetet, hogy a betegség maga szükségszerűen
végzetes.
P.: A nácizmus is retorikája
részévé tette a rák-metaforát, mindez infernális történeti következményekkel
járt.
S.: A náci rákképzet
csak radikális beavatkozást tudott elképzelni, szemben a tbc kezelésének
kíméletes módszereivel: íme, a különbség a szanatórium (azaz a száműzetés)
és a műtő (azaz a krematórium) között.
P.: Talán ez a tragikus
tapasztalat készteti a társadalomfilozófiát arra, hogy a biológiai és a
szociális lét között szigorúan ellenőrzött demarkációs zónát állítson fel.
S.: A rák metaforájának
azok sem igen tudnak ellenállni, akik felháborodottságuknak akarnak hangot
adni. Ezért írta 1969-ben Neal Ascherson, hogy a Slansky-ügy "hatalmas
rák volt -- és ma is az -- a csehszlovák állam és nép testében", jómagam
pedig Amerika Vietnam ellen viselt háborúja miatti elkeseredésemben írtam
azt, hogy "a fehér faj az emberi történelem rákfenéje". Keressük a megfelelő
metaforát, hogy megértsük a "legmélyebb" és "legteljesebb" gonoszságot.
De a modern betegségmetaforák mind olcsó megoldások. Azoknak, akik valóban
ettől a betegségtől szenvednek, aligha használ, ha betegség nevét folyton
a gonosz szinonimájaként hallják emlegetni.
P.: Egy békésebb, szimbiotikus
filozófiájú világban a visszaszoruló természetidegen és szennyező technológiák,
a védett anya--gyermek kapcsolat, a harmonikus lelki kötődést, társas támogatást
biztosító pszichoszociális viszonyok talán magukban is hozzájárulhatnak
a nem fertőző "rák-járvány" visszaszorulásához. De egy ilyen világ a rákgyógyítás
fordulatát is ígéri, aminek már ma is látjuk jeleit.
S.: A rákot akkor lehet
majd, legalább részben, megfosztani titokzatosságától, ha a kezelés nyelve
szakít a hadviselés agresszív metaforáival, és megtanulja a test "természetes
védekező eszközeinek" nyelvét (amelyben az "immunvédelmi rendszert", éppen
a teljes szakítás érdekében, a "test immunfelkészültségének" is nevezhetjük),
és akkor majd végre úgy hasonlíthatunk valamit a rákhoz, hogy látleletünk
ettől nem válik sem fatalistává, sem kétségbeesett segélykiáltássá a mégoly
halált hozó, ármányos ellenség leküzdésére.
P.: Susan Sontag igénye
a neuro-immunmoduláció tudományában teljesül. A pszicho-onkológia nyelvfilozófiai
fordulatát, a politikai korrektség szaktudományi felbukkanását is megláthatjuk
ezekben a szavakban, ami egyben jelzi, hogy biológiai szemlélet és társadalomtudomány
között kétirányú az út. A betegség-metaforák társadalmi-történeti tanulságai
tekintetünket visszavezetik az adott kultúrába ágyazott gyógyítás filozófiájához
is. Ezzel azonban értelmet nyer a lelki alkat és a betegség között feltételezett
és nem kis mértékben bizonyított kapcsolat is. Az ilyen fordulat azonban
emberképi és világképi fordulat is.
S.: A rákról kialakított
képünk és az erre épülő metaforák valójában kultúránk hiányosságainak,
a halál gondolatához való felszínes viszonyunknak a kifejezései. Azt fejezik
ki, hogy félünk szembenézni az érzelmeinkkel, hogy felelőtlenül és hányavetin
kezeljük a "növekedés problémáit", hogy -- jóllehet okkal -- félünk a történelem
egyre brutálisabb megnyilvánulásától, valamint azt, hogy képtelenek vagyunk
megteremteni egy olyan ipari társadalmat, amely helyesen szabályozza a
fogyasztást.
P.: Lehet, hogy létezik
mégis egy jin--jang alkatú romantikus klasszicizmus, mely a személy kozmikus
léptékű létélményét, a belvilágban való elmerültségből és kihéjazottságból
visszaemeli az újra otthonossá váló, nagy Egybe a személyes teljes
oltalmának garanciájával.
F.: Csak az egész az
igaz, mondja Hegel, és a kijelentés mélyén ott húzódik a szilárd emberkép:
az ember szőröstül-bőröstül, testestül-lelkestül egy nagyobb egész része,
testét is, lelkét is csak mint e nagyobb egész részét képzelheti el. A
klasszika hitt abban, hogy van célja az életnek, a létnek, a világmindenségnek
vagy bármiféle organizációnak.
P.: A betegség -- a romantikus
árnyék -- pedig a sorsba foglalt üzenet és kérdés, melynek felfedése és
megválaszolása, a gyógyulás, a páthosz-logosz -- sajátos tudás az
elvesztett, de újra kiküzdhető egészről is.
Baji Lázár Imre
|