Távollétben, léttávolról
Egy elmaradt beszélgetés jegyzőkönyve

A rák a létről való metabeszéd, ekképpen metalét is, a legradikálisabb híradás, kétségbeesett kommunikáció és végső absztrakció. A végletes és növekvő léthiány a testi lét brutális elvonatkoztatása. Ez a testet emésztő action gratuite nemegyszer része a Műnek, része a Concertónak, a Kontrasztoknak, és része a katathym képek ikonográfiájával is olvasható Tarkovszkij-filmeknek, a Nosztalgiának és az Áldozathozatalnak, Babits Mihály jónási elnémulásának. A végső széptan pneumo-szomatikus érzékenységet igényel, és így orvosi antropológiai műfaj. A történelem vesztőhelyein, harctereken, gyűjtőtáborban, Balfon, Adán s másutt az erőszak iszonyatában elveszett szellemi emberek, Pap Károly, Radnóti, Halász Gábor, Szerb Antal mind tragikus példái a történet túszául ejtett közösségben való sorsvállalásnak. De a sorsvállalás, közösség és történelem tragikus disszonanciájának fejfái sorakoznak végig a magyar Pantheon cintériumában. Esztétika s irodalomtudomány aligha juthat közel a műhöz, ha nem számítja hozzá Németh László hipertóniáját, a Magyar Pimodán veszteseit, a halált meghívókat, vagy Nagy László korai szívtrombus-golyó általi halálát, Szécsi Margit vérapasztó gyászát. De így tér napirendre tanulságok nélkül a továbbélni kénytelen értő közönség az elbetegesedő szellemi száműzöttek sorsa felett, mint amilyen az Új Symposionból hatalmi szóval kitaszított és e veszteségbe belebetegedő Sziveri János korai halála, vagy a történelmi esélyeket és frusztrációkat, csalódásokat a rákbetegség körvonalaival kihúzó Bertha Bulcsú és Páskándi Géza betegsége.

Ez az írás egy elmaradt disputa jegyzőkönyve. Az idő és a színhely: 1990 júliusa, Szirák, a Teleki-kastély későbarokk falfestményektől díszes terme, ahol nem találkozik a szikár, New York-i esszéista asszony, Susan Sontag az elfoglaltsága miatt ez alkalomra videokazettán üzenő íróval, Földényi Lászlóval, és a konferencia egyik házigazdájával, a pszichoimmunológussal (jelen sorok írójával).
A kultúra lelki élettanával foglalkozó találkozó igen tág határpontokat ível át, a költő, a pszichiáter, a személyiség-lélektanász, a neuroanatómus, a humánetológus és a kulturális antropológus találkozójának hézagába helyeztetik most ez a szövegkollázsba foglalt lehetséges verzió. Nossrat Peseschkian, Karl Pribram, Buda Béla, Molnár Péter, Nico Malan, Kulcsár Zsuzsa, Oomura, Szőcs Géza, Gordon Claridge, Kopp Mária előadásai jelzik a sokarcú értelmezés ambitusát. Egy tervezett beszélgetés azonban elmaradt. Az idő csapdáiban rekedt, de a videoképernyőre idézett Földényi-előadás aurájában mégis ott rejtőző lehetséges beszélgetéssel nem maradhatunk adósok.
A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, a Wheatland-konferencia szünetében Michnik, Danilo Kis és Nádas Péter beszélgetéséből kibontakozó szikár asszony érdeklődve fogadja a meghívást a Betegség mint metafora kötet kapcsán. A mű és sors között enigmatikus kapcsolat van, mely komor dinamikájú mélytudati és kognitív teret rétegez a mű hátteréül: az írónő eredményes küzdelme a daganatbetegséggel.
Földényi Lászlót frissen megjelent Melankólia kötete, és az akkor már közel egy évtizedes, a romantika szerzőinek korai haláláról írt tanulmánya avatja megkerülhetetlen vitapartnerré. A pszichoimmunológus a tárgyról szóló könyvének befejezésén dolgozik ezen a nyáron, de gyógyító munkájában is összefonódik irodalom és betegség; az egyetemes magyar líra egyik vértanú sorsú legendás alakja ajándékozza meg a végső reménység tapasztalatával és bizalmával, és járják végig együtt ezt a kegyetlen utat.
A délelőtti előadások után kötetlen beszélgetést ígér a program. Mégis kihívást jelent, hogy a széles transzdiszciplinaritást kínáló, de a tudományos értelmezés paradigmahatárán belül maradó beszélyt és hermeneutikai teret egy irodalmár asszony felnyitja. Az al secco barokk falfestmények antik mitológiája különös kontrasztot ad a beszélgetéshez, hiszen a disputából egy új evilági mitológia, a betegségek ezoterikus jelentésvilága rémlik fel, bármennyire törekszik is a diskurzus racionális oldalán az érvelés a leleplezés szándékának kényszerpályáin mindezt felfedve is elfedni.
Biológia és társadalomtudományok között a köztes zóna eleve gyanúsnak minősül. A század rossz tapasztalatai óvatosságra intenek, de hangsúlyosabbá is teszik a kérdés követelő érvényét. Mintha csak a test és lélek közötti karteziánus "cordon sanitaire" védelme lenne a tét. Vagy lehet, hogy mindez stratégiai kérdés? Lehet, hogy a test érveléséhez vezető társadalmi, lelki oksági láncolatok feltárása komoly érdekeket sért, mint azt az ökológiai mozgalmak esetében megszoktuk. Csak itt nem az ipari döntések, hanem a lelkeket uraló befolyások, a tehetetlenségérzet, a kényszerűen elfojtott indulatok, az önalávetés, a társas támogatás hiánya, a legyengített énerő, a szociális alávetettség, a kontroll hiánya váltódik mindenki számára olvasható és kényszerítő üzenetté.
A vitába meghívott felek méltató, rövid bemutatása után provokatív kérdéssel fordul a pszicho-immunológus az írónőhöz.
P.: Miért lenne az áldozat hibáztatása, ha személyiség és betegség között oksági kapcsolatot keres a klinikus?
S.: A betegség pszichológiai magyarázata olyan fegyver, amely a beteget teszi felelőssé a betegségért. És azokat, akikkel el lehet hitetni, hogy betegségüket -- akaratlanul -- maguk okozták, arról is meg lehet győzni, hogy a bajt meg is érdemelték. A modern betegségek (régebben a tbc, ma a rák) már nem csupán a jellem kifejezői, mint a romantikában; az elmélet kibővült, és azt állítja, hogy a jellem vált a betegség okozójává, mert nem talált magának más megnyilatkozási formát.
P.: A modern itt valójában évezredes hagyománya az európai orvoslásnak, és a kínai orvoslásnak is. A Sárga császár belgyógyászati tankönyve az érzelmek, a bánat, harag és a betegségek közötti kapcsolatról értekezik, és Galenus akaratlanul is pszicho-immunológiai szövegkörnyezetet teremt, amikor a melankóliás nők emlőrákra való erősebb hajlamát említi.
S.: De a szavak jelentése megváltozott. Galenus (az i. sz. második évszázadban ) összetett jellembeli tünetekkel leírható pszichológiai állapotot értett a melankólián; ma a szó csupán hangulatot jelent.
F.: Hippokratész a melankólia nevű betegséget kezdetben az epe megfeketedéséből származtatta. Ha a nedvek eloszlásának rossz az aránya, vélte, illetve -- a fekete epe fogalmának bevezetését követően --, ha valamelyik nem keveredik el a többivel, akkor a szervezet megbetegszik. A melankólia szót szabad mélakórnak fordítani: a fekete epe okozta betegség ugyanis, bár testi eredet, a kedélyre is kihat, sőt esetenként csakis a kedélyben jelentkezik.
P.: A humorálpathológiai szemlélet a klinikai látásmód születésének idején még általánosan elterjedt. Pápai Páriz Ferenc Pax Animae című könyvében így ír: "A testben való részeknek és nedvességeknek rendetlen volta az elmét háborgóvá és komorrá teszi. Sőt néha ugyan éppen felfordul a testnek rendetlen volta miatt. A helyén való csendes és víg elme a testet egészségben tartja, azonban a felettébb való harag és a nagy búsulás az egész vért az emberben összesüti, melankóliára változtatja és az érzékenységeknek fundamentumát az agyvelőben mintegy méreggel futja be." A neuropeptideket Pert a freudi tudattalan hírvivői hálózatának nevezi, és az alkatot, jellemet, pszichét az immunológiai történésekkel összefűző neuro-immunmoduláció is távoli rokonságot tart ezzel a humorálpathológiai szemlélettel. Talán ezért vette át könyvem Pápai Páriz Ferenctől idézett mottóját oly szívesen George F. Solomon, a pszicho-immunológia kaliforniai pátriárkája.
Természetesen a hippokratészi humorálpathológia magyarázó modellje más, mint a szó mai értelmezése. Mégis közelebb áll a melankolikus alkat a depressziós tünetkörben észlelt immunszuppresszív jelenségekhez. És a szangvinikus alkat szembeállítása a melankolikussal is Fox már említett kutatásait idézi, miszerint a vitatkozó, harcias kedélyű daganatbetegek jobb túléléssel jellemezhetők.
LeShan a személyiségmintázat alapján nagyobb biztonsággal tudta szétválogatni a tüdőrákos betegeket az egészséges személyektől, mint például a dohányzás szokása alapján. Saját több mint húszezer főt érintő vizsgálatunkban közel ötszáz daganatos beteget találtunk, akik a dohányzás tekintetében nem tértek el a többi személytől, azonban az ún. C típusú magatartásmintázat, a rákra hajlamosító személyiségkép tekintetében igen. Az agressziógátlás, a kötődési zavarok, az elfojtásra való hajlam, a magas belső feszültség, a szorongás, a fokozott elfogadásigény a többiekhez képest szignifikáns különbséget mutatott. Temoshok, Baltrusch vizsgálatainak ismeretében adataink megerősítettek bennünket abban, hogy a daganatos betegek egy részét legalábbis sajátos személyiségvonások jellemzik.
S.: Ha jól tudom, mindeddig egyetlen olyan onkológus sem foglalt állást a rákra hajlamos személyiség kérdésében, aki hisz a polikemoterápia és az immunoterápia hatásosságában. A rákérzékeny személyiségről alkotott modern elképzelés méltó ősére lelhet a tébécéről szóló irodalomban, ahol ugyanez az elmélet, hasonló megfogalmazásban, már régen felbukkant. Gideon Harvey Morbidus Anglicus (1672) című művében a "melankóliát" és a "haragot" nyilvánította a tbc "kizárólagos okozójának".
P.: Az egyébként e században Morbus Hungaricusnak is nevezett betegség ilyen jellemzése nem valamilyen rejtett mítosz továbbélésére utal, inkább a depresszió immunvédekezést csökkentő szerepére, a depressziós pszichózis és a rák, illetve a tébécé együttes előfordulására utaló adatok fényében különösen.
Ezért az immunszuppresszióra hajlamosító személyiség fogalma általánosabb lehet. Ahogy a melankolikus léthangoltság, depresszív beállítottság, vagy épp a tehetetlenség mélyreható pszichofiziológiai következményekkel járhat. Vannak korok, mint a romantika, amikor a korszellem valóságos vesztőhelye az azt megélő és megjelenítő alkotóknak. Ez akkor is igaz lehet, ha ma hajlamosak vagyunk mindezt az antibiotikumok és a védőoltások hiányával magyarázni.
F.: Friedrichfestményén hárman néznek a halálba, vagy talán hárman tekintenek felénk a halálból. De a szakadékból más arcok is felderengenek előttünk. Örökifjún lebeg a mélyben a 28 éves Novalis, a 25 éves Wackendorfer, a 22 éves Körner, a 25 éves meseíró, Hauff, a 24 éves Büchner, a 18 éves Chatterton, a 26 éves Keats, a 25 éves Strachwitz, a 21 éves White, a 34 éves Kleist, a 33 éves Wilhelm Müller, a 35 éves Grabbe, a 33 éves Charles Wolfe, a 33 éves Froude, a 30 éves Shelley, a 37 éves Burns, a 36 éves Byron, a 29 éves Anne és a 30 éves Emily Brontë, és valamivel arrébb, már idősebben a 39 éves Platen.
P.: Dermesztő névsor, de vajon ennek az experimentum naturae tapasztalatnak van-e kontrollcsoportja, vannak-e a romantika létélményétől távolálló és bizonyítóan megkímélt sorsok?
F.: A szakadékon innen, biztos talajon áll Friedrich Schlegel... Persze neki könnyű: nem merészkedett a szakadék szélére, és ifjúkora romantikus eltévelygését leszámítva egészen 57 éves koráig biztos kézzel tudott különbséget tenni az én és a természet, az alany és a tárgy, az élet és a halál, a betegség és az egészség között. A klasszikus korok egyéniségei a külső világban való önmegvalósítással igyekeztek hírt adni magukról. A klasszikusok többnyire öregek, megóvták testüket is, lelküket is, azaz öntudatlanul is valaminek a szolgálatába álltak (állították magukat). Közismert Goethe meghatározása, miszerint klasszikus az, ami egészséges, romantikus pedig az, ami beteg.
P.: E halottak között öngyilkosok, szenvedélybetegek, a mámor áldozatai éppúgy vannak, mint a tbc vagy más fertőző betegségek miatt eltávozottak.
E.: Novalist a tüdővész döntötte le a lábáról, de már évek óta várta a halált, Büchner szintén éveken át készült a halálra, és agybetegségét talán az akarat hívta elő... Byronnal a mocsárláz végzett... Grabbe, Burns az alkoholizmus áldozata...
P.: Vajon mi volt mindebben -- milyen beszédes e szó pszichoimmun szempontból -- a spleen szerepe?
F.: Tycho de Brache szerint minden testrésznek megvan a maga bolygója, és a Szaturnuszhoz a lép tartozik. A lép latinul splen -- innen a spleen, a szaturnikus melankólia modern megfelelője.
P.: A lép a csecsemőmirigy mellett nagyon fontos csomópontja a idegi-immun kapcsolatoknak. Ha a distressz és az elfojtásos, illetve szenvedő létige-ragozású megküzdési módokra jellemző, és a mellékvesekéreg cortisol elválasztása révén érvényre jutó folyamatokat a mellékvesekéreg kiirtása a vizsgálati állatban kikapcsolja, a központi idegrendszerből érkező és a lép által közvetített adrenerg hatások is csökkentik a természetes ölősejtek immunválaszát. A lép immunsejtjeinek aktivitását a tanult tehetetlenség idegi állapotának befolyása éppúgy csökkenti, mint a depresszió. Ezek a melankólia, a romantika spleenjének állapothatározói.
F.: A 19. század kezdetének egyik kulcsfogalma ez: az unalom határoz meg mindent, különválva magától az unatkozótól. Nem ennek vagy annak a dolognak a megunásáról van szó: magának a létezésnek a véghetetlen unalmáról.
P.: Mindez egyben tehetetlenségről és reménytelenségről is üzen. Az elmagányosodás és magány éppúgy része a nagy képnek, mint a melankólia. Ilyen értelemben a történelmi lázrohamokat követő kiábrándult romantika szinte vákuumot teremtett az egészségvédő lélektani tényezőket illetően.
F.: A francia forradalmat tanulmányozva Büchner úgy érzi, hogy a történelem borzalmas fatalizmusa szinte megsemmisíti, és a dicső események szétporlása kelti fel benne a felismerést. Megdöbbentő azonosság van az emberek természetében, és elháríthatatlan erőszak az emberi viszonyokban... Az egyén csak taraj a hullám tetején, a nagyság puszta véletlenségszerűség, a zseni uralma csak bábjáték, nevetséges küszködés egy vasakarat ellenében, amelyen lehetetlen úrrá lenni.
P.: A kontrollhiány áll a pszichoimmun kockázati helyzetek és csapdamechanikák mélyén.
F.: A romantikusok szenvedése nem volt szenvelgés. A mélabú, az elképzelt és vágyott boldogság lehetetlenségéből fakadó melankólia eleve fájdalommal jár. A jókedvet is a mélabú tárgyává tenni -- a fiatalon meghalt romantikusoknak talán ez a legjellemzőbb személyes vonása.
P.: Pedig a derű, a nevetés talán az egyik leghatékonyabb ellenszere ezeknek a pszichofiziológiai vészes köröknek. A nevetés, a derű csökkenti a cortisol-elválasztást, és növeli a természetes ölő sejtek aktivitását is.
F.: A reneszánsz idején a melankólia ellen az egyik legjobb gyógyszernek a vidámságot tartották: Demokritosz, a nevető filozófus volt a fő ellenszer... 1607-ben Angliában egy könyv is megjelent Samuel Roland tollából: Democritus, or Doctor Merry Man, His Medicine against Melancholy Humours címmel.
P.: Úgy tűnik tehát, hogy a lélek dialektusa, a cselekvő vagy szenvedő létigeragozás, a sorsban és műben kifejeződő szenvedés egyben biológiai, kórélettani kifejezésmód is. Vagy mindez maga is mítoszteremtés lenne?
S.: A pszichologizálás látszólag ellenőrizhetővé teszi azokat az élményeket és eseményeket (például a súlyos betegséget), amelyeken az ember valójában egyáltalán nem, vagy csak kevéssé képes uralkodni. A pszichológiai értelmezés viszont aláássa a betegség "valóságát".
P.: Pedig Susan Sontag a rák pszichofiziológiai valóságáról beszél, amikor az események és az élmények ellenőrizhetőségét említi. Az előbb már említett tényező, a kontrollérzet hiánya ugyanis immundepresszív folyamatokat erősíthet fel, míg a kontroll szubjektív érzete kedvezően hathat. Van olyan pszichoszomatikus szemléletmód is, amely a betegségben is felfedezi a kérdést és a sorsos kihívást, s ilyen értelemben a gyógyulást a helyes válasznak tekinti. A gyógyult ember egészségtöbblete épp e válasz tapasztalata, bölcsessége.
S.: A betegség alapvetően pszichológiai eseménnyé válik, és az emberek elhiszik, hogy azért lesznek betegek, mert (tudat alatt) vágynak rá, és hogy akaratuk csatasorba állításával meggyógyíthatják magukat: elhatározhatják, hogy nem halnak bele a betegségbe.
P.: A lélek öngyógyító szükségletét, a hitet, vagy akár a csodavárást a gyanú hermeneutikája nemcsak leleplezi, hanem hatástalanítja is, ezért ezek a szkeptikus gondolatok az aspecifikus gyógytényezőket gyengítik. A placebo hatás helyébe a szimpla racionalitás fosztóképzős bizonyossága kerül, amely egyben ártalmas nocebóként működhet.
S.: A pszichológia népszerűsége és meggyőző ereje jórészt abból fakad, hogy lényegét tekintve nem más, mint tiszta spiritizmus: világi és látszólag tudományos bizonyítéka a "szellem" anyag feletti uralmának.
P.: Ellenkezőleg, a pszichoimmunológia magyarázó modellje nagyon is "testies modell"; a biokémiai, élettani alapkutatások haszonélvezője. Alapját az a tény képezi, hogy az immunrendszert és a központi idegrendszert egymással kommunikáló, sőt egymással fejlődéstani és szabályozásszintű kapcsolatban álló kognitív rendszerekként értelmezi. Nincs dualitás, nincs spiritualizált fölény, egy egészleges rendszerről gondolkodunk, ahol neuropeptidek, hormonok, transzmitterek hordozzák az információt. Kívül az ok, belül a magyarázat.
F.: Egyfelől a világ fáj, másfelől a világ fáj (a negativitásba fulladó, a világot tagadó gondolat -- amíg életben van -- kénytelen elfogadni magának a világnak a létét).
P.: A betegség nemcsak az okvilág testi és egyénre szabott bűnjele lehet, hanem a világ képe is. A közösség használhatja a betegséget a mindennapi élet terrorjának megragadására. Helman az AIDS metaforái között említi a pestisszerű köntösben fenyegető, terjedő, destruktív, és a családi életet, társadalmi rendet felbontó káosz megtestesülését, illetve az AIDS-t mint behatolót, mely xenofób töltéssel fordítja a polgárt a homoszexuálisok mellett a haiti, afrikai bevándorlók ellen is. De az AIDS megjelenik mint az apokalipszis ötödik lovasa, vagy mint háború az erkölcstelen, léha új világ ellen, ahol persze a heteroszexuális AIDS-esek, vagy a hemofíliások vétlen polgári áldozatok a kábítószer-élvezőkkel és a homoszexuálisokkal szemben. Ebben a metaforában az AIDS morális büntetés. De a rák is hordoz társadalmi metaforát.
S.: A rák ma a paranoia szélén egyensúlyozó, mindent leegyszerűsítő világkép szolgálatában áll. Kifinomultabb gondolkozású emberek szemében a rák a megtámadott élő környezet lázadásának jele: a Természet bosszút áll a technokrata világon.
P.: Sajátos változata és egyben ellenpárhuzama e példának az, amit Warren Herrn amerikai orvos-antropológus mond, aki a megapoliszokban testet öltő civilizáció morfokinetikai jellemzőit, a korlátlan növekedést, a természetes környezet beszűrését, a távoli áttét képzését, a slumosodást a rosszindulatú daganat jellemzőivel veti össze. Keserűen állapítja meg, hogy e vízióban közös jellemzőjük, hogy mindkét jelenség a gazdaszervezet elpusztulásáig halhatatlan.
S.: A rákot leíró nyelv másfajta gazdasági katasztrófa képét idézi fel: a szabályozatlan, torz értelmetlen növekedését. Nem a betegnek, hanem az ellenőrizetlenné vált daganatnak van energiája.
P.: Warren Herrn továbblép a puszta metaforán, és magát a civilizációt nevezi epiökopathogenetikai jelenségnek.
S.: A város az irodalomban rákként jelent meg, és a torz növekedés, a különc, mindent elpusztító erőszakos szenvedélyek hadszínterévé vált, még mielőtt fény derült volna a városi környezet rákkeltő ("karcinogén") hatására. A rákot többnyire a huszadik század homo economicusának rossz tulajdonságait sűrítő képekkel jellemzik: a torz fejlődéssel, az energiák elfojtásával, azaz a fogyasztás és a költekezés megtagadásával.
P.: Mindez persze azzal a túlzással jár, hogy a rák egyedüli mozgatójaként környezetszennyező ipari világunkat tekintsük, pedig ez a soktényezős kórkép igényli a sejtes, szöveti tényezők autochton onkobiológiai vizsgálatát, a folyamatok szervezet szintű egészleges, sőt pszichoszociális értelmezését is. Sem a diagnózis, sem a terápia nem állhat meg a személy határainál.
S.: Az a széles körben elterjedt nézet, hogy a rák az ipari civilizáció betegsége, tudományosan legalább annyira megalapozatlan, mint a "rák nélküli világ" szélsőjobboldali képe (mintha beszélhetnénk ellenzék nélküli világról). Mindkét elképzelés azon a téves elméleten nyugszik, hogy a rák kizárólag "modern" betegség.
P.: Vajon csak a rák vagy a pestis kínál metaforát társas és technológiai létvilágunkra?
S.: A tébécét többnyire a tizenkilencedik század homo economicusának rossz tulajdonságait sűrítő képekkel jellemzik: a fogyasztással, a pazarlással, az életerő elherdálásával.
A pestis középkori élménye szorosan kötődött az erkölcsi romlás képzetéhez, és az emberek mindig a betegség sújtotta közösségen kívül keresték a bűnbakot. (A pestis dúlta Európában1347--48-ban soha nem látott méreteket öltött a zsidók legyilkolása, ami a pestis visszahúzódásával abbamaradt.)
P.: A betegség képe lehet a világ képe, torzképe is.
S.: Shakespeare több változatban használ egy metaforát, a fertőzött állam képét -- de nem tesz különbséget járvány, fertőzés, gyulladás, tályog, fekély és a mai értelemben vett tumor között. Az Erzsébet-kori metaforákkal szemben -- amelyek valamilyen általános romlásra vagy a közösség zavarára panaszkodnak, következésképpen az individuumot elmozdítják a figyelem középpontjából -- a modern metaforák az egyén és a vele ellenségesnek tartott társadalom egyensúlyának elvesztéséről beszélnek.
P.: A betegségnek ilyen értelemben határozott ideológiai töltése alakul ki, és aligha lehet a betegség s az egészség jelentését és metaforikus tartalmát az adott műveltségen kívül értelmezni. Mindez jelzi a biomedicina kulturális meghatározottságát; gondoljunk az ayurvédikus, homeopatikus orvoslás, vagy a hagyományos kínai orvoslás uralkodó helyzetére Indiában illetve Kínában.
F.: Az egyértelműen betegségnek nyilvánított melankólia ideológiai jelenséggé változott: a betegség közvetett módon az adott társadalom fennmaradását szolgálta, eszmerendszerként is funkcionált. A betegségben az egyén nem rendelkezik önmaga felett, és a keresztény teológia ezért a betegségben az ember teremtményi voltának kétértelmű megjelenését látja: az ember egyszerre szenvedő és cselekvő lény, egyidejűleg önmaga és ugyanakkor Istenre ráutalt lény.
A melankólia annak a párharcnak megtestesítője, amely a keresztény felfogás szerint a világtörténelmet jellemzi, és amely a bűn és a megváltás között zajlik.
P.: Valóban, a depresszió tünettanának része az indítékhiány, mint restség, mint a negyedik főbűn, mint az acedia is megjelenhet.
F.: Dante az ötödik főbűnnek tartja, s véleménye szerint a Pokol megfelelő körében fagyos hidegség uralkodik. A restség -- acedia -- tökéletes közöny a jó iránt, rosszhiszemű érdektelenség.
A restség és a világ szerint való szomorúság legmélyén a bűn lappang. A világ szerint való szomorúság az embert befagyasztja saját teremtményiségébe -- másfelől azonban a szomorúság egy tehetetlen, kárhozatra ítélt állapot következménye.
P.: Bűn, acedia, melankólia és bűnhődés, azaz eljutottunk a betegség szankció-gondolatáig. A jóra való restség és a jó ismerete együttesen mint depresszió, s következményesen mint a testi betegségbe forduló melankólia jelenhet meg, melynek tünettana a korabeli gondolkodás szerint a desperatio és tristitia, az elveszettség és a szomorúság.
S.: A betegség metaforáját gyakran használták arra, hogy a romlott és igazságtalan társadalom kritikáját élesebbé tegyék. A hagyományos betegségmetaforák elsősorban az indulatok levezetésének eszközei voltak.
P.: Úgy vélem, a közösségi önszabályozás és a betegségek világa szorosan kapcsolódik, és ennek archaikus magyarázata van. A betegség és bűntudat társulása mélyen a hiedelemvilágban gyökerezik. Érdemes elidőzni a betegség mint közösségi konstrukció és az íratlan jog érvényesítésének körében. Archaikus társadalmakban a betegség mint szankció, azaz a közösség integritását sértő magatartást illető büntetés jelenik meg.
A voodoo-átok szociális halottá teszi a személyt, aki saját idegi-élettani mechanizmusai révén tölti be végzetét. De nem kell átok, elég a szabálysértő hiedelme, a betegséget illető oki tulajdonítások nehézkedése. Hallowel a saulteaux-indiánoknál végzett megfigyelésében jelzi, hogy a tünetek elhúzódó fennállása az indiánban pánikszerű pszichofiziológai reakciót, heves szorongást vált ki. Ennek hátterében a szabálysértő magatartás, a madjijiwé baziwin áll a leggyakrabban. Az indián által véghez vitt rossz cselekedetek okozzák a betegséget (ákvaziwin). A szociális kötések helyreállítását és megerősítését jelenti, hogy a sámáni gyógyítás nyilvános, és a beteg gyónásával kapcsolódik össze. Hasonlóról olvashatunk Lola Romanucci Ross könyvében, a manysi sámánok gyógyító gyakorlata esetében, aminek szintén feltétele az elkövetett bűnök nyilvános bevallása. Így a közösségi kötelékek megerősítése mellett a megbocsátás és visszafogadás szocio-pszichofiziológiai élménye, a közösségi kötődés helyreállítása is biztosított.
S.: A rend régóta a politikai filozófia legfontosabb kérdése, és ha elfogadjuk, hogy a polisz összehasonlítható az emberi szervezettel, akkor a polgári zűrzavar is összevethető a betegséggel. Azok a klasszikus megfogalmazások, amelyek a politika zűrzavarát a betegséghez hasonlítják -- Platontól, mondjuk, Hobbesig -- az orvostudomány (és a politika) klasszikus egyensúlyelméletén alapulnak.
F.: A klasszika a besorolhatóságnak, az alárendelhetőségnek, az osztályozhatóságnak, a mérték tiszteletének kifejeződése -- és még ahol látszólag szó sincsen erről -- ott is a mélyben ez a felfogás húzódik.
A klasszikus felfogások mélyén rendszerint a történelembe, a haladásba vetett hit, a nembeliség elfogadása, egy adott ország vagy politika céljaival való azonosulás stb. rejlik -- és a klasszika ennyiben mindig előnyben részesíti az egészt a résszel, az általánost az egyessel szemben.
P.: Talán így érthető, hogy a klasszicizmussal visszaélő rendpárti vagy a totalitárius rendszerek miért emelik az egészséget a kultusz értékkörébe, míg a polgári világ esztétikai galaxisában az egészség unalmas toposz, az alkotók kerülik. De ahol az egészség kultusz tárgya, gondoljunk a sztálini, vagy hitleri, illetve fasiszta ikonográfiára, vagy a szpartakiádra mint tömegperformance-ra, ott a betegségmetaforáknak is éles és fenyegető töltése támad.
S.: A betegségmetaforák a bolsevik viták kelléktárába is beletartoznak, és Trockij, ez a nagyon tehetséges kommunista vitaíró, bőséggel ontotta is őket -- különösen azután, hogy 1929-ben száműzték a Szovjetunióból. A sztálinizmust koleraként, szifiliszként és rákként is emlegette.
P.: Félek tőle, hogy korábban, a polgárháborús korszakban Trockij a hagyományos középosztályról és arisztokráciáról sem lehetett jobb véleménnyel, amit az általa választott kezelési mód is sejtet.
S.: Egy jelenség rákként való jellemzése kiváló táptalajt nyújt az erőszaknak. A rák-metafora a politika nyelvében fatalizmusra buzdít, és szentesít minden szigorú intézkedést -- emellett megerősíti azt az elterjedt nézetet, hogy a betegség maga szükségszerűen végzetes.
P.: A nácizmus is retorikája részévé tette a rák-metaforát, mindez infernális történeti következményekkel járt.
S.: A náci rákképzet csak radikális beavatkozást tudott elképzelni, szemben a tbc kezelésének kíméletes módszereivel: íme, a különbség a szanatórium (azaz a száműzetés) és a műtő (azaz a krematórium) között.
P.: Talán ez a tragikus tapasztalat készteti a társadalomfilozófiát arra, hogy a biológiai és a szociális lét között szigorúan ellenőrzött demarkációs zónát állítson fel.
S.: A rák metaforájának azok sem igen tudnak ellenállni, akik felháborodottságuknak akarnak hangot adni. Ezért írta 1969-ben Neal Ascherson, hogy a Slansky-ügy "hatalmas rák volt -- és ma is az -- a csehszlovák állam és nép testében", jómagam pedig Amerika Vietnam ellen viselt háborúja miatti elkeseredésemben írtam azt, hogy "a fehér faj az emberi történelem rákfenéje". Keressük a megfelelő metaforát, hogy megértsük a "legmélyebb" és "legteljesebb" gonoszságot. De a modern betegségmetaforák mind olcsó megoldások. Azoknak, akik valóban ettől a betegségtől szenvednek, aligha használ, ha betegség nevét folyton a gonosz szinonimájaként hallják emlegetni.
P.: Egy békésebb, szimbiotikus filozófiájú világban a visszaszoruló természetidegen és szennyező technológiák, a védett anya--gyermek kapcsolat, a harmonikus lelki kötődést, társas támogatást biztosító pszichoszociális viszonyok talán magukban is hozzájárulhatnak a nem fertőző "rák-járvány" visszaszorulásához. De egy ilyen világ a rákgyógyítás fordulatát is ígéri, aminek már ma is látjuk jeleit.
S.: A rákot akkor lehet majd, legalább részben, megfosztani titokzatosságától, ha a kezelés nyelve szakít a hadviselés agresszív metaforáival, és megtanulja a test "természetes védekező eszközeinek" nyelvét (amelyben az "immunvédelmi rendszert", éppen a teljes szakítás érdekében, a "test immunfelkészültségének" is nevezhetjük), és akkor majd végre úgy hasonlíthatunk valamit a rákhoz, hogy látleletünk ettől nem válik sem fatalistává, sem kétségbeesett segélykiáltássá a mégoly halált hozó, ármányos ellenség leküzdésére.
P.: Susan Sontag igénye a neuro-immunmoduláció tudományában teljesül. A pszicho-onkológia nyelvfilozófiai fordulatát, a politikai korrektség szaktudományi felbukkanását is megláthatjuk ezekben a szavakban, ami egyben jelzi, hogy biológiai szemlélet és társadalomtudomány között kétirányú az út. A betegség-metaforák társadalmi-történeti tanulságai tekintetünket visszavezetik az adott kultúrába ágyazott gyógyítás filozófiájához is. Ezzel azonban értelmet nyer a lelki alkat és a betegség között feltételezett és nem kis mértékben bizonyított kapcsolat is. Az ilyen fordulat azonban emberképi és világképi fordulat is.
S.: A rákról kialakított képünk és az erre épülő metaforák valójában kultúránk hiányosságainak, a halál gondolatához való felszínes viszonyunknak a kifejezései. Azt fejezik ki, hogy félünk szembenézni az érzelmeinkkel, hogy felelőtlenül és hányavetin kezeljük a "növekedés problémáit", hogy -- jóllehet okkal -- félünk a történelem egyre brutálisabb megnyilvánulásától, valamint azt, hogy képtelenek vagyunk megteremteni egy olyan ipari társadalmat, amely helyesen szabályozza a fogyasztást.
P.: Lehet, hogy létezik mégis egy jin--jang alkatú romantikus klasszicizmus, mely a személy kozmikus léptékű létélményét, a belvilágban való elmerültségből és kihéjazottságból visszaemeli az újra otthonossá váló, nagy Egybe a személyes teljes oltalmának garanciájával.
F.: Csak az egész az igaz, mondja Hegel, és a kijelentés mélyén ott húzódik a szilárd emberkép: az ember szőröstül-bőröstül, testestül-lelkestül egy nagyobb egész része, testét is, lelkét is csak mint e nagyobb egész részét képzelheti el. A klasszika hitt abban, hogy van célja az életnek, a létnek, a világmindenségnek vagy bármiféle organizációnak.
P.: A betegség -- a romantikus árnyék -- pedig a sorsba foglalt üzenet és kérdés, melynek felfedése és megválaszolása, a gyógyulás, a páthosz-logosz -- sajátos tudás az elvesztett, de újra kiküzdhető egészről is.

  

Baji Lázár Imre