Witold Chmielewski

A szakrum és profánum között 
vezető harmadik út

Lengyelország a '70-es és '80-as években több európai hírű művészeti produkciót hozott létre, elsősorban a színház és a képzőművészet területén. A fontosabb irányzatok egyike az, amely a tradicionális falusi kultúrából merít, a művészetet kiemeli megszokott városi elit környezetéből. Több művész- és értelmiségi csoport hagyta el a várost, és kezdett kis lengyelországi falvakban dolgozni. Különösen fontos gesztussá vált ez az 1981-ben kihirdetett szükségállapot alatti és utáni években, amikor az egész társadalom komoly krízisen esett át és befelé fordult.
Az egyik ilyen csoport a képzőművészekből álló "Grupa Lucim", amely egy néhány száz lelket számláló közép-lengyelországi faluban kezdett dolgozni a '80-as évek elején. Az ő munkájukról, eredményeikről szól a csoport vezetője által írt ismertetés.

A mai falusi kultúra már nem az a "kolbergi", tizenkilencedik századi kultúra, ám ez nem jelenti azt, hogy ne létezne továbbra is valamiféle sajátossága. A hagyomány maradványai és számos, kívülről jövő új jelenség együtt jelenik meg benne, ami sokszor a régi szokások eltorzulását jelenti és gyakran ijesztően hat. Ugyanakkor továbbra is megkülönbözteti valami a várositól; ez a kultúra a helyi szükségletekhez és lehetőségekhez igazodik, és belenő egy nem összetartozó, ám mégis egy meghatározott területen csoportosuló, hasonló származású és hasonló jövőjű emberi közösségbe. 

A lengyelországi falu lakói kétségtelenül elkezdtek gyarapodni anyagilag - ám ehhez a gazdagodáshoz a kultúra pusztulása társul. Gyengül a saját faluval, sőt a saját családdal való azonosulás. Nyilvánvalóan deszakralizálódik az élet a közösségben és a családokban. Elhalványul vagy eltűnik számos, a földműves munkával és a családi gazdasággal kapcsolatos ünnep és szokás. A falusi kultúra mégis - még annak leglepusztultabb formája is - megőrizte szakralitását. 

A lucimi csoport ebbe a valóságba lépett be 1977-ben. Sikerült-e valamit megváltoztatnunk? Az élet megelevenedett a faluban, Lucim felocsúdott nehézkességéből. Egyre gyakrabban kezdtünk találkozni az emberekkel. Türelmetlenül vártuk a további találkozásokat és eseményeket. Ennek a feleszmélésnek a nyilvánvaló bizonyítéka a Lucimi Népház, amelyet most az egész falu épít. Lucim, melyet nemrég még saját lakói sem értékeltek, nemegyszer azt mondták, "ezt a Lucimot fel kéne szántani" - ma büszkeségük tárgya. 

Először is valahogy meg kellett mozgatni a falut, fel kellett rázni a letargiából, majd lassan és kitartóan életre kelteni és felszabadítani saját erőit. Lucim akkoriban képtelen volt ezt maga megtenni. Kívülről kellett valakinek megjelennie, és vállalnia ezt a szerepet. Kezdetben tapogatódzva dolgoztunk, jobban ügyelve még arra, hogy művészek legyünk (így volt ez az 1978-as "Lucim" akcióban), mintsem a lucimi új kultúra közös alkotói. De tele voltunk hittel és reménnyel, hogy mégiscsak érdemes megpróbálni teljesen másként élni és alkotni - elvetve a zárt és izolált művészvilág meglehetősen kellemes életét, mely Lucim számára teljesen idegen, ismeretlen és felesleges valóság volt, és ma is az. Hittük, hogy érdemes új és eddig ismeretlen alkotói és társadalmi feladatokat teljesíteni. Megismerni egy másfajta valóságot, meríteni belőle, és megosztani másokkal. A lucimiakkal együtt megpróbálni megváltoztatni és jobbá tenni ezt a valóságot. A tizennégy évi munka Lucimban nagyon sok csodálatos élményt és örömet adott, de sok keserves vereséget és gyenge pillanatot is. Lassanként egyre több szövetségesre, majd néhány év múltán odaadó barátra leltünk a faluban. Ma egyszerűen kölcsönösen hiányzunk egymásnak. 

"Nem lehetett, és nem lehet mindent a magunk módján csinálni" - írta Jedrzej Cierniak ötven évvel ezelőtt -, "a saját ízlésünk szerint, de a csoport potenciális erejében bízva nemcsak számukra lehetünk lámpások, de tőlük is megtanulhatunk alkotóerőt meríteni önmagunk számára. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, valóban meg kell ismernünk a közösséget, a tudatlan ember alázatával kell vizsgálnunk, és sokoldalúan értékelnünk. Így a közösség kultúrális és társadalmi értékeinek nemcsak új, eddig ismeretlen lelőhelyei mutatkoznak meg előttünk, de egyúttal kifejező formában tárulnak fel e szükségletek kielégítésének legreálisabb és leghatékonyabb lehetőségei is." E szavakban nagy igazság és nagy tanulság rejlik. Ha nem lettünk volna képesek megtanulni az alázatot Lucimmal szemben, megismerni ezek alatt az évek alatt valóságos és nagyon gyakran mélyen rejtett szükségleteit, ha nem találtunk volna odaadó szövetségesekre, akkor nem sokat tehettünk volna. 

Alkotás, cselekvés, elindulás, megfigyelés, várakozás, tanulmányozás, ellenőrzés, változtatás, lemondás, újrakezdés, meggyőződés, tökéletesítés, összeomlás és a hit visszaszerzése - ezek tevékenységünk jellemzői. Ezek az elemek elválaszthatatlanok egymástól. Zárt és sokrétű struktúrát alkotnak. S mindez a falu élő organizmusában, lakóinak részvételével történik. 

A Lucimban általunk kezdeményezett - már nem csak művészi, hanem kifejezetten kultúrateremtő és társadalmi - folyamatok kezdték magukkal ragadni az egész falut. Lassan kezdett kialakulni a kultúrának egy új, helyi formája - mely a régi hagyományokat a jelennel, a tömegkultúra elemeivel és a mi javaslatainkkal ötvözi. Megjelentek a lucimiak saját kezdeményezései és alkotásai. Ez már egy "új népművészet" születése volt. Élő, a faluból kinövő - s ily módon, mint a fa oltásakor -, egyre erősebben a szövetébe növő, létezésének új és más formájává váló művészet. Az új népművészet már közvetlenül azoknak szolgál, akik közösen létrehozzák, s közöttük is marad. Ez a művészet elsősorban az emberekben fejlődik és él, ezáltal lehetővé teszi, hogy ráleljenek önazonosságukra és méltóságukra. A sajátjuk. 

Miként a régi regionális népi kultúrák, ez is alternatívát jelent minden hivatalos kultúrával szemben - esetünkben az állam, a város által az emberekre kényszerített, egységesített tömegkultúrával szemben. De alternatív a hivatalos egyházi kultúrával szemben is. Lucim falusi kultúrája határozottan szemben áll Mc'Luhan nyomasztó "globális falu" víziójával. Kifejezetten lokális. Ugyanakkor a lucimi kultúra univerzális is - hiszen a keresztény kultúra nagy univerzumából nő ki. "A kultúrateremtő tevékenységek regionalizációja korántsem zárja ki az univerzális elemek megújulását, épp ellenkezőleg, felszínre hozza azokat a helyi talajból, lehetővé teszi teljes meghonosodásukat. Törekvést jelent ez mind a mai napig be nem teljesült, alapvető összemberi értékek, valamint az egyetemesen fontos eszmék elpusztíthatatlanságának kihangsúlyozására." (Stefan Morawski) 

Ezeknek az igazságoknak a felismerése vezetett el 1984-ben a posztkultúra gondolatának megfogalmazásához, mely a társadalmi művészet és az új népművészet tapasztalatain alapul. A szemünk láttára alakul ki a gyakran még fel nem ismerhető posztkultúra. Ez a reneszánsz korától formálódó kultúra és a nemrég oly élénk ellenkultúra következménye. Az ellenkultúra a hatvanas évek végétől lázadt a kultúra fő irányzatai ellen, és megingatta azok értelmét. De maga nem volt képes tartós értékek létrehozására, mivel energiája nagy részét elvesztette a kultúra által kiemelt pótlékok - "a tudomány vallása", "a politika vallása", "a művészet vallása" - megingatásában. 

A posztkultúra nem a kultúrával és az ellenkultúrával szemben, s nem is ezeken kívül létezik. Nem tagadja az értékeket, hanem megerősíti azokat és újakat teremt. Megfontoltan válogat abból, ami a kultúra és az ellenkultúra után megmaradt. A gyökerekhez, a mindent felölelő szakrumhoz nyúl vissza, számos lemondás során átalakuló kultúra ez. Nem a nagy jelszavak és vállalkozások kultúrája, hanem a látszólag jelentéktelen és szétszórt gondolatoké és tevékenységeké. Spontán önvédelem a legfontosabb értékek végső pusztulása előtt. Nem a régi látványos elpusztítása, sem pedig az új szemfényvesztő építése, hanem fáradságos romeltakarítás és a megmaradt alapokon való újjáépítés. Új épületek emelkednek - de fő körvonalaik számunkra ismerősek és közeliek lesznek. Megpillantásuk nem jelent majd olyan sokkot, mint amit a hipermodern és hatalmas építmények láttán élünk át, hanem megnyugvást és biztonságérzetet ad, mint amit hosszú évek sietsége és utzásai után érzünk a szülőházunk előtt. Ez - Daniel Bell meglátása szerint - a múlthoz és a hagyományokhoz való visszatérés kultúrája lesz, az emlékezet újjászületése, a számadás és a korlátozás kultúrája. A szakrumhoz való visszatérés vár ránk. 

A posztkultúra számos, különféle alakban jelenik majd meg, attól a helyi talajtól függően, ahol fejlődni fog. Önként, függetlenül és egymással párhuzamosan jön majd létre sok helyen. Létrehozói radikális belső változáson mennek keresztül, hogy a posztkultúra más közvetítőivel és befogadóival közösen kezdeményezzék, megalkossák és megerősítsék annak új létezési formáit. 

Eljön majd a családi kultúra nagy reneszánsza és fejlődése is. Ez mindenki számára lehetővé teszi, hogy a hozzá legközelebb állókkal együtt és értük minden formában kifejezésre juttassa és megvalósítsa saját alkotó tevékenységét. Lehetővé teszi, hogy az ember önállóan alakítsa ki arcát, teremtse meg méltóságát és önazonosságát. Ahhoz, hogy - miként Mircea Eliade írja - "a világ közepén helyezkedjünk el, hogy a világban éljünk, meg kell határoznunk a világot". Nekünk magunknak, saját családunkban kell felépítenünk a kozmikus "fát-házat", a "mitikus világtengelyt". 

A posztkultúrához vezető utat a szakrum és profánum között vezető "harmadik útnak" nevezhetjük, ahol találkozik a mindennapivá váló szentség, a szakrum felé törekvő profanizált hétköznapisággal. 

Lucim egy középkori körfalu; közepén körkörösen vezet végig az út. Ez az út a mi harmadik utunk. A mindennapokban közönséges falusi út, mely a hétköznapi tevékenységet szolgálja, az ünnepek idején különleges, ünnepélyes jelleget öltve "felfelé törekszik". 

Erre az útra lépve az ember nem lehet a saját egoista önmegvalósításával törődő művészbálvány, sem papot játszó, vagy arra támaszkodó bigott alkotó. Sem művészmanipulátor, aki "magasabb szükségszerűségek", az intézmények igényei és ideológiái mögé bújik. Tolsztoj száz évvel ezelőtt azt írta: "A jövő művésze az emberek szokásos életét fogja élni, valamilyen munkával megkeresve a megélhetésre valót. Az őt átjáró magasrendű szellemi erőnek a termékeit pedig igyekszik majd átadni minél több embernek, mert számára éppen az az öröm és jutalom, hogy a benne támadt érzelmeket minél több embernek átadhatja."[1] Ezen az úton nem lesz hely az olyan alkotás számára, amely csak pótléka a minden dimenziójában megismert és átélt valóságnak, sem az ilyen pótlékokat gyártó és azok eladására beállított művészek számára. A harmadik úton nem lesz hely a kalmárkodó közvetítőknek és kereskedőknek sem. 

A harmadik út a maga legmélyebb értelmében az epektázis felé való törekvés. A szó "lendületet jelent, szélsőséges feszültségeket, és egyetlen aktus két aspektusát foglalja össze: az eksztázist, a kiáramlást, és az enztázist, a beáramlást". (Pavel Jevdokimov) Teljes nyitottságot jelent. Önmagunk teljes odaadását, és a másik elfogadását olyannak, amilyen. Azt jelenti, amit Czerniak így fogalmazott meg: "nemcsak számukra lehetünk lámpások, de tőlük is megtanulhatunk alkotóerőt meríteni önmagunk számára". Ez egyben komoly etikai felelősséget is jelent - az ilyen közvetlen és nyílt találkozásban nincs helye a hamisságnak. Ez a kölcsönös jóindulat légkörében jöhet létre.

1987, 1989, 1991 április

Megjelent: Grupa Lucim (katalógus)
Fordította: Éles Márta