Budai Aurél

Egy elásott templom Budán


Egy elásott templomról van szó, amit nemcsak a valóságban temettek be a föld alá, hanem a rá vonatkozó iratok is mélyen elásva fekszenek az irattárak poros polcain. Pedig ez a templom a középkori építészettörténet igazán jeles, reprezentatív alkotása, amit ha felszínre hoznánk, csodálattal adóznának neki a szakemberek és a látogató laikusok egyaránt.

Egy zsidó templomról van szó, egy néhai zsinagógáról, amely a budai Várban, a Táncsics Mihály utca 23. számú ház hátsó udvarán várja a föld alatt, hogy gondos régészeti és műemlék-helyreállítási munka eredményeként ismét napfényre kerülhessen. Történetéről a korabeli írások alapján eléggé részletes ismereteink voltak, csak éppen a helyét nem tudta senki egészen 1964-ig, amikoris maradványait teljesen véletlenül megtalálták, és sikerült az írott anyaggal összevetve a templomra vonatkozó műszaki és történeti adatokat pontosan megállapítani. 

1461 - Mendel Jakab

A budai zsidók Nagy Lajos király uralkodása idején telepedtek le a mai Táncsics Mihály utca két oldalán, korábbi lakhelyüket ugyanis királyi parancsra el kellett hagyniuk. Az új helyen felépült zsidónegyed Mátyás király uralkodása alatt élte virágkorát. Ekkor a budai zsidó polgárság Európában egyedülállóan biztonságban és jólétben élt, és a nyugat-európai üldöztetések elől számos menekülő itt lelt új otthonra. Mátyás alapította a "zsidóprefektus" hivatalát is, amely főúri rangot biztosított a magyarországi zsidóság vezetőjének. Az első, aki ezt a címet viselte, Mendel Jakab olyan nagy úr volt, hogy Mátyás és Beatrix esküvőjén lovasbandérium élén, karddal az oldalán lovagolt a királyi pár elé. (Ebben az időben Nyugat-Európában zsidónak nemhogy lovon ülni, vagy fegyvert viselni nem volt szabad, de megkülönböztető sárga foltot kellett ruháján hordania.) Mendel palotája - ma már tudjuk - a mai Táncsics Mihály utca 23. számú telken állt, és ennek Bástyasétány felőli udvarán építette fel a zsidóprefektus a budai hitközség nagyzsinagógáját. A maga korában hatalmas méretű (26,26 x 10,73 méter alapterületű és kb. 9 méter belmagasságú) csarnokot a királyi udvar építőmesterei építették gazdag tagozású későgótikus stílusban. (Mivel a zsidóknak a középkorban nem volt saját építőiparosuk, királyi, főúri vagy szerzetesrendi mesterek dolgoztak az építkezéseiken, természetesen a kor uralkodó építészeti stílusának megfelelően.)


Feltárási falnézet

A csarnokot középen három kőpillér választotta két hajóra, így összesen nyolc csúcsíves boltozati mező fedte le a teret. Ez a templom az európai zsinagógák legnagyobbjai közé számított, stílusában a budai Várban helyreállítva megtekinthető "lovagterem" formáinak felelt meg, csak ennél jóval nagyobb méretekkel. A nagycsarnokhoz még egy, betekintő ablakkal ellátott női imaterem is csatlakozott. (Ennek méretei egyelőre ismeretlenek, mint ahogyan azt sem tudjuk, hogy milyen további helyiségek kapcsolódtak a templomhoz, illetőleg a főúri palotához.)

A zsidótemplom ebben a formában nem egészen száz évig működött. 1526-ban, a mohácsi csata után a győztes Szulejmán szultán bevonult Budára, majd a város teljes zsidó lakosságát egyéb foglyokkal együtt hajóra rakatta és magával vitte Törökországba. Az ezt követő zavaros időkben a város váltakozó birtoklói, Szapolyai János, Habsburg Ferdinánd ellenkirályok és a velencei származású Gritti kormányzó az üresen maradt épületeket híveiknek osztogatták. De 1541-ben, amikor Buda véglegesen török kézre került, a szultán engedélyezte, hogy a zsidó lakosok hazatérhessenek otthonaikba. Mivel a korábbi ostromok során a zsinagóga megsérült, boltozatai beomlottak, a visszatérők csak vízszintes fafödémmel tudták lefedni a teret. Ekkor ugyanis nem volt már az elszegényedett, lepusztult városban olyan mesterember, aki a boltozatok helyreállítását el tudta volna végezni. 

1686 - Schulhof Izsák

Amikor az európai egyesült keresztény csapatok hosszú és elkeseredett ostrom után kiverték a törököket Buda városából, a zsidónegyedet is feldúlták, fosztogatták. Az ostromlókkal együtt érkező prágai Alexander Tauszk 274 zsidó személyt tudott kimenteni a felgyújtott városból, és őket nagy váltságdíj ellenében Nikolsburgba - a mai csehországi Mikulovba - szállíttatta. A többiek a nagyzsinagógába menekültek, amit az ostromló keresztény seregek főparancsnokának utasítására dragonyos katonák védelmeztek. Az őröket azonban később elvezényelték, s ekkor muskétások és huszárok törtek be a templomba, kardélre hányták, akit ott találtak, és végül felgyújtották az épületet. (A régészeti ásatások során előkerült a vastag égési hamuréteg, benne nagy mennyiségű megégett felnőtt- és gyermekcsonttal.) Ennek a borzalmas pusztításnak volt tanúja az a Schulhof Izsák, aki úgy menekült meg ebből a pokolból, hogy egy káplárnak, akiről megtudta, hogy cseh, odakiáltotta, hogy ő is prágai születésű, és az ottani hittestvérek majd nagy jutalmat fognak fizetni a megmentéséért. Schulhof menekülése után "Budai Krónika" címen megörökítette visszaemlékezéseit, részletesen leírva, hogy hol mászott át a kerítésfalon, hol bújt el a pincében a zsákok mögött. Ami pedig a templom épületét illeti, az a tűzvész hatására bedőlt, és a romok mindent maguk alá temettek. Az ostrom után a megszűnt zsidónegyed helyére új lakosok költöztek, akik a megrongálódott lakóházak helyreállítása során a templom terültét betöltötték és a helyét elegyengették. Európa egyik legszebb zsinagógája ezzel évszázadokra eltűnt az emberek szeme elől. 

1964 - Zolnay László

Háromszáz éven keresztül a budai zsidók középkori épületeinek semminemű nyoma nem volt. Csak 1964-ben - amikor az Ingatlankezelő Vállalat tataroztatni kezdte a budai Várnegyed lakóházait, és a Műemlékfelügyelőség előírásai szerint falkutatásokat kellett végezni - találták meg a régészek ennek első leleteit. Először a Táncsics Mihály utca túlsó oldalán, a 26. számú ház földszintjén került elő egy kisebb zsinagóga tere, amiről az derült ki, hogy a török megszállás idején a szír zsidók imaháza volt. A szemben levő oldalon, a 23-as számban Zolnay László régész vezette a kutatásokat. Amikor a lakóház udvari falán is leverték a vakolatsávot, alóla egy díszesen faragott későgótikus pillérköteg boltozatindítása bukkant elő. Az alatta megindított kutató ásatás eredményeként megtalálták a pillér lábazatát, amelybe héber betűk voltak belevésve. Zolnay ekkor Scheiber Sándorhoz, a zsidó régészet nemzetközi hírű professzorához fordult, aki megfejtette a szöveget. Megállapította, hogy az előkerült maradvány az addig ismeretlen helyen levő Mendel-féle nagytemplom része, a szöveg pedig arra az időpontra utal, amikor a Törökországból hazatérő hívek ismét használatba vehették a zsinagógát. A szenzációs lelettől indíttatva Zolnay folytatta az ásatást, amelynek során megtalálták a csarnok középpilléreit és északi falát is, ami egykor magának a városnak a bástyafala volt. A templom középkori padlószintje a jelenlegi terepnél öt méterrel volt mélyebben. A feltárások adatai szerint a csarnoktér falai átlagosan négy méter magasságban maradtak meg, sőt ott, ahol a templom déli oldalfalára falazták rá a későbbi, barokk kori épületet, az eredeti falak hét méteres magasságig emelkednek az előkerült középkori padló fölé. 

Az ásatás azt mutatta, hogy a templom maradványait pusztulása után nem hordták el, hanem romjaira több méternyi földet és törmeléket borítottak. Így a kutatások eredményeként nem volt már semmilyen műszaki vagy tudományos akadálya annak, hogy az imacsarnok hiteles módon, a látogatók számára is élményt adóan és kegyeletteljesen helyreállítható legyen. Csak egyetlen probléma akadályozta a rekonstrukció megkezdését: nem volt rá pénz. Az Ingatlankezelő Vállalat közölte, hogy abból a hitelkeretből, amit a lakóházak felújítására kapott, nincs módja további tudományos kutatásokat finanszírozni. A régészeti munkákat végző múzeumnak és a Műemlékfelügyelőségnek már, konkrét célokra meghatározott tervszámai voltak, amelyeket az újonnan felfedezett objektumra nem lehetett átcsoportosítani. Zolnay, az ásatás vezetője Scheiber professzorral, e sorok írójával és másokkal együtt közösen megpróbált költségvetési pénzt szerezni az elvégzendő munkálatokra, de sajnos, teljesen eredménytelenül. Az illetékes hatósági szervek mereven elzárkóztak pótköltség biztosításától ilyen - akkoriban korántsem szimpatikus - célra. "Nem baj, - mondta Scheiber - most megyek ki az Egyesült Államokba előadásokat tartani, és az ottani gazdag zsidóktól csak tudok annyit összekoldulni, amennyi a helyreállításhoz szükséges." Amikor azután hazajött, örömmel újságolta, hogy megvan a pénz, csak azt kell megtudni, hogy hová utalják át az összeget. Az Állami Egyházügyi Hivatal azonban ezt megakadályozta azzal az indokkal, hogy "nem fogadunk el az amerikaiaktól könyöradományt". Ezek után nem volt mit tenni, vissza kellett temetni az ásatási gödröt. Fóliával bélelték ki, majd homokos kaviccsal töltötték ki az egészet. Így a magyar építészettörténet és az európai zsidóság e rendkívül becses emlékét ismételten elásták a földbe, a vonatkozó iratokat, felmérési és helyreállítási rajzokat pedig irattárak mélyére temették el.

***

Újból eltelt vagy harminc év, Zolnay meghalt, Scheiber szintén, az elásott templom ügyét pedig szinte mindenki elfelejtette. És jött a rendszerváltás: nincs már Egyházügyi Hivatal, nincsenek merev tervszámok, és az amerikaiakkal sem vagyunk már rosszban. Mint aki az akkori munkálatokban fiatal építészként részt vettem, most joggal reméltem, hogy itt van az alkalom az elásott templom ügyének kiásására. Helyreállítási tervet és költségvetést készítettem, amelyek alapján a régészeti kutatások befejezését és a csarnok szakszerű rekonstrukcióját el lehet végezni. (Az ásatások során még számos újabb, értékes momentum kerülhet napvilágra, ezek azonban a helyreállítás általános koncepcióját nem befolyásolhatják.)

Mivel a zsinagóga maradványa az eddigi adatok szerint legalább négy méter magasságig a föld alatt van, a feladat lényegében nem más, mint hogy a betöltött föld- és törmeléktömeget ki kell termelni, a feltárt falak állagát biztosítani és a teret lefedni. A csarnok a jelenlegi telek Bástyasétány felőli oldalán van, így a lakóház Táncsics Mihály utcai bejáratának forgalmát sem a kivitelezési munkálatok, sem a helyreállított csarnoktérbe való közlekedés nem zavarná. A Bástyasétány felőli bejárat és a templom padlója között öt méter a szintkülönbség, ezért a csarnok nyugati oldalához egy zárt lejáró lépcsőt kell építeni. Ez a déli oldalon levő, udvar alatti előtérhez vezet, s innen lehet majd a zsinagóga terébe bejutni. A csatlakozó női imaterem feltárása nem látszik lehetségesnek, mert az részben a meglevő barokk kori lakóépület alatt van. Tekintettel arra, hogy a régészeti adatok bizonyossága szerint a templomot legvégső állapotában már vízszintes, fagerendás födém fedte, indokoltabbnak látszik, hogy a nagy belmagasságú csúcsíves boltozatok visszaépítése helyett a 6-7 méteres szinten vízszintes (vasbeton szerkezetű) födémet készítsünk. Magának a térnek belső kialakításánál sem a gótikus csarnok tökéletes formai rekonstrukciójára kell törekedni, hanem a romos állapot jellegének és hangulatának maximális mértékben való bemutatására. Ez fejezi ki leginkább a középkori budai zsidóság történelmi tragédiáját. Természetesen a helyreállított tér nem szolgálna szertartási célt, ezen a helyen ilyen méretű zsinagógára ma nincsen igény. (Itt lehetne bemutatni azonban múzeumi formában a Magyarországon és Európában élt középkori zsidóság életét és templomait.) Ugyanakkor maga a helyreállított tér a magyarországi későgótika különlegesen értékes alkotásaként a magyar műemlékvédelemnek is értékes alkotásaként a magyar műemlékvédelemnek is értékes reprezentánsa, az idegenforgalomnak pedig jelentős látványossága lehetne. 

Az 1992-ben elkészült tervvázlatokkal és költségvetéssel megkezdődött az ismételt előszobázás, kérvényezgetés a most már demokratikus hivataloknál és egyéb intézményeknél. A Budapesti Történeti Múzeum régészei nagy lelkesedéssel kezdtek volna újra hozzá az ásatásokhoz, de ehhez is pénz kellett volna. A költség megszerzése érdekében cikkeket írtam különböző folyóiratokba, kapcsolatba léptem országgyűlési képviselőkkel, megkerestem a főváros, a zsidó hitközség, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal vezetőit, sőt a Világkiállítási Programirodát és nagy bankokat is. A Tel-Aviv-i rádió egy adása szintén ismertette az ügyet, amerikai és izraeli üzletemberek, politikusok is foglalkoztak az eltemetett zsinagóga kiásásának témájával. Az udvarias leveleken és az általánosságban mozgó ígéreteken kívül azonban semmi sem történt. Most sincs pénz! A fantasztikus művészettörténeti és történelmi értékű templom továbbra is eltemetve nyugszik a föld alatt, s a vonatkozó iratokat is ugyanúgy elásták, mint harminc vagy háromszáz évvel ezelőtt. De talán egyszer majd mégis megvalósul a terv, és az elfelejtett, elásott templom feltámadhat a rátemetett föld és az elzárt, poros iratszekrények sírjából.


Jelenlegi állapot