Eff Lajos

HA VOLNA EGY BÉKEEGYETEM
Tézisek a "Világbéke" Egyetem ideájához

A békeegyetemről kikerülő szakemberek: kutatók, tervezők, oktatók, politikusok, újságírók, sőt akár lelkészek is tudásukkal, kapcsolataikkal és személyes példájukkal szolgálhatnák a globálissá váló társadalom szellemi integrációját, humánus civilizációját, a földi élet folyamatosságát, szabadságát és biztonságát. Előmunkások lehetnének, élcsapat nem.

Ha volna legalább egyetlen közös tétele a világ vallásainak, amelynek szellemében a nem hívőkkel is egyetérthetnének, talán így hangoznék: "Béke velünk." E transzcendens jókívánság nem ritkán az evilági létre is kiterjed, sőt előfordul, hogy az egyéb hitek kiátkozását is felfüggeszti - amint azt az emberiség nagy történelmi vakációi is bizonyítják. Az ördög - ügyvédjei útján - közbevetőleg megjegyezheti, hogy történelmünk egyébként is meg-megújuló békeharcok sorozata, mit akarunk még. Tényleg föld alá kényszeríti az álmodozást a frissen nyugalmazott tábornokok fogadkozása és pátosza: mindannyian a békességnek szóló eskütétellel kezdik civil pályafutásukat. Az ő számukra máris kitört a világbéke, ám mindig csak a végkielégítést követő napon. A sorkatonák várjanak sorukra, van idő, nem marad el a végítélet, s van még hely a nézőtéren. Hogy a békében nagy üzlet van, azt azért máshonnan is tudni lehet. Megnézhetnénk magunkat a békebeli hétköznapokon, ha nem igazolná vissza lelkiekben gazdag törekvéseinket a gazdaságosság. Élelmes orgánumok ehelyütt azonnal replikáznak: éppen attól reális a mai békeközvetítős, a békét inkább csak távolról üzengetős helyzet - szemben valamiféle ideálissal -, mert "ez viszi előre a fejlődést, betörők nélkül itt nem volna mozgás". Megoldatlan problémája azonban a tudománynak, hogy ezt nyíltan, kiegyensúlyozott hangon közölje, a tudatlan, tudománytalan néptömegek szemébe nézve. Mert mit is kezdjen a magasan kvalifikált elme, ha túl van már mindenen, a földhözragadt szellemű sokaság naiv békevágyával, mely unos-untalan előjön valahonnan, aztán minden eredetiség nélkül felmagzik, - "ehhez értenek!". És annyian vannak, hogy ezen sokszor már a háborúk sem segítenek. A modernség ugyan oldani látszik ezt a feszültséget, amennyiben a zöm kezdi oly mértékben racionalizálni saját magát, hogy nem ér rá a jövővel foglalkozni az effektív jelen hatása alatt. "Háború vagy béke? Nem is olyan jó kérdés ez." 

Kétes aranyszabálya a világnak  - igaz, csak fontos ügyekben -  hogy "aki meg akarná tenni, az nem teheti, aki pedig megtehetné, az nem akarja". Kell-e nekünk például olyan egyetem, ahol az oktatás tárgya a béke, ennek szakemberei készülnek az életre, és a képzés ilyen szellemben folyik a legszélesebb nemzetközi támogatással? Van ennek értelme, vagy délibábnak is túlcukrozott, lányregénynek is vadregény? Minek  infantilisabbá tenni a köztudatot, amikor nagyobb tételekben betervezik a háborúkat a Föld tekintélyes gyógyszergyárai? Mi lesz távoli népgazdaságokkal, ha a nehézipart előre nem látható traumákra kell felkészíteni a hadi megrendelések csökkenésével (fogytán a lőszer-rendelés!)? Egész alapkutatások mennek veszendőbe, munkahelyek szűnnek meg, elenyészik a privatizációs bevétel, családok bomlanak fel, barátságokat ural el a gyanakvás légköre, a tőzsdepaloták úgy kiürülnek, mint a vásárcsarnokok a fizetés előtti nehéz napokon. Ez a látvány bizony sehová sem csalogatja a turizmust. Megindul a csempészet, a feketegazdaság soha nem látott viharfelhői borítják el a szabad piacgazdaság kék egét. Emberéletekbe kerülhet. Ilyen körülmények között nem sok vitának marad hely. A legtöbb új az erőszakos cselekményekre adott válaszból születik, kezdve a betörésektől a kemény anarchistákig, rendszeresebben pedig a diktatúrák gyakorlatáig, amely máskülönben oly kedves témája a bölcsészkari disszertációknak mint elméleti kihívás. Mi más ösztönözné hát a fejlődést, ha nem a pofonok? 

Talán az ízlések

- mondhatnánk bizonyos félszegséggel, azt is hozzátéve, hogy "a fejlődés" egyébként sem szokott megállni, ahogy az írva van. Ha a jóérzésre hivatkozni nem is ajánlatos ma társasági alapon, jó ízlésére minden házigazda büszke, s akkor legalább a maximákra illik valamennyire tekintettel lenni. A nagy francia jelszavakra gondoljunk, vagy az emberi jogok díszkiadásaira. A nyitott társadalom sem lehet pusztán évekig tartó performance. Laboratóriumilag az is elképzelhető, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek. Például annak megítélésében, hogy két háború között mi és miért folyik, hogyan kell értékelni a mennyiségi mutatókat, hány dollárba kerül egy csecsemő, amíg jó hazafivá serdül, ha fiú, illetve megfelelő szorzóval csökkentetten, ha lány  -  úgy is mint ápolónő. Természetes dolog, hogy ezeket a számokat ötévenként át kell tekinteni. De mi van, ha nem elsősorban ezek a számok írják a történelmet, akármennyire beleélte is magát ellenségkereső realitásérzékünk?

Lám, milyen sikereket aratott az intelem, hogy "ha békét akarsz, készülj a háborúra!"
 Az atomháború közvetlen veszélye múltán sincs ok a kétségbeesésre: vannak helyi csetepaték, polgárháborúk, terrorista reneszánsz, maffiaglobalizmus, kémtevékenység, UFO-szindróma, mind-mind a tartós béke korlátai. Úgyhogy maradnak a világnapi megemlékezések békeügyben, és más szavakkal ugyan, de tartja magát - változó szereplőkkel - az ideológiai harc. Mégis, nem sok azért az identitásálló belső ellentmondásból? Nem éppen ez gátolja lényegileg azonosságunk kibontakozását? Egész sor kellemeskedő társasági lény ontja évszázadok óta paradoxonjait az emberről, amely önmaga legfőbb ellensége, egyidejűleg kigúnyolván mindazokat, akik komolyan veszik, hogy lehetne ez máshogy is. Aki másképp gondolja, arról hamar kiderül pipogyasága, púpos, középszerű, felszarvazta a felesége, már kora gyermekkorában sem merte ellopni  az anyja pénztárcáját. Közel a választásokhoz persze jó dolog a béke jelszavaival operálni, kell az a nevesincs választónak, mint a kenyér. Vagy mint a tűzijáték. Aki ezen felül is békéről beszél, az első fokon naiv álmodozó, másodfokon beteges fantaszta, harmadfokon, ha megéri: szélsőséges demagóg uszító. (Korábbi kiejtéssel: felforgató elem.)  Az emberek persze szeretnék a békét, de főleg a társadalmi békét nem könnyű elképzelniük, még John Lennon nyomán sem. Ki beszél itt jó ízlésről? 

Mi haszna a békének?

- kérdezi az egyszeri politikus. Visszakérdezhetnénk, ha visszakérdezhetnénk, hogy mi haszna a békétlenségnek? Hogy tudja-e, a békének nem csupán a háború az ellentéte, hanem általában a békétlenség, viszonyaink átörökített betegségei minden formában? Ahogy igazából a béke, ha világra jönne, a társadalom saját nyugalmából táplálkozna. Ugye, ez is csak egy a tartalmatlan általánosságok közül, eléggé le nem értékelhető frázis, hogy "társadalmi nyugalom"? Nem is szeretik az ideológusok, akik szakmai féltékenységgel tekintenek minden elméleti "másságra", amelynek igazáert tömegek küzdenének meg szívesen. Különösen, ha nem olcsón népszerűvé vált eszméről, hanem pozitív alapérzések felszínre hozataláról, tudatosításáról és hosszú távú programba való beépítéséről volna szó. Ennek során konstruktív, új eszközök kidolgozására maga a népfelség kéretik fel, de kivált a társadalmi egész számára nincs hozzá vezető királyi út. 

A társadalmi nyugalom csupán azt a mozgásállapotot jelentheti, amikor a konfliktusokat fel lehet vállalni, mert nem abszurd viszonyok közt lépnek fel, semmi sem leplezi el lényegüket, és megoldásuk is reálisan felvázolható közösségre és személyre szóló felelősséggel. Ehhez az állapothoz a munkamegosztás és a javak elosztásának olyan mechanizmusa és szintje szükséges, hogy a polgárok az elemi javak napi megszerzésén túl szellemi "fölösleg" megtermelésére is képesek maradjanak. Hogy ne a triviális létviszonyok kisszerű fondorlatai merítsék ki gondolataikat, idegeiket és valójában anyagi forrásaikat, hanem az elemek természetességével építsék ki szövetkezéseiket, kényszer és előítélet nélkül, mert úgy eredményesebb és különben mozgalmasabb is az életük. Ezenkívül nyugodtabb, mert biztonságosabb, messzibbre tekintő, méltóbb, igazabb, folytathatóbb. A látszatért, hogy a nyílt vagy rejtett erőszak légkörében van a folytatás, fejlettebb erőszakra is képes az ember, "hogy meglegyen a nyugalma". Hivatkozásul mindig ott van a rengeteg ellenség. Amelynek épp ő az egyik hivatkozása ugyanerre. Senki sem kezdte, csak a Történelem. Nem volna tehát mit tenni? 

A jó ember utópiája?

A béke lehetőségét udvariasan vagy nyíltan tagadó, esetleg a béke fogalmát visszájára fordító ideológiák közös vonása, hogy az emberi természettel biológiailag, "szociálisan" vagy szellemileg össze nem egyeztethetőnek tartják a konfliktusok tartósan szerves, toleráns, konszenzuskereső megoldási módszerét. Az sem számít kivételnek, ha az örök béke zálogát egyes társadalmi csoportokkal való aktív leszámolásban állapítják meg. Egyes elméletek azáltal vélik fokozni korszerűségüket, hogy ezért a feltételezett képtelen képességéért még meg is dicsérik az embert. Az embert, aki "szembenéz saját magával", "vállalja magát" gyarlóságaival együtt, tehát igazi. Ha ezt nem tenné, mert nem volnának efféle gyarlóságai, akkor nem volna igazi. Vagyis az igazán jó ember a rossz. Aki pedig jó embernek mondja magát vagy akként cselekszik, az eszerint nyilván képmutató, azaz rossz. A "jó ember" csak az utópiákban meg a vallásban létezik. Legjobb, ha nem is akar jó lenni, legyen csak rossz, akkor jó. (Ahogy Pelikán elvtárs memorizálni volt kénytelen.) Mindez elég gyakran elhangzik, bár a szavakat azért meg kell válogatni hozzá. Legegyszerűbb, ha nem is szavak útján rögzítjük magunkban, hanem más kommunikációs eszközökkel és a sikeres példa követőjeként. Pénz beszél, kutya ugat, a karaván halad. A pénz olyan kártya, amelynek a segítségével könnyű megmondani, ki a jó és mit hoz a jövő.

És mint látható, a békét is meg lehet vásárolni, vagy legalább a békekötést, ha már nagyon olcsó lett az emberélet valahol.

Ne irigykedjünk persze a stratégiai cinizmusra sem, megvan neki is a maga keresztje; napi küszködnivalója, hogy hitelesen el tudja adni magát a tömegeknek. Persze a kritikus hang lekezelhető, lefizethető, elnémítható a jó ízlés maradéka szerint. Az igénytelenség egyenletesen oszlik el, és "jobbára" az elméleti kutatás sem a moralitás mellett, hanem ellene keres érveket, hovatovább az objektivitás kritériumaként. Ebben a gondolati struktúrában a moralitás egyfajta csökevénye a humán neoformációnak. Majd elmúlik. Hogy nem mindenkinél múlik el? Az ilyenek nyilván magukat zárják ki a bajnokságból. Lehetséges, hogy belőlük alakultak ki valamikor a nézők? 

És mi, belgák?

Mi legyen azokkal, akik nem érik be a klasszikus szereposztással? Például mire szavazna a nemzetközi diákság, ha megkérdeznék tőle, hogy ezek után kell-e neki békeegyetem? Mit mondana a joghallgató, ha beleélné magát a demokrácia alapelveibe és komolyan venné a történelmet? Hogyan képzelné a filozófus a "felsőbbrendű embert", ha észlelné, hogy élesen elválnak az utak? Miként magyarázná a szociológus a lehetséges jövő elméleteit a társadalmi szakadék globális kiterjedését érzékelve? Le tudna-e számolni a lappangó fajelméletekkel a medikus, ha ráhelyezné a földgömbre a halandósági térképet? Milyen eszmék iránt rajongana a művésznövendék, ha a szociális érzékenység mindennapos megcsúfolását kéne elszenvednie? Meddig tarthatna ki ortodox értékfelfogások, öncsonkító ideológiák mellett a közgazdász az állandósult ígéretek és a  büntetés jellegű szigor ellentétében? Mit gondolhatna magában a mérnökjelölt, ha elődei munkáját szembesítené azzal, amire mások újra meg újra felhasználták ötleteiket? 

Persze a technikai fejlődés nagyívű, a termelés volumene jellemzően meghaladja növekményben a szaporulatot, pozitív példák egész sorát lehetne említeni. Csak hát ezek a pozitív példák lassan és furcsán terjednek. A javak nem egészen ott bővülnek, ahol igazán szükség lenne rájuk, és mégcsak nem is egészen ott, ahol megtermelik azokat. A technikai haladás kétes eredményekre vezet a környezet állapotában, számos emberellenes terméket bocsát ki. Alapvető szükségletek kielégítésében olykor egyenesen visszalépés tapasztalható. Eltűnnek az olcsóbb gyógyszerek, állítólag az újak sokkal jobbak, amiből csak annyi egyértelmű a világátlag emberének, hogy sokkal drágábbak, és hogy a régiekhez legalább hozzájuthatott. A konfliktusok pedig élesednek. Eközben látnivaló, hogy a lehetőségek éppen technikai vonatkozásban közel sincsenek kihasználva, és hogy ez a jelenlegi viszonyok közt okszerű, akkorák az érdekellentétek. A nagyvilág érdekegyeztető mechanizmusai nem jutottak túl a kamarillapolitika általánosításán, a titkosság fokozódásán a nyilvános információ korában. Végképp nem megnyugtató perspektíva, hogy a multinacionális vállalatok majd helyettünk is gondolkodnak. Ha ez volna az érdekük, akkor sem volnának rá képesek, főképp erkölcsileg nem. A lényeg mindenesetre az, hogy a "világtársadalom" mint társadalom nem tud kielégítően tovább szerveződni. Nem kifejezetten "a nemzeti korlátok" miatt, hisz azonosító jegyei mindenkinek vannak, hanem mert a munkamegosztás autonómiái gátoltak, az emberek különféle szintű közösségei nem férnek hozzá a szükséges közvetlenséggel saját konfliktusaik megoldásához. A valóságos kontroll nélküli átalakulásban világszerte szétzilálódott a kollektívum, felkészültségünk ellentmondásokkal terhelt. Szinte csak a multiknak maradt szerveződési esélye, s ez önmagában hatalmasan növeli a feszültséget mindenütt. Ha a multik nem akarják, akkor is fel fogják idézni emiatt a diktatúrák korát. Egyes térségekben ezt gyarmatosításnak fogják mondani. A szóhasználat lehet avult, de a viszonyok még nem avultak el annyira, hogy az emberek ne emlékeznének rájuk. Különben a "nemzetekfelettiség" legnagyobb problémája felülről szervezettsége. Ha spontán történhetnék, ahogy a gazdasági együttműködésben van is már jelentős regionális múltja az ilyen törekvéseknek, akkor senki sem nevezné nemzetekfelettinek, mert nem állna szemben a nemzetekkel. Ahogy "egyénekfelettit" sem mond senki olyan csoportokra, amelyek elismerik az egyének jogait. Mostanra azonban az emberek és közösségeik értékválasztása is önellentmondásossá vált. Vélhetnénk, hogy ez az átalakulások természetes velejárója, ahogyan a múltban is az volt. A kérdés azonban főleg a perspektíva soha nem látott hiánya miatt ennél bonyolultabb. Ha ez csupán felszíni jelenség volna, akkor is súlyos tény. De a jelenlegi korszakváltásban a régi értékekből nem a humanisztikusabbak és a dinamizálók, hanem a primitív indulati elemekből építkezők maradnak fenn leginkább, míg a fontosabbakat szinte lehetetlen megőrizni. Az "új értékek" pedig mintha éppen ezzel a tendenciával harmonizálnának, közülük sem a valóságos munkát és képességet feltételezők találnak követőkre. A következményeket minden pillanatban elszenvedik a tömegek, a látszatközösségek sokasodnak. Az értékek válságával együtt mindez nagy-nagy emberi elfojtásokra utal  -  a javak soha nem látott bősége idején. 

Mi kell a perspektívához?

Kinek volna érdeke a folyamatos válság? Valóban tudják-e a döntéshozók, hogy mit cselekszenek? Senki sem felelős, mert senki sem ezt akarta? Különben is, maga a köznép felelős saját bajaiért, csak bajos dolog megmondani neki? Ha a felelősségben még talán szívesen osztoznának is odafent, a döntésben már kevésbé, mert akkor a javakon is másképp kellene osztozni? De mit lehet így elérni a javakkal? A személyes perspektívát, légüres térben? 

Hogy mi kell a perspektívához és mennyibe kerül, azt nem lesz könnyű megválaszolni. Arról azonban lehetnek elképzeléseink, hogy számos jelenség elzárja a jövő felé vezető utakat. Míg a tanulságok feldolgozása elvezethet a deficitmérséklő politikák megerősödéséhez, amelyek legalább tervezik, hogy meghatározó elemük lesz a többség aktivitására támaszkodni, valamint a minőség tudatos választása. 

Ha nemcsak központilag szabad kísérletezni, akkor egyfajta kompromisszumként is ajánlható kísérlet lehetne a békeegyetem. Mire menne eszmeiségével a nemzetközi közvélemény, mennyit "profitálna" belőle az egyetemes szolidaritás? Vagy mit hoznának felszínre az intézményhez kapcsolódó kutatóbázisok, diákműhelyek, információs vertikumok, szervezeti-szövetkezési megoldások, értékalternatívák, milyen anyagi és szellemi források tárulnának fel a rejtett kapacitások tartaléksorából előlépve? Tanulságos lehet, hogy valóban létezhet-e olyan professzionalitás, amely a haladást és a békét egymás feltételeként veszi tényleg komolyan, nem állítja szembe őket alapértékekkel. Amely csakugyan elszánja magát egy jobb értelemben vett egyensúlyi állapot meghatározására, a  békés természetű növekedési tényezők azonosítására, alkalmas együttműködési formák tesztelésére. Eredmény rövid úton nem remélhető. Rövidebb út viszont nem lesz. Azonban az egyetem létezésével kínálkoznék valami, amire érdemes odafigyelni, amelynek minden részeredménye szenzáció. Ha ez folyamatossá válik és elég sokan kapcsolódnak be legalább érdeklődőként, az előbb-utóbb hatással lesz a kormányok érintkezésére, az alattvalói tudat görcseinek oldódására. Az egész visszacsatolható lesz a kezdeteihez. Jobb híján úgy is hívhatják idővel a reménykeltésnek ezt a technológiáját, hogy perspektíva. 

"Tudsz jobbat?"

Ezt a kérdést azzal a bizakodással szokták feltenni, hogy nem. A létező világok legjobbikában sem feltétlenül érzik igazán jól magukat csatlósai, viszont ennyire félnek a bizonyosságtól, hogy lemaradtak valamiről. A béke ideája a létező utópiák legrosszabbika, ha ezt publikálni nem is merik az ellene álmodozók, hisz ők is a piacról élnek. Az egész olyan előttük, mint egy elméleti giccsparádé: hűlt eszmék langyos szintézise, a gyengék (szóval "a férgese") örökös siránkozása, a senkik mentsvára, a bornírt ötlettelenség felmagasztalása  - és mindez olyan fenyegető. Amellett nincs is háború, csupán a  propagandisták produkálják magukat. Az a béke, ami most van. Nem kell itt nyugtalanságot szítani hitegetéssel, mintha valami másra is lehetne kilátás a kialakult játékszabályokon és hierarchián kívül. 

Másfelől emlékezhetünk: a hidegháború nem is tagadta, hogy szívesen felmelegítené régi élményeit. A fegyvereladás révén sokgenerációs csúcstechnikák másfajta rajai árasztották el a politikai törésvonalakat és hétköznapjainkat. A Sors, ez a rossz kerítőnő a legradikálisabb fundamentumoknak nyitott tért az elmúlt fél évszázadban az általános nyitás keretében. Nem véletlen, hogy túl komoly béketörekvéseket "mégsem" hozott felszínre a szűnni nem akaró megannyi békekötés. A nagyhatalmi provincializmus könnyen nézi le a helybelieket saját levetett gönceiben viszontlátva. Mi, akik a létezés kisipari és multinacionális-alkatrész-bedolgozói formáit egyként gyakoroljuk, megállás nélkül kísérletezünk magunkkal  - kvázi-laboratóriumi feltételek közepette, és feltétel nélkül követjük "a" normát. Korunk szellemképes vevőkészülékei betöltik a játékteret, a bennünk támadó űrt, a képernyők magabiztosan árnyékolják le rólunk szomszédainkat. A normákért - amelyeket új gondolatok helyett sugall az elszabadulni látszó techno-drive - senki sem vállalja a felelősséget. Van-e annyi tartalék tanulsága előéleteinknek, hogy a számonkérés indulatait könnyebb megelőzni (konszolidációval), mint  túlélni? A nemzetek közötti konfliktusok barátságos feloldása kevés az üdvösséghez, nem is sikerülhet a belpolitikai, a társadalmi mélységekből eredő rengések csillapítása nélkül. Borzalmas, de alapvető igazság, hogy "a háború csak véres hányás."
Hogy "mi a teendő?", nem véletlenül újra felvetődő kérdés minden korban: az előzőkben csupa félsiker rakódott a korábban elfekvő félsikerekre. Hívhatnánk történelmi humusz-képződésnek is, hisz az eddigi felhalmozás lényegéhez tartozik.

Mindenekelőtt a társadalom és alkotóinak saját békéje kell, amit csak felemás módon tudott szolgálni valamennyi társadalmi szerződés. Nem volt jobb ezeknél, nem is lehetett. Ne is legyen?

A béketűrő ember gazdaságossági elvárásai

Amikor délkelet-ázsiai erdőtüzekről hallunk, sokak lelki monitorján belép a mocskos parasztok tömege, amely így akar földhöz jutni, hogy azon sanyargathassa magát tovább és túlszaporodjék, még talán a biztosítók kegyeire is spekulál. A műholdfelvételek azonban olyan szervezettséget mutatnak, hogy nemzetközi társaságok aktivitása sem kizárt az ügyben. Nem nagyon jóindulatú feltételezések szerint nekik a faárak emelkedése, az új területek megszerzése, a fa gyorsabb szárítása, valamint szintén a biztosítási manipuláció lehetne az érdekük, és talán az önmagát egyébként is elűzni hajlamos őslakosság e mobilitásának felgyorsítása. A béketűrő ember régóta él abban a hiszemben, hogy még leginkább becsületes és szorgalmas, bár értelmes lénynek érdemes lennie, ha nem is szereti mindig a dolgát napi körülményei, az ínség, megaláztatás és monotónia közepette. A gazdasági élet más szereplői nagyon szigorúan veszik a megtérülés szempontjait, részint közvetlen megélhetésük miatt, részint tevékenységük folytathatósága okán. Mondhatni, hogy (szépítgető kifejezéssel élve) a munkavállalót és a munkaadót egyaránt valamiféle kényszerűség hajtja egymás felé. Tárgyalási pozícióik azonban igencsak eltérők. A sokszorosan tendenciózus statisztikák ellenére a jólétiség szférái egyre nagyobb részét kerülik el az emberiségnek. A modell ugyanis ilyen általánosságban követhetetlen: sorolhatjuk a meghatározó különbségeket és akadályokat a felhalmozás ősforrásaitól és az egyes társadalmi-kulturális alapok eltéréseitől   -  a nyersanyagok, a humán tartalékok és az értékek világának kimerüléséig -, nagy térségek és eltagadott szemétlerakófalvak túlterhelése közben. Az űrben a modell ugyan a szellem szabad szárnyalásaként kereng, és majd nemsokára mindenki megtalálja a maga számítását, de ezt a szöveget túl sokszor és túl sokan hallották már, még az emlékezet információrobbantásos erkölcsi kopásának időszakában is. Az ellentétes tapasztalatokat és az ezekről szóló jelzéseket nem lebecsülni és megbélyegezni kellene, hanem feldolgozni. Az emberek igen nehezen élnek mások elvárásai szerint, ezt épp a liberális demokrácia tudatosította leginkább. Az agyak népvándorlásszerű átmozgatása azonban akkor sem közönséges manipuláció, ha ma már minden eszköz adott hozzá. Nem szent ugyanis az a cél, amelyet nem láttak be és nem sajátítottak el az emberek, hanem több-kevesebb megfélemlítéssel, stigmatizálással, egymás elleni kijátszással, másutt ráígéréssel együtt közöltek velük hatalmi csoportok. A nagy folyamatok ritkán szólalnak meg árnyalt stílusban, ugyanakkor rendkívül érzékenyek minden más hanghordozásra. S ha az erősebb oldal a maga gyengéit az "emberek vagyunk" mindent ütő, szokott fordulatával magyarázza, akkor legalább azt bocsássa meg, hogy a gyengébbik oldalon viszont egyenest az emberek napi megélhetése a tét, bármilyen alacsonyrendű is ez fentről vagy akár a piaci zsigerek alapján megítélve. A kiszolgáltatottabbak mint jogait védő másság, vagy ha nyomasztó többségben vannak, akkor mint függetlenségi mozgalom is figyelmet érdemelnek. Ám követelhetnek is. 

Ha nem fog megtérülni a becsületes munka nagy tömegek számára, és emberek milliárdjai veszítik el egyéni arcukat az örökös idomulás és szüntelen hajsza közben, akkor ami megmarad belőlük önművelésre képtelen egyed, annak még fizetésemelés után sem marad elég veszítenivalója. A demoralizálódás sokféle negatív szerveződési formát hívott életre a történelemben. Nehéz volna a növekvő feszültségeket oldani tudó forradalmat elképzelni korunkban, erőszakmentes kitörésként az eltorzult vagy bóvliként hamisított perspektívából. Bárki megsejtheti, hogy ha végleg döntetlen maradna az evilági játék, akkor az mégiscsak eldőlne végül egy senki által nem kívánt irányban. 

Milyen volna egy globális társadalmi szerződés?

A különféle szinteken megköttetett társadalmi szerződéseket sohasem hosszabbíthatja meg egymagában a konszolidált fejlődés látszata; a részint spontán, részint túlhajtott globalizáció pedig új módit igényel a tágabb körű megegyezéshez. Mégis aligha jellemzi bármi jobban állapotainkat annál a ténynél,  hogy e gondolat népszerű felvetésekor is eszméletlen távolságokban vagyunk egymástól: nemzetek, társadalmi csoportok, szellemi-politikai-kulturális irányzatok. Ez a közmegegyezés nem lehet az a "közmegegyezés", sem amaz. Először is jó előre tudnia kell róla minden érintettnek, hogy hallathassa ő is a hangját. "Ki mondja meg",  hogy kik az igazi érintettek? Ismét csak egy meg nem válaszolandó, felettébb prózai kérdés? El kellene már jutni az elemi belátás azon antifasiszta nívójára, hogy van egy mindezeknek elébe vágó triviális kérdés, mely egyben válasz is: Ki nem volna itt érintett? Csak nem szorgalmazzuk a világ érinthetetleneinek egyesülését, ahelyett, hogy megszólítanánk és beszélni hagynánk őket?

Ha egyáltalán szabad hallgatólagos előfeltevésekkel élnünk, akkor az az emberek egymást közti jogegyenlősége mint automatikus követelmény bármely kiindulásnál. Sőt, a létfeltételek veszélyeztetésétől való tartózkodás elve is minden olyan esetben, ahol közvetlenül vagy közvetve az emberi felelősség megállapítható. Ez utóbbi hiányában az egyébként természetes konfliktusok garantáltan elfajulnak a társadalomban. Még akkor is így van ez, ha például a szociális minimum sem mindenütt és mindig biztosítható a MOSTANRA KIALAKULT VILÁGRENDBEN, sőt olykor fogalmi körvonalazása is heves "elméleti" ellenállásba ütközik, egész iskolák jó hírét kockáztatva. Mert ugyan mit mond a jogegyenlőség a gyakorlatban, a jóléti társadalmiság gondolatán is túljutott piaci arisztokrácia és a vészes nincstelenségben saját magát is alulmúló világtömeg relációjában, miközben mindkét pozíció örökletes, s hovatovább "eredendően" az? Meggyőződésünk, hogy a Föld eltartóképessége kétes hivatkozási alap. Az emberiség tartja el saját magát  - vagy sem   - bolygónk ökológiai bázisán. Az erőforrás-allokáció mindig kérdés, nem megkerülve azonban a felhalmozás és fogyasztás módját sem. Pusztán technológiailag ugyanis jelentősek még a tartalékok, s a fejlettnek mondott térségekben megelőzhető a fogyasztás erőszakos korlátozása. A humánus célból való közös előre-gondolkodás kiiktatása viszont már a technikával és a nyomorszintek türelmével való visszaélést bizonyítaná  Lehetséges, hogy egész népek fogyasztási szokásai avultak el végleg (krónikus éhezés közben), de azok sem ismerik a jóllakottság egészséges érzését, akik még nem voltak képesek eddig megvárni, hogy megéhezzenek. 

Az egyébként természetes konfliktusok az egyes társadalmakon belül vagy akár nemzetek és régiók között, egyfajta intézményes érdekegyeztetéssel megoldhatók; e vonatkozásban is kétségtelen a gazdaság és a kultúra spontán jószolgálati funkciója. A konfliktusok egy része azonban túlburjánzásra hajlamos mai fejlettségünk: szellemi, termelési, társadalompolitikai és (ne vegyék szemtelenségnek, de:) információszervezési, illetve kommunikációs fejlettségünk adottságai mellett. Így van ez a családi sejtektől kezdve egészen a kontinensek viszonylatáig. E realitásra való reagálásunkban pedig   - szintén világjelenség! -  sokszor inkább várjuk a csillagok állásából kiolvasható, vagy akár az űrből érkező tudományos megszállóktól remélhető választ, mint  - talán kissé gyakorlatlan -  józan eszünktől és elhivatottság-érzetünktől. Vannak eleve globális problémák, amelyek a háztartásokba leszivárogva fejtik ki hatásukat, máskor fordítva, a helybeliek sokirányú elfoglaltsága révén hatalmas területeket lekötő civilizációs katasztrófahelyzetek állnak elő. Innentől kezdve lassacskán mindegy is, hogy "ki kezdte?". És ha az intézmények nem a konfliktusok okait, egymással való kölcsönhatásait és alternatív, helytől és időtől is függő megoldásait vannak hivatva feltárni  - közszolgálati jelleggel -,  akkor a késedelem, amelyre pedig gyakran figyelmeztetnek a váratlan események és a tűrt-kategóriás kutatók, egyre távolabbi korokra halasztja a cselekvést. 

Tehát mitől volnának békések  - valóságosan és tartósan -  a hétköznapjaink, kasztmentesek érintkezési viszonyaink, csakugyan egyenrangúak, együttműködők és képmutatás nélkül szívélyesek nemzetközi kapcsolataink, ha a béke intézményrendszere felvetésre sem méltó, hanem megvetni és kivetni való téma legszélesebb köreinkben? Amely téma azért elég tág ahhoz, hogy ki-ki eldönthesse: szerinte az utópiák kóbor hitvilágába tartozik inkább vagy a múltba merengés dátumhoz nem köthető, de mindenképp rosszindulatú, úgyszólván "konzervatív" eszmei képződményeihez. Ki akar itt társadalmi szerződést kicsiben és nagyban, és milyent? Nem volna érdekünk a békés létezés, sőt nekünk tényleg valamiféle Mohács kell, mindannyiunknak, és korszerűsített, de félállati hierarchia? Sokan hiszik: állandó békében ugyanúgy megállna az élet, mint ahogy az állandó háború is kiirtaná, s nem volna szavunk többé a csillagos égre. 

Ha mégis létrejönne a Békeegyetem

Társadalmi szerződés nélkül? És hol? Milyen néven? Mivel is foglalkoznának ott a diákok? Kik jelentkezhetnének oda, és milyen képesítés reményében? Hogyan működne ez az egyetem, ki finanszírozná, és mi értelme volna az egésznek a béke kezdetleges intézményrendszerének is híjával? A jóindulatú olvasótól azt kérjük, hogy nyeljen és aludjon rá egyet, valószínűleg álmai nem fogják becsapni. A békeegyetem még "nincs kitalálva", de tulajdonképpen bárki (ha nem is akárki!) magától is kitalálhatja a lehetséges válaszok egyikét, s ez benne az igazán jó. Jó indulat. Ha nem tud aludni, mert foglalkoztatva érzi magát, úgy is jó. - Kezdjük a végén:

elképzelhető-e másképp a békebeli intézmények rendszerének kiépülése, mint legelején az oktatás ráhangolódásával,
 az állandó és rendőrségmentes diákmegmozdulásokkal? Ezúttal távol a kábítószerektől és a provokátoroktól, közel viszont a gondolat szabadságához, az adott realitás meghaladásának szándékához és a napi rendes munkához, mely nem különösebben igényli a magamutogató kiáltványok művi emelkedettségét. A társadalmi előszerződés tartalma nem is igen vonatkozhatna egyébre, mint a nemzetközi együttműködés kiterjesztésére a béke tárgyában folyó kutatás és oktatás szféráján belül. Ez tág körben megindítva az első tárgyi bizonyítéka lenne annak, hogy a kezdeményezés valóságos. Ami pedig létrejönne, az a megteremtendő béke első komoly intézménye lenne, s mindenki láthatná, hogy nem csupán tűzszünet van formális békekötéssel  -  a Nagy Anyakönyvvezető előtti semmitmondó igenek bábeli-barabási szójátékai révén. Játszhatunk mi is a szavakkal: béke-világegyetem vagy világbéke-egyetem vagy más legyen a neve  -  csak kifejezze a világot, a békét és az egyetemet is. A hallgatóság és a mindent eldöntő nagyközönség csak globális értelemben hitelesítheti, teheti hitelképessé a vállalkozást. Ha  nem érdekli a világ ifjúságát a dolog (a saját dolga), és a társadalmak közönyösen, irigyen, kicsinyesen válaszolnak a béke megújuló-fenntartható kihívásaira, akkor nincs is, aki elkezdje igazából. Hiába a legközösebb és legnagyobb érdek, amelynek pozitív túlzásaitól eleve irreális minden félelem, mégis egymásra várunk, meg az alkalmi megváltókra, akik esetről esetre megtalálják fehér lovaikat, hogy mint győztesek vonulhassanak be városainkba, és nyomban meginduljon a készülődés a legközelebbi összecsapáshoz. A napi ügyektől nemigen látható maga az ügy, és szabadságunkból hiányzik a rend. 

A béke mint szakma tárgya elsősorban a békés gazdálkodás megszilárdulását (kialakulását?) feltételezi, valamint az életmód szintjén meghonosodó türelmet az emberi jogok általánossága iránt, ezek érvényesülési feltételeit tudomásul véve. Az értelmezések és stílusok biztosan eltérők, de a jóhiszeműséget megtartva ezekből minden lényeges tisztázható a civilizáció humán kiegyensúlyozásáért folytatandó vitákban, elsősorban a tanár-diák, valamint a diákok közötti kapcsolatokban. Ez az érlelési folyamat kiindulhatna az eddigi eredményekből: a sérelmeket sem elhallgató, de azokat meghaladni kész eddigi tudásanyagból, az időszaki és helyi kísérletek tanulságaiból, a technika nyújtotta lehetőségekből, az egyszer volt vagy még fennmaradt mozgalmakból, békekutató és diplomataképző intézményekből.  Eközben nemcsak a veszélyforrásokkal, hanem a még alig ismert társadalmi, személyes energiákkal is végre számolni kellene. Végső soron az egyes népek, nemzetek, társadalmak létező vagy múltjából felszínre hozható kultúrája az az erkölcsileg is releváns alap, melyre építeni lehet. Ez a bázis szinte magától értetődően épülne tovább, hiszen ezért jött létre, ha az együttműködés irányában határozná meg önfejlődését a soron következő néhány nemzedék. Igaz, ez nem csupán akarat kérdése, de anélkül szóba sem jöhet. A valós koncepció, program és anyagi forrás azonban csak integráns mozgásokat követve képes megszerveződni. Ezért az akaratnak és az előkészületeknek is el kell jutniuk olyan szintre, hogy az érdekek közössége váljék hangsúlyossá, megfelelvén a távlati realitásoknak, amelyekért már a jelenkorban fontos a cselekvés. Az elvszerű koordináció az eddigieknél hatékonyabb világgazdaságot, intenzívebb művelődést, emberközeli értékeket, végül új fajta társadalmi stabilitást ígér. Tehát ez nem csupán háborúmentes  (és ideiglenes) állapot volna, hanem tartalmi béke, amely főként a hétköznapokat jellemzi. És nem szükséges külön álproblémákat gyártatni ahhoz, hogy az emberek valamivel eltöltsék idejüket, mert azok nélkül megölné őket az unalom,  és mert az átmeneti paradicsomban az elemi probléma-megoldó képességhez szükséges intelligencia és akarat is kikopna a társadalmi mechanizmusból, aztán a legkülönfélébb szörnyűségek képében mégiscsak felébredne az agresszió. Ellenben épp kifejlődne a konfliktusok azonosításának szokatlanul friss és őszinte képessége az egyénben, aki tudatos belátással alakítaná személyes és innovációs-közösségi viszonyait. A túlságosan lerövidülő munkaidő, a vészes erőszakmentesség és az aberráltan egyenlő esélyek a fiatal életek rajtvonalán  -  ezek a legagresszívebb álproblémái a földi életnek, sokkal nagyobb hatósugárral és nagyobb radio-reaktivitással, mint amit valaha is elképzeltek a túloldali ellenség megatonnáiról a légoltalmilag elcsigázott háztartásbeliek. Az ideológiai harc vívmányaiból inkább okulni kellene, s nem közös megegyezéssel megerősíteni a mindenkori doktrínák létellenes következtetésekre alapot adó, nyíltan soha meg nem vitatott előfeltevéseit. Igen, az emberről. Hogy milyennek állítják be őt a háta mögött professzionális (küldetéstudatos) jótevői, miközben rá hivatkoznak. (Vetélkedők kérdése lesz eldönteni, hogy az egykori embertani alkímiák húszadik századvégi derivátumai elsősorban nevetségesek, vagy inkább infantilisek: tartalmilag és a kizárólagosság jogáért folytatott köldöklésben.) Éppen arról van szó, hogy a Világbéke Egyetem hallgatói nemcsak hallgatnának, hanem priuszmentes lelkiismerettel elmondhatnák a magukét, s nem hagynák magukat sehonnan sem kiközösíteni. Mi több: befogadni akarná őket a mindenféle származású közvélemény, mert hogy a nyilvánosság átmenne óriási szurkolótáborba, ahol csak az anyázás tilos. Kéretik viszont véleményt nyilvánítani, annak biztos tudatában, hogy van hozzá információ, partneri közösség, nemes ellenfél és semmi félelem.

(Nincs sem oka, sem célja. Ezt garantálja valaki! Az eszmék média előtti esélyegyenlősége mindenesetre a sajtószabadság szükséges és nagyjából elégséges feltétele is.) 

A Békeegyetemen tehát azt tanítanák, hogy milyen volna békében élni, ahogy az már eddig is megjelent néha valamennyiünk előtt, csak kísérletileg még nem sikerült bizonyítani létezését, olyan gyorsan elbomlott részecskéire az egész. Megvizsgálnák, hogyan alakult ki és milyen valójában a helyzetünk. Mi lesz a demokrácia után, illetve mit tehet az egyén, ha a mainál igazibb, azaz igazi demokráciát akar? Mivel számoljunk akkor, ha ezt nem sikerülne elég nagy többségnek elfogadnia? Hogyan fogadtatható el annyi pusztító igazságdivat után a béke láthatatlan paradigmája  -  ezúttal diktatúra nélkül? S hogyan oszlatható el a paradoxon: "ha egyszer olyan természetes békében élni, miért kell megdolgozni érte és miért nem természetes a másik oldalon is?"? Ha minden út máshová vezet, miért lépnének a béke sugárútjára például az aluljárók népei?  És ki igazítaná el az érdeklődőket: mi merre található, hol kezdődik a házszámozás? Lehet, hogy csak Út van, de a címzett ismeretlen? Hová vezetne ez? A krónikus  - korszakos -  erőfölény magatartási mintái ugyan nem adnak okot megnyugvásra, ám valójában egyre kevésbé van alternatívája a békés társadalmiságnak és műszakilag egyre több előfeltétele megvalósul. Tehát pozitív nyomással is lehet számolni a kényszerhatások mellett. Az alkotó fantáziát sohasem csupán a vészhelyzetek ingerelték és legfőképp nem "esemény után", hisz különben nem léteznénk. A magabiztos jövő ennél többet igényel, s ehhez sokminden valóban rosszul van elrendezve a világban. Szükséges konzerválni a modellt? 

Az Egyetem tantárgyai mindezek szerint társadalomtudományok lesznek, csak nyíltan vállalják fel a szociális mikro- és makromodellezést, egyben kontrollálhatóan is: nem titkolva a szándékot, a döntési alternatívákat és a felelősséget. A beavatkozás helyett azonban a beavatást részesítvén előnyben. Egyáltalán megfogalmazódnék a ciklikus propagandaszférán túl a békés megoldások keresése, minden mást kizárva. A tárgyak kiegészülnének diplomáciatörténettel, vallás- és kultúrtörténettel, nyelvekkel, statisztikai-informatikai és kommunikációs ismeretekkel, a technikai lehetőségek megismerésével, a Föld és népei jelentős konfliktusforrásainak általános szintű feltárásával és így tovább. Az első évek után a hallgatók a legfontosabbként elismert globális problémák alapján választanának szakot. Ilyen formán a világélelmezés, a népesedési válság, az interkontinentális egészségügy, a sajtó-információ-kommunikáció szabadság, az ökológiai egyensúly, a fegyverkezési (leszerelési?) verseny, a monetáris katasztrófa elkerülése, a társadalmi beilleszkedési zavarok (drog, bűnözés, stb.) kérdéseinek, az antiterrorista hálózat megszervezésének specialistáiként fejeznék be tanulmányaikat, hogy néhányat említsünk a lehetőségekből. Közös vonásuk az új beállítódás lenne és az egymáshoz illeszthető, komplementer tudásanyag elsajátítása, illetve egyfajta globális szocializációs szakasz, hasonló "nyelv" kialakítása, egymás személyes megismerése, az együttműködés formáinak begyakorlása. Voltaképppen a tematika egyenrangú meghatározása, a tananyag kritikai leírásától kezdve annak kreatív feldolgozásáig. Mindez a fajra-nemre-vallásra-nemzetiségre való tekintet nélkül, amennyiben mindegyik ugyanúgy megkapná a számára békésen lefoglalt helyet. S ha nem is volna rögzítve valamilyen művi jelentkezési korhatár (hátha egyház- és államfők is jelentkeznek!), bízhatunk az ifjúság fokozott aktivitásában. A legszerencsésebb az volna, hogyha az egyes országok "delegálnák" a hallgatókat pályázó fiatalokból válogatva. Gyakorlatilag mindenünnen.  Az államok saját döntésüket nagyobbrészt társadalmi és szakmai erőkből álló testületre bíznák, amelyben fontos szerephez jutna a hazai diákság egésze is. Évfolyamonként az összlétszám már induláskor legalább ezer-kétezer fő lehetne, az egyes országokra megállapodás szerint jutna ebből férőhely (például az ENSZ kaphatna felhatalmazást ebben a kérdésben). A tanulmányok költségein egy nagy alapítványban az államok, az ENSZ,, egyéb szponzorok és lehetőségeikhez mérten maguk a hallgatók osztoznának. A beruházás és működés finanszírozása ugyanezek, valamint bankok és vállalatok műve volna, különös tekintettel az otthont adó ország kormányára és társadalmára. Mind a beruházási, mind a működtetési, illetve tanulmányi költségeket csökkenti, mivel részint fedezi a világcégek bizonyosra vehető érdeklődése, reklámcélokkal is összefüggésbe hozható felajánlása: tárgyi, szakértői, befektetési, képzési, ösztöndíj és egyéb vonatkozásban. A nagy könyvkiadók nyilvánvalóan önként vállalnák "köteles példányok" eljuttatását az Egyetem könyvtárába, s hasonlóképp oldódnék meg az informatikai alap megteremtése is. A szolgáltatók egymással versengve kínálnák a kedvezményeket. Az intézmény vezetése és oktatói kara egyértelműen nemzetközi volna, részint változó összetételben. Bár kezdeményező szinte mindenki lehet, valakiknek csakugyan kézbe kell majd venni az ügyet egyszer. Reálisnak az tűnik, hogy meghatározó személyiségek, népszerű, világszerte elismert emberek felvállalnák a gondolatot, képviselnék a nyilvánossággal, a nagypolitikával és a gazdasági szférával folytatott tárgyalásokon. A több irányból érkező kezdeményezés további szervezését az ENSZ foghatná össze, adna ki megbízást kötött feltételekkel az intézmény megtervezésére, létrehozatalára és működtetésére. Valószínűsíthető, hogy idővel az Egyetem minden kontinensen létesít fakultásokat, egyes stúdiumokat pedig nyílt rendszerben és multimédia-távoktatási formában hirdet meg. Összpontosításra azonban szükség lesz, ezért az sem kevésbé bizonyos, hogy az általános képzésnek és magának az intézménynek állandó lesz a székhelye, s erre az országoknak pályázniuk kell majd. 

Szerénytelen személyemben mélymagyarsággal ugyanúgy vádolhatatlannak érzem magam, mint mélykozmopolitizmussal. Ezért a józanság határain belül azt képzelem, hogy Magyarország aspirációi érthetőek és méltányolhatóak volnának egy ilyesfajta szellemi-morális rendeződési folyamatban. Előnyös vonása lehet a gondolat elsők közt való támogatása, valamint egyensúlyos földrajzi, történelmi, politikai, kulturális, etnikai és középarányos gazdasági helyzete és stabilitása. Ebbe az is beleértendő, hogy függetlenségére erkölcsi garanciája van, felsőoktatási alapjai kiválóak, saját hatalmi befolyásától senkinek nem kell tartania. Az országnak jelentős hagyományai vannak a sokirányú, békés együttműködésben, felemelkedési programja ehhez a nyitottsághoz kötődik, társadalmi innovációs készsége "átlagon felüli", sajátosságai erőteljesek, egyszersmind a tágabb körű humanizáció lekötelezettjeként is. Magyarország jó értelemben vett modernizációja érdekében is részt vállalhat a kezdeményezésből, amelynek időzítését az olvasó lelkiismeretére, fantáziájára, politikai  - és üzleti! -  érzékére kell most már bíznunk.  -  A végzett hallgatók elhelyezkedési nehézségei miatt sem kell aggódnunk. Odahaza vagy másutt, a közszolgálatban vagy a magánszférában egyaránt sok lehetőséget találnának, hogy mint képesített békeszakemberek: kutatók, tervezők, oktatók, politikusok, újságírók, sőt akár lelkészek hasznosíthassák tudásukat és kapcsolataikat. Evvel és jó esetben személyes példájukkal a globálissá váló társadalom szellemi integrációját, humánus civilizációját, a földi élet folyamatosságát, szabadságát és biztonságát szolgálhatnák.  -  Előmunkások lehetnének, élcsapat nem.

Kisebb végső kérdések

Ha minden marad a régiben, vajon mi marad meg? A mérhetetlenül spontán szórakozóhelyi, informatikai, fele-s-más szerveződésekben TE IS LEHETSZ HÁLÓZATI SZEMÉLY! A világdisco - miközben egyre kiterjedtebb - egyre kirekesztőbb: nemzedékileg, mentalitásban, értékeiben. "Szívesen lennél kőökör? No?" 

A műveltségi struktúrák összeférhetősége mitől függ? Mert ettől nagyon sok minden  -  az érintkezésben, s hogy lesz-e párbeszéd. Érthető-e a kérdés: mi teszi a műveltséget civilizációvá? Kultúránk adott és bevett, zárvatermő valami, vagy képes túladni remanens agresszivitásán, és eredetiségével élni tud? 

Lesz-e világnyelv abban az értelemben, hogy mindenki ismeri majd? Kötelezően elrendelt anyanyelvként? Megtartható-e mellette az anyanyelv, amíg nem szégyellik magukat eléggé a mucsai milliárdok? Komolyan gondolja-e valaki, hogy a háttérben detronizálódó angolt megtanulják a kínaiak, és hogy egyáltalán szükségük lesz rá? Ugye, nem dédelgetjük az újabb ópiumháborúk nagy ábrándját Európában? 

Ha a létbiztonságot agykontrollal próbáljuk helyettesíteni, csodálkozhatunk-e rajta, ha egyszer radikálisan visszakérdez a diákság: Ki akarja itt kontrollálni az agyakat? S eközben ki sikkasztotta el a létbiztonságot? 

Mialatt az erkölcsnélküliség és gátlástalanság kultusza terjed, magától értetődőnek vesszük egyfajta hallgatólagos globális etika létezését a nemzetközi forgalomban; a médiacentrumok szinte megkövetelik a nemzeti adaptációt. De vajon vitán felüli-e az, amit elfelejtettek megvitatni az egybegyűltekkel? Mit oldhat békévé az emlékezés, ha nem is tudjuk, mire kéne emlékeznünk? 

A gyorsulásmítoszok és a sebezhetetlen ember mint pályaalkalmassági követelmény  - együtt a megatrendekkel -  a már ismert globális problémákat keresztbeszelik és ez újabb komplikált alfejezeteket nyit meg. A legtöbb ember csak nézi, amit hall: hogy gyorsul a világ, ő meg minek lustálkodik itt, "a szegénység a lélek betegsége", felejtse el a múltját, akkor semmi baja nem lesz, csak beképzeli magának. Az ember alig mer belegondolni, hogy "de hiszen egész nap csak dolgozom, még sincs semmim, még ezért is bűnös vagyok? miért baj az, hogy szégyenérzet nélkül le tudom írni a nevem: én vagyok kis jános! tagadjam le, hogy vérzem, ha megvágnak? hogy a hiábavalóság megüli az ember lelkét?" - Kinek az identitása a helyes identitás? A piacon mennyi derülhet ki ebből? 

És mennyit ér végül az ember, ha ugyanazért a munkáért a világ egyik helyén nehezen megérdemelhető gazdagság jár, másik helyén nehezen felfogható szegénység? 

Valójában minden elfajuló konfliktus mögött a természeti és humán javak fölötti rendelkezés aránytalansága, illetve a felhalmozás egyoldalúsága és erőszakossága húzódik meg. A rabszolgatartó, gyarmatosító és más hasonló modellek direkt kifáradása után igazán eltérő minőséget nem sejthetünk meg az erőltetett fejlesztési programokban. De a "szelíd" és rejtett erőszakot igen, az új típusú biológiai és emberáldozatot, vagyis a puha világháború lehetőségét a lepusztulás kitáguló élményköreivel; s ez ismét emberközelbe hozza az összes megismert kataklizmát. Az ellenőrző kérdés: el tudunk-e képzelni fenntartható (megújuló, társadalombarát) felhalmozást  -  vagy csak beszélünk a békéről? 

Néhány befejezés

Miféle humán-ingerszegénység alakítja ki azt a vezetői kegyetlenséget, ami mindannyiunk alapélménye a Földön, a pro forma conquistadori goodwill? Aminek a design agresszivitása  -  mint amilyen egy szupertahó edzőcipőé  -  kölcsönöz tartást. De mit is kezdhetünk a pitbullok egyetemes békevágyával az adventi szelídségben? Személy szerint érdekesnek találom, hogy a békének nincsenek szirénhangjai. 

Meglehet, egyike a legszilárdabb idealizmusoknak a béke teorémája. A belőle fakadó, reménytelenségében is makacs céltételezés sokak előtt ezt bizonyítja. Javíthatatlan. Akár a világ, ugye? 

Oka persze mindennek van, a legelvetemültebb bűnöző is ember, meg kell őt értenünk. Ha hagyja. A béke is üres cél maradna, ha nem volna oka is, egyebek közt az emberi akarat, a nembeliség "kiélésének" belső késztetése jóvoltából. A humanitás valamennyi eszköze szentesíti a célt. Mindenkinek igazat ad a csodarabbi, aki nem tudja elméletileg szabatosan megkülönböztetni a szeretetet a békétől. 

Hogy mennyiben fenyegető számunkra mások sajátosan felfogott szabadsága (és fordítva: magunkról mintázott szabadságképünk mekkora kockázatot jelent a többieknek), talán ez itt a kérdés. 

A becsapható emberre nem vonatkozik az ártatlanság vélelme? Hogy ne hagyja magát senki, mert különben maga okozza a vesztét? Meg is érdemli, hogy kihasználják? Védje meg magát?  - Jó. 

Az egypólusú világ miért volna kevésbé polarizált, mint az eddigiek? Ha kiszámolja valaki a béke esélyeit, ma sem jobb, mint tegnap. Mégsem időszerűtlen a jövő idő tartós használata, bár ritkán jutunk el az ünnep előestéjétől a megérdemelt ünnepig. 

Ilyen vagy hasonló kérdéseket, benyomásokat változtathatna át végiggondolt gondolattá  - tiszta szívvel -  a világ ifjúsága, ha minden happeningen túl, elszánva magát a földi honfoglalásra megteremtené a maga egyetemeit. 

Ha volna egy békeegyetem, sokan azt képzelnék, hogy a béke hitének is van most már temploma. Végre a kételkedők is hihetnének valamiben. Vagy végképp odalenne a hitük?